Nos hol is kezdhetném? Ha megakarsz ismerni, akkor a legjobb lesz, ha az emlékeimen keresztül világítom meg életem legfontosabb mozzanatait. Persze a legkorábbi időkről nincsenek emlékeim, így mindössze annyit mondhatok, hogy anyám megszült 1993. szeptemberében egy minden bizonnyal csodálatosan gyönyörű őszi napon, majd nem sokkal azután, hogy hazaengedték a kórházból velem, az apámtól gyakran hallott, de töredékes információk alapján egyik este leballagott a boltba, de visszajönni már valahogy elfelejtett. Így természetesen apám nyakába szakadt a felnevelésem feladata, és, hogy ezt inkább azért nehezményezte, mert anyám lelépett, vagy azért mert eleve nem akart engem nehéz megállapítani, de legyen elég annyi, hogy már kora gyermekkoromtól fogva a tudtomra adta, hogy csak púp vagyok a hátán, mind szavak, mind tettek által. Gyorsan megtanultam hát, hogy jobban teszem, ha meghúzom magamat és igyekszem úgy tenni, mintha nem is léteznék.
Csekély vigaszt nyújtott, hogy már idejekorán kiderült, hogy úgymond több sütnivalóm van a többieknél. Bár ezt egészen addig nem tudtam értékelni, amíg ésszel nem értem fel hozzá, hogy megértsem, hogy az a körülmény, hogy az intelligenciahányadosom magasan meghaladja a többiekét nem feltétlenül csak azzal a hozománnyal jár, hogy a többiek kigúnyolnak, bántanak illetve kizárnak a szociális életből vagy mindössze azért állnak velem szóba, hogy segítsek nekik a leckével és a dolgozatoknál. Egy ideig reméltem, hogy apám talán megenyhül irányomba, ha mindig jó jegyeket és bizonyítványt végzek haza, de csalódnom kellett. A verés továbbra is állandóan napirenden volt, főleg amikor ivott, ami szintén rendszeresen szerepelt a napirendi pontjai között. A szomszédjaink biztosan tudták, hogy mi folyik nálunk, de szerintem ők is féltek apámtól és nem mertek beleavatkozni a dologba. Engem is megfenyegetett, hogy ha bárkinek „pofázni” merek, akkor tesz róla, hogy többet ne tehessem. Én pedig egyre jobban meggyűlöltem őt és próbáltam a lehető legkevesebb időt tölteni otthon.
Az iskolában sem volt sokkal jobb a helyzet főleg azután nem, amikor gimnáziumba kerültem. És itt következzen az első olyan emlék, amire érdemes külön kitérnem. Nem azért, mert annyira sajátos és egyedülálló lett volna hanem, mert itt ismertem meg azt az embert, akivel később véglegesen összefonódott a sorsom: Bojana Dawson Němec alias Bori. Első találkozásunk az Ő kezdeményezése volt és mivel a gimi egyik legszebb lánya volt én pedig elég naiv belementem a találkába, ami a következő végeredménnyel zárult:
- Cuki az alsód Natie-Nate! - vigyorgott Bojana a sötétbarna szemeiből pedig szinte csak úgy áradt a kárörvendés, a rosszindulat és a gúny. - Szerinted ugrasszuk ki abból is? - kérdezte tőle az egyik izmosabb barátja, mire egy másik izomagyú felvihogott. - Nem mára azt hiszem ennyi elég lesz. - felelte a lány rövid gondolkodás után, majd végigsimított hosszú hollófekete haján. - Viszont - kezdte, majd felemelte a földről a farmeremet és a cipőmet, amiket a „barátai” az előbb rángattak le rólam - ezeket egy kisidőre magamhoz veszem, de csak is azért, hogy holnapra mindegyikünknek kész legyen, a töri házidoga. Te ebben úgy is jó vagy szóval ez biztosan nem fog gondot okozni neked nem igaz? - villantotta rám fehér fogsorát. - Nem. Meglesz a cucc holnapra! - feleltem kelletlenül. - Pompás. Akkor holnap. - és már el is indultak, amikor visszafordult. - Majd elfelejtettem, hogy ha erről bárkinek szólsz, illetve nem teszed a dolgodat, akkor legközelebb az alsódat is begyűjtjük. - közölte, majd ezzel faképnél hagytak, én pedig zokniban, pólóban és alsógatyában hazaoldalogtam, ahol megkaptam az éppen aktuális pofonadagomat, mert egy trehány disznó vagyok aki „nem képes vigyázni a holmijaira”.
