El sem tudom mondani, mennyire szerencsés vagyok. Régen éreztem magam már ennyire jó helyen, ilyen biztonságban. Tudom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. És ez, az egész, meg volt írva. Lehet, hogy naivan hangzik, de a csillagainkba volt vésve. Minden. A találkozásunk, hogy fény derüljön a kilétemre, hogy megtámadjon az a fickó Olaszországban, hogy átváltozzak, hogy farkas legyek. Ahogy az is a sorsunk volt, hogy újra egymásba fussunk, itt és most, Mystic Fallsban, hogy elismerjük, hogy az évek elteltétől függetlenül nem változott semmi. Minden a régi maradt. Ő az a Tom, akit mindig is szerettem, az első pillanattól kezdve, és, akit életem végéig szeretni fogok, és még azután is. Én pedig nem változtam meg, nem lettem keserű és nem lettem más, a farkasság a legjobb dolog, ami velem történt, és ez csak még közelebb hozhat majd Tomhoz. Apropó...Ő még nem is tudja, hogy kiváltottam az átkot. Ahogy ránézek, minden egyszerű és világos. Ő életem szerelme, a férfi, akivel le kell-, és akivel le akarom élni az életemet. Semmi nem vehetne rá, hogy még egyszer elhagyjam. Semmi és senki. Szavaira elmosolyodok. - Milyen irodalmian fogalmazol – széles mosolyra húzódik ajkam. – De tetszik az ötlet – búgom -, égessük fel a múltat, és hagyjuk, hogy a szél elhordja, még csak emlékeztető se maradjon róla – lépek hozzá közel, és élvezem a közelségét. A látványát, az illatát, érintéseit... mindent! Az egész lényét élvezem, boldog vagyok, hogy újra együtt vagyunk, és minden úgy alakult, ahogyan csak a tündérmesékben történhetne. És mondok még valamit: én vagyok a világon a legboldogabb ember, hiszen az én tündérmesém valóra vált. Többet nem is kívánhatnék, hiszen újra megvan mindenem. Tom a mindenem. Korábban sehol a világon nem éreztem magam otthon. Sehol sem volt jó, mindenhol egyedül voltam. Napközben elvegyültem az emberek között, a tömegben, beszélgettem, mosolyogtam, de csak régi önmagam megfakult képe voltam. Eljátszottam, hogy boldog vagyok, és minden a legnagyobb rendben volt. De nem volt. És erre akkor döbbentem rá, minden egyes alkalommal, amikor egyedül tértem haza, és nem várt rám senki, csak a négy fal. - Így van – bólintok -, holnap is ünneplünk – vonok vállat, hiszen így van. Ünnepeljük, hogy újabb napot kaptunk, együtt. Hiszen én itt leszek, és nem hiszem, hogy Tom bárhová is elmenne. Nem. Az nem lehet... – Nincs szükség ilyesmire. Képtelenség lenne innen elvinni, magamtól pedig nem fogok elmenni – nevetek most én is vele. Imádom a nevetését, nincs is ennél szebb hang a világon. És rettentően hiányzott már, csakúgy, mint ismerős vonásai, mozdulatai, tekintete kékje, haja ébenje, vagy illata avaros aromája. Ő az én farkasom volt, mindig is. És most én is farkas vagyok. Még valami, ami összeköt minket. - Rendben – bólintok, s ahogy indul, én is lépek a szekrényhez, hogy kivegyem az egyszerű, fehér lapos- és mélytányérokat is, valamint evőeszközt és szalvétát. Az utóbbi időben rászoktam a csípősebb, markáns fűszerek használatára, így került feketebors is az asztalra, valamint só. Leülök, és figyelem Tomot, amint ő is ugyanezt teszi, majd szedek magamnak a még gőzölgő, isteni illatú ételből, és megszórom borssal. - Jó étvágyat! - mosolygok rá, miután szedett, aztán nekiállunk enni.
