Óó örökké élni nem happy end?! Akkor micsoda? Nem tudom, de én nem szeretnék meghalni, mi abban a jó, ha totál megsemmisülsz?! Inkább élek, és új dolgokat, helyeket, stílusokat, és korokat ismerek meg, és egyre tapasztaltabb leszek, minden téren. Nem mintha tulajdonképpen lenne még mit tanulnom. Finoman megvonom a vállam erre a szövegére, majd a végén elmosolyodom.
-Mondjuk..-sóhajtok. -Kol sohasem volt az a megállapodós típus. Nem tudom, hogy mi ez az új szeszély nála. -ismét csak vállat rántok, miközben együtt érzően megforgatom a szemem. Meghalt?! Ezt mondtam volna?! Kikerekedik a szemem, miközben felvonom a szemöldököm. Eredeti vámpír, és ilyen rossz a hallása? Vagy csak csupán beleőrült volna a hallhatatlanságába?! Passz. Mindegy is...
-Hát én semmi ilyet nem mondtam, ne haragudj, ha felzaklattalak. -azt sem tudtam, hogy mit nyögjek ki erre. Zavaromban a tarkómat masszíroztam. -Nem baj. -biztatóan elmosolyodom. A visszakérdezésére csak bólintok, a válaszára viszont ismét kikerekedik a szemem.
-Tiszteletteljesen? -szintén visszakérdezek. -Ez nem Katherinere vall. -nem mintha annyira ismerném, de magamból kiindulva egyáltalán nem vall rá.

-Ez nem vicces. -fonom keresztbe a karomat, miközben magam is elmosolyodom. -Jó mentés. -megforgatom a szememet. Tényleg remekül kimentette magát a helyzetből.
-Embernek lenni szívás. Szerettem vámpír lenni, és remélhetőleg hamarosan újra az leszek. -kissé oldalra billentem a fejem, majd elmosolyodom. Még magam is meglepődök milyen bájos mosolyt vagyok képes kierőszakolni magamból.
-Lealacsonyítja? -kérdezem vissza. -Csak azért, mert feleségül készül venni egy nőt?! Ami tulajdonképpen egy vicc. Nem tudom mennyire gondolja komolyan, még nem beszéltem ma vele, a tanúskodást kivéve, de elkapom majd egy táncra. -ez megint csak mosolyt csal az arcomra, és elkap a nosztalgia, de gyorsan visszaterelem a keszekusza gondolataimat. Rebekahval még nem futottam össze, nem is reagálok erre, csupán biccentek. Finn.. Ő pedig bizonyára már nem él. Hallom, ahogyan kiejti a nevét.
-Finn? Meghalt talán? Ne haragudj, csak hallom a hangodon, hogy van valami. -túrok a hajamba, miközben témát vált ő is, én pedig örömmel váltok át, persze a kérdése nem éppen szól a szívemhez.
-Milyen érzés? -felvonom a szemöldököm, visszakérdezve. -Szerinted? -fürkészem az arcát. Kíváncsi vagyok, hogy erre mit szól.
-Nem túlzottan tekintem az anyámnak. Egyszer volt "szerencsém" találkozni vele. -fújom ki a levegőt.
-Te meg ő.. Milyen kapcsolatban voltatok? -kérdezek rá rögtön a lényegre. Használt áru nem kell, főleg, ha anyám "használta". Bár, attól még képes vagyok az ujjaim köré csavarni, még ha nem abban a hangulatban vagyok is.
Közelebb lépek hozzá, úgy várva a válaszát.

-Még jó... -sóhajtok fel, miközben megforgatom a szemem. Bár tagadhatatlanul is mindenben hasonlítok rá. Ugyanakkora ribanc, mint én.
-Hát, őszintén szólva, azt én is furcsállom. -vállat vonok. -A vőlegény belém erőszakolta azt az átkozott gyógyírt. -fújok. De szerencsére ez nem lesz sokáig így, legalábbis még pár hónapig, utána pedig visszaváltozom.
-Én? Ugyan! Sohasem lógatom az orromat. -egy mozdulattal állok fel ismét, megint rácsodálkozva, hogy a reflexeim még milyen tökéletesek.
-Személyesen csak Kolt és Rebekaht, meg most már téged. -vállat rántok. -De Klausról és Finnről is hallottam már. A szüleitekről pedig főleg. -elmosolyodom. Majd felkapom a tekintetem a mondatára.
-Melyik? Kol? A leánykérésre gondolsz? -halkan felnevetek, miközben oldalra biccentem a fejem. Na igen.. Ez egyáltalán nem rá vall. Azt sem tudom milyen komoly, de őszintén szólva nem is érdekel. Annyi bánt csupán, hogy Kol innentől már nem kapható semmiféle élvezetre, amire régebben. Na mindegy.. Van helyette más is.

Tehát ismeri az anyámat.. Remek. Felsóhajtok.
-Sajnos.. -lehelem magam elé. -Az anyám szörnyű. -beletúrok a hajamba, miközben megremeg a hangom. A Petrova báj. Mindig kihasználom, ugyanúgy, ahogyan a családom többi tagja is.
-Mennyire ismered? -teszem fel a kérdést, követve őt. -Nem akarok rá hasonlítani.-ismét szembekerülök vele, miközben megrázom a fejemet. Aztán újra leülök a lábamat lógatva a vízbe. Ember.. Erre a mondatára nem is válaszolok, csupán csak felsóhajtok. Igen, az. És  utálom. Mert akaratom ellenére lettem az.

Idejött hozzám, ahogyan sejtettem. Még mindig ülve maradtam, de egész testtel felé fordultam a lábaimat kivéve a vízből. Kérdez tőlem, én pedig elmosolyodom.
-Ami azt illeti.. Eléggé lehűlt a levegő. -kapok a tarkómhoz megjátszott zavaromban. Bár tényleg kezdtem fázni. Már ember vagyok, és szinte semmi sincs rajtam, csak egy rövid ruha, meg fehérnemű.
Bemutatkozik. Mikaelson?! Felcsillan a szemem egy pillanatra. Óóó. Akkor nagyon is jó személybe botlottam bele.
-Katerina Petrova. De mostanában inkább csak Katie Pierce. -bájosan elmosolyodom. Az ősvámpíroknak mindig is így mutatkoztam be. Főleg egy elsőnek! A bemutatkozás közben felállok, és odasétálok hozzá. Finom vagyok, és nőies, ahogyan mindig ebben a helyzetben. Ilyenkor érdemelnék Oscar díjat a legjobb alakításért...

Hányadik pezsgőnél is tartottam?! Passz... Csak ittam, de nem hatott meg, még csak meg sem éreztem. Erősebb kéne, de nincsen. A kertben sétáltam, miközben megláttam egy medencét. A szélére ültem a lábamat belelógatva. Már aláírtam, gratuláltam, táncoltam, és most itt tartok. Kolt szeretném még elcsípni, de ő még ráér. Dudorászni kezdem az egyik régi zenének a dallamát, miközben az eget kémlelem. Nem felhős, csillagos.
Lépteket hallok meg a hátam mögül. Megfordulok. Egy férfi alakja rajzolódik ki a sötétben. Elvigyorodom, miközben kihúzom magam. Láttam, hogy meglátott, és felém jön. Megvan a legújabb becserkészett férfi az életemben. Remek. Várom amíg idesétál, miközben a mosoly nem tűnik el az arcomról.