Nem hittem volna, hogy ennyire fájdalmas lesz a viszontlátás, ahogyan azt se, hogy ha az élet nem tudta elvenni az életemet, akkor majd a nővérem megteszi. Legalábbis majdnem. Nem mi volt a legjobban fájó, hogy ezt váltottam ki belőle, hogy majdnem ő lett a gyilkosom vagy inkább az, hogy egy hajszálon múlt, hogy testvérgyilkost csináljak belőle. Ezek után meglepő volt, hogy nem tartottam jó ötletnek még inkább Gabriel ötletét, hogy ideje lenne felfedni magam? Oké, eleinte ott volt indoknak az, hogy nem is emlékeztem rá, de ahogyan múltak a hónapok, az emlékeim is visszatértek. Róla is, a múltról, de most… Most hirtelen mindig sötétnek, fájdalmasnak tűnt, mintha csak olyan sebeket téptem volna fel benne is, amiket sose akartam. Eltemetett, ha nem is békélt meg, de megpróbálta elfogadni azt, hogy többé nem vagyok, viszont én mindent megkavartam és rá kellett ébrednie arra, hogy most már itt vagyok, még se haltam meg. Mintha csak egy groteszk film lenne hirtelen az életünk. A lány, aki meghalt, de még se. Sose akartam ezt, de hiányzott és még talán jobb volt így megtudnia, mintha esetleg az utcán pillant meg. Ölelése megnyugtat és reményt ad, reményt arra, hogy idővel talán lehet újra olyan, mint egykoron vagy ahhoz hasonló. Szükségem van rá, hiszen ikrek vagyunk, de mégis oly különbözőek, mintha nem is testvérek lennénk. Jellemben és kinézetre is teljesen másabba áldott meg a sors, de én mégis így szeretem őt. Szeretném tudni, hogy mi történt velem, miért lett belőle hibrid és szeretnék segíteni is neki, ha szüksége van segítségre. Egyszerűen csak szükségem van a másik felemre. - Nem fogok, de többé nem hagyom, hogy bármi elszakítson tőled. – mondom teljesen őszintén. Lehet megváltozott. Sőt, nem kizárt, de attól még a testvérem és történjen bármi is szeretni fogom őt. Szeretni, mert a másik felem és ezt az érzést nem lehet megszünteti, elvenni, kitörölni. Ez a kötelék örök időre szól. Legalábbis én ebben hittem és abban, hogy ennek a láthatatlan köteléknek köszönhetően voltam képes felfedni magam és bevallani azt, hogy hibáztam, nem is kicsit. - Rendben van, várni foglak. – mondom sietve, miközben felfirkantottam a címemet, majd szomorúan sütöttem le a pillantásomat, amikor megláttam, hogy már megy is. – Csak vigyázz magadra… - ennyit mondtam, de talán már nem is hallotta. Egy apró sóhaj szakadt fel ajkaim közül, a lelkemre viszont még nagyobb nyomás nehezedett. Nem értettem, hogy miként történhetett, hiszen egykoron olyan boldog család voltunk, de mostanra mintha nem is maradt volna belőle semmi se… Szeretném helyre hozni, újra boldognak látni őt, de úgy érzem, ha ő ezt nem engedi, akkor képtelen leszek rá, vagy talán egyébként is? Túl kicsi vagyok, mindig én voltam a legkisebb és az, aki leginkább kilógott a sorból.
|| Én is köszönöm a játékot és hamarosan jön a folyt. is.