MUSIC: Home | NOTE: Home is where your heart is | WORDS: 503
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jún. 21, 2014 3:15 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Megállítanám most az idő kerekét, ne forogjon tovább, csak álldogáljon, mert ezek a percek azok, amiket sosem szeretném, ha elmúlnának. Nincs az a szó, nincs az a pillanat, nincs az az érzés, ami ehhez fogható lenne. Az álmom, melyet régóta dédelgettem magamban, most valóra vált. Ismételten a közelemben tartózkodik az a nő, akibe annyira belehabarodtam annak idején, hogy sosem tudnám őt elfelejteni avagy kitörölni az emlékezetemből... És nem is szeretném. A szemeitől kiráz a hideg, és ahogyan végigmérem őt, most még gyönyörűbb. - Az első kötetet égessük fel magunk mögött - mondtam neki komolyan, mert nem szeretnék arra emlékezni. - Csak hamu és por maradjon belőle, amit könnyedén tovafúj a szél - a sármos mosolyomat bevetettem. Csend ült ki közénk, de valahogy ez túl hangulatos volt ahhoz, hogy egyáltalán valamelyikünk megtörje. Sosem adtam fel a reményét annak, hogy újra itt lesz velem, ebben vagy egy másik lakásban, házban, épületben, utcán... Fojtogató volt sokszor itt egyedül lenni. Nagyon kemény és cudar tud lenni a magány. A tél is enyhébb annál, mint amilyen ez tud lenni. - Igazad van, holnap is kell valamit iszogatni - vigyorogtam el magamat, mert bár tele van a lakás borral, de azért nem kell rögtön leinnunk magunkat a sárga földig. - Hét lakat alá zárlak - elkapott a nevetés, mikor ezt kimondtam, de volt benne némi komolyság is, hiszen, ha megint kettéválnának az útjaink... én beleőrülnék. - Akkor gyorsan megmelegítem, addig keress tányért, tudod hol találod - nem pakoltam semmit sehová, minden ugyanott van, ahol azelőtt is. Két perc elég volt ahhoz, hogy felmelegedjen a kaja, és aztán az asztalra tettem, vártam Allison-ra, hogy üljön le.
Én tiszta szívvel szeretem ezt a férfit, Tom-ot, és ezen nem tud változtatni senki és semmi. Se a távolság, se az idő, se a szüleink, se más férfiak. Én szeretem őt, és szeretem azt az embert, aki mellette vagyok. És bízok benne, hogy minden visszatér majd a régi kerékvágásba, és minden rendben lesz. Rendben kell lennie. Együtt vagyunk, és reményeim szerint még egy ideig együtt is leszünk - talán a boldogan élünk, amíg meg nem halunk-részig? -, már tudom, hogy milyen nélküle, hogy mennyire rémes, és nem akarok újra elszakadni tőle. Jobb itt, itthon, jobb vele, Tommal. Elnézem még egy ideig a mosolyát, amit úgy szeretek, és amire oly' régóta várok, hogy újra láthassam. És most itt van előttem, és nem tudom levenni a tekintetemet az ismerős arcról, és vonásokról. - Az első kötet keserűen ért véget, de a másodiknak nem kell így végződnie - mosolyodok el, majd kiiszom az utolsó korty bort is. Hamar elfogyott, de megérte rá várni, ugyanis isteni volt, és csak a miénk. Hallgatom szavait, melyek percekig visszhangoznak még a fülemben, nem szólok semmit, és ő sem. Most jó így. Csöndben. Mint azokban a filmekben, amikor az ismerősök, kik rég nem látták már egymást, újra találkoznak, és átadják magukat az élménynek. A viszontlátás örömének, és elfelejtik a búcsú kesernyés ízét. Az édes újrakezdés elfeledteti a múlt keserű utóízét. Teljesen. És ez rendkívül megnyugtató. Pár órája még rettegtem. Kerestem Tomot, és közben azon kattogott az agyam, hogy mi lesz, ha nemet mond? Mi lesz, ha a mi történetünk véget ér akkor, és ott, amikor én leléptem, és ő elolvasta az üzenetemet. Mi lesz, ha az új életünk csak egy egyperces novella lett volna? Mondjuk egy mondat... ez: újra találkoztak, de a boldog vég ezúttal is elmaradt. Szerencsére nem így történt, és én olyan rettentően boldog vagyok emiatt. - Holnap is van nap - nevetek halkan, a bor javaslatára -, én pedig holnap is itt leszek. Ígérem - mosolygok. - Viszont éhen veszek... - vallom be, és az olasz kaja említésére felragyog az arcom. - Együnk - mondom végül. Ma még nem is ettem - jut eszembe. Egész eddig öklömnyire szorult a gyomrom, s egy fala sem ment volna le a torkomon.
