Piramisok

Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 13, 2015 4:02 pm

Lezárt játék!

Elküldésének ideje ♛Kedd Ápr. 07, 2015 3:14 pm

Rachel & Juliette

- Ki is mondta, hogy még most is fiatalok vagyunk? - kacsintok rá. Azt hiszem talán ez régen is így volt és pont ezért is egészítjük ki egymást. Ha valamelyikünk elbizonytalanodik, akkor a másik segít és fordítva. Eddig ő tette, igyekezett erőt önteni belém és most egyszerűen én veszem fel a fonalat és én teszek érte. Így tudunk egymásnak segíteni és így tudjuk az életünket újra a normális kerékvágásba visszairányítani. Menni fog... talán csak az egyiptomi napsütés, talán a jelenléte az, ami segít, hogy tényleg kicsit higgyek is benne, de attól még így van. Sikerülni fog majd, képesek leszünk elérni, hogy kicsit mindketten visszatérjünk azokhoz a fiatal fruskákhoz, akik régen voltunk. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de ha meg sem próbáljuk, akkor esélyünk sem lesz rendes életet élni, főleg nekem... akkor talán az élet sem férne bele egyáltalán, nem hogy a rendes élet.
- Milyen régen is tettem, azt amit akarok. - halk sóhajjal szorítom meg a kezét. Na igen, régóta éltem már szabályok között, munkába menekülve, és most minden változott, most hogy az életem fenekestül felfordult én is változtathatok azt hiszem. El kell, hogy engedjem magam végre, elszakadni a szabályoktól, szabadnak lenni, ha csak a nyaralás erejéig is, de... - Hinni akarok magamban és benned is Rach és... fogadjuk meg, hogy ez a nyaralás hazakísér majd minket rendben? Nem múlik el, amit most érzünk, amikor újra leszáll a gép otthon. - nem, mert muszáj megtartani a szabadságot, a jó érzéseket. Tudom, hogy nem fog menni maradéktalanul, tudom, hogy időbe telik majd mire úgy igazán én is rendezni tudom majd az életemet, de nagyon fogok igyekezni, hogy ne kelljen túl sokszor zaklatnom azzal, hogy segítsen. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fogom felhívni, de nem akarom folyton a miatt keresni, hogy segítsen nekem valamiben.
- Szóval hiszel az ezer éves múmiákban? - nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam, hiszen Rachel soha sem volt az a babonás fajta. Na nem azt mondom mágia létezik, de múmiák... úgy a hagyományos értelemben én sem hinném, hogy vannak, az már valahogy furcsa lenne. - Esetleg veszélyes csapdák. - na igen ezt már egy fokkal komolyabban teszem hozzá, mert ilyesmi lehet, de... attól még nem hiszem, hogy tényleg annyira aggódni kéne. Gyorsak vagyunk, vámpírok vagyunk, nem hiszem, hogy tényleg beleütköznénk valami halálos csapdába. És ez amúgy sem riaszthatna most vissza, mert... mert most nem és kész.
- Szerinted kétszer akkora lesz? Csak... kétszer akkora? - először még ártatlanul pislogok, aztán jön egy röpke kuncogás, mielőtt elkapná a kezemet, hogy elinduljunk a piramisok irányába. A kérdésre huncut mosoly jelenik meg az arcomon. Nagyon régen éreztem már így magamat és most nem akarok figyelni semmire, ami kötelező csak... tényleg jól akarom érezni magamat. - Szóval nem kell téged hosszan győzködni még sem, pedig megpróbáltam volna. - hát hogy a fenébe ne? Naná, hogy közelebbről is meg akarom nézni. Az pedig, hogy nem lépünk be az ajtón... hát majd még meglátjuk, hogy is lesz majd, nem vagyok én abban teljesen biztos, hogy nem fogom erre is rávenni majd végül. - Akkor csak az ajtóig... egyelőre. - kapu, bejárat, akármi is van itt. Nem megyünk beljebb, kivéve persze, ha meglátok valamit, vagy ő, vagy... meggondoljuk magunkat. A kezét nem engedem el neki is iramodok, irány a legközelebbi bejárat, aztán majd ott... úgyis ráveszem, hogy körülnézzünk.

