Munka... a valódi életünk, ez most mind olyasmi, amivel egyszerűen nem akarok foglalkozni, mert nem számít, mert most kicsit el akarok felejteni mindent, és teljesen függetleníteni magamat ettől az egésztől, ami jelenleg a nyakamba szakadt. Túl sok ez egy embernek. A legtöbben még azt is nehezen kezelik, ha egy kis változás áll be az életükbe, teszem azt új városba kell költözniük, esetemben viszont nem csak erről van szó, minden más lett, elköltöztem, új munkám lett... meghaltam. Nem olyan dolgok ezek, amiken csak úgy túl lehet lendülni, de legalább egy időre félre tudom tenni, már azt hiszem ez is valami és tudom, hogy ha visszatérek, akkor kicsit minden más lesz. Tovább tudok lépni és az ő segítségével képes leszek átlendülni a rossz dolgokon és megtanulom majd kontrollálni azt, ami vagyok. De most akkor is az a fontos, hogy itt vagyunk és nem akarok a nyaralás alatt semmire sem gondolni, ami az otthonhoz köt. Csak jól akarom érezni magam, úgy mint fiatal korunkban, úgy mint amikor még semmi nem zavar, maximum a boszorkány erőnkkel játszottunk. - Igen, azt hiszem igazad van Rach, és nem is szabad újra olyan sok időre elszakadnunk egymástól. - tudom anya is próbált eddig is segíteni nekem, de az nem ugyanaz. Ő valahogy nem tudja úgy megérteni a dolgaimat, ahogy egy igazi jó barát, és nekem pont ezért volt elsősorban rá szükségem és most itt van, ez a legfontosabb és már érzem, hogy minden rendben lesz majd. - Oh hát... régen este is nagyon jól szórakoztunk. - nevetem el magam, ahogyan belé karolok. Oh, azért mi is voltunk szabadok és fiatalok, ha nem is volt ez épp mostanában, de tudtuk hogyan kell szórakozni. Én már ezt jó ideje kihagytam az életemből, egyszerűen valahogy nem is fért bele az időmbe és nem is igazán kívántam, az előtt sem, hogy megtörtént ez az egész. De most más lesz, most nincs itt a munka, a feszültség és a napi stressz, csak mi ketten és... Egyiptom! Bepattanok bele együtt a taxiba. Egyszerűen jobb ez így, ha együtt fedezzük fel a várost, nem pedig valaki vezet minket. Sokkal izgalmasabb és nem köt minket sem útiterv, sem pedig valami fickó, aki folyamatosan megmondja még azt is, hogy merre fordítsuk a fejünket. Azért ennél én jóval önállóbb típus vagyok, és Rachel sem az az irányítható típus. A szavaira csak halkan sóhajtok. Rettenetes lehetett, főleg az, hogy utána megküzdjön annak a terhével, amit tett. Nem lettem volna... nem lennék soha a helyében. - Sajnálom, hogy nem lehettem veled, hogy segítsek. - ahogyan ő most itt van velem. Elmosolyodom és finoman megszorítom a kezét, ahogy követve a pillantását én is pár pillanatig a város forgatagán nyugtatom a szememet. Nehéz lehetett, ahogyan nekem is az elmúlt hónapok, de könnyebb lesz innentől neki és nekem is, legalábbis nagyon remélem. - Én nem is hiszem, hogy együtt tudnék élni ezzel, te mindig is erősebb voltál nálam Rach. - biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék feldolgozni azt, ha életeket oldatnék ki, akár csak egyet is. Az már nem én lennék és nem tudnék visszatalálni utána önmagamhoz. Végül elérjük a célt, a kocsi megáll, én pedig miután kiszálltam ugyanúgy belekarolok a barátnőmbe. - Szóval piramisok? Elég gyorsan vagyunk... belóghatunk olyan helyekre is, ahová más nem. - pajkosan kacsintok rá, mert hát... ilyen oldalam is van, csak már régen elnyomtam magamban, de most itt vagyunk, a két renitens tini, csak felnőtt vámpírboszorkányok bőrébe bújva, akik beszökhetnek a kordon mögé is, mert senki se veszi majd észre.