-Komolyan nem érted, igaz? Nem voltunk itt egymásnak. a család szétesett.-vádaskodom egyszerűen, hangom kemény, érzelmektől mentes, rideg és megbocsájtást vagy arra való kényszert nem érezni rajta. De mit is kellene megbocsájtani és kinek? Azt, hogy meghalt....? Hisz mind meghaltak. Ő is és a szüleink is. Ahogy itt állt előttem, szinte elfeledkeztem mindenről. Azt akartam, hogy eltűnjön, nem akartam látni, emlékezni rá, mégsem ment. Minden este úgy hajtottam álomra a fejem, hogy zokogtam, de ilyenkor tudtam, hogy senki sem lát. Minden más esetben, mint egy fékevesztett vad, küzdöttem az érzéseimmel, s tettem érte, hogy az emberek elhiggyék, én vagyok az a lány, akivé mindenki szívesen válna, de az esze helyén nem sok minden van. Mert így minden könnyűnek tűnt. Az élet, a cselekvés, a magamban rejtegetett érzelmek megtartása. A félelem, a fájdalom mellé dac és vaktában cselekvés párosult, ami számomra a túlélést jelentette. De ahogy megjelent előttem, ahogy az irattá kis helységében ácsorgunk, valami érzem, hogy kezd megtörni bennem. Hiába próbálok uralkodni magamon, a falhoz csapom, s mikor arcán látom a pillanatra átsuhanó szenvedést, csak akkor értem meg igazán azt, amit eleinte elhinni sem akartam. Valóban életben volt. Lélegzett, és emberként élt. Ölélését viszonozva szívom be illatát, érzem, ahogy hevesen verő szíve lassan normális tempót kezd el diktálni. Összeszoruló gyomorral veszem tudomásul a testemen átsuhanó kellemes érzést, ahogy lassan hinni kezdek, hosszú ideje először. Ahogy lassan képes vagyok a jelennek élni, a nappalnak az éjszaka helyett. Miatta. -Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani...-suttogom, hisz én sem ígérhettem ilyesmit. Ismertem magam. S talán az a lány, akivé váltam nem lesz az, akire ő emlékszik. És félek, nem is biztos lennék képes azzá válni ismét. Elhúzódik tőlem, megtörlöm szemem, s szavaira csak egy bólintással reagálok. Megrázva fejem, felállok és a falnak támaszkodva merengek el az ajánlaton. Végül összevont szemöldökkel, zavaros arckifejezéssel válaszolok. -Írd le a címet és megyek, még...-bökök az ajtó felé és túrok kócos, vállamra omló hajamba. Most mérem végig csak igazán. Nem hasonlított hozzám. Talán csak tekintete. De még az sem. A kék szempár átható volt, őszinte és kedves. Az enyémben viszont már ott csillog a sötétség. Én már régóta nem vagyok olyan ártatlan, mint hihetné.-El kell intéznem valamit. Kilenc körül megyek.-azzal kiviharzok az irattárból, s amilyen gyorsan letámadtam, úgy el is tűnök a kórházból, s a sikátorokon keresztül indulok a hotelszobám felé. Szívem hevesen ver, s pánikroham szerűen csapom be magam mögött az ajtót, s annak támaszkodva, zokogva zuhanok a földre. Fogalmam sincs, hogy a megkönnyebbülésnek hála, vagy az elmémben vissza-vissza játszódó képsornak hála van ez. A saját testvérem, a húgom, egyszerűen a földre taszítottam, s tudtam jól, képes lettem volna megölni, ha a bennem rejtőzködő farkas nem figyelmeztet, s nem érezteti velem: ő a családom. Visszakaptam, becsüljem meg!
Igazából magam sem tudom, hogy mit vártam ettől a találkozástól vagy éppen milyen kósza gondolat jutott eszembe, amikor írtam neki. Nem kellett volna, de még se bírtam egykoron megállni. Viszont azt se gondoltam volna, hogy ennyire korán fog betoppanni, vagy azt, hogy időm se lesz elmenekülni, mint ahogyan eddig tettem. Menekülés, ami nem jó dolog, de néha más választásunk nincs. Nem tehetünk ellene semmit se, hiszen megtanultam árnyékban élni, távol a családomtól, még ha pokolian is hiányzott a nővérem, a másik felem, hiszen mégis csak ikrek voltunk. Még akkor is, ha külsőre egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra. Egyáltalán nem hittem abban, hogy pár szó képes lesz eltűntetni a köztünk lévő űrt, az elmúlt időszak fájdalmait, de még se bírtam magamban tartani azt, amit érzek, gondolok. Vagy éppen azt, hogy mit miért tettem. Mivel lett volna jobb, ha egyből beállítok, amikor magamhoz tértem? Szerintem semmivel se, csak még több fájdalom zuhant volna a családunkra. Jobbnak hittem így és talán akkor volt igazam, nem pedig akkor, amikor felfedtem magam. - És jobb is volt úgy. Mivel lett volna jobb, ha hónapokkal később előkerülök zavarodottan, elveszetten? – kérdeztem vissza érthetetlenül és tanácstalanul is. Úgy cselekedtem, ahogyan a legjobbnak láttam. Nem azért tettem így, mert könnyebb volt. Mégis miként lett volna könnyebb, ha az emlékeim szép lassan tértek vissza és maguk alá temettek minden egyes alkalommal? Emlékszem, hogy milyen érzés volt megtudni, hogy elveszítettem a gyermekemet is. – Mindannyian elvesztettünk mindent Syara, de ti ott voltatok