♫ Walk like an Egyptian ♫ ♥ Ruci ♥ Irány Egyiptom! ♥ ©

Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 29, 2015 8:27 pm

to Juliette

Régen fiatalabbak voltunk és lázadtunk minden ellen, vagyis valami olyasmi volt, így szép, hogy akkoriban ment. - mondom neki mosolyogva, majd egy pillanatra oldalra nézek, hiszen lehet, hogy most is menne a lazulás, de sok baj történhet. Nem szabad felelőtlennek lenünk, hiszen a vadállat még mindig ott lappang bennünk, ami csak arra vár, hogy felszínre törjön. Pontosan tudom, hogy nem játék az életünk, de egy pillanatra tényleg azt kívánom, hogy bárcsak tényleg teljes mértékben képes lennék ellazulni és úgy élvezni az életet, mint fiatal koromban. Annyira másabb volt minden, s annyira boldog voltam, míg mostanra szinte semmi se maradt abból, csak egy aprócska szikra. Végül a szavai térítenek újra vissza a valósághoz, hiszen pont én mondtam neki, hogy most ne aggódjunk, erre én aggódok. Fura dolog ez, de talán nekem se megy annyira a kikapcsolódás, mint azt gondoltam volna.
Igen, pontosan nyaralunk és itt senki se ismer minket, így azt tehetünk, amit csak akarunk. - vagyis téged nem, de engem annál inkább. Fejezem be magamban a mondatot, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, de ennek ellenére mosolyogva nézek rá. Amikor meghallom a szavait, akkor még szélesebb mosoly jelenik meg az arcomon, majd megrázom a fejemet. - Hidd el, hogy ez mind csak fejben dől el, ha te hiszel benne, akkor menni fog, de ha nem hiszel, akkor mondhatok bármit, de úgy se fog sikerülni. - teszem hozzá őszintén az előbbi dologhoz ezt. Egyedül nagyon kevés vagyok, hiszen még saját magamban is kételkedek, de ezt nem szabad megsejteni. Reményt szeretnék adni neki és nem pedig megfosztani tőle. Egyszerűen csak szeretném viszont látni a régi Julie, akire öröm volt ránézni, mert aki csak ránézett az is mosolygásban tört ki. Ő volt a legborúsabb nap is a fény, aki ritkán szomorkodott. Ő volt az én boldogságforrásom, egyszerűen imádtam a közelében lenni, mert leírhatatlan érzés volt. Most meg úgy érzem, hogy itt az ideje viszonoznom azt a sok szeretetet, amit tőle kaptam régebben.
Félni? Nem igazán, de azért nem egy piramisnak és valami ezer éves múmiának köszönhetően szeretném elveszíteni a fejemet. - mondom neki nevetve, majd lassan mellé sétálok és mosolyogva figyelem a tájat. Igaza van, hiszen erre nincsenek szavak. Ez a táj egyszerűen leírhatatlan és mesébe illő. Sok mindent hallottam már ezekről a piramisokról, de álmomban nem gondoltam volna azt, hogy ennyire meseszépek és lényűgözőek. Még annak ellenére se, hogy én már jártam itt, de akkor nem volt szerencsém megcsodálni ezeket a monumentális épületeket. - Ezzel nem vagy egyedül. - mondom neki nevetve, amikor azt mondja, hogy nem gondolta volna az,t hogy ilyen hatalmas nagyok.
Miért érzem azt, hogy kétszer akkora bőrönddel fogunk hazatérni, mint amivel jöttünk? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd elkapva a kezét elindulok a piramisok irányában, majd egy röpke habozás utána újra megszólalok.- Tényleg szeretnéd az egyiket közelebbről megnézni? - kérdezzem tőle úgy, ahogyan egy csintalan gyerek tenné a barátjával. Igen, ő hozta fel és jobban belegondolva miért ne? Lehet nem megyünk be az ajtókon, de legalább kívülről egészen közelről megcsodálhatnánk.

Zene || Megjegyzés || ©

Elküldésének ideje ♛Pént. Márc. 27, 2015 4:20 pm

Rachel & Juliette

Megérdemeljük ezt, hogy végre elengedjünk minden rosszat legalább egy időre és szabadon jól érezzük magunkat. Ez kellett most nekem is, már régóta ez kellett, hogy ne foglalkozzam a fájdalommal, hogy megpróbáljam legalább egy időre kizárni azt, ami rossz, ami kínoz, mert ilyesmiből már így is túl sok van. Neki épp úgy, mint nekem, de most csak két barátnő vagyunk, akik elutaztak egy messzi országba, hogy jól szórakozzanak. Most nem vagyunk se vámpírok, se boszorkányok, semmi nem kínozhat minket, amit a múltban tettünk, vagy... olyasmi, amit majdnem. - Igen, többé már nem szakadunk el. - a mosolyom most őszinte, régóta először az és ezt ő érte el. Tényleg látom a reményt, tényleg látok esélyt arra, hogy jobb lehet még a világ, hogy nekem is van benne helyem, még ebben az állapotban is, hogy képes leszek rendes életet élni, ha nem is most azonnal, de legalább... idővel majd.
- Régen nagyon ment ez nekünk, csak fel kell idézni! - nem azt mondom, hogy éjt nappallá téve buliztunk, de azért előfordult, nem is ritkán. Lehet, hogy már nem vagyunk tinik, de mindkettőnknek épp elegendő bája van ahhoz, hogy ha nagyon arra vágynánk, akkor akár fiatal fiúk fejét is elcsavarhassuk. Nem azok a típusok vagyunk, akit félredobna azért, mert már nem húsz éves. Nem, mi még mindig ugyanolyan jól tartjuk magunkat és hát vámpírként ez már nem is fog változni.
- Igazad van, most csak nyaralunk és semmi más. - mosolyodom e. Tudom, hogy igaza van, csak még nem megy annyira könnyen, hogy hirtelen félretegyek és elfelejtsek mindent, de azért igyekszem én magamhoz mérten. Szórakozni jöttünk és nem szabad semmi rosszon sem gondolkodni, most nem, mert az életünk igenis lehet még sokkal jobb,csak esélyt kell adni neki, hogy beteljesítse a ránk váró jó dolgokat is. - Igyekszem, így azért könnyebb, hogy szerinted képes vagyok rá. - nem szűnik a mosolyom továbbra sem. Tudom, hogy nem mondhatja folyamatosan, hogy erős vagyok és menni fog, de... azért most erre van valahol szükségem. Hogy ismételgesse amennyire legalábbis lehetséges a dolog egyáltalán és akkor minden rendben lesz. Én legalábbis már legalább reménykedni képes vagyok, még ha néha el is bizonytalanodom újra.
- Szóval... félsz? - szórakozottan mosolyodom el. Tudom, hogy igaza van ezúttal. Nem ismerjük a piramisokat, a végén még komoly bajunk lenne. Nem tudni, hogy nincsenek-e vámpír halálcsapdák odabent, pedig mennyire szórakoztató lenne belógni olyan helyekre is, amiket mások nem láthatnak, mert le vannak zárva. Egy kicsit azért mégis csak vágyom rá, egy kis kalandra. - Gyönyörű? Mesés Rach... sokkal szebb, mint amit el mertem képzelni! - nem is moccanok még pillanatokig, mert csak az épületet csodálom, mert annyira magával ragadó. Nem is tudom, hogyan voltak képesek ekkora méretekkel megáldani. - Tudod... azt hittem nem ilyen nagy. - nem tehetek róla, ösztönös, ahogyan suttogásra fogom vissza a hangomat. Nem kellene, de hát...az egész hogy itt vagyunk és a hely is... erre ösztökél, megható azt hiszem, hogy itt lehetek és főleg az, hogy Rachellel.
- Gyere! Nézzünk szét! Tuti, hogy viszek haza valami szuvenírt. - jó-jó megveszem majd az ajándékboltban, nem nyúlok le semmit sem. Nem használjuk ki erre a vámpírgyorsaságot. Bár egy kisebb darab magából a piramisból, amikor senki sem veszi észre... az olyan nagy bűn lenne?

