-Ó igen, tudom,tudom.. -sóhajtok fel, egy hajtincsemet az ujjaim közé fogva, miközben csavargatni kezdem azt. Majd ismét megforgatom a szemem, miközben látom, hogy a kiscsaj kezd kijönni a sodrából, ez be is bizonyosul abban a pillanatban, hogy a maga kis öntudatlan fejével nekem ront. Látszik rajta, hogy gyerek még, de attól függetlenül én nagyon nem fogom hagyni, hogy rángassák a hajam össze-vissza. Szokásomhoz hívően akkor fogok "lecsapni", amikor senki sem számít rá, így most úgy ahogy hagyom, hogy kijátssza magát.
-Kitomboltad magad? -kérdem vigyorogva, felemelt szemöldökkel a csajra nézve. A tükörbe pillantva megigazítom a hajam, és visszanézek rájuk, miközben megköszörülöm a torkom.
-Te egy tudatlan kislány vagy, aki ujjat mer húzni az ördöggel.. -sóhajtok fel színpadiasan. -Semmit sem tudsz, sem a vámpírokról, sem az életről. Egy elveszett kis senki vagy, aki reménytelenül szerelmes. -hiába is, profi emberismerő vagyok. Minden szót, vigyorogva, és hihetetlenül gonoszan ejtek ki a számból, a kis ázsiai szemébe nézve. Nashoz intéz pár mondatot, amin szintén csak megforgatom a szemem. Nehogy már ő szabályozza be a dolgokat! Kezd elfogyni a türelmem, így türelmetlenül topogni kezdek.
Nash hozzám intézett szavaira még csak nem is figyelek, vagy inkább mondjuk úgy, hogy nem reagálok rájuk. Nem érdekel, hogy miért lett a lánya ez a kiscsaj. Ennek az embernek már mindenkihez köze van... Lényegtelen is.. Ismét mosolyogni kezdek, miután Nash és Jin befejezték a beszélgetést, és Nash elindult kifelé, előtte belémmkarolt, és megpróbált kihúzni, de én még maradni akartam egy percre, így hagytam, hogy ő elinduljon. Előre lépek a lány felé.
-Nash téved. -jegyzem meg nemes egyszerűséggel a karját megragadva, és egy egyszerű mozdulattal kitörve a csuklóját. -Itt én hozom a szabályokat. -nemes könnyedséggel ejtem ki a szavakat, a végén önelégült mosollyal az arcomon engedem el a kezét, miközben én magam is érzem a fájdalmát, és a szenvedését, amit a karja miatt érez.
-Máskor tanuld meg, hogy kivel húzol ujjat, mert nem fogok ilyen jószívű lenni. -kacsintok rá. -Most pedig kifelé. -bökök az ajtó felé. -Kétlem, hogy érdemes lenne a te szerelmes apukádnak nyavalyogj, hiszen mint hallottad, nincsenek érzései. -megint sóhajtok, majd lebiggyesztem az ajkaimat. -De ha lennének is, az Katiet nem érdekli. -a fájdalmával küszködő lányt az ajtó felé kezdem tolni.
-Ja! -kiabálok Nash után. -Emma jön. Ha tetszik, ha nem.. -Em csuklóját is megragadom. Nem fogom egyedül hagyni, most mentett meg. Újra. Zavarni sem fog. Ilyenkor mindig lelép vásárolni, teljesen fölösleges az emiatti aggódás.

/Folyt.: Las Vegas../

(haza)