egymásnak. – suttogtam szinte félénken a szavakat, miközben láttam, hogy miként torzul el arcának a vonásai. – Én sajnálom, hibáztaa…- de befejezni nem tudtam… Tudom, hogy az életemmel játszadozom, de a félelmet elnyomja az iránta érzett szeretem. Fontos volt és mindig is az lesz. Tudom, hogy nagyot hibáztam, hogy mély sebet ejtettem rajta, de képtelen vagyok feladni a reményt. Hinni akarok a benne lakozó vadállat mellett még mindig ott van a szeretet, a gondoskodó nővér, kit egykoron ismertem. Amint lehetőségem van rá, kicsit félénken, de annál őszintébben ölelem át. Rossz érzés, hogy nem viszonozza, de még se engedem el. Várok, mondhatnék ezernyi szót, de még se teszem. Az ölelésem szerintem ezernyi szónál is többet mond. Amikor viszont viszonozza, akkor mosoly kúszik arcomra, hogy idővel egy puszit nyomjak arcára. – Hiányoztál nővérkém, nagyon is. – suttogom neki, de a boldogság könnyedén kiérezhető. Amikor viszont könnyekben törik ki, akkor még szorosabban ölelem magamhoz. – Shh, nincs baj. Most már itt vagyok és sose hagyjak magadra. – ez veheti ígéretnek is, hogy utána letöröljem a könnyeit. Nem volt szokásom az ígéreteimet megszegni. Habozok, ezernyi érzés, emlék és gondolat fut át lényemen. Mintha a világ is forogni kezdene. – Hamarosan végzek, ha gondolod, akkor eljöhetnél hozzám és beszélgethetnénk. Azt hiszem, hogy van itt. – jól ismert mosoly pedig ott bujkált arcom vonásaiban. Örülnék, ha maradna, de nem fogok erőltetni semmit se. Ha ez neki túl sok, gyors vagy akármi, akkor bármennyire is fáj el fogom engedni őt.
A családom egy napon temettem el azzal a lánnyal, aki voltam. Az új életformám valahol annak szólt, hogy felejteni tudjak, továbblépni, és ne kellejen folyton azon rágódnom, hogy mi történt a múltban. Próbáltam megfeledkezni a történtekről, s ha nem akarok képmutató és hazug lenni, azt mondanám, hogy igen, próbáltam elfeledkezni a családomról. A bátyáin keltűnésével már nem tudtam mit kezdeni, élték az életüket, ahogy én is a sajátom. A húgom viszont, olyan volt nekem mindig is, mint valami drága ékszer. És hiába a vagyon, a családi örökség, ha mindez kevés volt ahhoz, hogy a holtakból élőt csináljon, ellenben az élőkből igen könnyen ment a holttá változtatás, s mivel mostanában kevésbé érdekelt a kezemhez tapadó vér, azt hiszem, hogy ezt nem is kellene tovább boncolgatnom. Én változtattam meg a lányt, aki voltam, de neki és a szüleinknek hála, s kezdtem abban a téveszmében élni, hogy ő csak egy szellem. Túl sok mindent szívtam mostanság össze-vissza, aminek a hatásáról fogalmam nem volt, hogy mit jelenthet rám nézve. A hús, vér emberi lény, aki velem szemben állt, valóban a húgomnak tűnt. Csakhogy ez nem tartott vissza attól, hogy a falnak csapjam. Agyam és a gondolkodási képességgel megáldott felem ez nem érdekelte. Dühös voltam és önző, ami miatt mindent elvesztettem, ami enyém volt valamikor. És igen, ezt rajta akartam levezetni. Nem gondolkodok, cselekszem. A magyarázat, amivel elém áll, ismét hidegen hagy. Az elmúlt év egy pokol volt, ami mindent kiégetett belőlem, Trish és a többi hülyeség, ami velem történt pedig egyszerűen ketté tört. Mindent. Engem is és a világot is, amiben éltem. Ez pedig csak tovább repesztette azt, amiről azt hittem, hogy nem törhet jobban meg. –Hogy magadat hibáztatod? Szórakozol velem? Eltemettelek. Eltemettünk!–sziszegem fogaim között, nem reménykedem, hogy megérti, ahogy ő sem kérheti, hogy ennyi, s ezek után képes legyek csak úgy továbblépni. Szó nélkül. Szinte kizártnak éreztem ezt.–Mindent elvesztettem, fel tudod ezt fogni? Mindent!!!–üvöltöm, a kihalt kórház és a vastag falaknak hála, szinte biztosra veszem, hogy senki nem fog és nem is hall minket. Ökölbe szorulnak ujjaim, fogam előugrani készül, szemem alatt újra és újra előtűnnek a sötét erek. Mondani akarok megannyi dolgot, érezni akarom a dühöm, de ledermedek, ahogy minden magamban elrejtett, eltemetett érzésem előtör, mégis képtelen leszek megmozdulni. Érzékelem, ahogy közeledni kezd felém, és karjai körém fonódnak, mégsem viszonozom a közeledését, csak csendben állok, mint egy szobor. Érzem szívének heves dobogását, ekkor tudatosul bennem, hogy mit is csinálok, mire is készültem, hogy akár tudatosan, akár sem, de szívem szerint megöltem volna. Karjaim szintén indíttatás nélkül emelkednek meg, s a csendben töltött percek után, hátára siklanak, és ekkor, sok idő után először érzem, hogy a könnycsepp, ami végigsiklik arcomon, valós érzelmekből indult el. S szép lassan követni kezdi a következő, majd újabb, miközben beszívom a lány illatát, az emlékeimben is élő parfümöt és szép lassan zokogni kezdek, ahogy a felszabadultság.