♫ Walk like an Egyptian ♫ ♥ Ruci ♥ Irány Egyiptom! ♥ ©

Elküldésének ideje ♛Hétf. Márc. 23, 2015 8:14 am

to Juliette

Örülök hogy így gondolod. - mondom neki mosolyogva, majd komolyan hozzá teszem. - Akkor többé nem fogunk elszakadni egymástól ilyen sok időre, illetve most már a modern technológia is a segítségünkre lehet. - miközben beszélünk végig őt nézem, mert reménykedek abban, hogy tényleg így lesz. Nem fogunk többé ilyen hosszú időre elszakadni egymástól és legközelebb nem a temetésünkön fogjuk a másikat látni. Lehet, hogy nem tudunk állandóan személyesen találkozni, akkor meg ott lesz a skype és a többi dolog, meg most már telefonon keresztül is bármikor beszélhetünk, hiszen számomra ő is pontosan annyira fontos, mint a gyermekeim. Hiszen az a személy, aki egykoron megígérte azt, hogy vigyázni fog ránk meghalt és el is hagyott minket. Milyen férfi tenne ilyet? Azt hiszem a gyávábbik fajta.
És mi most is jól fogjuk érezni magunkat. Megmutatjuk ennek az országnak, hogy mi történik akkor, ha két nő elindul bulizni. - válaszolok neki nevetve és szerencsére egyből sikerül fuvart találnunk, majd amikor újra a múlt kerül szóba, akkor egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nem akarok erről beszélni, hiszen mi értelme lenne? Egyikünk se tud vissza menni és egyikünk se változtathatja meg a dolgot. Mind a ketten egyszer már meghaltunk és valószínűleg okkal történt így,csak valószínűleg egyikünk se jött még rá a pontosan arra, hogy mit is kellene tennünk az új lehetőséggel és amíg ez nem lesz teljesen világos, addig pedig éljük a jelenlegi életünket és megpróbáljuk a legjobbat kihozni belőle.
Julie, nem szeretnék többet a múltról beszélni, hiszen senki se változtathatja meg és azért jöttünk ide, hogy felejtsünk és elkezdhessük az új életünket. - mondom neki komolyan, de barátságosan. Egy kisebb mosoly megjelenik az arcomon, de a következő szavaira újra komor leszekés megrázom nemlegese na fejemet. - Nem voltam soha se erősebb nálad. Te is erős vagy, de amíg nem hiszed el, hogy képes vagy rá, addig én se tudok neked segíteni. Próbálj meg végre hinni önmagadban. - teszem hozzá még mindig minden viccet félretéve, hiszen egyedül nem leszek képes harcolni érte. Egyedül kevés vagyok, hiszen még egy tinédzsert se sikerült teljesen megmentem önmagától. Igyekszem, de az embereknek is akarniuk kell a változást, mert különben minden hiábavaló.
Igen, belóghatunk, de lehet nem lenne célszerű, mert kitudja, hogy milyen csapdákkal vannak tele azok a részek. Nem lenne szerencsés egy piramisban meghalni. - mondom neki mosolyogva, majd lassan meg is érkezünk. Amikor a taxi megáll, akkor sietve kifizetem az utat, majd kipattanok a kocsiból és széles mosollyal az arcomon pillantok körbe. - Itt is volnánk. - állapítom meg természetesen a dolgot, majd egy kisebb csodálattal figyelem a monumentális épületeket. - Ez már kívülről is gyönyörű. Nem gondolod? - kérdeztem tőle kíváncsian és közben mellé sétálok.

Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 25, 2012 11:20 pm

*** Előzmények ***

Damon Salvatore

- Jó, majd a szállóban egy pohár finom borral elveszem a dohány ízét - nevettem, és mikor a többiek is kijöttek, újra tevehátra szálltunk, hogy egy órás poroszkálás után elérjük a buszt, és egy utolsó, búcsúzkodó pillantás után magunk mögött hagyjuk a piramisok és a sivatag varázslatos világát.

(hotel, lakosztály)

Elena Gilbert Salvatore

Kisétálva a sátorból, mosolyogva néztem Damon tekintetét. Annyira ragyoghatott ettől az egész mai naptól, akárcsak az enyém. Hiszen... még ha nem is értettem ezeknek az embereknek a nyelvét, mégis olyan volt, mintha évek óta ismernénk őket. Nem voltak aggályaik, közvetlenek voltak. Barátságosak... Mystic Fallsban ritka ez.
- Igen, nagyon szép - bólintottam Damon szavaira, és hátranéztem a vállaimra. - Nagyon helyes, a számhoz addig hozzá ne érj, míg a vizipipa minden szaga ki nem ázik belőle - kuncogtam. - Mehetünk vissza a hotelba? Mire visszaérünk, besötétedik. Körülbelül.

Damon Salvatore

Figyeltem, ahogyan a nők, gyakorlottan és gyorsan felfestették a mintát Elena hátára, aztán az idegenvezető elmagyarázta, hogy ez persze le fog kopni, nem kell aggódni miatta.
- Legfeljebb ha tényleg tetszik, majd igazából is rád varratjuk - mosolyogtam, de ekkor jelezték, hogy ne éljünk vissza a vendégszeretettel, és ideje visszaindulnunk.
- Köszönjük, minden köszönünk - ráztam kezet a főnökkel, aztán átadtam neki a vizes flakonokkal teli hátizsákot, és láttam arcán, hogy úgy örül ennek, mintha aranyat kapott volna.
Míg aztán a többiekkel is végigparolázott, zsebre vágtam a tárcámat, és a fényképezőgépet kézben tartva kisétáltunk a sátor elé.
- Szép volt, nem? Ez az egész sivatag... - mosolyogtam Elenára, és megcsókoltam a vállát. - Nagyon szép lett ez az izé....

Elena Gilbert Salvatore

- Remélem tudod, hogy ha érezhető lesz rajtad ez az izé, én ma többet nem foglak csókolgatni - néztem poénosan Damonre, majd az egyik nő a vállamhoz nyúlt, és ezt úgy vettem, hogy így jelzi: ott akarja csinálni azt a hennaakármicsodát... én pedig nem leszek semmi elrontója.
Eltelhetett egy jó idő, de igazából nem is fájt, ahhoz képest, hogy a vállam eléggé érzékeny testrész...

http://monatattoo.hu/images/img11.jpg

Bámultam hátrafelé, az asszonyok pedig várták a reakciót, hiszen eléggé az arcomat figyelték, és széles mosoly kúszott a képemre. - Ez tökéletes lett! - szólaltam meg végül.

Damon Salvatore

- Ide fogunk költözni - vigyorogtam Elenára. - Látod, itt nincsenek makacs nők. Mind tudja, hol van a helye - csipkelődtem kedvesen, míg pöfékeltünk keveset, bár különös volt. Utoljára emberként gyújtottam rá... több mint száz éve.

Elena Gilbert Salvatore

Meglepődve néztem a vizipipát nézve, de ha nekik jólesik ez a szokás, hát csinálják. Fiatalabb koromban... azokat az emlékeket inkább hagyjuk a mélyben.
Azonban egy ragaszkodó kezet éreztem meg a sajátomon, és meglepődötten néztem a nőre, aki valamit magyarázott, és miután az idegenvezető megadta a választ a kérdő pillantásomra, bólintottam egyet.
- Jól van, legyen - mosolyodtam el.

Damon Salvatore

- Nem, igazán nagyon jó volt, de nem fér több - jeleztem a folyamatosan kínálgató nőnek, jókora hasat utánozva magamon, mire mind felnevettek, és mikor a többi túrista is abbahagyta az evést, sorra került az, amire nem számítottam.
Igyekeztem visszafojtani a nevetést, mert óhatatlanul is Nate és az ajándéka jutott eszembe mikor behoztak néhány vízipipát, és elképzeltem, magam is hogy fogok festeni a számból kiáradó füsttel, de nem érdekelt a továbbiakban. Ha már itt vagyunk, miért ne próbáljam ki?
- Igen, persze, szeretném - bólintottam, mikor felém nyújtották az egyik csutorát, bár figyelnem kell a vendéglátómat, mit hogyan csinál, és csak arra kaptam oldalra a fejemet, mikor az egyik asszony megragadta Elena kezét.
- Henna? - néztem az idegenvezetőre, aki elmagyarázta, hogy emlékül, és a vendégszeretet jeléül az asszonyok valamit szeretnének Elenára festeni hennával.

Elena Gilbert Salvatore

Damonhoz hasonlóan engem is megkínáltak, és az előbbihez képest ez ezerszer finomabb volt. Igazi arab kaja... legalábbis azt hiszem. Ilyet még sosem ettem, szóval valószínűleg itteni étel.
- Igen, nagyon ízletes - bólogattam helyeslően, és mosolyogva, tovább kóstolgatva az újabb elém nyújtott tányért.