MUSIC: Home | NOTE: Home is where your heart is | WORDS: 355
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 29, 2014 8:06 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Hogy milyen vagyok? Egy olyasvalaki, aki képtelen megválni attól, amit vagy akit szeret. Hiába ér véget ér valami, akkor sem tudok vállat vonni, vagy elfordulni, és tovább lépni. Próbálkoztam vele. Nem ment. Elköltöztem, de semmi nem változott meg. Ugyanarra a következtetésre jutottam mindig. Szeretem. Szeretem Allison-t. Mosolyogtam csak, és figyeltem teste minden apró kis rezdülését, a szemeiben gyönyörködtem. A kezét is figyeltem, ahogyan a poharat átvette tőlem. Olyan, mintha ugyanaz a páros lennénk, akik régen. - Ez az első fejezet, és remélem, nagyon sok lesz belőle - ittam újra a borból, az utolsó kortyot. Kiérdemelte a hosszú várakozás után, hogy kiürüljön az üveg is. - Ezért érdemes élni - én is nagyon halkan szólaltam meg, és csak mosolyogtam, míg őt néztem. Eltelt pár másodperc, talán már egy perc is, amikor a kezemet végigsimítottam a vörös haján... Teljes csendben voltunk. Mint akik némák és siketek lennének, és nem hallanak, nem beszélnek. - Felkezdjünk egy újabb üveggel? Vagy... nem vagy éhes? Van a hűtőben nagyadag olasz kaja - vigyorogtam, mert végül is ő Olaszországban élt, és hát, sok olasz kaját evett. Ezt pedig tegnap rendeltem, mert megkívántam. Vártam a válaszát, addig nem engedtem el őt.
Nyilván hálás vagyok neki. Hálás, amiért eltette a munkáimat, melyekkel évekig foglalkoztam. Hálás, amiért nem dobálta ki a ruháimat. Hálás, amiért megtartotta a bort, mert az egyik kedves emlékünk kötődik hozzá, és mert tudja, hogy mennyire imádom a borokat. Hálás, mert kitartott. Megvárt. Hálás vagyok. Tényleg. Ahogy megölel, hozzá simulok, mélyen beszívom az illatát és élvezem a pillanatot, amire már oly’ régóta vártam. Kellemes érzéssel tölt el a közelsége és, bár még érzem, hogy lebeg fölöttünk az elválás és a családi viták szürke fellege, az ég tisztulni tűnik. - Ebben biztos vagyok - bólintok rá mosolyogva. Nem fordulhat elő még egyszer az, ami hét éve történt. Nem... a történelem a mi esetünkben nem ismételheti önmagát, hiszen a jelen túl tökéletes hozzá, hogy elrontsa a múlt. Már nem hagynám, hogy más emberek befolyásoljanak, a sarkamra állok és kiállok a szerelemért, azért, ami köztünk van. Ha apám megtudja, hogy visszatértem, és hogy nem hozzá vezetett az első utam, ki fog borulni. Nem csodálkoznék rajta, ha rögtön fel is keresne, és megpróbálna meggyőzni róla, hogy mekkora hibát követek el. A helyzet azonban úgy áll, hogy ez engem egy fikarcnyit sem érdekel. Nem, mert biztos vagyok magamban, és biztos vagyok Tomban is. Megingathatatlanul, szilárdan kiállok magunkért. Akár ellene is. Lassan távolodik el, szinte fáj, de hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésemből. Kezemet derekán hagyom, és átveszem a poharamat, hogy az utolsó kortyokkal is koccinthassunk. - Az új fejezetekre - csendül össze a két pohár, és kortyolok a mesés italba. A két szempár összefonódik, és csak csöndben nézzük egymást. Mint régen. Imádtam az ilyen pillanatokat, olyan bensőségesek, olyan... olyan ez, hogy csak akkor nem érzed frusztrálónak, ha valaki ilyen mélyen néz a szemedbe, ha olyan közel áll hozzád az illető, mintha a másik feled lenne, mintha általa lennél egész. Elmosolyodok. - Annyira megnyugtató, hogy minden olyan, mint régen volt - mondom halkan, nem akarom megtörni ezt a csöndes pillanatot, ami mégis olyan beszédes, hogy szebben nem is lehetne megfogalmazni azt, ami köztünk van. Ami mindig is volt, és lesz is.
Elmondta, hogy hálás nekem, amiért megtartottam ezeket, de leginkább azért, mert kitartottam ennyi év után is. Én ilyen vagyok. Volt két barátnőm az évek során, de egyikükkel sem volt olyan meghitt és igazi kapcsolat, mint amilyen Allisonnal volt. Nélküle csak félember vagyok, vele pedig egy egész. És most az utóbbi kezd újból kialakulni. A bor utolsó adagját kiöntöttem a poharainkba, közben pedig mosolyogtam. Fogalmam sincs, miért, de azt a késztetést éreztem erősen, hogy meg kell ölelnem őt. Nem bírtam ki, hogy ne. A hiánya felemésztett bennem szinte mindent. És ezután, a következő pillanatok egyikében szorosan átöleltem őt, mint ahogyan régen szoktam. Kimondtam, hogy nagyon hiányzott már. És ő is. - Most már semmi sem választ el minket - jelentettem ki, hiszen nincsenek versengő, egymással harcoló szülők a látóköreinkben, akik miatt megtörténhetne valami rossz velünk. Megint. Nem játszódik le újra ugyanaz a dal. Egy új kezdődik, ami sosem ér véget. Nagyon lassan feloldottam az ölelést közöttünk, de nagyon-nagyon lassan. Ez a pár percig tartó dolog közöttünk, valami fantasztikus érzés volt. Miután elengedtem őt, nem léptem távolabb, csak az ő poharáért nyúltam, hogy a kezébe adjam, utána viszont az enyémért is. - Életünk... új fejezetére - mosolyogtam rá, és még mindig a közelében álltam. Ezután belekortyoltam ebbe a több éves borba, aminek az íze nagyszerű. Ezután csak bámultam őt, nem vettem le róla a szemeimet sem. Viszont csak csendben voltam, gyönyörködtem a nőben, akit szeretek. Tiszta szívből.
