Híres voltam arról, hogy arcom egy pillanat alatt képes volt teljesen megváltozni; hol rosszról jóra... hol pedig pont ellenkezőleg. Monentán nem tudom, mit váltott ki belőlem ez a nő, ami azonban biztos, hogy nem hiszem, hogy ordibáló szavak nélkül fogunk innen távozni. Ismerem, képes kikelni magából, de velem szemben ritkán teszi. Vajon miért? Nyilván nem akar azok közé keveredni, akiket elnyel a pince. És ha szabad megjegyeznem, nekem nem sok különbség van páciens és itt dolgozó között. Ezt a lökött szőkét is bármikor felnyársalom, ha úgy hozza a kedvem, és ha netán felborzolja az idegeimet, muszáj visszavágnom. - Tudja mit? - sóhajtottam, miközben a cigaretta hamuját rögtön az asztalon lévő kis tálcára veregettem, majd visszahúztam a számba a szálat, és szemüvegem mögül pislogtam Teodora-ra. - A múlt lényegtelen. Van ennél fontosabb dolgunk is. Azonban nem felejtettem el az ügyet, szóval majd alkalom adtán visszatérünk rá - álltam fel, majd ismét a kezeim közé fogtam egy mappát, miközben odasétáltam az ablak elé. - Walsh-ról van szó - kezdtem bele, de ezzel nyilván nem lepődött meg, hiszen esetek többségében mindig róla folyt közöttünk a szó. Tudta, hogyan érzek vele kapcsolatban. Talán nem is érzések ezek, inkább... rögeszmék. És tudni akarok minden vele kapcsolatos történést. Erről már nem tudom, ki tehet. Nyilván az anyám, aki világra szült. - Növeljék a gyógyszer adagját - szívtam újabbat a cigarettából, majd kifújtam a füstöt, és visszapillantottam Miss Stanley-re. - Még nem elég őrült ahhoz, hogy itt maradhasson. És nem engedem, hogy esetleg börtönbe zárják ahelyett, hogy itt maradna - bámultam el a háta mögötti festményre. - Semmi furcsát nem tapasztalt vele kapcsoltban, igaz? Nem figyeli őt a főnővér? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Az a nő mindenkit kipécézett magának. A középkori módszerei nevetségesek. Nem engedem, hogy Walsh-ot eltávolítsák innen. - Magának van hozzáférése a gyógyszerekhez.
Farewell sincs jó kedvében, ahogy én sem repesek a boldogságtól. Kivehető a szavaiból, a mozdulataiból. Feszültnek látszik. Miközben beszél, tekintetem az imént olvasott aktára vándorol, amit csukva fektetett az asztalra. Hát persze - gondolom -, Walsh. Megint. Mindig. Érdekesnek tartom a dolgot, de nem teszem szóvá. Persze, vannak gondolataim arról, hogy kezd megszállottá válni, ami a pácienst illeti, de inkább megtartom magamnak. Nem akarom kihúzni a gyufát. Újra a szemébe nézek, és ingatom meg a fejemet: - Nem, minden rendben - én is hátra dőlök, ahogy ő is teszi. Feszült vagyok, ezt próbálom leplezni laza tartásommal. Azt hiszem, egyedül én tudok az alkalmazottak közül kedves kis hobbijáról. És ez valóban nagy teher. Hazudnom kell, a nap huszonnégy órájában, és emlékeznem kell minden egyes mondatomra, minden elhangzott hazugságra, hogy aztán ugyanazt mondjam újra, és újra, és újra. Igen, ez nehéz, de bírom. Hogy miért teszem ezt? Láttam, mit művel ez az ember a betegekkel. Szerintem nem kerülne neki többe, ha velem is ilyesmiket kellene tennie. Nem fájna a szíve miattam. Szerezne egy új cinkost. Mert most az vagyok: bűntárs. És nem vagyok rá büszke, de ezt kínálta fel nekem az élet, és én választottam ezt magamnak. Tudom kezelni. - Pontosan tudom, hogy kivel, mit beszélek - vonom fel egyik szemöldökömet -, minden mondatra emlékszem, ami elhagyta a számat - látom rajta, hogy nem elégedett a válaszommal, tehát hozzáteszem - már csak önvédelemből is: - Pontosan mire gondol? Könnyebb lenne úgy változtatnom, ha ezt tudnám - kapom el tekintetemet a férfiről. Nyilván félek tőle. Tudom, hogy okos ember, és senki sem kérdőjelezi meg a szakmai tudását, így azt is elhinnék neki, ha engem őrültnek titulálna. Nem lenne nehéz dolga, hiszen mostanában nem vagyok a legjobb formámban... talán igaza van, és megtörtem. Vagy legalábbis éppen darabokra hullok. Ezt leplezvén mégis mosolygok, és próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, még, ha nincs is. - Természetesen nem - dőlök előre most mégis. Gerincem egyenes -, nem szeretnénk nagy visszhangot kelteni - értek vele egyet, de hangom megbicsaklik. Ha más nem, ez biztosan elárult. Nem hiányozna, ha egy hét múlva - vagy előbb - valamelyik cellában találnám magam, gyógyszerekkel, nyugtatókkal teletömve, kábultan, öntudaton kívül. Ezért tehát próbálok a lehető legsimulékonyabban viselkedni, rugalmas próbálok lenni, és azt tenni, és úgy, ahogyan azt ő elvárja. Nem akarok az elmegyógyintézet egyik betege lenni. Pláne nem ok nélkül... Az ember azt hinné, ha valaki boszorkány, nem fél semmitől. A probléma az, hogy ettől még nem vagyok mindenható. Megölni nem akarom a férfit, ahogy mást sem. És különben is... jobb, ha ez az én kis titkom marad. Addig jó, amíg egyedül én tudok arról, hogy mi vagyok. Ha egyedül vagyok egy beteggel, olykor bevetek egy kis mágiát, de egyébként nem. Kockázatos lenne. Feszült figyelemmel várom a reakcióját, és bízok benne, hogy nem lesznek dühkitörései, vagy ilyesmi. Azt hiszem, az ilyen reakciót az ő esetében nem tudnám kezelni. Máséban igen, egy beteg esetében megoldanám, de Farewell más. Néha frászt kapok tőle, főleg, mióta tudom, hogy mire képes. Védtelennek érzem magam vele szemben, még, ha nyugodtnak is tűnök. Ha nyugodtnak tűnök, ha nem veszi észre, hogy tartok tőle. Gondolom, tisztában van vele, hogy nem bízok benne teljes mértékben, ahogy ő sem teszi ugyanezt - amint a mellékelt ábra mutatja. Ne akadj ki, kérlek... - esdeklem, de csak gondolatban. Most az egyszer nem mosolygok, nem megy.
- Henning! - szólt a hangom, mint megannyi puskagolyó, majd kifújtam a cigarettafüstöt, és ujjaim közé fogva a csikket, az említettre néztem. Tekintetem nem ígért semmit. Nem voltam sem pozitív, sem negatív. Nem tudott rólam megítélni semmit, és ha úgy adódik, jobb ha nem tudja rólam, hogy valójában mi is lakik az én fejemben. Néha kószábbak a gondolatok, mint ezeknek a szegény elmebetegeknek a fejében... - Azonnal szóljon Miss Stanley-nek, hogy várom az irodámban. Méghozzá sürgősen! - hangsúlyoztam ki vastag keretes szemüvegem mögül méregetve őt, majd felsóhajtottam, és visszaemeltem számhoz a cigarettát. Henning távozott, ezzel adva tudtomra, hogy hamarosan a szemeim elé csábítja a szőke hajú ördögöt, én pedig kellemesen hátradőltem, megbillenve a székkel, lazán bámulva a papírt, melyet nemrég a kezembe adtak. Mindig is szerettem Amy lapját olvasgatni. Nem tudom, mi okom volt rá, hiszen én soha nem éreztem senki iránt semmit. Nem voltak könnyű, nem voltak rossz napjaim. Nem voltam soha durva nyilvánosság