Felsóhajtok. -Sokan rohadásnak ítéltek már kislány, de mint látod eddig senkinek sem jött be. -felékacsintok. -A ribanc jelző meg már szinte csak egy bók. -elvigyorodom, majd a csaj következő kijelentésén felnevetek.
-Azt hiszem egy ilyen kis húzottszemű ázsiai lánynak kéne utoljára megszólni az én "keresztbeálló szemeimet"..-nevetek a saját hülyeségemen. Majd a hajamba túrok.
Ekkor bemutatkozik, én pedig unottan megforgatom a szememet. Már mondanám, hogy nem a nevét kérdeztem, amikor végre kinyögi, hogy ki is ő. Jóleső, hangos, és gúnyos nevetésben török ki, a térdemre támaszkodva. Alig bírom abbahagyni.-Hogy sikerült ezt összehozd?-nézek Nash felé vigyorogva. -Ennél még Emmát is jobban el tudnám képzelni. -mutatok a kezemmel a démonlány felé.
-Hogy én ki vagyok? -tekintetem elsötétül. -A legrosszabb rémálma az összes halandó kis porszemnek ebben a világban...- sóhajtok fel kis eltúlzott drámaisággal a hangomban. -Amúgy, ha tudni akarod, kérdezd meg Selenát. -szavaimból csak úgy ömlik a gúny... Következő kérdését viszont önelégült vigyorral fogadom.
-Mit tettem vele?-lebiggyesztem az ajkaimat. -Csak bemutattam az igazi életnek. -odalépek a lány elé, és a karjánál fogva egy erős rántással talpra húzom. -Most pedig takarodj. -bökök a fejemmel az ajtó irányába. Önmagamhoz képest még kedves is vagyok.. Ekkor Nash felém fordul, és megcsőkol. A világért sem utasítottam volna el, inkább bátorítottak a gyűlölködő szemek, amikkel az a Jin csaj, vagy ki, bámult.. Emma.. Hát ő meg már megszokta, és szépen visszaült a helyére, amint látta, hogy uralom a helyzetet, és látszólag élvezi a jelenetet. Nash lök egyet rajtam én pedig hátraesem, ám mielőtt bárki feleszmélne, suhanásszerűen ugrok talpra, majd a fiút a mellkasánál fogva, finoman a falhoz tolom. -Ilyet nem nézek csak ám úgy el, még így sem, hogy bűzlessz a piától. -vigyorgok, majd manipulálva ismét végigsimítok az arcán, s miközben ő hozzám beszél, én megbánást színlelve újra lebiggyesztem a számat. -Ó.. Szegény pici lány.. -sóhajtok fel. -Szerinted Katiet érdekli? -picit oldalra döntöm a fejem. -Amúgy sem kértem soha, hogy kímélj..-vigyorgok, majd elengedem. -Részemről is mehetünk. -Emma felé is biccentek, nem törődve azzal, hogy ez tetszik-e a fiúnak vagy sem...

-Olyan szemét vagy! -bokszolok bele a vállába finoman, miközben cuppogok egy sort. -Ezért ki kell érdemeld, hogy megbocsássak. -karba teszem a kezem, majd hallom, hogy csöngetnek. Nash előbb pattan fel, mint én, bár lehetséges, hogy jómagam ajtót sem nyitott volna.
-Engem semmi ilyen nem érdekel. -szólok utána, hetykén vállat vonva, miközben elvigyorodom, ám felállok, várva a kis "látogatónkat", aki minden bizonnyal bemerészkedik az oroszlán barlangjába. És, hogy megbánja-e? Abban biztos vagyok. Csak úgy hetykén besétál a szobába, és kérdésekkel kezdi bombázni Nasht. Teljes nyugodtsággal elésétálok, és megragadom a nyakát, majd a falhoz nyomom.
-Kedves akárki.. Ha jól érzem, egy tapintatlan, de mégannyira tudatlan démonlány.. -meglengetem előtte is a mutatóujjam, ám nem engedem el. -Mit gondolsz ki vagy te? -teszem fel nemes egyszerűséggel a kérdést. -Az én házam nem átjáróház!-elemelem a faltól, és újra nekivágom, majd elengedem, hogy a földön kössön ki. Nash mellé sétálok, miközben féloldalasan látom, hogy Emma is feláll. Megköszörülöm a torkom, miközben vigyorogva átkarolom Nasht.
-Igen kislány megyünk Vegasba. -lebiggyesztem az ajkaimat. -Te pedig mész vissza, ahonnan jöttél! -az ajtó felé bökök. -Amúgy is, mit képzelsz? Bejössz ide, és pofozgatni kezded a vendégeimet? -merő gúnnyal és megvetéssel nézek a földön ülő kislányra. Selena nevét hallva csak mégjobban pörgött az agyam, és tudtam, hogy itt az alkalom, hogy eltegyem lelkileg láb alól a kis szöszit. Felsóhajtok, majd végigsimítok Nash nyakán egészen fel az arcáig.
-Mehetünk már? -suttogom kissé könyörgést színlelő hangon. -Unom az itthoni drámát, kicsit ki akarok kapcsolódni.. -felsóhajtok a démonlányra vigyorogva.