Nem tudom, én meddig bírtam volna egy lakásban maradni Tom holmijával. Én inkább az a típusú ember vagyok, aki egyszer gondol meg valamit, de akkor szilárdan elhatározza magát és cselekszik. Cselekszik, bármennyire is fáj, bármilyen nehéz is, lép. Így kerültem Rómába. Ha fordítva történik meg a dolog, és én maradok itthon, azt hiszem, a bort vagy bánatomban iszom meg, vagy kétségbeesésemben a falnak hajítom, vagy elajándékozom. - Rettentően hálás vagyok neked, hogy kitartottál - mondom, állammal a doboz és a palack irányába bökve. Persze, más is az eszembe jut. Lehet, hogy amíg távol voltam, voltak más nők is az életében; ezt nem tudhatom, és egyelőre nem is akarom megkérdezni. De, ha őszinte akarok lenni, azt hittem, hogy most is lesz egy az életében. Ha volt is nő, akit szeretett, vagy akivel több volt köztük, én... megértem, és nem haragszom rá. Nekem is volt pár férfi az életemben, de egyikük sem volt az igazi. Mert az Tom. Ő volt, ő az és minden jel arra utal, hogy ő is lesz az. Gondoltam, hogy Tom nem fogja ellenezni, hogy írjak, sőt, bátorít is - mint, ahogyan mindig is tette. Ő az első számú ember, aki elolvas valamit, ami az én tollamból származik. Ő az első, aki a kezébe veheti egy irományom, a fő kritikusom, és igazából az egyetlen olvasóm. De, ha életem végéig csak neki írnék, azt hiszem, úgy is boldog lennék. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem próbálom kiadni a könyveket, mert de, szeretném őket viszont látni a könyvesboltok kirakataiban. Erről álmodok, mióta az eszemet tudom. - Rendben - mosolygok vissza rá, és hagyom, hogy elossza a bort. Aztán hirtelen mozdulatot tesz felém, egyik keze derekamra siklik, a másik a hátamra, úgy von magához. Én pedig nem ellenkezek. Miért tenném? Erre vágytam, mióta megláttam a kávézó teraszán. Testem az övének simul, egyik kezemmel a tarkóján simogatom az apró pihéket, állam a vállán pihen, és a hűtőt nézem, mintha olyan érdekes volna. - Tudom, tudom, én... szörnyen sajnálom, hogy elhagytalak - mondom halkan - Képtelen lennék még egyszer megtenni – most, hogy visszakaptam, már nem eresztem el. - Te is hiányoztál. Minden nap - vallom be, kissé reszkető hangon.
Örültem annak, hogy jó ötletnek tartotta azt, hogy megtartottam ezt a bort, ami az évek során még jobban megérlelődött, és ínycsiklandóbb lett. Igen, ez vagyok én. Vannak dolgok, amiket nem tudok egyszerűen kidobni csak a szemétbe, vagy elajándékozni. Valami úton-módon a szívem és lelkem azt súgja mindig, hogy: ne tedd. S nem is teszem meg. Így voltam a borral, és a dobozzal is. Ezek adtak valami reménysugárt, ami bár elhalványodott az évek elteltével, de ezen a napon, amikor megláttam Allison-t, megemelkedett a reménysugár szintje. Amikor meglátta a dobozt, ő azonnal meglepődött, immáron másodszorra is. Nem hitte el, hogy megtartottam. Nos, egyszerűen képtelen voltam rá. Ezek maradtak meg tőle. - Ezerszer gondoltam rá, hogy kidobom... - vallottam be őszintén, majd folytattam. - Aztán ezzel is úgy voltam, mint a borral - immáron mosolyogni kezdtem, mert ha kidobtam volna ezt, azzal megsemmisült volna a fénysugár, amely behálózta az életemet. Allison arcáról több dolgot is le lehetett olvasni, jelenleg például azt, hogy visszatart valamit, de semmi rosszat, hanem valami jót. Ismerem már őt, hogy tudjam, milyen ő. Aztán kis idő múltán kimondta azt, amire vártam. Újabb és újabb regények, novellák és egyebek fognak létesülni Allison által a dolgozószoba meghitt zugában. - Jól hangzik. Na, még épp van egy kevés bor az üvegben, kiöntöm, és az üveg pedig most már tényleg a szemetesben landolhat - ennyit szúrok a mondata után, és csak mosolyogtam egyet. Nem igazán tudom türtőztetni magam, valahogy nem az agyam irányítja a kezeimet, hanem a szívem, és akaratlanul is megölelem Allison-t. Nem tudom, de érezni szerettem volna őt. Közelről. Nem tudtam mit mondani, csak ott voltam. - Nagyon... nagyon hiányoztál nekem - még mindig öleltem őt, és talán már épp itt az ideje, hogy elengedjem őt, mert a végén az erős fogásom miatt nem kap levegőt majd...