előtt, ahogyan nem árultam el soha magamról semmit. Amy volt az, aki úgy igazából... picit többet tudhatott rólam, mint az átlag emberek, akik nap mint nap körülvesznek. De nem volt nehéz elmebetegnek beállítani őt. Annak ellenére, hogy lényegében ő a legjózanabb és legnormálisabb beteg ebben az egész Egyesült Államokban, tekintvén, hogy csupán egy gyilkosság miatt vándorolt be ide. Ha lehet, inkább a börtönt választanám, semmint egy ilyen helyet. - Miss Stanley... - sóhajtottam, ahogy nyílt az ajtó, majd elnyomtam a cigarettacsikket, és előredőlve intettem a szék irányába. - Kérem, foglaljon helyet - tettem még hozzá egy negédes mosollyal, mindezt persze láthatta, hogy nem őszintén tettem, mintsem egy hazugságokkal teli beszélgetés viszonylag békés kezdése volt. - Nos, úgy tűnik, hogy ön mintha kissé... kezdene összeroskadni a titkaim alatt. Nem gondolja, hogy néha túlságosan is... sokat árul el a viselkedésével? - dőltem hátra ismét. Nem tudja, mennyi forrásom van arról, ami itt elhangzik. Tudom, hogy mit beszél a hátam mögött. És tudom, hogy félelemből engem sosem árulna el, hiszen fél a büntetéstől. Nekem pedig nem nehéz elmebetegnek beállítanom őt sem. Egy szegény nővér, aki a betegek között megőrült. Ki hinne neki? Ki ne hinne nekem? - Célzok ezzel arra, hogy miket beszél egy-egy pácienssel -fontam össze ujjaimat. - Lehet, hogy bolondok. De ugye egyikünk sem szeretne nagy visszhangot kelteni arról, hogy mi folyik lenn az alagsorban? - vontam fel a szemöldökömet. A betegek mindig Miss Stanley-hez kerültek, ahogyan én visszahoztam őket. Ő volt az én cinkosom. Egyedül ő tudta, mi folyik ott lenn. És egyedül ő képes elárulni... de mint már mondtam, ennek sem lennének komoly következményei.
Üvöltés hasítja át a nehéz csöndet, ami az épületre telepedett. Üvöltés, majd sikítás, aztán éles csattanás. És megint. Bumm. Bumm. Bumm. Azt sem tudom, hol vagyok. Egy lámpa gyér fénye világítja meg az előttem heverő papírokat, amiket nyilván újra kell írnom, mivel egy kanyargó, egyre vékonyodó, kék vonal fut végig a fehér, amúgy cikornyás kézírással megírt lapon - ékes bizonyítékául szolgálva annak, hogy elnyomott az álom. Bumm. Össze kell szednem magam. Ezen az éjjelen én lettem beosztva az épület északi szárnyának felügyeletére. A főfolyosó, nem sokkal a lépcsősor végeztével kettéválik, itt helyet foglal egy nagy asztal, három székkel. Minden emeleten van egy ilyen, ahol napközben az összes szék foglalt, éjjelente csak az egyik. Itt a dolgozók válaszolnak a telefonhívásokra, intézik a csip-csup papírügyeket, a felvételeket, az elbocsátásokat, a küldött-, avagy hozott anyagokat eljuttatják a megfelelő helyre. Egyszóval rohangálnak. Hogy egy orvos mit keres ebben a gályában, miért hajtja éjjel is az igát? Nem szeretek otthon lenni, nem tudok aludni - ha mégis, rémálmok gyötrenek -, és jobb szeretem, ha a munka foglal le, semmint a gondolataim. Két nővér és három ápoló sietnek el mellettem, magam is csatlakozom hozzájuk. - Doktornő? - néz rám kérdőn az egyik férfi, szép arcomat vizsgálva, melyen szemeim alatt sötét karikák éktelenkednek. Nemlegesen megingatom a fejem. Bumm. Az egyik beteg, Mr. Emerickson kiakadt. Magából kikelve ordít, és megy neki újra, meg újra, meg újra az ajtónak. Valószínűleg megszűnt