Damon Salvatore

- Hát... nem sok minden - suttogtam. - A sapkák, meg az ivóvíz... más nem nagyon - motyogtam. - A hátizsák. Azt odaadhatnánk... a vízzel együtt. Azt hiszem, az nekik hatalmas kincs. Palackozott, tiszta víz - mondtam, aztán feltűntek a sátor ajtajában a férfiak, és leültek közénk, míg az asszonyok ételeket tettek a földön lévő szőnyegekre.
- Hát persze, itt a férfi-női szerepek elég erősen meg vannak szabályozva - bólintottam, és mikor egy kézmozdulattal kínálni kezdtek - ahogy ők is tették, kézzel - belenyúltam az egyik tányérba.
- Ez kimondottan finom - állapítottam meg aztán. - Köszönöm, nagyon ízlik - jeleztem a vendéglátóknak, mire elégedett mosolyt láttam az arcukon.

Elena Gilbert Salvatore

Megnyitották előttünk a sátrakat, és belépve mértem végig a kis helyiséget. Akármennyire is eltért a városiastól, mégis... otthonos volt. Látszott, hogy család él itt, és szeretik egymást, legyenek bármilyenek is a körülmények.
- Van nálunk valami tárgyi ajándék? - fordultam Damon felé. - Ők vendégül látnak minket... nekünk is illő lenne adnunk nekik valamit, nem? - mosolyogtam rá.

Damon Salvatore

- Egymásra mindig lesz időnk, ahogy a gyerekekre is, ígérem - csókoltam meg Elenát, aztán a sátrak felé fordultam, ahol fiatal fiúk, lányok, és asszonyok arca jelent meg, néhányan tálakat tartottak a kezükben, aztán megjelent egy férfi - nyilván a "falu" főnöke - és beinvitált bennünket az egyik sátorba.
- Ez elég kényelmes - fészkeltem el magam mikor beléptünk, és hellyel kínáltak minket. - Ez tetszik nekem!

Elena Gilbert Salvatore

- Igen, minden bizonnyal így van... de én sem akarok úgy élni, hogy egymásra már ne maradjon időnk... és a gyerekeinkre... - szorítottam meg a kezét, majd figyelmesen végighallgattuk az idegenvezetőt, mielőtt mosolygó és érdeklődő tekintetek jelentek meg a kis sátrakból, néhány tállal és edénnyel a kezükben. Valljuk be, hogy szívem szerint egy falatot nem ettem volna abból az arab ételből, ami lehetett, de... az idegenvezető megkért minket, hát én sem akartam megsérteni őket.

Damon Salvatore

- Viszont ha belegondolsz - kászálódtam le a tevéről, és hálát adtam az égnek a vámpírlétért, mert biztos voltam benne, hogy ellenkező esetben már vízhólyagok nőttek volna a hátsó felemen - akkor nekik van valami, ami nekünk nincs. Összetartó családok... este nyilván tábortüzet gyújtanak, nézi a csillagokat, beszélgetnek. Ilyenkor belegondolok, hogy a mi mindennapi dolgaink, amik körbevesznek, talán csak álszükségletek. És ezek a szükségletek az igaziak. Amik nem megfoghatóak, vagy pénzre válthatóak - mondtam, és meghallgattuk az idegenvezetőt, aki figyelmeztetett minket, hogy fotózni csak akkor szabad az embereket, ha engedélyezik ők maguk. Valószínűleg étellel és itallal fognak kínálni, amit illik elfogadni, ellenkező esetben megsértjük a vendégszeretetüket, és hogy ugyan szívesen adják, és hogy pénzt ne próbáljunk adni, mert azt lemoshatatlan sérelemnek veszik, de a tárgyi ajándékoknak örülnek.

Elena Gilbert Salvatore

- Minden bizonnyal ők nem lennének képesek ilyen körülmények után a városban élni - motyogtam Damon felé fordulva, végigmérve alaposan a kis sátorféleségeket, és volt némi furcsállás a tekintetemben. Mert én nem lettem volna képes így élni... ezek szerint minden lehetséges.

Damon Salvatore

- Mi ketten akkor megyünk - emeltem fel a kezem, és a csapat fele nagyjából így tett.
Mindenki újra tevehátra szállt, és a csoport másik fele visszaindult a busz felé, mi pedig egy nem túl távol lévő tábor felé, bár ez a tábor is csak hirtelen bukkant a szemünk elé... hiszen a homokdombok olyanok voltak néhol, mint a hegyek.
- De fura, hogy néhányan képesek itt élni... minden létező extra nélkül. Víz, áram, és minden ami nekünk megszokott, itt nincs - suttogtam.

Elena Gilbert Salvatore

Végetért a nézelődés, és kinn megállva néztem Damon szemeibe, majd az idegenvezetőébe.
- Menjünk. Legalább megtudom, mi az a beduin tábor - kuncogtam, megfogva ismét a fényképezőt, bár talán már nincs is rajta hely... na mindegy, a szállóban van még bele film. - Amúgy... te még sosem jártál Egyiptomban? - fordultam a szerelmem felé. - Ez... meglep. Nagyon régóta élsz, és egy ilyen szép helyet kihagytál... - motyogtam halkan.