Emma csak megforgatja a szemét, én pedig megköszörülöm a torkom.
-Hé,hé,hé! -lengetem meg a mutatóujjamat immár Nash szemei előtt. -Egy, mi van, ha tényleg az apja vagy? -felvonom a szemöldököm, miközben megrökönyödött, és elundorodott fejet vágok, majd a saját hülyeségemen nevetni kezdek. Mondjuk, ez teljességgel lehetetlen! Amúgy is..? Emma mint szűz? Ugyanolyan ribanc, mint én, csak egy jobb kiadásban. Erre elfolytok egy gúnyos vigyort.
-Kettő, hogy ezzel az én életemet is le siralmasan szaroztad. -lebiggyesztem az ajkaimat, szomorúságot színlelve. Elvégre Emma minden percét a nyakamon tölti, és együtt "élünk" már évszázadok óta.
Erre megcsörren Nash telefonja. Türelmetlenül állok fel, és topogni kezdek a lábammal, ezzel is sürgetve őt. A csípőmre teszem a kezem, és "előveszem" a "Mi lesz már?!" nézésemet, majd türelmetlenségemben Nash felé hajolok, és fújni kezdem az arcát, hátha ez felbosszantja. Gyerekes, de szeretem az ilyen idegesítő módszereket.
Mondjuk, nem tartott tovább egy percnél a kis telefonbeszélgetés, de ez egy vámpírnak legalább két óra..
-Nash részeg...-utánozom kissé gúnyos hangnemben a telefonban rikácsoló csajt. -És akkor mi van? -nevetek fel, visszaülve az előző helyemre.
-Esküszöm, ha még egy valaki idejön..-be sem fejezem a mondatot, csupán egy szemforgatással zárom le szavak helyett.
-Szóval, mikor is indulunk? -fordulok Nash felé. -Emmával mi lesz?! -nem akarom, hogy bepunnyadjon, és hogy Terézanyáskodjon, attól végképp kiráz a hideg. Nagy szemekkel pislogok Nashra, bár ettől a dologtól is húzódzkodom, minek könyörögjek, ha úgy akarom, úgyis eljön.. De így most jobbnak láttam.
-Na? Eljöhet? -egészen közel hajolok hozzá, majd végül elvigyorodom, és a válaszát meg sem várva kapom ki a kezéből a már majdnem üres üveget, és lehúzom a tartalmát, majd a sarokba hajítom.

-Nem is olyan rossz ötlet. -fordulok felé felé, a meglepettségtől felvonom a tekintetem. -Csak királykék legyen. Tudod, a "király" szó jellemez engem a legjobban. -kacsintok felé. Semmi jónak nem vagyok az elrontója. Ki tudja meg, hogy rokonok vagyunk? Ugyan kérlek! Amúgy is, már sokszor megkaptam a "ribanc" jelzőt, most legalább be is bizonyítom, hogy igazuk van.. Erre a gondolatra ejtek egy féloldalas mosolyt.
-Annyira nem is unalmas! -lépek Nashoz finoman lökve egyet a vállán, megvédve Emmát, miközben elvigyorodom. Ám egy másodperc múlva meg is bánom. Megrökönyödve és kérdőre vonó tekintettel meredek Emmára.
-Emily? -teszem fel a kérdést, mint aki a hülyét játssza. Persze, tudom hogy arról van szó. Egy, kettő, három... Próbálom legyűrni a dühkitörést, ami egyre csak szétárad a testemben, és előtörni készül. Nem bántod. Egyiket sem. Mondogatom magamban, nem mintha nagy kárt tudnék bennük tenni fizikailag, de lelkileg annál nagyobbat.
-Nincs Emily. -ingatom meg a mutatóujjam az arca előtt, kissé ellazítva az izmaimat, majd magabiztosan kiegyenesedem.
-Most, ha megbocsátotok.. -lenézek magamra, miközben még mindig fehérneműben vagyok, majd egy perc lefolyásával lerohanok a szobámba, magamra kapok valami göncöt, ami meglehetősen is jól áll, ugyanúgy, ahogyan minden másik darab, és visszatérek a vendégszobába. Még mindig nem értem, hogy miért nem megyünk már le a nappaliba, vagy akárhová...
Beletúrok a hajamba, majd visszaugrok az ágyra.

