Nem is olyan régen...

- Louise, add a szokásos reggeli ébresztőt! - léptem be a kis bisztróba, melyet már kislánykorom óta látogattam. Louise szintúgy vérfarkas volt; apám legjobb barátja, aki akkor is mellette volt, mikor a szüleim kilehelték lelküket egy vámpírnak köszönhetően. Ő vett gondozása alá, és nevelt fel lányaként két fia mellett, akiknek köszönhetően néhány férfias vonás is kialakult személyiségemben. Nőiességemet tökéletesen fémjelezte a külsőm, szőke fürtjeim, karcsú, magas alkatom, de viselkedésemben mindig voltak foltok, és a háborgó idősebb asszonyoktól mindig megkaptam, hogy nem kellene ilyen fiúsan viselkednem. Pedig csupán annyi volt a vétkem, hogy farmert hordtam egy egyszerű trikóval.
- Köszönöm. - mosolyodtam el hálásan, ahogy az orrom alá tolta a gőzölgő kávét. Nem bírtam sokáig, bele kellett kortyolnom a feketébe, és ahogy az lefolyt a torkomon, rögtön éreztem, hogyan kapok egyre inkább életre. A nap egyáltalán nem ígérkezik könnyűnek. A fiúk bizonyára megint valami bajba keveredtek az éjjel, hiszen Louise nyugtalannak tűnik. Ilyenkor mindig a mi feladatunk volt az, hogy valahogyan, de kirángassuk őket a gödörből, ahová magukat ásták.
- Tudod, azon tűnődtem, hogy... a szüleim lassan 18 éve mentek el. - nyeltem nagyot. - Meg kellene őket látogatnunk... ott Északon. - suttogtam rekedten, mire Louise tovább törölgette a csészéket és kávésbögréket, nem is figyelt rám. Talán elmélyült a gondolataiban. Nem hibáztattam érte. Nem volt senki, aki levette volna válláról a terhet, amit cipelt. Senki.
- Majd máskor beszélünk erről. - ittam meg az utolsó kortyot is, majd egy puszit nyomtam a bácsi arcára, és elmosolyodtam. - Este találkozunk. Időben hazaérek, ígérem! - vált arcom komollyá, de ajkaimon körül ott játszott egy furcsa pimasz és hízelgő mosoly.
Elindultam kifelé, a táskámat átvetettem mellkasomon, és fél szemmel figyeltem csak fel arra, hogy egy férfi a sarokban ülve figyel engem... és csak most gondolkodtam el azon, hogy talán mióta beléptem, le sem vette rólam tekintetét...

***

Egész életemben az keringett a fejemben a hittel kapcsolatban, hogy hinni a templomban kell. Ezért sem volt a fejemben semmiféle elképzelés, vagy "hit" annak irányában, hogy látom még egyszer azt a férfit, akit megpillantottam délelőtt a bisztróban. Félelmetes volt... a kinézete. Eleinte talán megrémültem tőle, de tekintete mégis más öltönybe öltöztette testét, arcát... az egész lényét. Beszédesebb volt minden szónál. És tudtam, hogy ennek valamiért még nincs vége. Sem most, sem később.
- Segíthetek talán valamiben? - kérdeztem, ahogy megálltam az autóm mellett. Ő már ott állt egy ideje. Az én autómnál! Nem értettem semmit a helyzetből. A félelem viszont egyértelműen elmúlt. Tekintetem kérdésekkel telitődött meg. És ahogy ajkain féloldalas mosoly rajzolódott, a félelem úgy szállt el belőlem, mintha soha nem is ismertem volna a fogalmat. Kérdések ezrei... melyre választ kell kapnom.