Nem miattam van, de ettől még azt érzem, hogy vele kellett volna maradom és nem nekivágni a világnak kalandvágyból, mert épp nem bírtam magammal. Na jó, ennél kicsit összetettebb volt ez a „kérdés”, és ma már nem is számít. Az viszont igen, hogy Henry most itt van. Még mindig olyan hihetetlennek tűnik ez az egész. Meglep azzal, hogy milyen hirtelen húzódik el tőlem. Értetlenkedve nézek utána, ezek szerint sikerült megint beletenyerelnem valamibe, anélkül, hogy tudnám mi is történt vele pontosan. Úgy tűnik, valahogy érzékem van ahhoz, hogy az elevenébe vágjak a szavaimmal, noha ilyen célom egyáltalán nincs. Némán figyelem, amíg arcot mos és közben begyűrűzik a gyomromba egy kellemetlen szorító érzés attól tartva, amit majd mondani fog.
Valahol azért meglepődök a szavain, amikor végre kimondja azokat. De az egész csak egyetlen pillanatig tart, hiszen miért is ne nősülhetett volna meg? Csodálatos férfi, jó szerető, kedves… tipikusan olyan alapanyag – a szó lehető legjobb értelmében –, akibe könnyű beleszeretni. És nála jobban csak kevesek érdemlik meg, hogy szeressék őket és szeretve legyenek. Szerintem. - Sajnálom. – halkan formálom a szót, hiszen érzem, hogy e mögött egy egészen fájdalmas történet áll, valami olyasmi, ami tisztán látszik, hogy mennyire is fáj neki. Tétován lépek oda hozzá, kezem a vállára teszem óvatosan, mintha attól tartanék, hogy össze fog törni az érintésem alatt. - Hol van… ő? – a felesége, a nő, aki van olyan szerencsés, hogy magáénak tudhatja Henry szívét. - Mesélsz róla? – fogalmam sincs, hogy jó ötlet-e erre kérnem, vagy épp most tépek fel olyan sebeket benne, amiket nem akarok, nem akartam. Mégis tudni szeretném a történetet, ismerni egy szeletet abból a nőből és azt is, hogy hol van most, miért nincs Henryvel, mellette?
***
megjegyzés: bocsánat, hogy ennyit kellett várnod
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Ápr. 02, 2014 2:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
- Nelly ez nem miattad van.. - szorítom össze a szemeimet, még csak az kéne hogy mindent magára vegyen. Erről senki nem tehet. Vagyishogy de. Egyetlen ember. Egy féreg. A neve.. Curtis.. Ő az akinek valaha.. valahol.. majd még megfizetek. Aztán a következő szavakkal mégis megijeszt. Nem, nem félek. Vagyis.. de. Rettegek! A saját szavaimtól rettegek, a gondolataimtól, attól hogy mindent újból előre engedjek, ezért a szám hirtelen összeszorításával tépem ki magam az ölelő kezekből és... Hideg víz kell! Ebben biztos vagyok, hogy eltaszítsam a betörni kívánó képeket, ezért meg is célzom a konyhát.. vélhetően, és a mosogatóhoz lépve szinte feltépve a csapot engedek hideg vizet a két tenyerembe. Még mindig nem szólok.. csak lehajolok és a még mindig vizes hajam előre esve beletemetem az arcomat. Kellett ez ahhoz hogy kitisztítson!
- Nem.. nem hiszem hogy menne. - támaszkodik két kezem a mosogató szélén, csak az öblös alját nézem és hullanak a hajamból a cseppek. De aztán valami más is kitüremkedik. - A gyűrűm egy másik történet..- sikerül nyögvenyelősen, már a kezemre tekintve azt figyelem, de mégis csak félerősen jönnek a szavak. Nem beszélek. Többet nem.. csak elengedi a szélet az egyik kezem, és a másik.. lassan simít végig a festék színezte ujjamon. Még mindig nehezek az emlékek. Egyre nehezebbek, és most hogy azt kéri beszéljek.. rövid időre előtör minden. Aztán mégis én vagyok az aki feltolja magát, egyenesbe, az arcomon végigfolynak a maradék vízcseppek, és nem vagyok rá megesküdve hogy nem töltik el a szemem sarkát a könnyek. De.. tartom magam. Soha nem fogom hagyni hogy megtörjenek!