Megrántom a vállamat, majd felpakolom a lábam a kanapé karfájára.
-Dehogy adom neki vissza! -hangom olyan, mintha kérdőre vonnám, miközben a szemöldököm felszökik a homlokom közepére.
-Emilynek adom. -kapom a fejem Katie felé, aki megrökönyödött pillantással néz rám. -Ő is "E" betűs. -formálok macskakörmöket, ismét vállat rántva.
-Lehet, hogy unalmas vagyok, de én legalább nem csinálok olyat, amit másnap megbánok. Vagy éppen még aznap. -forgatom meg a szemeimet, még nem befejezve a mondatot. -..Például ha meglátom a jövendőbeli feleségem az utcán, miközben az egyik távoli rokonommal enyelgek, és Vegasba tartok. -drámaian felsóhajtok, Nashoz intézve a szavaimat.

-Ne erősködj, egy perc alatt lenyom. -vigyorgok. -Láttad volna, hogy hogyan intézte el Danat. -szinte még sohasem láttam ilyennek Emmát, bár igazából ezt sem láttam nagyon. Túl közel álltam az eszméletvesztéshez, ami igazából be is következett.
-Szóval nagyon gyorsan engedd el, mert ebből a szempontból Emmával vagyok. -rákacsintok. Igenis megvédem őt, ő is ezt tette velem, mindig is ezt teszi.. Ő pedig elengedte, Emma pedig elégedetten vigyorgott, hogy kiálltam érte. Meg sem szólalt, csak ellökte maga elől Nasht. A szemes mondatára már csak ennyit felelt: "Tudom. Az apámtól örököltem." És gúnyosan elvigyorodott, én pedig egy másodpercig büszke fejet vágtam. Büszke voltam Emmára, úgy összegzésben minden miatt, de főleg, hogy mindig megment minden bajból.. Akár egy kissé gonosz tündérkeresztanya.
-Ja és még valami. A szüleit pedig végképp ne vádold meg, mert azért én is harapok. -mondhatni, hogy a fél gyerekkoromat náluk töltöttem, és áldott jó emberek voltak. Nem hiszem, hogy képesek lettek volna lopni.
Na de azért, hogy ne vegyem el teljesen Nash kedvét az utazásról egy apró féloldalas mosoly intézek felé, miközben feljebb kúszok az ágyon, hogy neki dőlhessek a keretének.
Nash felugrott mellém az ágyra, és sorolni kezdte, hogy indulás előtt mit fogunk csinálni.
-Mm.. ez jól hangzik! Éhes vagyok. -kaptam a gyomromhoz megpaskolva azt, miközben megint elvigyorodtam.
-Amúgy is.. Minek vásárolni, ha ingyen megkaphatunk mindent? -fordulok teljesen felé, így már ismét egészen közel vagyunk egymáshoz. De hirtelen felpattanok.
-A ruháról jut eszembe. -undorodva nézek magamra. -Ez az a nőn volt. -beleremegek a gondolatba, majd leugorva az ágyról nemtörődömül dobom le magamról a már-már kényelmetlenné vált feszes ruhát, és fehérneműben kezdek mászkálni a szobában miközben az Emmás dolgon agyalok.
Valóban nem lehet a gyerekük, tuti kinyírnám. De várj! Ha mégis.. Akkor Emma valóban a rokonom! Egy percre felcsillant a szemem, de inkább elhessegettem a gondolatokat..

Ez egy kicsit sok nekem. Ki ez az ember? Hová tűnt a régi Nash, aki éppen házasodni készül? Mindenesetre én nem bánom. Amúgy is utálom Selenát.
-Nem fogod megbánni. -kacsintok rá, miközben lemegy a konyhába, én pedig fáradtan elterülök az ágyon. Sok lesz ez mára. Amikor visszajön, ismét felülök.