Gondolom arra nem szükséges kitérnem, hogy bár ez volt az első alkalom nem sokkal azután, hogy a gimibe kerültem, de egyáltalán nem az utolsó. Bojana és a sleppje gyorsan a „mumusaimmá” váltak és elvették a kedvemet az egyetlen helytől is, ahol eddig viszonylag jól éreztem magamat. Persze azért akadtak normális emberek is az életemben, akiket akár a barátaimnak is nevezhetek. Annyira nem voltak bátrak, hogy kiálljanak mellettem, de legalább mindig szolgáltak egy-két vigasztaló szóval, ami nekem sokat jelentett és persze ott voltak azok a semlegesek is, akik szintén nem tettek értem semmit, de legalább nem is ártottak nekem. Én pedig mindig azzal hitegettem magamat, hogy a giminek is vége lesz és elmehetek egy remek egyetemre ahol, majd a „magamfajták” között lehetek, és végre felhőtlenül élvezhetem az életet, a tanulást és nem kell tartanom a neandervölgyi szintjén megragadt társaimtól.
Álmodozás közben viszont sajnos számításon kívül hagytam a Murphy-törvényt, ami meg is bosszulta magát. Apám mindig is erőszakos természetű ember volt és sokszor a viselkedését már inkább állatiasnak tudtam volna minősíteni - bár akkor még sejtésem sem volt arról, hogy mennyire közel járok az igazsághoz - és ez az évek során egyre csak romlott az én tűrőképességemmel együtt. Időközben sajnálatos módon kialakítottam a magam szarkasztikus amolyan „szarok rátok is meg a világra is” stílusomat, aminek nemegyszer jó pár plusz fülest köszönhettem mégis megvolt az a jóérzés utána, hogy ha csak szóban is, de legalább visszavágtam. Viszont ezzel el is indítottam egy olyan folyamatot, amiből már nem volt visszaút, és ami végül annak a helyzetnek a kezdetéhez vezetett, amiben most vagyok. Nem sokkal azután történt, hogy betöltöttem a 18-at, amikor is apám matt részegen hazaállított és közölte, hogy most már nagykorú vagyok, ezért takarodjak a házból, mert Ő nem hajlandó tovább eltartani egy olyan ingyenélőt, mint Én. Dulakodás lett a dologból és bekattantam aztán már csak arra emlékszem, hogy ellököm magamtól, Ő pedig elcsúszik és beveri a fejét a konyhapultba utána, pedig nem mozdul többet. De esküszöm, hogy a rohadék vigyorgott, amikor fölétérdeltem, hogy megnézzem, mi van vele. Ha rosszmájú lennék, azt mondanám, hogy azért, mert tudta mi vár rám a következő teliholdkor.
Nem volt nagy nyomozás. Gyorsan kiderült, hogy önvédelem volt a dolog, és a szomszédok beszámolóit követően a zsaruk valószínűleg azt gondolták, hogy csoda, hogy előbb nem tettem meg. Felmentettek bár sok örömömet nem leltem a dologban. Csak az tudja milyen érzés, hogy az ember ártatlan, de mégis összesúgnak a háta mögött, aki keresztülment rajta. De rövidesen kiderült, hogy nem ez a legfőbb problémám. És most következzen egy újabb emlék. Az első teliholdamról legyen elég, hogy pokolian fájdalmas volt, és ha lett volna a közelben kés vagy bármi más, amivel megölhettem volna magamat, akkor megteszem. De nem volt és az éjszakáról mindössze töredelmes emlékeim voltak. Ellenben a reggel élesen az emlékeim közévésődött:
- Ébresztő Napsugaram! Hasadra süt a nap! - hallottam a hangot, amelynek a tulajdonosát túlságosan is jól ismertem. Hunyorogva nyitottam ki a szememet, ahogy a reggeli nap beletűzött, majd oldalra fordítva a fejemet megláttam Bojanat, aki anyaszült meztelenül támaszkodott az egyik fának nem messze tőlem és épp lázasan igyekezett kikaparni valami barnásvöröses színű anyagot a körmei alól. Ijedten vettem észre, hogy én is teljesen meztelen vagyok, de akármilyen kétségbeesetten is tekingettem magam körül semmit se találtam, amivel eltakarhattam volna magamat a kezeimen kívül. - Már úgyis mindent láttam! - nevetett Bori miközben szép lassú, kecses mozdulatokkal elindult felém meg sem próbálva eltakarni magát. - Ahogy te is belőlem és ez így fair! - felelte egy vigyorral, ahogy letérdelt mellém, tejcsoki színű bőrén pedig megcsillantak a napsugarak. Csak egy rövid időre kalandozott el a tekintetem a testén - igen én is férfiból vagyok - mielőtt észbe kaptam volna.