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 22, 2014 10:13 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Tom & Allison
'Home is not a place... it's a feeling.'
Nyilván a szüleinkre gondol. - Igen - húzom el a számat, és, ahogy elnézem, Tom sem szívesen gondol vissza rájuk. De, ami történt, megtörtént, és szerencsére mindez már a múlté. A gondolatra elmosolyodok. A múlt elmúlt, azoknak az időknek vége, az életünk azon szakasza lezárult. Mint egy doboz, olyan ez az egész. Itt van az életünk doboza. Nem több egy közönséges kartonnál, formára hajtogatva, mely emlékeket és eseményeket tartalmaz, érzelmeket és gondolatokat, tetteket és szavakat. Mi döntjük el, hogy mit veszünk ki a dobozból, hogy mit viszünk tovább magunkkal az útra, ami adatott. Amire nincs szükségünk, a dobozban hagyjuk, rátesszük a fedőt, és az ágy alá csúsztatjuk, és úgy teszünk, mintha nem is létezne. Mi mást tehetnénk? Figyelek a szavaira, érdekel, hogy mi lehetett volna a bor sorsa, és miért az lett, ami. A válaszán nem lepődök meg, ez teljesen Tomos reakció volt. - Értem - bólintok mosolyogva. - Jó, hogy megtartottad - mondom egyszerűen, de belül meg vagyok hatódva. Többnyire az ilyesmit nem mutatom ki, vagy legalábbis próbálkozok nem kimutatni. Most is jól tartom magam. Mielőtt könny gyűlhetne a szemembe, belekortyolok a borba, hogy kiigyam az utolsó kortyot, behunyt szemmel. Tom szemébe nézve mindent látok benne. A fájdalmat, a haragot, a szomorúságot, a belenyugvást, a megnyugvást, az örömöt, a boldogságot és a szeretetet. Hihetetlen, mennyi minden belefér egyetlen pillanatba, amíg foglyul ejtette a tekintetemet. Nem tudok, és nem is akarok szabadulni. Igen, kérlek - akartam volna mondani, de már tölti az újabb adagot. Elmosolyodok. - Köszönöm - biccentek felé, kissé megemelve a poharat, majd beleiszok, és mire észbe kapok, már sehol sincs. Ahogy visszatér, arcát nézem, de tekintetem rögtön a kék-ezüst dobozra téved, amit rögtön felismerek. - Tom... - csak ennyit bírok kipréselni ajkaim között. Le kell tennem a poharat, nehogy elejtsem. - Azt hittem, hogy rég kidobtad őket - emelem fel a doboz tetejét, és hajolok fölé, hogy szemügyre vehessem a tartalmát. Rengeteg minden van benne, vázlatok, kéziratok, firkálmányok, rövid versecskék, béna, gyors tollvonásokból álló illusztrációk... az életem egyik része ebben a dobozban van - a másik mellettem áll. Elolvasom a legfelül lévő címét: Farkasokkal álmodó, alatta rögtön a Fleur, és a többi regény kezdemény, meg versek tucatjai, részletek, és monológok. Minden, ami egy olvasót lázba hozhat, minden, ami egy művész büszkesége lehet. - Tom... - nézek most rá. Hihetetlenül nagy önuralom kell hozzá, hogy egyrészt ne bőgjem el magam, másrészt, hogy ne csókoljam meg, itt és most, azonnal Tomot. - Bővülni fog - biztosítom róla. Ugyan szavaim halkan hagyják el ajkaimat, bízhat bennük. És, bár hangom remeg, visszafogom az örömkönnyeket. Nem sírhatok, az istenért! Ez egy boldog nap, egy gyönyörű nap, nem ronthatom el.