-Ajj! Ne zaklasd már. Tényleg az övé.. -forgatom meg a szemem. -Emlékszem, egyszer kisebbek voltunk, olyan öt éves körül..-emlékszek vissza. -És elvettem tőle a nyakláncot.. -ismét szemforgatás következik, majd felnevetek, ahogyan az eszembe jut. -Már szinte sírva könyörgött, hogy adjam neki vissza, mert ez az anyukájáé. -biggyesztem le az ajkaimat, majd rákacsintok Emmára, hogy vegye a poént, bár ez tényleg megtörtént. -És csak akkor adtam vissza neki, amikor az erejével ráborított egy cserepes virágot a fejemre... -kifújom a levegőt a plafonra nézve. Tipikus én. És ezzel válaszoltam Emma helyett is. Tudom, hogy ő is valami ilyet mondott volna. De erre csak bólogatott, megvonta a vállát, és hátradőlt.
-Amúgy is, teljességgel kizárt, hogy az az átkozott ribanc legyen az anyja. Egy kétezer éves boszorka, aki egy kriptában rohadt egész életében?! Hogyan szült volna gyereket.. Chh.. Ne nevettess! És amúgy sem vagy olyan dagadt mint az a nő. -ezt muszáj volt.

-Szóval Nash.. -köszörülöm meg a torkom. -Mikor indulunk? -vigyorgok. Már legszívesebben most mennék, de nem lenne jó ötlet most elindulni...

Hangokra ébredek, ismerős hangokra, és beletelik egy pillanatba, amíg rájövök, hogy mi történt, no meg, hogy kitől származnak a hangok. Ekkor egy csuklót érzek a számon, amihez hirtelen, de erőtlenül odakapok, és mohón szívni kezdem. Erre is kell pár másodperc, hogy rájöjjek, kitől is származik.
Egyre csak szívom és szívom, még ha fáj is az illetőnek, pontosabban Nashnak. Majd mikor elég volt, eltolom magamtól, és köhögni kezdek, miközben lenyalom a szám sarkából a vérét. Kinyitom a szemem, és felülök az ágyon. Az arcomhoz kapok, és a gyógyuló sebhez érek. Hangosan felszisszenek, miközben felugrok.
-Hol az a ribanc.. Esküszöm, megölöm! -morgom, majd vámpírsebességgel meg is indulnék az ajtó irányába, ám nem figyelve magam elé, egy nagyba ütközöm. Óó.. Ez Nash. Hogy mindig az utamat állja.. Visszaugrok az ágyra, és hallgatom, hogy mit motyog. Szélesen elvigyorodom. Ez Nash, vagy valami hasonmás?
Ismét felkelek az ágyról, bár kissé még meginogva (azt hiszem emberi vérre van szükségem..). Közvetlen közelébe sétálok, végigsimítva az arcán. Szemébe nézve nem látom azt a csillogást, amit alapjába véve megszoktam. Kikapcsolta volna az érzelmeit?
-A történelem megismétli önmagát? -vonom fel a szemöldököm, ezer wattos vigyorral a képemen. -Én benne vagyok. -vonok vállat, majd vigyorogva visszahuppanok az ágyra. Előre imádom az új Nasht.
Eközben Emma felé fordulok hálás pillantást vetve rá, bár igazság szerint részben mérges is voltam, amiért megmentett. Lehet, hogy túlélte az a szörny. Vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem.. Teljességgel kizárt! Én nem akarok gyereket.. Az a rohadt ribanc úgy megkínzott, hogy biztosan nem élte túl az..az a fattyú.

-Jól értettem? -Emmára nézek összeráncolt szemöldökkel. -Apró hangfoszlányokból azt vettem ki, hogy Dana az anyád? Vagy mivan? -kérdezem megrökönyödve. Ne akarja, hogy ez kiderüljön...