Még mindig nehezen tudtam elhinni azt, hogy itt vagyunk és csak úgy leléptünk. Nem mintha annyira aggódunk kellett volna bármi miatt is. Bár nekem van munkám, vagyis azt hiszem nem is ez a megfelelő arra, amikor az emberből az egyik legnagyobb alvilági személy lesz. Tudom azt is, hogy miként értem el és miért is ragadtam ott, hiszen most már nem csak két gyermekem van. Van egy lány, aki nekem köszönhetően maradt életben. Ki akarom őt menteni a mocsokból és talán nélküle vissza se térnék a gyermekeimhez. Illetve még ott van az is, hogy bármit megtettem volna azért, hogy újra mosolyogni lássam a barátnőmet. És azt hiszem sikerrel is jártam. Örülök annak, hogy nem lök el, hanem viszonozza z ölelést. Talán mind a kettőnkre ráfért már ez. Mind a kettőnknek vannak titkai és démonai, s azt hiszem egymás számára mi lehetünk a legjobb démonűzők. Mosolyogva hallgatom őt, miután elengedem, majd picit megrázom a fejemet. - Én pedig nélküled, így szerintem kvittek vagyunk ebben a dologban is. És igen tudom, de azt hiszem nekünk mindig is egymás mellett volt a helyünk, hogy támogassuk és segítsük a másikat. - mondom neki őszintén, de még mindig igazán jó kedvűen. Végül felkapom a táskámat és elkezdek matatni. A fölösleges dolgokat kirakom az egyik asztalra, hogy ne cipeljem azokat, majd újra boldogan pillantok körbe. Annyira hihetetlen, mintha csak valami álom lenne az egész. Akkor gyerünk, mert lassan ránk esteledik, ha még sokáig itt maradunk. - mondom picit talán gyerekesen, majd belé karolok és elindulok kifelé. Egyenesen át a folyosókon, majd a recepció kikerülve elindulok az utca felé. A mosolyt szinte le se lehet vakarni az arcomról. Sokszor mosolyogtam az elmúlt években is, de azt mindig csak kényszerből tettem. Néha muszáj elhúzni az emberek előtt az ártatlan és kedves arcot, hogy utána be lehessen őket kebelezni. De most semmi megjátszás volt. Amióta Julie-val találkoztam, azóta tényleg igazán újra boldog vagyok és újra önmagamat adom. Nem kell egy pillanatra se megjátszanom a dolgot. Gyorsan leintek egy taxit és megadom neki, hogy merre vigyen minket, mert onnét már gyalog is folytathatjuk az utunkat. Ohh, szerintem jobb, hogy nem láttál akkor, amikor átváltoztam. Szerintem rosszabb voltam, mint Hannibál. - mondom neki picit viccelődve, pedig azért tényleg van igazság. Végül pedig komolyan folytatom tovább a dolgot.- Igen, én is úgy éreztem. Sőt, én nem csak éreztem, hanem ki is elégíttettem a bestiát. Nem hiába lettem az, aki vagyok. Rettegtek tőlem és kegyetlen is tudtam lenni. Hamar kitaláltam azt, hogy miként tudok másoknak ártani, hogy közben az én szomjan is csillapodjon. - egy pillanatra kinézek a taxi ablakán és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. - De nem fogom neked hagyni, hogy ugyanezt átéld. - újra ránézek és kihallatszik a hangomból, hogy nagyon is komolyan gondolom ezt.
