Egészen érdekes személyiségnek tartom magamat. Ez nem egoizmus, ugyan! Csupán realizmus, ami valljuk be, a mai világban nagyon is ránk fér. De ássunk akkor mélyebbre, hiszen erre vagy kíváncsi...
Ha megnézzük a foglalkozásomat, a maffia élén nem állhat egy határozatlan, lusta férfi, aki nem képes bánni azzal a monumentális hatalommal, amelyet a kezébe adtak. Apám után én léptem a maffia élére, ám már előtte is folytonosan erre készítettek; anyám ugyan soha nem nézte jó szemmel, ahogyan apám bánik velem, de be kellett látnia, hogy egykoron majd rajtam fog állni vagy bukni minden. Pontosan ezért nem akadályozta meg apámat semmiben.
Mindig próbáltam udvarias maradni, habár néha kihoznak a sodromból. Akkor általában tombolok, ordítok, s csatlósaimon verem le azt a dühöt, amely úrrá lesz az érzékeimen. Nőket azonban soha nem bántok. Soha nem használom őket kegyetlenül. Fontos, hogy jól érezzék magukat a közelemben, s ezért bármit hajlamos vagyok megtenni.
Külsőre egészen hétköznapi vagyok, a korom nemigen látszódik meg rajtam. Minden nap fordítok egy rövid időt arra, hogy formában tartsam magam. Ruhatáram eléggé változatos, hivatalos öltözékekkel és laza, hétköznapi polókkal és farmerokkal teli. Ékszereket nem hordok, csak egy rolex karórát. Tetoválásom sincs látható helyen, utálom a testékszereket, és az embereimen sem tűröm el, ha meglátok egyet.

-

Évekkel ezelőtt:

- Vigyétek ki innen! Már nincs hasznomra! - hagyták el számat a szavak, miközben elfordultam tőlük. Jelenleg rájuk nézni sem bírok, a gyomrom forog ettől a nőtől, és ezektől a szerencsétlenektől, akik azt hitték, hogy majd ő jó lesz erre a szerepre. Nevetséges! Nézzenek már rá! Hetekkel ezelőtt talán tényleg szép és csinos kis arcocskája volt, de mára mindez eltűnt.
- Tegyétek vele, amelyet ilyenkor szokás. Többé ne lássam itt! - tettem még hozzá sziszegve, majd az ujjammal intettem, hogy tűnjenek el innét mindannyian.
Az ajtó becsukódásából hallottam, hogy végre ismét egyedül vagyok. Az iménti kis közjáték minden kedvem elvette. Jelenleg nem is tudok másra koncentrálni, mint a kis akcióra, amely az állam déli részén zajlik. Rengeteg pénz forog kockán, s ha elbuknak ezek a félnótások... én magam lógatom fel őket Chicago parkos részeiben, miután minden csepp vérük elhagyta testüket. Megvannak a magam módszerei, ha belefáradok valamibe, illetve valaki csalódást okoz. De ezt mindenki tudja rólam. Csupán három éve vezetem én ezt a kis... családot, ha mondhatom így. De lefektettem az új szabályokat. Mit sem számít, mit diktált az előző féreg! Ő halott. Talán nem illene így beszélnem a saját apámról? Lehetséges. De kinek számít? Mikor élt sem kedveltem. A sírjánál sem sírni támadt kedvem, sokkal inkább a sírjára köpni. Lám, talán ő lenne az első, aki meglepődne, hogy mi lett az ő mihaszna fiacskájából. Erre nyilván nem számított.
A gondolataimból újabb kopogás zökkentett ki, és arra fordítottam a fejem, miközben leültem a székembe, és összefontam az ujjaimat.
- Igen? - kérdeztem felvont szemöldökkel, az ajtó pedig kinyílt, és fő bajtársam mellett egy csinos hölgy vonult be.
- Főnök! Ezt a lányt... nőt... hölgyet...
- Fejezd már be a dadogást! - legyintettem, de tekintetem végigsimította a lány alakját. Gyönyörű. Ezerszer szebb, mint az iménti kis lotyó. - Kitalálom. Megunta a semmitmondó, semmirekellő kis életét, és úgy döntött, itt bizonyára izgalmasabb szálak várnak rá - billent oldalra a fejem, majd felálltam, és közelebb vonultam hozzá, miközben tekintetem nem engedte el az övét. - Vagy ennél kézenfekvőbb magyarázata van az ittlétére, kedvesem? - jelent meg végül egy mosoly az arcomon.
Tudtam, hogy a móka csak most kezdődik igazán... Gwendolyn... mint később tudtam meg a nevét...