-Igen él. -sóhajtok.
-Kölcsön kenyér visszajár. Vagy valami ilyet mondott. Meg bőgött. Meg a lányotokról beszélt. Hogy megtalálta és, hogy én vagyok az. -úgy mondom, mintha igazából ez kis semmiség lenne. Bár az is! Azon kívül, hogy a nő kettyós. Nem lehetnek a szüleim, amikor én ismertem őket! Ismét szóba kerül a nyaklánc, én pedig cuppogni kezdek, és felsóhajtok.
-Idefigyelj. -hangom teljesen higgadt. -Nem loptam semmit. -közlöm vele. -Amióta élek, ez az enyém, és semmi, de az ég világon semmi jogotok nincsen ahhoz, hogy megvádoljatok. -emelem fel a mutatóujjam közelebb lépve hozzá. -Csak azért mert hasonlít valakiére, aki nem én vagyok. -mintha kissé megemelném a hangom, és a lámpa is pislákolni kezd. De pillanatok alatt lenyugszom.
-Neked lehet béna, nekem nem az. -rántom meg a vállam, majd visszarakom a nyakamba.
Ekkor Katie felé lép, és mintha teljesen kicserélték volna. De engem nem zavar. Sőt! Mitöbb, nem érdekel, de azért szóvá teszek neki valamit..
-És mi lesz Selenával?! Na meg az esküvővel? -felvonom a szemöldököm, miközben visszahuppanok az előbbi helyemre. -Ha jól tudom, éppen őt készülöd elvenni, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem lesz belőle semmi. -mondhatni elgyötörten sóhajtok fel, sajnálom Selenát.
Piszkálni kezdi Katie-t, én meg hagyom. Lepereg rólam, tudom hogy nem bántaná. Inkább figyelem az eseményeket.

Nash felkelt, de észre sem akartam venni, ám szavai hallatán mindez nem sikerült.
-Álom? -felemelem a szemöldököm halkan motyogva, de nem nézek felé. -Bár az lett volna. -megrántom a vállam, még mindig a nyakláncot birizgálva. Azt hiszem a legjobb lesz megszabadulni ettől a vacaktól, ami elkísért az egész életemen át. Tudom is, hogy mit csinálok vele. Tökéletes ötlet! Odaadom Emilynek.
Ekkor újra kimondja a nevet. Megforgatom a szemem. -Abbahagynád végre? -motyogom. Végre felállok, és sétálni kezdek. Elé lépek.
-Szerinted mi történt?! -kérdezem szörnyülködve. -A te szívszerelmed, aki nem mellesleg az anyámnak mondja magát, majdnem megölte Emilyt és Katiet, téged meg leszúrt azzal a tőrrel. -bökök az ajtó irányába, hiszen, amikor kihúztam a mellkasából, oda dobtam. -Röviden ennyi történt. -teszem keresztbe a karomat, mint aki magyarázatot vár, azt már hozzá sem téve, hogy engem megmérgezett, nyilvánvaló, hogy még mindig érezni a farkasmérget, kiráz tőle a hideg.... Pedig nem, nem érdekel. -Épphogy sikerült feltámasszalak, pedig legszívesebben.. -be sem fejezem a mondatot. Nem róhatom neki fel mindezt, amikor én sem vagyok szent. Sőt! Több embert öltem meg az életem során, mint amennyit szerettem, vagy mint amennyit barátomnak tudhattam. De ez most nem tartozik ide.
Katie felé lépek, és újra ráteszem a kezem, hogy megismételhessem a varázslatot, amitől a sebei gyorsabban gyógyulnak. Ha eszméleténél lenne, vagy ha nem vesztett volna ennyi vért, már rég meggyógyult volna.. Ez a lány kész szerencsétlenség. Mint már mondtam, legközelebb én ölöm meg. Sőt! Lehetősége sem lesz kitenni ebből a házból a lábát..
Amint végeztem, visszaültem az előbbi helyemre, és újra a kezembe vettem a láncot. Ez a nő bolond, teljességgel az...