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 22, 2014 11:46 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Említi, emlékszik a házaspárra. Nos, igen, tényleg ők azok, akik örültek kettőnk kapcsolatának mindig is. Felelevenedtek bennem az akkori vidám percek. - Ők teljességgel örültek nekünk, nem úgy, mint egyesek... - kicsit fura lett az arcvonásom, hiszen a szüleinkre gondoltam az ''egyesek'' címszó alatt. És mindketten úgy viszonyulunk hozzájuk, mint a vadidegenekhez. - Megérte - kortyoltam bele újra én is. Azután pedig Allison megkérdezte, miért is tettem el ezt az üveget. Elmosolyodtam, majd kimondtam. - Többször... ki akartam dobni, vagy odaadni valakinek, de nem igazán tudtam megválni tőle - kezdtem bele egy hosszabb mondókába. - Nem tudom, miért... de aztán inkább elraktam, és legbelül reménykedtem, hogy veled ihatom meg - a végén egy újabb mosoly jelent meg pofimon. A kezét az én kézfejemre tette, ami a pulton volt. A testem egészében bizsereg, amikor csak ránézek erre a gyönyörűséges hölgyeményre, és előtérbe kerülnek a boldogabb, szebb napjaink a múltból. Ott vannak a mély sebek is, de kezdenek beforrni. - Én is ugyanezt érzem - böktem ki, mert tényleg elmondhatatlanul örültem annak, hogy Allison itt van újra. - Még egy pohárral? - kérdeztem meg, de mielőtt még felelhetett volna, már öntöttem is egy újabb adagot az üvegből. - Ó, és van még itt valami. Egy pillanat - alighogy kimondtam, már el is tűntem a dolgozószobába, majd két perccel később vissza is tértem. - Még ez is megvan... - egy közepes méretű ezüst-kék színű dobozzal tértem vissza, amiben Allison itt maradt művei porosodtak. Vagyis régen sokszor elővettem, és olvasgattam. Már jó ideje csak porosodtak. - Remélem, ennek a tartalma bővülni fog - fújtam le a kevéske port róla, ezután pedig elé toltam, én pedig belekortyoltam a vörösborba.
Jól érzem magam. Jó itt lenni, jó Tommal lenni. Nem mondom, hogy nincsenek kétségeim, mert vannak. De, a francba is! Mi vagyunk Tom és Allison. Mindent megoldunk. Ezt is. Képesek leszünk visszatalálni oda, ahol éppen tartottunk. Ez alatt nem a házasságot értem. Az még tényleg korai lenne. Nyilván szeretjük egymást, hiszen, ha nem így lenne, nem lennék itt. De itt vagyok. A poharak összecsendülnek, majd ajkamhoz emelem a sajátomat és a borba kortyolok. Mennyei. Nem akartam eddig tartogatni, hét éven keresztül, de így alakult és ez jót tett az italnak. Zamatos, édeskés és tökéletes. Szinte simogat az ízének az emléke. Még egyet belekortyolok, miközben felidézem a házaspár arcát. - Emlékszem - bólintok -, meg a házaspárra is. Akkoriban ők azon kevés emberek közé tartoztak, akik örültek volna a házasságunknak - gondoltam vissza a boldog arcokra, ahogy átnyújtják nekünk a palackot. Emlékszem, vetettem egy pillantást a szüleimre, majd Tom családjára is, és láttam rajtuk, hogy legszívesebben széttépnék egymást. Ettől függetlenül mosolyogtam, és próbáltam annak a boldog embernek mutatni magam, aki lenni akartam. - Igen, tényleg fenséges ez a bor - nézek bele a pohárba, a vöröses italba -, megérte várni vele - mosolyodok el. - De miért tetted el? - pillantok rá kíváncsi tekintettel. - Úgy értem, hogy ennyire biztos voltál benne, hogy lesz még alkalmunk meginni? - mosolyodok el halványan, majd iszom ki az utolsó pár kortyot is, aztán újratöltöm a poharat. Tényleg isteni - fut át az agyamon. A kérdéssel pedig nem kínozni akarom, tényleg érdekel a dolog. Szavaira leteszem a poharat a pultra, és elmosolyodok. - El sem tudod képzelni, hogy milyen boldog vagyok, hogy újra itt lehetek - fektetem pulton pihenő kézfejére a kezemet.