Tudom, hogy most úgy viselkedem, mint egy éretlen kamasz, de azt hiszem egyszer én is megtehetem. Nem vagyunk még annyira kiöregedve, hogy ne lehetnénk egy kicsit újra olyanok, mint régen, főleg ha már olyan sok rossz történt velünk az elmúlt években igaz? Egy kicsit most én is megpróbálom elengedni magam, legalább amíg itt vagyunk, aztán úgy is vissza kell térni majd a normális kerékvágásba, a rendes életbe, a bajok és a nehézségek közé, tisztában vagyok vele sajnos, de addig is nem akarok erre gondolni. Elég nehéz az, hogy rendbe kell tennem az életemet, és vámpírként élni, megpróbálni összehangolni a gyógyítással, hogy a vér utáni sóvárgás ne akadályozzon. Még nem tudom, hogyan fogom tudni ezt megtenni, de valahogy akkor is muszáj lesz, főleg ha már itt van Rachel, aki segít nekem igaz? - Dehogy hagytál! Nem volt... választásod, egyikünknek sem. - mosolyodom el egy pillanatra, csak akkor tűnik el, amikor megölel. Szorosan ölelem át én is, hogy egy nagy sóhajjal végleg megpróbáljak kiengedni magamból most minden rosszat, ami eddig bennem volt. Elengedni... a fájdalmat és a kétségeket egy időre legalább, napokra, egy hétre, amíg maradunk és neki is pont ezt kellene tennie. Meglepetten pillantok rá, amikor kicsit hátrébb húzódom, hogy a szemeibe nézhessek. - Én köszönöm, én köszönhetek igazán sokat neked. Elvesznék nélküled tudod ugye? - semmi esélyt nem láttam rá, hogy képes leszek ezen túllépni, de most látom a kiutat, látom a reményt valahol a távolban és így igenis tudom, hogy sikerülhet, hogy képes leszek majd kezelni ezt az új állapotot, hogy idővel igenis rendesen gyógyíthatok újra és ahogyan mondta talán még többet is tehetek az emberekért, hiszen a vérem gyógyít, a kezem pedig gyorsabb és ügyesebb lett. Meg kell tanulnom kihasználni az előnyeit annak, amit kaptam. - Te sem panaszkodhatsz Rach, de szerintem fedezzük fel inkább ketten, ne zavarjon most be más. - inkább vele szeretnék lenni, nem kell most nekünk kíséret, maximum kérünk odalent valami egyszerű turista térképet, és foghatunk akár taxit is. Kihúzom magam, indulásra készen vagyok, már csak a táskámat kapom a vállamra, hogy belé karolva az ajtó felé vegyem az irányt. Akkor szólalok meg újra, amikor már becsuktuk azt magunk után. Halkan, talán kissé még zavartan is köszörülöm meg a torkomat. - Az átváltozás után... minden felerősödik igaz? Te is... te is úgy érezted, hogy... folyton éhes vagy? Úgy értem, hogy... kiéhezett? - hát na nem vagyok én azért prűd sem, de annyira nyíltan is rég beszéltem bárkivel ilyesmiről, de a nagy helyzet akkor is ez. Úgy érzem magam néha, mint egy fiatal tini, aki képtelen parancsolni a hormonoknak. A vér is vonz, de valahogy más valami is, és néha nagyon nehéz ellenállni neki, néha úgy érzem, hogy nem is tudom... talán sok feszültséget levezethetnék vele, és közben persze tudom azt is, hogy nem tehetem, mert ki tudja, hogy képes lennék-e visszafogni magam, és nem kattanna-e be valami más is... veszélyes lenne.
Egyáltalán nem bántam azt a csendet, ami minkdet körül vett az utazás közben. Így legalább volt átgondolnom azokat a dolgokat és megállapításokat, amiket mondott. Talán, most egy pillanatra tényleg képes voltam kikapcsolni. Elfelejteni azt, hogy ki is vagyok és mit kell irányítanom. Egyszerűen csak megszűnt hirtelen minden, még egy pillanatra a társaságom is. S nem maradt más, mint én és a gondolataim. Sok mindent köszönhettem Julie-nak, hiszen egy dologban nagyon is igaza volt, hogy amíg nem tekintem természetesnek a tetteimet és amíg nem vagyok képes teljes mértékben elfogadni azokat, akkor még nincs minden veszve. Van számomra is remény, de amikor ez eszembe jut, akkor az is pontosan eszembe jut, hogy onnét nem olyan egyszerű eltűnni. Eljátszhatom a halálomat, de előbb vagy utóbb rám találnak amúgy is. Egyszerűen tényleg nem tudom, hogy mit kellene tennem. Segíteni szeretnék mindenkin, de közben úgy érzem, hogy a lelkem szép lassan meghal, a jóság mondhatni eltűnik, ahogyan a papír is megég és szép lassan hamuvá válik. Talán még kicsit be is aludtam az utazás közben, hiszen elég sok helyen jártam már, így ez a fajta utazás nekem nem jelentett különösebben nagy dolgot. Bár, ha jobban belegondolok, akkor mégis csak különleges volt. Most nem üzleti ügyben utaztam és nem egyedül voltam, hanem a legjobb barátnőmmel, aki egy nap alatt, vagyis ha pontos akarok lenni, akkor egy éjszaka alatt felforgatta az életemet. Természetesen a legjobb szobát kértem, a legjobb szálláson, mer Julie-nek mindenből a legjobb jár. Illetve így talán könnyebben fog tudni kikapcsolni ő is és lazítani végre picit. Igen, láttam. De tudod egy olyan nőnek, mint te csak a legjobb jár. Főleg, ha már ennyi évre magadra hagytalak. - mondom neki mosolyogva, majd magamat se értve hirtelen megölelem őt és pár percig nem is engedem el. -Köszönöm, hogy itt vagy és mindent, amit értem tettél az elmúlt pár órában. - mondom neki őszintén. Lehet nem tűnik nagy dolognak, vagy ő nem tartja annak azokat a dolgokat, amiket mondott, de számomra sokat jelentettek. Olyan, mintha legbelül valami elkezdett volna bennem változni és talán a sötétségben egy aprócska fény is utat kezdett volna törni magának. Kezdhetjük ott is. - mondom sietve és széles mosollyal az arcomon. Végi mérem a barátnőmet, majd elindulok kifelé jó kedvűen. - Szeretnéd, ha mi fedeznénk fel együtt a dolgokat vagy esetleg kérjünk idegenvezetőt? Bár szerintem ilyen ruhában minden egyes férfi örömmel állna a szolgálataidra. - mondom egy kisebb kuncogás kíséretében. Nem érdekel, hogy mennyire vagyunk gyerekesek. Egyszerűen végre jól érezzük magunkat és szerintem csakis ez számít. Jelenleg ez.