(semmi)

[Erdő]

Elvergődtem a házig, szó szerint értve nagy nehezen. Többször is meg kellett álljak, miközben alig álltam a saját lábamon, folyt rólam a víz, szédültem, és farkaséhes voltam, de tudtam, hogy nem állhatok meg enni, mert Katie meghalhat, Nash.. Hát neki már úgy is mindegy.. Őt csak fel kell támasztanom, de ha Katie meghal, az nem ilyen egyszerű. Vele nem jön vissza a gyerek, Emily... Ha egyáltalán még életben van. A hasamon lévő égésre gondoltam, amit Dana okozott Katienek, és mivel összeköttetésben álltunk, nekem is. Simán lehet, hogy ezzel kinyírta, nem tudom...
A vendégszoba az első, ami útba jön a házban. Beviharzok, és leteszem őket az ágyra, miközben erőtlenül a szekrényhez dőlök, és leesek a földre. Gondolkozni kezdek, hogy hol lehet ellenszer, mert kell még itthon lennie, de elrejtettem őket. Ilyenkor átkozom ám magamat...
Ott van a szobámban, emlékszem. Raktam Katie szobájába is, és az enyémbe is. Megpróbálok alaposan összpontosítani, hogy hozzám repüljön az ellenszer. És sikerül! Kinyújtom a kezem, és pontosan abba esik bele. Érzem, hogy kapar a torkom. Mielőtt óriás köhögésbe kezdenék, lehúzom azt.
Fáradtan, és lihegve fújom ki magam, miközben az ellenszer tisztítja a véremet. Összeszorítom a szemem, és várom, hogy jobban legyek.

Pár pillanat múlva már jól voltam. Testileg. Lelkileg közel sem, bár ez már megszokott. Feltápászkodtam a földről, ez nem volt nehéz, hiszen a szekrénynek dőlve ültem.

Először Katie felé léptem. Nem tudom, hogy mennyit tudok így megmondani, hiszen a terhessége elég kezdetleges állapotban van.. Hideg kezem a hasára rakom, és próbálom megérezni vagy a vámpír, de inkább a boszorkány erőmmel a pici Emilyt. Ennek így semmi értelme.. Leülök az ágyra, és tanácstalanul a kezembe temetem az arcom. Muszáj lesz valahogy megéreznem, Dana is ezt tette. Pár pillanatba beletelik, amikor megérzem én is. Óriási kő esik le a szívemről, bár elég lassan sikerült. Azon kívül nincs túl sok baja Katie-nek, egyszerűen csak eszméletét vesztette, és tele van apróbb égési sérülésekkel, aminek a gyógyulását egy könnyebb varázsigével felgyorsítok. Tehát mindketten épségben vannak. Felszegem a plafonra a tekintetem, hálát mondva.

Gondolkozni kezdek. Nash.. Mit kezdjek vele?! Fel tudom én támasztani? Felé állok, és a kezemet is felé helyezem. Az egyiket a feje a másikat a mellkasa felé. Nem is értem.. Mi okom őt meggyógyítani? Egy áruló. Minden értelemben, ahogyan csak érteni lehet.
Mindenesetre nem hagyhatom csak így holtan... Az nem én lennék.
Behunyom a szemem, miközben a lámpa pislákolni kezd, a gyertyák lángja meg fellobban, és égni kezd az összes, még a folyosón is. A szavaim, a varázsige egyre hangosabban hallatszódik a számból, és mire a végére érek, már remegnek a kezeim. Beletelt pár percbe ez a varázslat, és őszintén remélem, hogy sikerült.
A gyertyák kialszanak, a villany újabb pislákolás után végre felkapcsolódik, én pedig erőm fogytában leülök az ágyra, mert nem tart a lábam.

Ismét a kezembe temetem az arcom. Nem fér a fejembe amit az a nő... Dana mondott. Miért lennék a lánya? Csak mert ugyanolyan a láncunk? Le is vettem, a kezemben fogva nézegetni kezdem, miközben egy-két könnycsepp kibuggyan a szemem sarkából. Minden egyes szögletét ismerem a medálnak. Születésem óta nálam van...
Felállok, sétálni kezdek a szobában. Nem múlt el az idegességem. Zaklatott, feldúlt és szomorú vagyok. Várom, hogy valamelyikük fölkeljen, és elmondhassam nekik, hogy mi történt. Erre leginkább Katie lett volna a legalkalmasabb, bár a sérüléseiből ítélve biztos nem fog eszméletéhez térni egyhamar...
Hangosan felnyögök.. Nem hiszem el ezt az egészet...

Vendégszoba