„Smilie! Smilie! – hallom barátnőm kiabálását, majd hamarosan mellettem puffant a földön. Mosolyogva pillantottam fel rá a naplómból, de nem szólaltam meg.  Figyeltem őt és vártam, hogy most mit szeretne mondani. Biztos vagyok abban, hogy vagy a suliról van szó, vagy pedig a második életemről, a hobbimról. Figyelem ahogyan  lopva belepillant a naplómban, majd pedig megrázza a fejét.  – Megint  útra akarsz kelni? Egyszer még valami bajod lesz, nem kellene újra elmenned, főleg nem olyan messzire. – mondja aggódva és engem figyel. Látom a tekintetében, hogy tudja azt, hogy nem tud lebeszélni róla, de mégis megpróbálja.  Talán pontosan, ezért szeretem őt, mert ő se adja fel soha, illetve mindig képes mosolyt csalni az arcomra.
-Minden rendben lesz és mielőtt feltűnhetne addigra újra itt leszek. Lehet nem pár nap lesz, lehet több idő lesz, de újra itt leszek. – mondtam neki komolyan, majd pedig a térképpel együtt becsuktam a naplómat és figyelem őt, illetve a többi diákot, amint élvezik a nap utolsó sugarait, mert hamarosan mindent eső fog borítani, mert újra ősz lett.
-Vigyél magaddal és akkor biztosan senki nem fog aggódni, mert legalább nem egyedül leszel. – mondta vidáman és röpke gondolkodás után. Sokszor magammal vittem már és pontosan tudom, hogy neki sokkal jobb lesz itt. Itt legalább nem lehet semmi baja, mert ha miattam esne bármi baja, akkor azt soha nem tudnám megbocsájtani magamnak.
-Ígérem mindennap üzenni fogok, hogy tud minden rendben van és még élek. Rendben? – kérdezem tőle még mindig mosolyogva, mert tényleg nagyon hiányozni fog.  Szerettem azt ahogyan aggódik mindenkiért, illetve azt ahogyan bele tudja élni magát a dolgokba és rajong különböző dolgokért.
-Ígéred? – kérdezte kicsit lemondóan, mire bólintottam és válaszoltam. – Ígérem.”

Ez már mind csak a múlt emlékei, hiszen ez jó pár napja történt. De akárhányszor rá gondolok, mindig mosolygok. Hasonlít rám, de őt valahogyan mindig jobban megértették az emberek és több barátja is volt, mint nekem.  Figyelem azt  ahogyan a víz fodrozódik, illetve a hajókat rajta, de még mindig nem mozdulok. Ott ülök az egyik kövön a vízparton. Emberek néha rám pillantanak, de mit sem törődve velem folytatják tovább az útjukat.  Nehezen tettem be még a lábamat is eme városba, de most már nincs visszaút. Soha nem jöttem még el ennyire távol az otthonomtól. Szeretnék hazamenni, újra édesanyám ölelésében lenni, de muszáj megtudnom azt ami már hónapok óta kísért.  Úgy érzem, hogy itt rájöhetek arra a rejtélyre, amit most már hónapok óta kutatok. Mindig is érdekelt a családom titkai, de talán olyan titokra bukkantam rá, ami az egész életünket megváltoztathatja. Nem tudom, hogy mi fog várni, vagy esetleg ki, illetve azt, hogy merre is kezdjem. Hatalmas ez a város, de soha nem adtam fel a kereséseket és ezt édesanyámnak köszönhetem ….