Ha a barátodról van szó, ha olyan valaki vallja be neked a bűneit, akit a testvéredként szeretsz, akkor nem fogod tudni neki azt mondani, hogy e miatt elítéled. Képtelenség. Ahhoz nekem ő túlságosan fontos és túlságosan szerettem régen és most is. Tudom, hogy hibázott, mind hibázunk, de én mindig is ilyen voltam. Azt sem mondanám soha, hogy csak azért kell nagyobb erővel megmentenünk valakit, mert nem hibás egy balesetben és azt, aki igen hagyjuk meghalni. Minden élet ugyanannyit ér, akkor is, ha van aki hibát követett el, főleg akkor, ha az illetőnek nem volt más választása és tisztában van azzal, hogy elkövette azokat a hibákat. Az, hogy Rachel úgy érzi, hogy e miatt nem jó ember... pont ettől lesz az. - Akkor nem tudnék én sem, ha te már megbékéltél volna és semmiségnek gondolnád. - szorítom meg egy pillanatra a kezét. Ez az, ami fontos, még mindig tudja, hogy kicsoda, még mindig tudja, hogy ha rosszat tesz, az rossz, csak hát van, amikor kénytelen megtenni, mert nincs más lehetőség és ennyi. Én viszont szeretem annyira, hogy ezt el tudjam fogadni, mert fontosabb nekem a tetteinél az, hogy most itt van velem, hogy mellettem áll és segít. Sokkal-sokkal fontosabb! - Jól van Rach, megígérem neked, hogy a megszokottnál is sokkal óvatosabb leszek. - bólintok egy aprót. Tudom, hogy aggódik, a helyében én is pontosan így lennék vele, de vigyázni fogok magamra, ahogyan mindig is tettem, ez a továbbiakban sem lesz máshogyan. Végre megtaláltuk egymást újra, ezek után nem leszek olyan botor, hogy ezt a barátságot hagyjam veszni, csak azzal... hogy engedem, hogy valaki ártson nekem. Jó tudom, nem rajtam múlik ez, de attól még tényleg vigyázni fogok magamra. Ezt kérheti tőlem, csak azt nem tartanám be soha, hogy óvatosságból tartsam magam távol tőle, na az nem menne. - Mázlink van, hogy nem az a pár cucc a fél szekrényt jelentő nő vagyok igaz? - kacsintok még egyet, mielőtt eltűnnék a szobámban, hogy aztán egy tényleg nem nagy kézitáskával kerüljek elő. A vállamra kanyarítom a sima válltáskát, aztán készen is vagyok, már csak a cipőbe kell belebújni. Ott majd szépen beszerzünk mindent, mondjuk első körben pár csini ruhát, amúgy is híján vagyok mostanában az effélének. A nagy önmarcangolás közepette nem pont azzal foglalkoztam, hogy igazán kicsípjem magam, azt hiszem ez érthető. Amúgy is minek egy szép ruha, ha aztán össze-vissza vérezed, mert képtelen vagy visszafogni magadat igaz? Csak duplán rossz érzések maradnának a helyzet után. Már eleve maga az utazás is elképesztő, hiszen nem szoktam én ilyesmihez, a kocsi, a külön gép és az egyiptomi meleg... csodás! A lakosztály pedig, hát első körben tényleg eltűnök a szeme elől, mert egyszerűen muszáj körülnéznem. - Láttad, hogy mekkora a kád? Mint a fürdőszobám, vagy nagyobb! - azt hiszem ez tökéletes válasz a kérdésére. Ez a hely egyszerűen fenomenális, én pedig úgy érzem magam, mintha minimum tíz évet fiatalodtam volna, vagy tizenötöt, de annyi tuti, hogy sokat. Sosem jártam még ilyen távol Amerikától és még soha életemben nem jártam ennyire drága helyen és most... egyszerűen azt sem tudom, hogy mihez kapjak. Végül csak lefékezek Rachel mellette, hogy lazán belé karoljak. - Ugye a piramisokkal kezdjük? - tudom gyerekes hozzáállás, de hát mégis mit akarnál először megnézni Egyiptomban, ha nem a piramisokat, meg persze a Szfinexet?