a nyugtató jótékony hatása. - Mr. Emerickson, kérem, hagyja abba - szólítom fel a férfit, aki rám néz, az ajtón lévő, kisméretű ablakon át, és kacag. Nevetve fut neki újra a nehéz ajtónak. - Mr. Emercikson, ha így folytatja, kénytelen leszek átvitetni önt egy magánzárkába - mondom nyugodtan, felvont szemöldökkel, a falat kémlelve, mintha olyan nagyon érdekes lenne. Bumm. - Jó, ez nem fog menni, nem fog lenyugodni - közlöm a várakozó gondozókkal - Adjanak neki nyugtatót, és szeparálják el, mielőtt a többi beteg felébred - az őrültek jól alszanak a St. Jules-ban. Minden éjjel történik valami. Minden egyes nyomorult éjjel valakinek nem tetszik a bezártság, ezért olyan dolgokat művelnek, amivel felkelthetik magukra a figyelmet. A mi figyelmünket. Erre hajtanak, semmi másra. Kezdek belefáradni az őrültekbe, kezd elegem lenni belőlük. Tényleg haza kellene mennem néha, pihenni és magammal foglalkozni. Ezzel csak az a baj, hogy az otthonom osztozik James-el. A halott James-el. Nem dobtam ki semmit sem, ami rá emlékeztet; sem fotókat, sem ruhákat, sem tárgyakat, de még az öngyújtóját sem, ami már rég kifogyott. Nyugodt kifejezéssel nézem, ahogy nyílik az ajtó, két férfi belép, megragadja a beteget a két karjánál, hogy az ápolónő beadjon neki egy nagyobb mennyiségű nyugtatót. Sok lesz - gondolom, de nem szólok, helyette köpenyem zsebébe süllyesztem kezeimet, és figyelem, ahogy elviszik a félig ájult Emericksont az elkülönítőbe. Ennél többet nem tehetek. Néha megsajnálom az embereket. Próbálok objektív maradni, és mindenkit úgy kezelni, ahogy az kijár nekik. Néha többet akarok tenni egy betegért, néha nem tennék meg bizonyos dolgokat, amit mások igen. Néha felemelem a hangom, ha olyat látok, tapasztalok, ami nekem nem tetszik. De többnyire hagyom, hogy az történjen, aminek történnie kell. Régebben nem ilyen voltam. Sokszor igen karakán módon léptem fel az ilyen dolgok ellen, manapság már belenyugodtam, hogy nem menthetek meg mindenkit. Ehhez nagy mértékben hozzájárult az, hogy én is elvesztettem azt, akit szeretek. Megtanultam, hogy el kell engednünk néha dolgokat. Muszáj. Mert nem tehetünk mást. Elmélkedésemből a harmadik férfi jelenléte rángatott vissza. - Henning - szólok neki -, önnek nem a keleti szárnyban kellene lennie? - nem rosszallásból, jó, hogy itt volt, de érdekel, hogy miért, ha már nem ide lett beosztva. - Dr. Farewell küldött önért, doktornő - mondja -, az irodájába várja. Most - felvont szemöldökkel bólintok. Sejtelmem sincs, miről lehet szó. Vagyis, de... de nem akarom a falra festeni az ördögöt. - Rendben. Amíg vissza nem jövök, maradjon itt. Gond lehet a többivel - bökök állammal az egyik lakrész felé, mire a férfi egyetértően bólint, én pedig a férfi irodája felé veszem az irányt. Az ajtaja előtt állva kopogok, de választ nem várok, helyette belépek. - Jó estét! - köszönök Farewell-nek, bár nyilván le tudja olvasni az arcomról, hogy a 'jó' nem éppen helyt álló kifejezés. - Henning mondta, hogy vár rám. Miről lenne szó? - lépek közelebb, de még nem ülök le, helyette a szék támlájára támaszkodva fürkészem a férfi arcát. Hangom magabiztosan cseng, halvány mosolyra húzom ajkamat. Még, ha nem is akarok mosolyogni, akkor is ezt teszem, ezzel leplezve örökös depresszív hangulatomat.
Kezdőlap