- Mi ez az egész? Hol vagyok? És te mit keresel itt? - buktak elő belőlem az első kérdések, amik eszembe jutottak. Ő pedig csak vigyorgott, de nem teketóriázott sokat a válasszal. - Vérfarkas vagy és Én is az vagyok. Idővel emlékezni fogsz a dolgokra. Ha nem tűnt volna még fel az erdőben vagy, én pedig az előbb töröltem le rólad a vért, de a körmöm alól sajnos már nehezebben jön ki. - közölte velem könnyed, csevegő hangon mintha csak a világ legtermészetesebb helyzetében lennénk. Hirtelen fel se bírtam fogni a dolgot és ezernyi gondolat cikázott a fejemben. Az Ő nevetése rántott vissza a valóságba. - Natie-Nate! Esküszöm, ha tovább nézel rám ezekkel, a cuki őzikeszemekkel akkor nem tudom tovább visszafogni magamat és itt helyben magamévá teszlek! - vigyorgott. - Bár ahogy elnézem, nem ütköznék nagy ellenállásba! - tette hozzá az ágyékomra pillantva. Egy pillanat alatt elvörösödtem, de szerencsére addigra visszataláltam magamhoz és végre kicsit kezdtem feldolgozni a szituációt. - A vérfarkasok nem harapással fertőződnek meg, mint a filmekben? - kérdeztem tőle rövid gondolkodás után. - Nem. A mérget valamelyik szülődtől öröklöd, de csak akkor aktivizálódik, ha megölsz valakit. Amúgy ha vigasztal, akkor apád megérdemelte, amit kapott én nem ítéllek el érte. - felelte egy bizalmaskodó félmosollyal, majd ismét nekiállt kikaparni a száradt vért a körmei alól. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy hazudik, de így összetéve a dolgokat minden stimmelt és végre értelmet nyertek apám telihold körüli eltűnései és talán a természete is. Most azon kattogtam, hogy Bojana, hogy lett vérfarkas, de szinte azonnal be is ugrott a választ. - Várjunk csak! Jim Farlow halála nem baleset volt! - szegeztem neki a tényt, de Ő csak megvonta a vállát. - Attól függ, mit értesz baleset alatt. - közölte egy ironikus mosollyal. - De legyen elég annyi, hogy Ő sem volt jobb, mint az apád és megérdemelte, amit kapott! - tette hozzá és az arca egy pillanatra búskomorra váltott, de szinte egy pillanaton belül visszatért rá az önelégült mosoly. - azt elfelejtettem említeni, hogy Bori utolsó barátja úgy egy évvel ezelőtt rejtélyes körülmények között meghalt, és ezután Bojana barátiköre meglehetősen megcsappant bár a teljes megszűnés talán jobb szó lenne rá. - Az élet csupa irónia nemde? - Mi történt az éjjel? - kérdeztem tőle, bár már előre rettegtem a választól visszagondolva a vérrel kapcsolatos mondatára. - Semmi különös. - közölte tárgyilagos hangon. - Pár táborozó immár darabokban nyugszik, de ne aggódj senki se fogja megtudni és ne emészd magadat, mert együtt csináltuk. - tette hozzá. - Micsoda? - kérdeztem elborzadt arccal. - Jól hallottad! - felelt és egyfajta perverz, önelégült vigyor jelent meg az arcán. - Az egészet együtt csináltuk! Mi ketten szaggattuk szét őket! Te és én! - láthatta az elborzadt arckifejezésemet és a szörnyülködést a tekintetemben, mert nagyon gyorsan egy sokkal együttérzőbb kifejezés jelent meg az arcán és gyengéden megcirógatta az enyémet. - Ne félj, nem minden telihold ilyen. - kezdte csendes, nyugtató hangon. - Viszont Te és Én mostantól a legjobb barátok vagyunk! - tette hozzá határozott amolyan ellenvetést nem tűrő hangon, majd felállt és mosolyogva intett, hogy kövessem.
