Magas vagyok, szőke és nőies alakom van, emiatt pedig nem egy perverz beszólás áldozatává váltam már. Igaz, nem nagyon tud érdekelni, hogy pár aluliskolázott hülyegyerek mit gondol rólam. Ettől függetlenül próbálok mindig csinosan öltözködni és tetszeni magamnak. Szeretem az ékszereket, a szép táskákat és cipőket, csak úgy, mint a legtöbb nő. Amint látod, sajnos szemüveges vagyok, igaz ez régebben jobban megrázott, most már valahogy hozzászoktam. Ritka és különleges alkalmakkor váltok át kontaktlencsére, főleg akkor, mikor valamilyen kiöltözős partira vagyunk hivatalosak.

Gyermekként mindig bátor voltam, sose féltem semmitől. Aztán miután bekerültem az árvaházba, megváltoztam. Féltem attól, hogy véletlenül valami rosszat mondok vagy teszek és soha többé nem leszek egy család tagja sem. Meg voltam győződve arról, hogy én tettem valami rosszat, ami miatt a szüleim úgy döntöttek, hogy lemondanak rólam.
A nevelőszüleim megmutatták, hogy nekik nem számít, mit teszek vagy mit mondok, ők sosem fordítanak hátat nekem. Számukra nem voltam egy játékszer, amelyet ha megunnak, egyszerűen csak tovább adnak. Ők tényleg törődtek velem és megtanítottak arra, hogy mindig, minden helyzetben önmagamat adjam. Onnantól kezdve pedig utat engedtem a saját véleményemnek, s mindig kimondtam azt, amire éppen gondoltam. De ezt a tulajdonságomat megpróbáltam elnyomni magamban és visszafékeztem a vakmerőségemet, mert rájöttem, hogy ezzel olyanoknak is árthatok, akik közel állnak hozzám. A tinédzserkoromat jellemző forrófejűséget a megfontoltság, a spontaneitást a tervezés váltotta fel.
Hogy ma milyen vagyok? Segítőkész, kíváncsi, okoskodó (persze nem ártalmas mennyiségben), védelmező, szenvedélyes, aggódó, optimista és reménytelenül romantikus. Na meg talán egy kissé őrült is. De az jó, nem? Végtére is másképp hogyan bírná elviselni az ember ezt a furcsa világot?