Bevásárlás. Az őszintét megvallva sosem szerettem, ha ruhákról volt szó. Mindig kételkednem kell a szemmértékemben és van amit muszáj felpróbálni különben nem tudnám hordani, akkor amikor eljön a megfelelő alkalom. Tehát kénytelen voltam az öltözőt használni. Kissé elkeseredetten indultam el az öltöző kabin(?) felé, amikor a másik felén megpillantottam... Fogalmam sincs kit. Lényeg a lényeg, hogy jól nézett ki és kész. Adnék én róla pontos leírást, de olyan hamar eltűnt, hogy csak az maradt meg milyen elbűvölően hosszú haja van. Különben ha külső leírást kell adni valakiről, mindig béna vagyok. Olyasvalamiket jegyzek meg amit mások nem és teljes mértékben felhasználhatatlan lenne ha egy bűnügyi rejtély kellős közepébe csöppennék s, talán a gyilkost keresnék. De most nem erről volt szó, hanem arról, hogy férfi vagyok és legeltetem a szemeimet azon amit szépnek találok. Jelen esetben min? Inkább kin, mert ha tárgynak tekintenék egy személyt az eléggé kiakasztó volna. Egy nőn. Ha jól láttam. Azonban tévedhetek. Mert ugye nem egy férfitársamnak jut eszébe hosszú hajat növeszteni amitől nőnek hiszi bárki. Főleg én. Tudniillik van az a fura berögződésem, hogy a hosszú haj az egyenlő a nőkkel, férfiak szóba se jönnek. Pedig megtörtént már egy párszor, sőt mostanában egyre gyakrabban találkozom szembe hosszabb hajú férfiakkal is. Akiknek a nevét ugyan nem tudom, de viszont látom őket, hisz van szemem és utána sohasem. Mert mennek. Ki-ki a maga dolgára. Az utcán. A bevásárlóközpontokban. Itt. Mindenhol. Furcsa érzés fogott el. Nevezzük kíváncsiságnak. De megakartam nézni magamnak az illetőt. Persze érthető módon valami kicsi állatkaként, aztán azonban olyan is eszembe jutott, hogy talán az amit látnék azt igazából jobb lett volna nem látni. Így nem próbáltam ki a szerencsémet. Inkább csak tettem azt amiért ide jöttem. Hogy felfrissítsem a ruhatáramat. El kell néhány új póló, nadrág... Cipő egyelőre nem, mert az van. Múlthéten szereztem be egy újat szóval azért most nem kell loholnom a cipős bolthoz. Még csak az hiányozna! Ha cipők közé kerülök végkép elveszek, mert nem tudok dönteni. Legalábbis olyankor ha egyedül vagyok. Most éppen egyedül voltam. Senki agyára sem szerettem volna menni, maradjunk annyiban. Pedig elhívhattam volna magammal... Nem tudom. Nem tudom, hogy képes lennék szenvedésnek kitenni egy barátot és elveszíteni miután rájött, mennyire rémes vásárló tudok lenni ha nagyon akarok vagy olyan a kedvem. Tény, hogy az animágián járt az eszem, amibe még bele kell szoknom, de már nem tűnt akkora nagy falatnak, amit nem tudnék lenyelni úgymond. Nem olyan hű de nehéz, mint elsőre gondolná az ember lánya fia. Csak idő kell, kitartás, gyakorlás és még sorolhatnám mi mindent kaptam útravalóul anyától eme csodálatos létforma elviseléséhez. Ez most, nem, egyáltalán nem felhányás akart lenni, hogy mennyivel jobban örültem volna ha a kezdetektől fogva tudok erről. Pusztán tény, valóban tetszik ez az egész. Bármilyen hihetetlen most. Felpróbáltam a pólót. Mert most az volt a kezem ügyében. Különben meg ki kellett deríteni, hogy is néz ki rajtam. Az teljesen más tál mákos kalács, hogy nekem tetszik, de ha nem áll jól, mert nem talál a bőröm színéhez, sápaszt és hasonló bajok akkor csak dísznek venném meg. Valaki ugyanis belekötne, leszólna, hogy lehetne jobb ízlésem is. Szóval ja, annyi a harci helyzet, hogy szeretném megkímélni magam más véleményétől. Passzolt. Semmivel sem volt baj, mintha rám szabták volna. Illet hozzám. Visszaöltöztem, beletettem a kosárba a felsőt amit venni készültem, kifizettem és a lift felé vettem az irányt. Már egyáltalán nem érdekelt, hogy ki lehetett a mellettem lévő öltöző kabinban, nem valószínű a kettőnk közti kommunikáció, akkor meg pláne nem ha kiderül, férfit láttam és nőnek hittem. Égő lenne! Szóval nem keresem magamnak a kellemetlen helyzeteket, ha nem muszáj. Beszálltam a liftbe, megnyomtam a földszinti gombot és már mentem is volna.