És valóban. Bojana és Én ezután elválaszthatatlanok lettünk gyakorlatilag bár nem teljesen önszántamból. Nehezen tudtam túllépni a múlton és igen Bori idegesítő volt, öntelt és sokszor túl sokat beszélt, de mégis…örültem, hogy velem volt és ez főleg a teliholdakra volt igaz. Sokat segített és akármilyen furán hangzott is, de jóérzés volt a telihold utáni reggeleken azzal a tudattal felébredni az erdőben, hogy nem vagyok egyedül. Így telt a középiskola utolsó éve és a körülményekhez képest meglepő módon, kiváló vizsgákat tettem le az érettségin. Akármelyik egyetem vagy főiskola tárt karokkal várt volna, de az állapotomból adódóan és, mert fura, de féltem elszakadni Bori-tól a Whitmore-ra adtam be a jelentkezésemet ahova Ő is. Az egyértelmű volt, hogy engem fölvesznek, de csodák-csodájára őt is felvették. Így felsőfokú tanulmányainkat is együtt kezdtük meg. De mégsem ez volt a legnagyobb újdonság az életünkben.
Nem sokkal a szemeszter kezdete után Bojana eltűnt egy pár napra, és már komolyan kezdtem érte aggódni - saját magamat is meglepve ezzel - amikor újra felbukkant, és valahogy más volt. Nem tudom miért, de éreztem, hogy nem más. Persze az új ékszere sem kerülte el a figyelmemet: az a kékköves karkötő, amit az előkerülése után mindig viselt, minden nap, ami tőle egészen szokatlan volt. Nem mesélt arról, hogy mi történt vele és, hogy merre járt, de rövid idő elteltével egyik este futás közben közölte, hogy ugye nem akarok több teliholdat, amire én persze azt feleltem, hogy nem. Ezután csak annyit mondott, hogy van valaki, akinek be akar mutatni, és aki jobbá, sokkal erősebbé tesz, mint arról valaha is álmodtam volna! Mi tagadás? Felkeltette az érdeklődésemet a dolog és belementem. Már a hétvégére összehozta a találkozót, amiért vissza kellett utaznunk Mytic Falls-ba. És ekkor találkoztam először Klaus-al az Első Hibriddel, aki engem is azzá tett Bori után.