Minden jól alakul. Talán révbe ér az életem. Életünk. Fura kimondani ezt újra, az üresség a lakásban mintha percek alatt eltűnt volna... Hagytam időt neki, hogy körülnézzen bátran az egész lakásban, végül is anno együtt vettük meg ezt a két szobás gyönyörű lakást. Addig én a konyhába tettem-vettem a dolgom, és a legfinomabb bort, mit több éve őriztem már, megkerestem. Felbontottam, majd két borospoharat is előkerestem, amiket a konyhapultra tettem le, és félig megtöltöttem őket. Hallottam, ahogyan Allison azt mondja, a bor tökéletes. Majd váratlanul felbukkan a konyha ajtajában. - Nem felejtettem el - mosolyogva ennyit szóltam csak, majd felemelte a poharat, és megvárta, míg én is. - Az újrakezdésre! - hozzákoccintottam az én poharamat az övével, majd megkóstoltam a közepesen édeskés, vörös színben pompázó bort. - Ez fenséges. Emlékszel erre a borra? Az egyik baráti házaspártól kaptuk az eljegyzésünkre - halványan mosolyogtam, mert nem sokkal később elváltak útjaink. - Több mint hét év után kiérdemelte, hogy megigyuk - immáron nevetni kezdtem, és ismételten megemeltem, hogy újabbat kortyolhassak. - Ez a lakás már most kivirult... - néztem mélyen a szemébe, és közben mosolyogtam rá.
Úgy érezem magam, mint egy suta őz. Egy ideig csak nézelődök a lakásban, csak a küszöbökig megyek, nem lépek át egy 'határt' sem. Tom a konyhába megy, én pedig szétnézek. A nappali még mindig csodálatos. Az egyik kedvenc helyiségem. A nagy ablakokon egyenesen betör a fény a szobába és szétfolyik a sötétbarna fapadlón. A barna falaknak valamiféle különleges, bronzos árnyalatot adnak a napsugarak, a képek a falakon szinte életre kelnek. A kanapén henyélő macska elnyúlik és fürdik a fényben - pont, ahogy elképzeltem. Iménti óvatosságomat felváltja a jóleső felismerés és elismerés, hogy tényleg, igazán itthon vagyok. Az illatok, a színek és a fények... mintha csak tegnap lett volna, hogy itt jártam, és tényleg, szinte semmit sem változott. Vetek egy pillantást a hálóra, a fürdőre és a másik szobára is, ami dolgozóként funkcionál. Ott a sötétbarna, szinte fekete asztal, ahol azt a bizonyos levelet is írtam, és ahol azelőtt vagy ezer novellát írtam, vagy fogtam bele regénybe - hol laptopon, hol kézzel írott verzióban. Halk kattanással zárul be mögöttem az ajtó, ahogy a bőrönd felé indulok, és viszem be a hálóba. Most nincs kedvem kipakolni, majd holnap. Most Tom társaságát akarom élvezni - nem, mintha holnap nem akarnám, de most kiváltképp. Mielőtt még a konyhába megyek, még egy pillantást vetek a napfényben fürdő nappalira, mintha valami egészen csodálatos, és különleges valami lenne, majd leülök a kanapéra egy pillanatra, hogy csak csukott szemmel hallgassam a férfit, ahogy hangja kitölti a teret. Egy ideje már csak olasz szavakat hallottam, és egyik sem volt ilyen ismerős, szinte simogatnak a szavak. - A bor tökéletes - válaszolok, még a nappaliból, majd következő mondata után könnyed mozdulattal emelkedek fel, és veszem az irányt a konyha felé. Csöndben közelítem meg a helyiséget, és az ajtófélfának támaszkodva figyelem, ahogy Tom tesz-vesz a konyhában. Ajkam szegletében mosoly játszik. - Tudod, hogy imádom a testes vörösborokat - szólalok meg halkan, és lépek közelebb hozzá, hogy a kezembe vehessem a poharat. Felemelem, de nem iszok bele, helyette a mellettem álló férfire nézek, és koccintásra emelem a poharat. - Az újrakezdésre - mosolyodok el.