„Mi történt kincsem? – kérdezte anyukám. Aggódva pillantott rám, de a szemeiben ott csillogott a büszkeség és a szeret is. Mindig is fontos voltam számára és amennyire megőrjítettem őt eleinte azzal, hogy el-el tűnök, mára már annyira megszerette és megszokta ezt. Pontosan tudták azt, hogy én ilyen vagyok.
Kudarcot vallottam. – mondtam neki szomorúan, de nem sírtam. Egyszerűen csak úgy éreztem abban a pillanatban, hogy nem kellett volna annak a kutyának a keresésére indulnom. Fontos volt Mary-nek, mert első születésnapjára kapta a szüleitől, de még se találtam meg. Sok helyen jártam már, de még se volt nyoma. Lehet eddig is csak szerencsém volt és még se vagyok jó ebben az egész felfedezős és megtalálós dologban.
Emlékszel arra, amikor egyszer elmentél az erdőbe pár éve? Fejedbe vetted, hogy megtalálod a régi rejtekhelyeket ott, amikről annyit lehet hallani. Senki se tudott lebeszélni róla. Elvesztél végül, vihar tombolt, de te kitartottál és megtaláltad. Mindenki aggódott érted, már a keresésedre akartunk indulni, de te hatalmas mosollyal jöttél, rohantál és azt kiabáltad, hogy megtaláltad, megtaláltad. Pedig úgy néztél ki, mint aki a sárban dagonyázott és még egy ázott verében is túl tettél. Abban a pillanatban tudtam, hogy téged senki se fog tudni soha lebeszélni azokról a dolgokról, amit a fejedbe veszel, illetve soha nem fogsz meghátrálni. – mondta nekem kedvesen és közben gyengéden megölelt. – Ha tényleg szeretsz kutatni és megtalálni dolgokat, akkor menni fog. Van benned kitartás és olyan erő, amit nagyon kevés emberben található meg. Soha ne hagyd, hogy egy-egy kudarc, vagy egy-egy nehezebb esett elvegye a kedvedet. – a végén pedig egy apró puszit nyomott a fejem búbjára, gyengéden megsimogatta az arcomat, majd pedig felállt mellőlem és újra visszament a konyhába.
Egy darabig még ott ültem és elgondolkoztam azon amit mondott. Tudtam jól, hogy igaza van, mert nála jobban senki se ismer engem. Ő volt az, aki még aput is rábeszélte arra, hogy engedje nekem ezeket a kirándulásokat, de természetesen apukám egy feltétellel ment bele ebbe az egészbe. Még pedig azzal, ha megtanulom megvédeni magamat. 11 voltam ekkor még, de örömmel mentem bele és úgy éreztem, hogy a világon az én szüleim a legjobbak.
Pár perccel később felpattantam, majd pedig megöleltem az anyukámat. – Köszönöm. – suttogtam neki mosolyogva, majd pedig elrohantam. Sikerült megtalálnom a kutyust és az idő elelteltével egyre több rejtélyt fejtettem meg . Soha nem felejtem el az emberek arcát, amikor egy-egy titokra fényderült vagy egy-egy elveszett dolog megkerült. Örültem annak, hogy sikerül mosolyt csalnom az arcukra. Mindennél többre tartottam azt, hogy az embereket mosolyogni lássam. Talán emiatt is kaptam Smilie nevet.”

Útra kellene kelnem, de nem megy. Olyan, mintha a lábaim gyökeret eresztettek volna.  Érzem az esti szellő simogatását, figyelem azt ahogyan az éjszakai fények kigyulladnak, de még mindig nem mozdulok meg. Belebújok a dzsekimbe és próbáltam megfejteni azt, hogy miért is vagyok itt. Mit szeretnék. Mi a célom ezzel az egésszel… Talán nem kellene háborgatnom a múltat. Nem tudom, hogy tényleg létezik-e ő vagy ő is ugyanúgy a feledés homályába veszett, mint édesapam testvére. Soha nem volt testvérem és talán pontosan emiatt tudtam nehezen elhinni azt, hogy két testvér ennyire el tud egymástól szakadni. Óvatosan kihajtogatok egy fényképet és figyeltem. Ekkor én még nem voltam meg, de ezen a képen annyira boldognak tűnt mindenki. A szüleim, apukám testvére és az a kisbaba. Mosolygott, életvidám volt és életrevaló. Meg kell tudnom, hogy mi történt vele. Valami miatt úgy érzem, hogy nem véletlen az, hogy megtaláltam ezt a képet. Lassan végig simítok az ujjammal a szüleim arcán, mintha ezzel a hiányukat pótolni tudnám, majd pedig újra az aprócska teremtésre téved a tekintettem. 