Véletlenek igenis vannak. Csak mindenki elhiszi, hogy ez az egész szándékosan történik. Meg ugye függ attól, hogy miként érzünk az illető irányába. Gyűlölettel, szeretettől megszállottan, ragaszkodóan, féltékenyen és még sorolhatnám. Amit most éreztem nem tudtam mivel megmagyarázni. Egy részem örült, hogy újra látom, egy másik meg azt sem tudta mit tegyen vele. Szóval tombolt bennem valami és ha hagynám akkor biztosan kiszökne. De nem ment. Egyrészt mert én magam is hibás voltam, másrészt, azért annyira nem volt rossz vele lenni, hogy ne bocsássam meg neki azt ahogy és amivel elment. Szóval nem támadok. Minek? Elég meglepetés volt az, hogy itt van és most futunk egymással össze. Milyen jó nekem, ugye? Hát csak talán. Attól függ a tények melyik oldalát nézzük, a szépet vagy a kevésbé szépet. Szó sincs arról, hogy ronda lenne... Ki merne ilyet mondani? Mert szép és ebben nagyon biztos vagyok, aki mást mer mondani az biztosan vak vagy nem a nőket kedveli. Kész, slusz-pasz, ennyi. Elég rá pillantanom és... Igazából nem tudom mit mondjak neki. Még, hogy valami kicsinyes bosszú?! Tőlem? TŐLEM? Mintha irányítani tudnám a lift vagy az áram működését. Persze, engem is zavar hogy ha nem működik a lift és vele kell egy légtérbe lenne. Mit mondhatnék? Hogyan kellene visszaválaszolnom? A könnyedén elég tág fogalom és nem hiszem, hogy olyan hű de egyszerű a helyzet, mint látszik. Bonyolult. Talán. Lehet, hogy mégsem. Enyhén megvontam a vállam. Lényegében csoda, hogy ilyen nyugodtan fogadom ezt az egészet. A tényt, hogy nem működik perpillanat a lift és össze vagyunk zárva. Nem készültem fel erre. Ez így igaz. Jó alaposan pofán vágott a valóság, hogy szembe kell néznem azzal amit valójában rejtegetni akarok magam elől. Ki gondolta volna? Álmodni sem mertem róla, hogy akár egyszer itt, ezen a helyen találkozunk ismét. Most egyáltalán nem tudom eldönteni ezen most sírjak vagy nevessek. A helyzet nem olyan súlyos, sőt még nem is olyan reménytelen, mint hinnénk csak én, egyedül. Próbálok nyugodt maradni. Azt tükrözni az arcomon, hogy nem vesztem el a fejem. Kíváncsi vagyok ez meddig fog tartani. Egyáltalán megfogok-e törni és mondjuk akár veszekedésbe kezdek? Pont vele? Talán halvány utat rajzolnék a másokat ingerlő arroganciámnak, de abból szerintem nem lenne köszönete, ezért nem teszek semmi bántó lépést. Az lesz a legjobb. Viszont biztos érdekelheti, hogy miért vagyok ennyire csendben. Miért nem tudok semmit sem mondani neki még mindig... A válasz nagyon egyszerű: még nincs mit. Nem jutott el a tudatomig, hogy ez a találkozás tényleg megtörténik és nem egy álom része. Meg kellene csípnem a karom, de tudom, hogy mindez valóságos volna akkor is ha megtenném. Szóval elhiszem, hogy itt van, ebben a liftben,velem, mellettem és talán valami választ vár a kirohanására. Mert ez, akárhogyan is nézzük, szerintem az. Tehát légy jó Pascal és beszélj hozzá!
- Én is éppen úgy örülök, hogy újra látlak téged. – kezdtem bele, bár a fejemben mégis sokkal jobban hangzott, mint így kimondva.
- Nem vagyok bosszúálló típus, tudhatnád, hogy ez csupán a véletlen műve. Különben meg, én voltam itt előbb. – tettem hozzá, mindezt csak úgy mellékesen. Nem felhányásképpen! De ez az igazság, akkor is.

