Az édesanyám korán távozott el, talán túl korán, ezzel a tettével akarva, vagy akaratlanul az édesapánkra hagyva minket. A testvéremet, Curtist, és engem. Hárman maradtunk, én mégis azt éreztem, hogy jobb lenne, ha ketten lennénk. Feltehetnéd a kérdést, miért, a válasz pedig egy szó lenne, ami nem lenne más, mint az apám.
Az anyám halála után én váltam azzá, amivé egykor még az apám változtatta át, noha ebben semmiféle varázslat nem játszott szerepet. Az anyám elvesztette asszonyi mivoltját, csak egy szolgáló volt, nem feleség, és anya, mint addig. Halála után rám rótta ezt a szerepet a sors, én voltam az, aki, míg az apám emberi, és állati, beteges kísérleteit végezte, kiszolgálta mindennel, amit csak kért. Nem akartam belelátni azokba a dolgokba, amit a kezei teremtettek, sem azokba, aminek az életét a kezei vették el, de a kíváncsiság nagyobb úr a félelemnél, és egy este megtapasztaltam én is azt, amit a testvérem már régóta tudott, és látott. Tetszett, vagy nem tetszett, akkor még gyenge voltam, és akármennyire is szerettem volna távozni a családom beteges világából, nem tehettem meg. A testvérem vált az egyetlen értelemmé, de attól nem tudtam megmenteni sem Curtist, sem magamat, hogy ugyanolyan beteges lényekké váljunk, mint, amilyen az apánk volt. Sem a természet, amivel a sors megáldott minket, sem a testvéri kapcsolatunk nem állt meg a normalitás határján, átlépve azt, az tett minket olyanná, amilyenek akkoriban voltunk.
Amennyire nem akartam, pontosan annyira folytam bele a családunk dolgaiba. Már én is kezdtem látni a kísérletek értelmét. Magaménak tudhattam az elméleti szálat, míg a testvérem a gyakorlat mesterévé vált. Mégis, a vadászat volt az, ami rettenetesen kezdett el vonzani, és, ami az addigi életem végét is jelentette, egy estén.
Akkor, és ott nem értettem semmit. Nem értettem, hogy eshetett meg ez a szerencsétlen baleset, sem azt, hogy miért pont engem ver vele a sors. De a legfontosabb dolog, ami mély nyomot hagyott bennem mégis az volt, amit a testvérem tett. Nézett, de nem segített rajtam. Ott hagyott, és ezzel minden addigi érzésemet, és érzelmemet, amit felé tápláltam, ripityára tépte. Akkor már nem az a Tricia voltam, mint régen, minden, ami addig megtalálható volt bennem, magasra szállt, el, és a helyét egy olyan érzés vette át, amit akkor még megmagyarázni sem tudtam. A harag. Haragudtam mindenkire, és mindenre. Az anyámra, hogy meghalt, az apámra, hogy élt, és létezett, és a testvéremre, hogy magamra hagyott. A tiltakozásom, amit addig igyekeztem megtartani, elhalt, és várni kezdtem a jótékony halált.
Természetesen semmi sem aszerint lett, mint ahogyan azt én szerettem volna. A vámpír, aki kitartóan tapadt a nyakamra, és, aki határozott arccal ízlelte a véremet, nem elégedett meg ennyivel. Hogy miért, arról fogalmam sincs. Soha sem árulta el. Elég volt annyit tudnom, hogy valamit meglátott bennem abban a percben, és mindaz éppen elég volt ahhoz, hogy ne engedjen a halál karoló karjaiba. Még soha sem éreztem addig más vérét a számban, mint a fém, és a rozsda keveréke, úgy ízlett nekem, és a hányingert, ami akkor kerített uralma alá, alig tudtam a háttérbe szorítani. Mindegy volt, már annyira mindegy volt.

Az évszázadok alatt a homályba veszett az a lány, aki régen voltam. A boszorkány, aki fiatal, és az életre kíváncsi volt, már nem létezett. Egy vámpírboszorkány állt a helyén, akit már nem a naiv, a gyenge, és hasonló jelentéssel bíró szavak jellemeztek, inkább az olyan szavak, mint a vad, veszedelmes, és a vérszomjas. Elfelejtettem mindent, amire emlékeznem kellett volna, és azt is, amire nem. Csak egyetlen egy emlék maradt meg az elmémben, az pedig a testvérem volt, Curtis.