„Sokszor mászkáltam egyedül, hiába volt mindig mellettem pelenkás korom óta a barátnőm.  Mindig együtt lógtunk és szinte mindent együtt is csináltuk. Olyanok voltunk mintha ikrek lennék, de az ilyen kalandjaimba sokáig nem vittem magammal. Ilyenkor mindig olyan voltam, mintha magányos farkas lennék. Természetesen ilyenkor is mindig mosolyogtam. Szerettem a természetben járkálni és felfedezni a természet titkait. Az egyik ilyen alkalomkor, amikor az erdőben mászkáltam megismertem még egy személyt.  Régebben is láttam már őt az iskolában, de soha nem beszélgettünk.  James, másabb volt mint a többiek. Eleinte talán még féltem is tőle, de nála mindig menedékre leltem, amikor az erődben ért a vihar, hiszen az egyik ottani faházban lakott. A családja is a városban élt, de ő sokkal jobban szerette itt eltölteni az idejét. Nem túlzottan beszélgettem előtte se fiúkkal, se vele, de minden egyes találkozás után egyre bátrabb lettem. Szerettem vele eltölteni az időt. Ekkor már 16 éves voltam és sokszor két társat is kaptam a kalandjaim mellé, amik magányosságból ennek köszönhetően egyre jobb hangulatban teltek. Sokat nevettünk és sokat hülyéskedtünk.  Ő volt az a másik személy, aki mindig biztatott és segített abban, ha elakadtam egy-egy kutatásban.  Viszont balszerencsémre pont miattam került a hatóság kezei közé is. Egyszer egy magán területre hatoltunk be. Nem gondoltam volna, hogy bárki is él ezen a kihalt vidéken, de tévedtem. Rendőrt hívtak és menekülnünk kellett. Engem mentett meg, amikor magát feláldozta. Figyeltem azt ahogyan elviszik. Rohantam haza sírva és próbáltam a szüleimet rávenni arra, hogy segítsenek neki, de mind hiába. Ők mindig is attól tartottak, hogy esetleg rossz hatással van rám. Ekkor menekültem egészen a padlásig, ahol egy-két dolgot is sikerült összetörnöm, majd pedig könnyekkel áztatva a földre rogytam és neki dőltem egy szekrénynek. Ekkor esett le elém egy aprócska doboz, ami kinyílt és ott volt egy fénykép.  Óvatosan kivettem és figyelni kezdtem. Meg akartam tudni azt, hogy ki az a két személy a szüleim mellett. Sokáig nem mertem megkérdezni, hiszen így is eléggé rosszul voltam. Végül a szüleim belátták azt, hogy megpróbálnak segíteni James-en, de amikor eléjük raktam a fényképet, akkor hirtelen mind a ketten elhallgattak. Csönd volt és csak egymásra pillantottak, mintha azt várnák, hogy  a másik válaszoljon a kérdésemre. Végül pedig felváltva kezdték el mesélni a történetet így tudtam meg az igazat. Nem értettem, hogy miért nem kutattak hamarabb utánuk. Miért nem érdekelte őket az, hogy mi lehet a babával, de ekkor már tudtam, hogy meg kell találnom őt. „

Sok embernek csaltam már mosolyt az arcára. Szerettem azt, ha az emberek boldogok és szebbnek látják kicsit a világot, de most féltem attól, hogy esetleg nem fogok tudni mosolyt csalni az emberek arcára. Mi lesz akkor, ha már egyikük se él? Akkor mit fogok mondani a szüleimnek? Hogy mondhatnám meg nekik az igazat, főleg azok után, hogy most csak egy levelet hagytam nekik, mert tudtam jól, hogy talán ennyire messzire soha nem engednének el egyedül, de még semmit se akartam annyira megfejteni, mint ennek a két személynek a rejtélyét. Az is lehet, hogy élnek vagy legalább is a baba él. Mostanra kb. 24-25 éves lehet. De mi lesz akkor, ha megtalálom, hiszen lehet, hogy nem is fog nekem örülni. Lehet, hogy csak régi sebeket fogok feltépni.. Túl sok a kérdés és oly kevés a válasz. Lassan felállok, összehajtom a  fényképet és a zsebembe csúsztatom. Egy utolsó pillantást vetek a vízre és elindulok a város felé. Itt az ideje, hogy megismerjem New Orleans-t és válaszokat kapjak.