Damon Salvatore

- Mi leszünk mi, Indiana Jones-ék? - kérdeztem mosolyogva, és átöleltem Elena vállát. - Várjunk, hogy nőjjenek kicsit a gyerekek, és velük együtt megyünk el Kínába, rendben? - kérdeztem, és végignéztük még az összes vitrint, apró szobrot, használati tárgyat, meg ékszertöredéket.
- Szép kis tárlat - bólogattam, mikor a végén újra kibukkantunk a felszínre, és meghallgattuk az idegenvezetőt, hogy akinek van kedve elmehet megnézni egy beduin tábort, aki nem akarja, azt visszakísérik a buszhoz.
- Elmenjünk? - fordultam Elena felé.

Elena Gilbert Salvatore

- Az egyiptomiak csodákra voltak képesek. Hiszen a mai napig nem tudják, hogyan tudták a piramisokat felépíteni, mert vannak olyan nagyok, hogy... - akadt bennem a szó. - Technika nagyon akkoriban még nem volt hozzá... de minden bizonnyal ezt is megoldották volna. Legközelebb Kínába megyünk. Megnézzük az agyaghadsereget, mit szólsz hozzá? - mosolyogtam rá. - Állítólag azok nem is agyagból készültek, hanem az emberek váltak agyaggá. De ez csak legenda, meg etetős mese... - sóhajtottam, majd visszatértem ebbe a terembe lélekben is.

Damon Salvatore

- Mélyen a homokban eltemetve találták - böngésztem tovább a kis tájékoztatót. - És azt írják, az konzerválta. Kiemelés után meg a tudósok - álltam vissza Elena mellé, aztán átsétáltunk egy másik terembe, és itt tényleg, igazán ledöbbentem.
- Ez egy kifaragott, de felállításra már nem került szobor - olvastam, és a méreteit látva egyszerűen ledöbbentem. Erre nem volt ennél jobb szó.
- Hogy voltak képesek ezt mind megcsinálni, és hogy a fenébe állították volna fel ezt a kolosszust?

Elena Gilbert Salvatore

- Hát kár... - néztem én is a tiltótáblára, majd követtem a csoportot, és Damon mellett megállva néztem egy - inkább hajóra emlékeztető - bárkát, és amit Damon olvasott... hát kicsit meglepődtem. - És ez ilyen jó állapotban megmaradt? - kérdeztem ámélkodva. - Pedig Tutenhamon is időszámítás előtt 1300 körül élt... Nagyon jó állapotban maradtak fenn a holmik - néztem körbe a többi tárgyat is szemügyre véve.

Damon Salvatore

- Már így is van egy csomó... - emeltem meg a gépet. - Itt viszont nem fog menni - sóhajtottam, mikor láttam a fotózást tiltó feliratot, és az idegenvezető is felhívta rá a figyelmünket.
- Sajnálom.... de ha Rick újra önmaga lesz, esküszöm befizetem őket ide Izivel, és megnézhet mindent a saját szemével - ígértem meg Elenának, és lassan körbejártunk, csodálattal nézve a régi, több ezer éves leleteket.
- Tutenkhamon bárkája - olvastam el a feliratozott táblát. - Őrület... ez eredeti! - motyogtam.

Elena Gilbert Salvatore

Leszálltunk a tevékről, és ámélkodva néztem befelé az ajtó irányába, ahol a múzeumot sejtettem.
- Ez igazán ötletes! - bólogattam, mikor lassacskán bejutottunk, és körbenéztem. - Ricknek egy csomó képet kell csinálnunk - mosolyogtam a szerelmemre.

Damon Salvatore

Poroszkáltunk már egy ideje, a szfinx feje egyre és egyre távolabb tűnt, én pedig megnéztem, hány fotó fér még a kártyára, mert a piramisnál is fényképeztünk persze rendesen.
- Hol lesz itt múzeum? - kérdeztem az idegenvezetőt, mire ő mosolyogva előre mutatott, de a homokon kívül még mindig nem láttam mást.
- A föld alatt? - csodálkoztam, ahogy újra lemásztunk a tevék hátáról, és sorba álltunk, hogy lemehessünk.

Elena Gilbert Salvatore

- Már minap is említetted, hogy így sem, úgysem fog összejönni az a dolog, úgyhogy... már mindegy is neki - vontam vállat, ahogy a piramis tetejére célzott, majd valamivel már lazábban voltam képes felülni a teve hátára.
- A múzeumban se akarok múmiát látni... - nyeltem egyet, mikor elindult a teve, és jóóóóó idő eltelt, mire ezzel a tempóval elértük a célt, de még innen is látszódott a szfinx monumentális méretű feje.

Damon Salvatore

- Ne félj, nem omlik össze - mosolyogtam, és hunyorogtam a hirtelen éles napfényben, ahogy megtettük az utat visszafelé is, és kinn álltunk a piramis előtt.
- Azt hiszem, elhamarkodott ígéretet tettem, hogy a piramis tetején töltjük el a nászéjszakát - nézegettem az ember magasságú kőtömböket. - Abba belehaltunk volna, mire a harmadáig eljutunk - jegyeztem még meg, aztán az idegenvezető azt mondta, szálljunk fel a tevékre, mert elvisznek bennünket a múzeumba, ahol a piramisban talált tárgyak ki lettek állítva.