- Farrah egy másik történet.. - sóhajtok nagyot, és bár egész eddig azon voltam hogy eltapossak minden emléket, most mégis egyöntetűen egyszerre törnek rám. - Ő a feleségem.. - sikerül nyögvenyelősen.. ismét, és nem visz rá a lélek, hogy azt mondjam "volt". Hogy él e? Hogy az a szemét.. még mindig minden egyes nap és órában kedvét leli benne? Nem tudtam elfogadni. Próbáltam.. meggyőzni magam, hogy nem. Meghalt.. elment. Már nem kell tovább tűrnie a szenvedéseket, de valami, itt belül, nem engedte. Nem hagyta hogy feladjam a reményt...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Ápr. 02, 2014 1:27 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
To Henry
Mondjak valamit. Mégis mit? Mit is mondhatnék, amikor egyetlen szó sem adja vissza azt, amit gondolok, érzek, amit nem tudok egyszerűen szavakba önteni. - Ha azt mondanám, hogy mennyire sajnálom, hogy ezt mind ki kellett állnod, el kellett viselned, akkor azt hiszem a közelében sem lennék annak, hogy valóban tudjam, min is mentél keresztül. Nem tudom. Nem tudom milyen lehetett, de ezerszer inkább vállaltam volna, hogy velem történjen, helyetted. Lelkiismeret furdalásom van, amiért nem maradt ott veled, amiért nem kerestelek meg, amiért nem tudtam, hogy mindez megtörténik… – talán butának gondol, amiért ezeket mondom, de őszintén ezt gondolom és ezt is érzem. - És fogalmam sincs, hogy utólag mit tehetnék, vagy mondhatnék. Annyi azonban biztos, örülök, hogy itt vagy és ez alkalommal nem szabadulsz meg tőlem úgy, mint legutóbb. – halvány mosoly ül ki az ajkaimra. Nem ijeszt meg, hogy más lett. Hallottam arról, hogy Klaus elkezdett hibrideket „alkotni”, de ő farkasokból teszi őket ezzé. Sosem hittem volna, hogy Henry is az lett…
Elszakadunk egymás öleléséből. - Gyűrű van tetoválva az ujjadra. Valahogy nehezen hiszem el majd’ 500 év létezés után most tomboltad volna ki magad azzal, hogy ilyesmit varrass a bőrödre. Ennek azt hiszem oka kell, hogy legyen. Szóval? – lehet, hogy kissé tapintatlan a kérdésem, hiszen, ha akarna róla beszélni, talán hozzácsapta volna a történetéhez azt is, aki miatt oda került a tetoválás az ujjára. Én azonban törődni akarok vele és még ha semmi közöm hozzá, akkor is itt akarok lenni mellette. Mert nincs egyedül. Nagyon nincs… Aztán csak megnyílik kicsit és már a képbe is kerül egy lány. De többet nem árul el. - Nézd, ha nem akarsz, vagy nem tudsz róla beszélni, megértem. – nyilván nem fogok és nem is tudok benne vájkálni, legalábbis nem jobban, mint amennyire megengedi. Tisztelem őt, szóval ott fogok megállni, ahol meghúzza azt a bizonyos határt. - Persze, csak nyugodtan. – felelek a ki nem mondott kérdésre a konyhával kapcsolatban, majd utána lépkedek én is és elnézem, amit csinál, a vonásait, némán. - Nem akarsz aludni egyet? – kérdezek rá végül, talán az segítene neki. Talán nem. Nem tudom.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Ápr. 01, 2014 12:14 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Néma csönd… Ez az ami beáll és nem is hibáztatom érte. Túl sok ez így egyszerre.. tudom én.. nekem is sok lenne, sőt, rengeteg is volt felidézni sok régi emléket.