Még mindig ostoroztam magam amiatt, hogy felfedtem a nővérem előtt magam. Egyszerűen nem értem, hogy miként csinálhattam ekkora ostobaságot, hiszen már annyi ideje azt hitték, hogy halott vagyok. Eleinte mondjuk nem az én választásom volt, hiszen nem emlékeztem a balesetnek köszönhetően semmire se, de aztán az emlékeim visszatértek szép lassan, ahogyan az is, hogy babát vártam és esküvőre készültem, majd pedig azt sikerült kiderítenem, hogy mit hisz rólam a családom, vagy éppen azt, hogy a szüleim miattam haltak meg. Ha nem kell odamennünk, akkor nem sodródunk le az útról se és mindenki mai napig élne. Ezek után még se csöngethettem be, hogy „Sziasztok! Nem haltam meg!” Nem, arra képtelen lettem volna, hiszen vélhetően már így is okoztam elég fájdalmat mindenkinek. Ezért se kellett volna beszélnem vele Skypeon, de egyszerűen túlzottan hiányzott. Nem bírtam tovább megállni, muszáj volt beszélnem, viszont lehet, hogy elkövettem életem legnagyobb hibáját is ezzel. Nem kellett volna a múltat feszegetnem. Két nap telt már el azóta, de még mindig képes voltam óvatosan közlekedni egy kórházban, hiszen ki tudja, talán mégis betoppan. Bár egyik részem jobban örült volna annak, ha csak valami dilis zaklatónak nézett volna és nem próbál megtalálni. Hiányzik, de én választottam azt, hogy nem zúdítom rájuk a történéseket, azt, hogy miként veszítettem el a gyermekemet, vagy miként néztem végig azt, ahogyan az egykori vőlegényem végül mást vett el. Mintha sose léteztem volna számára. Nem tudom, hogy miként volt képes félév alatt túljutni a halálomon, de hát mindenki másképpen dolgozza fel. Még szerencse, hogy nem bukkantam fel, hónapokkal a baleset után, mire visszatértek az emlékeim, mert akkor aztán gyönyörű lett volna az az esküvő is. Biztosan botrányoktól híres, hiszen az ő és a mi családunk is eléggé jó hírnévnek örvendett. Az éjszaka könnyedén köszöntött ránk, s már éppen fellélegeztem volna, amikor valaki elkapott és hamarosan már az irattár falának simultam, miközben az ajtó hangosan csapódott be mögöttünk. Még sikítani se volt időm, de azt a szempárt, ami engem fürkészett azt bárhonnan felismertem volna. - Ha így folytatod, akkor tényleg meg fog. – kapkodtam levegő után, miután oly kedvesen hozzávágott a falhoz, én pedig a földre rogytam neki köszönhetően. Nem voltam olyan, mint a család többi tagja. Én csak egyszerű ember voltam, senki se tudta megmondani, hogy valamit örököltem-e a késze-kusza felmenőinktől, vagy nekem tényleg megadatott a halandó emberi élet is. Aggódva figyeltem a testvéremet, ahogyan egyre inkább hátrált, mintha csak valami szellemet látna. Ezért nem tudom őt hibáztatni. Szeretném a karjaimba zárni, mert nagyon hiányzott, de neki akartam csak jót. - Sajnálom… - pillantok rá őszintén. – Hónapokig nem emlékeztem semmire se, aztán visszatértek az emlékek és kiderült, hogy már eltemettetek. Nem tudtam, hogy mégis miként toppanthatnék be. Nem akartam látni a megvetést a szüleink haláláért… Elég ha csak én magamat hibáztatom. – mondtam neki alig hallhatóan, s láthatta, hogy nekem pont annyira fáj ez az egész, mint neki. A zavarodottság könnyedén kivehető volt az arcáról és mielőtt még végig gondolhattam volna csak átszeltem a sajgó testrészeimmel a köztünk lévő távolságot és a karjaimba zártam őt, már ha egyáltalán erre volt lehetőségem és sikerrel járhattam…