Bevallom, amikor először megpillantottam akkor nem tudtam, hogy inkább megijedjek tőle, vagy bízzak benne. Első pillantásra látszott, hogy olyasvalakivel állok szembe, aki amolyan született vezető. Az egész megjelenése erőt és tekintélyt sugárzott. Mindenestre, az biztos, hogy a külseje mellé igen megnyerő modor is társult. Bori-val ketten így hát gyorsan rávettek az átváltozásra. Bevallom ez sem volt sokkal kellemesebb, mint amikor vérfarkassá változtam, de bíztam benne, hogy megéri a dolog. Klaus ezután meghagyta, hogy maradjunk együtt Bojana-val, mert így erősebbek vagyunk, és nagyobb biztonságban leszünk Ő pedig ezután elutazott. Bojana ezután adott nekem egy gyűrűt, amit, mint kiderült egy lapis-lazuli nevű kő díszít, és a lelkemre kötötte, hogy mindig viseljem és eszembe ne jusson levenni főleg ne napközben. Hogy, most hónapokkal később milyen az életem, mint egy hibrid a kampuszon, és hogy telnek a mindennapjaim? Valahogy így:
- Kaptál szerelmes levelet! - lépett mellém Bojana ahogy a parkon keresztülhaladva épp a következő órámra siettem. - Kitől? - kérdeztem tőle, majd elvettem a borítékot, és kivettem egy papírlapot, amire egy név és egy cím volt felírva: anyámé. - Szerintem Klaus-tól. - felelte. - Nem hiszem, hogy Ő törődne ilyesmivel. - vágtam rá és ár gyűrtem volna össze a pappírt, amikor a lány kikapta a kezemből. - Tymirjazev? Ez meg miféle családnév? - bámulta döbbent arccal a papírt - Eloroszosodott tatár. Úgy tűnik voltak tatár őseim szóval legalább egyvalamire büszke lehetek, a családommal kapcsolattal. - mondtam merev, színtelen hangon miközben belül, majd szétvetett a düh. ~ Miért? Ennyi év után miért? Nem akarok vele találkozni! Nem akarok tőle semmi! - forrongtam magamban és Bojana hangja rántott vissza a valóságban. - Miért? - kérdezte. - Ha elolvastad volna múltkor a dolgozatot, amit a Monol Birodalom kialakulásáról írtam akkor tudnád! - vetettem oda neki. - És mikor látogatjuk meg anyádat? - Semmikor! És most beszéljünk másról, ha kérhetem! - immár feszültebb hangon, amiből Bori szerencsére értett.
- Nos akármennyire is dühös vagy azért remélem tudod, hogy nem tanácsos vámpírokkal izmoznod! - kérdezte egy vigyorral. - Nem úgy volt, hogy jobbak vagyunk náluk és erősebbek is? - fordultam hozzá felhúzott szemöldökkel. - De igen…bizonyos korlátok között! - felelte. - Miért emlékszem úgy, hogy ezt valamiért kifelejtetted a kampánybeszédedből, ahogy ezt is! - ezzel felemeltem a jobb kezemet felmutatva a napgyűrűmet.
- Nem értem mi a problémád. Szerintem tök szexin mutat rajtad. - vonta meg a vállát. - Szerintem meg úgy nézek ki vele, mint egy jólszituált középosztálybeli főiskolás meleg! - vágtam rá szarkasztikus hangon. - Amúgy is úgy nézel ki. Ráadásul, ha nem ismernélek, akkor a lányokkal való nem létező kapcsolatodat intő jelnek vélném! - válaszolt megjátszott komolysággal. - Te és a haverjaid elintéztétek, hogy a gimi egyetlen nőnemű élőlénye se álljon velem szóba! - vágtam vissza. - Igen, de már nem a gimibenv agyunk és például a végzősök bálján sem csináltál semmit se a partnereddel! - folytatta a lány. - Te voltál a partnerem. - Igen és én egyértelművé tettem, hogy nyugodtan megszeretgethetsz, nem lenne ellenemre. - közölte egy széles vigyorral. - Arra a pillanatra gondolsz amikor félrészegen kábé rám másztál a parketten és fennhangon közölted, hogy úgyis pocsék a buli inkább lépjünk le a fizika szertárba amihez van kulcsod vagy ha az jobban felizgat a kocsidba? Roppantul izgató ajánlat volt, de tekintettel az állapotodra inkább kihagytam. - megőriztem a szarkazmust a hangomban, de nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el egy kicsit magamban. - Nos semmi pánik az ajánlat még mindig áll csak végre össze kéne kapnod magadat! - a hangja egyszerre volt csipkelődő és vidám. - Veled? Soha! - vágtam rá mire Ő lemondóan megcsóválta a fejét. - Mikor jössz rá végre Natie-Nate, hogy csak mi vagyunk egymásnak ezen az elcseszett világon? Hidd el, minél előbb elfogadod ezt annál jobb és élvezetesebb lesz mindkettőnknek! - felelte, majd el is oldalgott az egyetem egy másik épülete felé, magamra hagyva a most már teljesen összezavart gondolataimmal.
Hát valahogy így fest az eddigi és a jelenlegi életem. Remélem nem voltam unalmas…