Mosolyogva hallgattam őt és egy apró sóhaj is elhagyta az ajkaimat, de nem azért mert unatkoztam volna, vagy esetleg mert fáradt lettem volna. Egyszerűen csak nehezen tudtam elhinni azt, amit mond. Megérti amit teszek és az életemet. Nem értettem, hogy ő miként képes elfogadni ezt az egész alvilági dolgot, ha még én se vagyok képes. Két éve ebben élek, de még mindig képes vagyok rácsodálkozni arra a világra és életre, illetve a tetteimre. Tényleg ráfoghatom arra az egészet, hogy a gyermekeimet védem és a saját életemet? Nem hiszem. Nem ölhetek meg másokat, csak azért, hogy másokat védjek. De végül egy halovány mosollyal az arcomon nézek rá. Köszönöm, hogy ezt mondod. El se hiszem, hogy képes vagy elfogadni ezt az egészet, hiszen még talán én se teljesen békéltem meg a tetteimmel és az életemmel. - mondom neki őszintén és közben őt figyelem. Nem akarom elkapni a fejemet. Soha nem voltam gyenge és most meg pláne nem leszek az. Nem lehetek az, hiszen végre valami jó is történt velem. Visszakaptam a legjobb barátomat, ha rövidebb időre is, de visszakaptam. És most ezzel akarok foglalkozni, s nem pedig arra az életemre, amit talán néha a poklok ura megirigyel. Ezt pontosan tudom, de azt is tudom, hogy milyen alakok próbálnak megölni engem vagy legalább keresztbe tenni. - mondom neki egyre halkabban, mert nem vagyok rá büszke és nem akarok még több bajt a fejére hozni. -Csak ígérd meg, hogy óvatos leszel. - teszem hozzá komolyan és újra ránézek. Majd pedig hamarosan felpattanok, amikor igent mond arra a dologra, hogy utazzunk el és amikor a pakolás dologra is, akkor még nagyobb lesz a mosolyom. Figyelem őt és minél többet mond, annál nagyobb lesz a mosoly az arcomon. Jó újra látni, hogy ennyire lelkes. - Akkor pakold össze a legszükségesebb dolgaidat, én itt foglak várni. - mondom neki komolyan, hiszen az én cuccaimat már más valaki összeszedte a hotelből, de még egy-két telefonhívást el kell intéznem. Szerencsére végzek is velük, mire visszaér és mosolyogva kapom fel a táskámat, majd belekarolva indulok el kifelé a házba. Az ajtón kívül egy taxi vár ránk, majd pedig hamarosan már csak arra eszmélek, hogy a repülőn ülünk kés úton vagyunk egy új élet felé, vagyis valami olyasmi. Végül egy hosszabb repülés után szerencsésen megérkezünk, ahol szintén egy kocsi vár ránk, ami egyenesen a szállásunkra visz minket. Mosolyogva veszem el a kulcsot, hiszen egy szobát kaptunk, vagyis egy egész lakosztályt. Megvannak a kapcsolataim a világ minden pontján, így csakis a legjobbat fogjuk kapni. Mosolyogva nézek körül, majd pedig Julie-t próbálom megtalálni a hatalmas lakosztályban, amikor sikerül, akkor figyelem őt egy darabig, de végül megszólalok. Remélem tetszeni fog neked itt. - mondom neki barátságosan és egy pillanatra újra úgy érzem, mintha semmilyen teher nem nyomná a vállaimat, s újra fiatalok lennénk.
Kezdőlap
