Életem elmúlt hónapjaiban korlátozva voltam, még az ablak közelébe sem mehetek. Mégis mit gondolsz, milyen vagyok? Nem volt sok lehetőségem kibontakoztatni a személyiségem, de annyit elmondhatok, hogy csendességem és nyugodtságom nem minden. A kontroll alatt tartásom képes belőlem kihozni a hatalmas mértékeket öltő dühöt, agressziót és indulatot. Aki ilyenkor a közelemben van, nem ússza meg sérülések nélkül. Nem egy vámpír dobtam már ki a szobámból ebben a hangulatomban.
Tisztában vagyok azzal, hogy kivételes erővel rendelkezem, de még fiatal vagyok. Folyamatosan képzem magam, tanulom a varázslást, ami egyre jobban és jobban megy és határozottan kezdem megszokni, hogy ekkora hatalmat tarthatok a kezemben.
Mint minden normális ember, aggódok azokért, akiket szeretek. Számomra ilyen Marcel, akivel szinte már összenőttem. Rajta kívül csak néhány embert látok, ő a legfőbb támpontom. A szobámon kívül az egyetlen biztos pont az életemben.
Nem szeretem a modortalanságot és ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretném. Impulzív, makacs és magabiztos vagyok.
Külső adottságaimat hiába nem tudtam még kamatoztatni, ettől függetlenül gyönyörű vagyok. Kissé alacsony, vékony testalkattal, hosszú barna hajjal és kékeszöld szemmel rendelkező lány vagyok, unalmamban szeretek a tükör előtt ücsörögni. Orcáimon természetes pír pihen, bőröm színe világos, talán néha kicsit sápadt is. Orrom pisze, szám és szemöldökeim formája szintén tökéletes. Röviden szólva egy fiatal lány vagyok.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Feldúlt voltam. Az elmúlt napokban túl sok olyan dolgot láttam, amelyek gondoskodtak arról, hogy a perceim ne legyenek nyugodtak. Varázslat, egyre vakmerőbb boszorkányok és az ősi vámpírok... a hibrid, majd a húga. Nem is lehetnének itt! Nincs joguk a városban tartózkodni, egy levegőt szívni az itt lakókkal vagy egyáltalán átlépni a határt! Nem! Ez már Marcel királysága és akármennyire erős is, féltem őt. Aggódom érte, nehogy bántsák.
Ujjaim közé vettem a szénceruzát és az állványom elé léptem. Lehunytam a szemeimet, mély levegőt vettem és egy pillanattal később elborult az elmém, legalábbis egy kívülálló minden bizonnyal így fogalmazná meg a látottakat. Kezem szinte emberfeletti gyorsasággal nyomta rá a fekete vonalakat a papírra, az egyiket olyan intenzitással húztam meg, hogy kiszakadt alatta a gyenge lap. Összezavarodott perceimben mindig rajzoltam, festettem... vonalakat, képeket, testeket, arcokat... amik szimplán bevillantak. Másoknak értelmetlennek tűnhetne, de nekem itt, levegő nélkül, elzárva a külvilágtól nem maradt más, csak ez. Valami, amiben kiélhetem önmagam. Nem mintha zavarna, hogy itt vagyok, ebben a szobában. Hozzászoktam és megszerettem.
Lépteket hallottam és tudtam, senki más nem teszi be ide a lábát Marcel-el kívül. Ettől függetlenül sem zavartattam magam, nem érdekelt, hogy a csuklómig fekete volt a kezem, mindössze akkor álltam le a rajzolással, amikor levegővétel közben már Marcel illata keveredett az általam beszívott oxigénnel.
- Csend van odakint. - Szólaltam meg rá emelve a tekintetemet. Láthatta a szemeben a csillogást, ami tükrözte: élvezem, hogy a boszorkányok félnek a mágia használatától. Attól, hogy kiderül, mit csinálnak. - De aggódom az Ősiek miatt. Nem akarom, hogy bántsanak. - Bukott ki belőlem őszintén.
Nyugtatni kezdett, aminek hatására sóhajtottam és apró, érzékelhetetlenül halvány mosoly húzódott az ajkaimra, hiszen szerettem, amikor kedvesemnek hívott. Egy biztos, ha akárki megpróbál keresztbe tenni Marcel-nek, annak velem gyűlik meg a baja!