Elena Gilbert Salvatore

- Nem, nem hiszem, hogy szerény lehetett. Ha már ilyen nagy piramist emeltetett csak azért, hogy itt feküdjön, hát... nem volt éppen szerény. Sőt, feltűnési viszketegségben szenvedhetett - sóhajtottam mosolyogva, majd a fejem fölé néztem, miközben oldalba böktem.
- Jaj, ne csináld már. Rám hozod a frászt - néztem rá kis ijedséggel, miközben elindultunk kifelé a sírkamrából.

Damon Salvatore

- Igen, ez igaz - mondtam - de hát.... kinn az a másik kamra olyan szép színes... festett. Azt hittem, itt ugyanez lesz, csak köbre emelve. A fáraó nagyon szerény lehetett - bólintottam, és csendesen nézelődtünk.
- Nem fura? El tudod képzelni, mennyi kő van a fejünk felett? Nekem elég félelmetes a gondolat... - suttogtam.

Elena Gilbert Salvatore

- Igen, igazad van... - bólogattam, mikor beljebb kerültünk, és megláttam az egyszerű kis izét, amin kívül nagyon semmi nem volt a teremben.
- Jaj, hát te is tudod, hogy a sírkamrákat gyakran fosztogatták, hiába a sok csapda... - szorítottam meg a kezét. - De ez kicsit tényleg... lapos - motyogtam. - Mégis furcsa, hogy... ebben egy több ezer évvel ezelőtti fáraó volt... nem? - pislogtam rá.

Damon Salvatore

- Nem, biztos hogy nem - suttogtam Elena fülébe a csoport ámuló morajlása közepette. - Az már nyilván múzeumban van - léptünk beljebb a tényleges sírkamrába, és ekkor élt az első csalódás.
- Ennyi az egész? - dünnyögtem. - Ez a szimpla kőtömb? Azt hittem, színesebb.... pompásabb.

Elena Gilbert Salvatore

Figyelmesen hallgattam az idegenvezetőt, mikor már benn álltunk abban a bizonyos "előszobában", és nagyokat sóhajtottam. Eszembe jutott, milyen lenne, ha itt lenne Rick. Vagy mi több, ismét a régi lenne. Hogy őt, mint töritanárt, mennyire érdekelnék ezek a leletek, sírkamrák, és egyebek... és ettől pár pillanatra elszomorodtam.
De amint tovább haladtunk, Damonre néztem. - Ugye a múmiát nem nézzük meg? Azt ugye nem mutatják meg? - kérdeztem reménykedve.

Damon Salvatore

- Szerelmem, ez nem Mystic Falls - nevettem halkan én is. - Nem lesz vámpír-múmia párharc - mondtam, mire egy túrista hátrakapta a fejét.
- Úgy értem, mint a filmben, tudja... - magyaráztam, mire megnyugodva visszafordult, én pedig némán sóhajtottam egyet.
Hosszasan mentünk, magam sem tudom merre, semmit nem láttunk, csak a köveket, míg a vezetőnk végül megtorpant, és elmondta, hogy két kamrába lépünk majd be.
Az egyik Kheopsz fáraó sírkamrája lesz, a másik pedig az úgymond előszobája... és csakugyan, a sírkamrát megelőző helyiségbe két perc elteltével már benn is álltunk.

Elena Gilbert Salvatore

Néztem az apró kis bejáratot, és amint beértünk, Damonre néztem, de itt sokkal kellemesebben éreztem magamat. Nem is voltak szavak rá, hogy miért. Egyszerűen jó érzés volt, és kész. Ráadásul hideg, vagyis hűvösebb, mint odakinn.
- Ugye ha megtámad egy múmia, majd megvédesz? - kuncogtam Damon fülébe.

Damon Salvatore

- Lassan kezdem megszokni a meleget - vontam vállat. - De odabenn biztos hűvösebb lesz - néztem a csapat elejét, ahogy lassan eltűnt a piramis belsejében.
- Hát ez nagyon jó! - ragyogott fel a szemem. - Nem hittem, hogy be is lehet menni! - hajoltam le hogy beférjek az aprócska ajtón.
Egy sziklába vájt lépcsősor állt előttünk, és a keskeny, sötét folyosón úgy éreztem, mintha a piramis minden súlya és köve hirtelen ránk zuhanhatna. Oké, stabilan építkeztek a régiek, de csak itt, belépve éreztem igazán, milyen monumentális monstrum magasodik fölénk.

Elena Gilbert Salvatore

- Ne, ne... csak most ne emlegesd Klaust, jó? - adtam az arcára egy puszit, majd megfogva a kezét, tovább hallgattuk az idegenvezetőt, és közben néztem a szobrokat, amikről szó volt. - Basszus, ilyet Amerikában ezer év alatt se látnánk... - magyaráztam, már észre se véve, hogy mi csúszik ki a számon. - Ha nem lenne ilyen meleg, tényleg minden tökéletes lenne - fogtam meg a fényképezőt.

Damon Salvatore

- És nem csak nagy - néztem nyakam kitekerve fel a hatalmas kőarcra - hanem gondolj csak bele... akik ezt építették, faragták... már mind por és hamu. Ez pedig még most is itt áll, dacolva az idővel - nevettem el magam. - Klaus szerintem agyvérzést kapna ha látna valamit, ami nála is idősebb - röhögtem, majd az idegenvezető kiadta az indulási vezényszót, és a piramisok felé kezdtünk el sétálni, elhaladva néhány szobor mellett, és közben meghallgathattuk a piramisok történetét.