Érdekes, hogy mi mindent tud az igazság egy személlyel tenni. Van akit lesokkol, elveszti a fejét és beleőrül a tudatba, hogy az egész élete hazugságokra van építve. Illetve van az olyan személy is aki határozottan örül a változásnak és azt hiszi felsőbbrendű másoknál. Legutolsó sorban meg vagyok ugyebár én, akinek fogalma sincs, hogy örüljön vagy sopánkodjon. A tehetetlenek egyszer az életben oldalt kell, hogy válasszanak még ha semmi kedvük sincs, mert jobb nekik minden úgy ahogy van. Ez a baj velem is. Ha nem szokok bele a mindennapok kerékvágásába akkor most még ebben a pillanatban is tudnám, hogy mit akarok s, mit kell tennem. De nem tudom. A baj meg valljuk be inkább itt kezdődik, mintsem ott, hogy össze vagyok zárva vele egy liftben. Ha most lenne az a reggel amikor csak úgy felszívódott a szobámból és magával "cipelt" ezt meg azt bizonyára égne az arcom a haragtól s, dühös volnék. Nem is inkább rá, hanem magamra. Amiért elaludtam, nem maradtam ébren és bámultam őt amíg alszik, mert ki tudja hátha éppen annak örült volna a legjobban, nem pedig egy alvó Pascal-nak, aki ki tudja milyen zagyva álmot álmodott éppen akkor. Szóval gondolom most is fortyognom kéne a dühtől. De ugyan minek? Szerintem mind a ketten sejtettük, hogy annak az éjszakának nem lesz semmiféle folytatása és kár olyasvalamiben dédelgetnünk magunk ami nem fog bekövetkezni. Mert mit tudom én, tételezzük fel, hogy mindketten a mában élünk és nem gondolunk a holnapra! Pedig nekem legalább biztosan kéne, hiszen ha nem teszek így akkor nem különbözök egy cseppet sem azoktól a bunkó állatoktól akik miatt mondjuk az ember lánya a saját neméhez kezd el vonzódni. Ez most például azért ugrott be így elsőre mert az egyetemen is történt ilyesmi, bár azt igazából nem tudom, hogy a férfiak hibájából, de sosem lehet tudni mi vezérli a nőket. Egy élet sosem lesz elég ahhoz, hogy igazán megértsük őket, talán nem is kell. Hiszen úgyis egyik percről a másik percre változik a véleményük és egy újabb divathóbort rabjaivá válnak, ami ellen mi nem tehetünk semmit. Tehát furcsa mód nyugodt vagyok, hozom a szokásos 'bevettem a leszarom tablettát' formámat. De mindez csak a külső, belül mélyen forog ám az agyam! Ez ha akarom ha nem meglátszik. Most ugye azt kéne mondanom, hogy minden egyes pillanat amit vele töltöttem el egy szempillantás alatt lejátszódik a fejemben? S, elég csak ránéznem, hogy az egész újra és újra levetítődjön a lelki szemeim előtt? Szörnyű, de egyáltalán nem az jár a fejemben, hogy esetleg móresre taníthatnám őt. Mert mit tudom én, muszáj tudnia milyen is Pascal Johnson valójában. Igazából semmilyen. Már nagyon régen megtanultam, hogyha lehet akkor inkább elkerülöm a veszekedést, mert hasztalan.
- Hihetetlen, tudom. De akkor is igaz. Ami meg a múltkorit illeti...hm. – na igen, most ki kellene találnom hogyan fejezhetném be a mondatomat, azonban semmi kedvem sincs befejezni. Mert nem tudom mit kellene mondanom. Igazából nem is akarok mit mondani azzal kapcsolatban.
- Hogy milyen típus vagyok? – kérdeztem vissza, de igazából nem az volt a célom, hogy ezzel is lefárasszam szegényt, hanem még inkább eljusson a tudatomig mi is a kérdés. Én tudom, hogy milyen vagyok valójában. Neki bizonyára fogalma sincs, mert igen bolond voltam és nem öntöttem ki úgymond a szívemet. Nem mutattam meg neki az igazi valómat. Gondolom sok értelme nem lett volna.
- Szerintem elég egyértelmű, hogy nem a bosszúmról vagyok hires. – vagy ha igen, akkor az illetőnek rossz napja volt mellettem. De nem hiszem, hogy bárki ilyesmiről panaszkodhatna.
- Mást is megkérhettem? Mire? – vonom fel a szemöldököm, mint akinek fogalma sincs arról vajon miről beszélhet, holott sejtem. Nagyon is jól sejtem, legalábbis azt hiszem. Tettetni a kis ártatlant aki nem tud semmiről semmit, mégis közelebb állt a szívemhez, addig legalább van esélyem meglepetést okozni. Hacsak el nem szúrom az egészet és tényleg idiótának nem titulál. Már ha most ebben a pillanatban nem nézne annak, mert ki tudja megmondani mire gondolhat most.
- Nem akarom, hogy fejjel menj a falnak, mert véletlenül nem tudsz át menni rajta bármennyire szeretnél. Tényleg olyan hihetetlen, hogy nem utállak? – próbálok mélyen a szemébe nézni, meggyőzni esetleg azzal, hogy nem rá, hanem inkább magamra vagyok mérges. De ez az egész biztosan hasztalan. Ezért gyorsan el is pillantok. Fölfelé, hátha van itt valami egyéb megoldás.
- Mi szépet vásároltál? – terelem a témát, még szép, hogy ezt teszem. Addig sem kell azon rágódnom, hogy egy darabig innen nem fogunk kijutni.