- Mondj valamit.. – kérem, de valószínű csak a feszültség szülte a beszédet, és ahogy végül hebegni kezd.. igen, talán pont ez az, amire számítottam. Néhány dologra nincsenek szavak.. Mégis jól esik ahogy néhány pillanat alatt ott terem mellettem és megölel. Én is megölelem. A nyakába temetem az arcomat, és most.. végre, hosszú idő óta először vagyok képes elengedni az érzéseket. Szabadon, csakhogy ezek nem a régmúlt függvényeként keletkeztek.
- Nem.. nincs több.. – mosolyodom el szelíden mikor végül elengedem, de azt hiszem ez jót tett. Hogy valaki itt van velem…
- Folytatás? – kérdezek aztán vissza, de nem is öntudatból teszem, csak nézek a szemeibe, alig néhány pillanat mikor a kezeimmel is elengedem és már alig egy méter távolságból nézek vissza rá. - Volt valaki aki segített.. egy lány.. – mosolyodok el az emlékre, akivel.. nem is annyira bántam utólag kesztyűskézzel. - Neki köszönhetem hogy most itt vagyok. Itt.. veled.. - biccentek rá, szándékosan kihagyva a történetet, amikor Viktória meghalt, majd újra éledt, ez egy egészen más történet már. - Sokat köszönhetek neki.. - köszörülök torkot elindulva lépkedve és egy fél fejbiccentést téve vélhetően a konyha felé, ha rábólint útközben, tovább tartok arra, hogy egy kis hideg vízhez férhessek. Jót fog az tenni a még mindig szédelegen kavargó fejemnek...
Szavai hallatán elkerekednek a szemeim és talán még az ajkaimat is eltátom. Pár pillanat erejéig őszintén hiszem, hogy rosszul hallottam valamit, tekintve, hogy Ő egészen biztosan nem lehet farkas. Hogyan is lehetne, amikor vámpír, Christina óta egészen biztosan az. - Ho… hogyan? – kotyogok közbe szinte csak suttogva a kérdést, hiszen látom rajta, hogy folytatja a mesélést, de ettől még akaratlanul is kibukott belőlem a kérdés. Megdöbbentem. Figyelem ahogy feláll, járkálni kezd és mesél. - Tudtam, hogy nem lett volna szabad magadra hagynom téged… – vetem közbe, mintha bármit is tehettem volna, de ezzel csak az egész dolog komolyságának élét akarom elütni, mert azt egyáltalán nem hiszem, hogy bármit meg tudtam volna akadályozni akkor. Egyik döbbenetből esem a másikba. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen történet kerekedik az egészből. Csendesen hallgatom őt és nem merek valójában belegondolni abba, hogy miken is mehetett keresztül. Túlságosan ijesztő…
- Hát… – szólalok meg nem túl értelmesen, de kell pár perc, amíg megemésztem ezt az egészet. Még akkor is, ha nem velem történt ez a sok szörnyűség. Ragaszkodom Henryhez és egyáltalán nem örülök annak, hogy ezeken kellett keresztül mennie. - … nem tudom mit mondjak. – rebegem végül, majd felállok, odalépek hozzá és megölelem. - Szóval akkor nincs több harapdálás… – ismétlem meg a szavait, bár, hogy miért pont ezt emelem ki, azt magam sem tudom. Talán, mert még mindig nehéz napirendre térnem a dolog felett. - Ne kímélj, mi a folytatás? – nézek rá felfelé, mert bár borzasztó az, ami történt vele, ha akkor esett meg, miután szétváltunk, az nem mostanában volt. Valami pedig azt súgja, hogy nem azért változott meg ennyire…
Kezdőlap