Elena Gilbert Salvatore

Mindaddig, míg le nem szálltam az állatról, nagyokat sóhajtoztam, és nem is érdekelt egyelőre az se, hogy mi látszik a piramisokból, és a többiből, míg meg nem éreztem a két lábam alatt a talajt.
- Van isten... - suttogtam, és a táskámat megfogva sétáltam oda Damon mellé, követve a tekintetét. - Sosem gondoltam volna, hogy ez... ilyen nagy... és tényleg ennyire... hihetetlen - néztem felfelé a félig oroszlán, félig ember alakra, de a hátuk mögött már látszódtak a piramisok.

Damon Salvatore

Felváltva néztem útközben előre a piramisokra, csodálattal a szememben, és néha hátra Elenára, akkor már némán röhögve, a sápadt képét és a halvány kétségbeesést látva rajta. Esküszöm, néha még mintha halk fohászt is rebegett volna az ég felé...
Már szinte közvetlen közel jártunk a piramisokhoz, és nyakam nyújtogatva, szívdobogva néztem a szfinx homokban fekvő, méltóságos és fenséges alakját, mikor is a vezetők megállították a tevéket, és nagy keservesen valamennyien lekecmeregtünk a nem túl kényelmes "járgányokról".
- Milyen hihetetlen - suttogtam őszinte tisztelettel a hangomban.

Elena Gilbert Salvatore

- Igen, a teve az... - bólogattam, majd Damonnel ellentétben hát... khm... kicsit máshogy viszonyultam a teve hátán a kapaszkodáshoz, mint ő. Főleg hogy ide-oda mozgott alattam... szívem szerint azt suttogtam volna, hogy meg fogok halni, meg fogok halni, de végül egy idő után kicsit javult ahelyzet, és megkönnyebbültem...
Nagyot sóhajtottam, és Damonre néztem, mikor már javában elindultunk. - Istenem, ha én ezt túlélem, minden nap imádkozni fogok... - néztem egy pillanatra az ég irányába.

Damon Salvatore

- Mondd édesem - hajoltam közelebb Elenához, mikor a férfi továbblépett eggyel. - A teve az, amire ha nem vigyázol, fejen szokott köpni? - álltam tisztes távolba az állat fenn említett részétől, de aztán a tuaregek - legalábbis én annak néztem őket - odaléptek mindenkihez, és segítettek tevehátra kászálódni.
- Annak idején a lóra felkapni könnyebb volt - dünnyögtem, igyekezve megtartani az egyensúlyomat, mikor az állat ide-oda imbolyogva felállt alattam, és hátrapislogtam Elenára, aki kézzel-lábbal kapaszkodott a teve minden megfogható porcikájába.
A karaván vezetője csettintett egyet, mire a tevék - persze, szigorúan a tuaregek segítségével - lassan poroszkálni kezdtek a piramisok távoli csúcsa felé.

Elena Gilbert Salvatore

- Hát nem tudom... - ráztam a fejemet, megmasszírozva a nyakamat. Na jó, nem féltem én annyira, mint amennyire látszott, deeeee... mégis csak teljesen más lehet ilyen állaton ülni, mint pl egy lón, vagy akármin.
- Ha ezt kibírom rókázás nélkül, a nászútat hányás-mentesnek nevezhetjük - mosolyogtam. - Még jó, hogy reggeliztem - kuncogtam, és egy csókot nyomtam a szájára, majd odajött egy férfi, aki szerencsére a mi nyelvünkön kezdett dumálni, hogy mit hogyan kell majd csinálnunk.

Damon Salvatore

Amerre a busz haladt, csak homok, és homok. Nagyjából ennyit lehetett látni.
A hoteltől elindulva, alig egy óra alatt egyre elszórtabban jelentek meg a házak, majd felváltották őket az apró kunyhók, mígnem a végén úgy éreztem magam, mintha a jó öreg Államokban autókáznék a 66-os úton, ahol csak a táj veszi körbe a középen futó aszfaltcsíkot.
A távolban, a milliónyi homokdűne között hirtelen feltűnt a piramisok csúcsa, és ekkor már megláttuk a békésen várakozó tevéket a vezetőikkel egyetemben.
- Igen, gyanítom ezzel megyünk tovább - vigyorogtam Elena elképedésén. - A programban legalábbis ez állt. Ne félj, nem harapnak, de azt gyanítom, hogy jobban fog billegni, mint a hajó - szálltunk le a buszról.

Elena Gilbert Salvatore

(Hotel)

Bámultam kifelé az ablakon mindvégig, közben néha szélesen elmosolyodva a kinn látottakon. Hiszen olyan gyönyörű volt minden... szó szerint minden. Még a homok is néhány helyen, ahogy a nap rásütött.
Aztán egyszer csak felbukkantak a piramisok is. Mondjuk csak a hülye nem látta volna meg őket, hiszen olyan magasan tornyosultak felfelé. Bár még jó nagy távban voltak, mikor megálltunk a busszal, és amint leszálltunk, Damonre néztem, majd az előttünk lévő tevéket, amik sorakoztak.
- Most komolyan... ezekre fel kell ülni? - kérdeztem nagyra nyíló szemekkel.

Keresési feltételek

Az eredmények megjelenítése: Hozzászólások Témák
Bővített keresés