Nem éreztem feszültséget, talán egy pici izgatottságot, míg sétáltunk a hotel felé, de mintha megszűnt volna létezni minden rossz emlék. Egyszerűen jó, nagyon jó érzés futott végig a testemen. A hotelt gyorsan megjártuk. Nem tudom, de sosem hagytam, hogy ő cipekedjen, esetleg a könnyebb dolgokat. Ezután nagyon hamar a lakáshoz értünk. Mosolyogtam szinte végig. Jól esett, hogy amikor beértünk a lakásba, ő átérzett mindent, amit azelőtt is. Tényleg nem sok minden változott itt. Egykét új bútor, és néhány dolog máshogy van elrendezve, de többnyire ugyanaz, mint régen. Komolyan, ez az egész, hogy ismét betöltődik valamivel, valami nagyon erőssel a lakás. Eddig szellem járta volt, történetesen én sem voltam itt nagyon sokat. Ez talán megváltozik majd. - Üdvözöllek itthon! - fogadtam őt szívélyesen, mert végül is ezt kell tenni, nem igaz?! - Tudod, mit hol találsz, szóval azt hiszem nem kell egy ingatlanbemutatást végrehajtanom... - nevettem fel a végén. Hosszú ideje vártam ezt a pillanatot, talán gyors lenne ez, amit teszünk? Mi van, ha megint csak búskomorság száll be ide? Nem. Nem. Nem. Ez nem fog megtörténni. Csak pozitívan. Nem tudtam azt elviselni, hogy abba a hotelben éljen... Nem voltam sosem önző férfi, és képtelen lettem volna nyugton maradni, ha ő ott maradt volna. - Bort? - kérdeztem tőle egy apró mosollyal az arcomon. A konyhába mentem, és ott is leginkább a boros helyiségnek kialakított zugba, ahol rengeteg bort tartottam. Az ilyen esetekre, és minden egyéb esetre felkészülten. Meg sem vártam talán a válaszát, mert már az üveg nálam volt, és bontottam ki. Leraktam a konyhapultra az üveget, hogy keressek két borospoharat. - Azt hiszem, nem hagytam választást neked... - vigyorogtam magamban, mert még a konyhában álldogáltam, mintha arra vártam volna, kijöjjön oda Allison. Vagy csak kicsit elgondolkodtam magamban. - A legfinomabb bor, évek óta itt áll, azt hiszem, ideje meginni - még mindig a konyhából beszéltem.
Tom nem viccelt. És én sem vicceltem, annyira haza akartam menni, annyira régóta érzem az ürességet, és tudom, hogy ha visszatérek oda, a lakásunkba, Tommal, minden más lesz. Legalábbis ebben bízok. Hogy felkészültem-e? - Igen - mondom Tomnak, mintegy megerősítésként, határozottan, de a szívemben más érzések is kergetőznek. Kicsit tartok tőle, az egésztől, miközben rettenetesen boldog vagyok, és alig várom, hogy újra kezdhessük a közös életünket, azzal a férfivel, akit mindennél jobban szeretek. Tartok tőle, hogy megint elromlik valami, és, hogy újra elvesztem Tomot - akár önhibámból, akár máséból -, és ezúttal nem kapom vissza. És ez megijeszt. Mindettől függetlenül boldog mosollyal az arcomon állok fel a székről, teszem a könyvet a táskámba és határozott léptekkel indulok meg a szálloda felé, Tom mellett. Beszélgetünk, többnyire Rómáról. Imádom a várost, és tudom, hogy Tom is szereti. Egyszer ketten is elmehetnénk – gondolom, de nem mondom ki. Majd, ha eljön az ideje. És még határozottan nem jött el az ideje. A beköltözésben sem vagyok biztos, de bízok benne és bízok magunkban. Bízok benne, hogy túljutunk ezen, és minden olyan lehet, mint régebben. Örülnék neki, és szerintem Tom is. A Mercury-ban megkértem Tomot, hogy várjon meg lent, de természetesen esélytelen volt, hogy a negyedikről gyalog hozzam le a bőröndöket – mivel a lift még mindig nem üzemelt. Tehát miután összeszedtük a cuccaimat, kijelentkeztem és elindultunk haza. Tényleg szinte ugyanolyan, mint, amilyen távozásom előtt. Alig változott bármi is. Jóleső izgalom jár át, amikor belépek a bejárati ajtón. Rögtön orromba kúszik az ismerős illat és a falak és a bútorok régi ismerősökként köszönnek vissza. A bőrönd a fogas mellé kerül, ujjamat végighúzom az asztalon, ahová a kulcsok kerülnek, egy tálba. Kabátom a fogasra. A folyosóról elnéztem a konyha irányába, ahol nem töltöttem soha túl sok időt. Olaszországban próbálkoztam a főzéssel, egy-két ételt megtanultam elkészíteni, de nem lettem egy séf, az biztos. De, majd meglepem egyszer Tomot egy olaszos ebéddel. A gondolatra, és az ismerős tárgyak, helyiségek, illatok, színek és fények hatására elmosolyodok. Tényleg itthon vagyok. Ez biztos. Észbe kapok, és mosolyogva elnézek a vállam fölött, majd szembefordulok Tommal. Ezer gondolat kergeti a másikat a fejemben, ide-oda cikáznak. Egyszerre volt furcsa hazajönni, és töltött el megnyugvással. - Itthon vagyok - mondom ki, ami legelőször eszembe jut, amikor kinyitom a számat.
Kezdőlap