Fel sem fogtam igazán, hogy mit csinálok. A lábaim szinte maguktól vittek egyre előrébb, a gondolataim pedig kismillió felé szakadva kajtatták azt az egy információt, ami erre az egészre értelmes választ tud adni. A húgom meghalt. A szüleimmel egyetemben, a bátyáim eltűntek, egyedül maradtam, mint a kisujjam, nem kapcsoltam ki, de dacból, és dühből, a fájdalom felerősítése érdekében olyasmire vetemedtem, amire talán más még csak gondolni se merne. A fejem után mentem mindig is, most pedig először életemben, reménykedtem. Reménykedtem, hogy a húgom él, de abban is, hogy ez az egész csak egy rossz tréfa. A kórházba nem is igazán belépek, inkább berobbanok, és a pulthoz sietve érdeklődöm a húgomról. A választ meg se hallom, fogalmam sincs, hogy kit is keresek. A hullaházat is nézhetném, de a sírját is kiáshattam volna kezdésnek. Én mégis ide jöttem. Elindulok valami nyomot keresve, beteget vagy dolgozót keressek-e, nem tudtam, majd szinte érzem, ahogy pezsegni kezd a vérem egyik pillanatról a másikra, s meglátva a barna hajzuhatagot, a fal mellé lapulok, messziről szemlélem. Rezidensi kitűzőjén a nevet ugyan nem látom, mert elfordul, de arcának profilból is felismerem vonalait. Követni kezdem. Talán órákon keresztül, akár egy árny, figyelek a sötétből. Majd magam sem tudom, hogy milyen indíttatásból, mikor a folyosó kiürül, ezt betudom az esti vizit végének, vámpír sebességem kihasználva kapom el a lány köpenyét és tűnök el vele az "irattár" feliratot viselő ajtó mögött. Érzem, ahogy aranybarna szemem megvillan és a falnak taszítom a lányt. -Te nem ő vagy! A húgom meghalt.-sziszegem, de magam sem tudom miért, hátrálok, mintha félnék. Hajam kócosan omlik vállamra, takarja el félig eres szemeim, és mikor hajamba túrok, érezni kezdem a köteléket, mely összeköt a testvéreimmel, s a szívverésére kezdek koncentrálni. A falig hátrálva nézem a lányt, remélve, hogy a falba csapódástűól nem lett semmi baja, s a torkomban kivételesen nem az éhség, hanem a könnyeim előtörésének maró érzését érzem igazán. Előttem lejátszódik a gyerekkorunk, majd a pillanat, mikor megtudtam, hogy elvesztettem, s a pillanat, mikor az elve kifordult énem még kifordultabb lett. Mikor a hajamba csíkokat festettem, majd felnyírattam, mikor átváltoztam vámpírrá, miután farkas alakjában elhatároztam, hogy nekem kell a kaland... Egyik sem én voltam igazán. Megremegő lábakkal állok meg, mikor hátamhoz simul az egyik polc hűvöse és úgy vágom ujjaimba körmöm, mintha attól felébredhetnék ebből az álomszer állapotból. Hirtelen rájövök mennyire szánalmas, hogy mindent ennyire erősen érzek most. És mennyire kiszolgáltatottnak érzem magam, jobban, mint eddigi életemben bármikor. Mert kivételesen, hosszú idő óta először, most egész testemre kiül az összes bennem rejlő érzelem. Arcom pedig már nem visel többé maszkot előtte.
Jó eséllyel megcsípném magamat, hogy ébredjek fel ebből az álmomból, ha mutatna képet arról a két testvéréről, akik ugyanúgy néznek ki, mint ő. Természetes, hogy nem szó szerint értem a dolgot, egyszerűen csak hasonlítanak egymásra, van ilyen, de ha megtudnám… túl sok furcsa dolog történik ebben a városban, és most már Atlanta-ban is. Eddig is voltak dolgok, amiket nem értettem, de mostanában mintha minden a feje tetejére állt volna. Éppen ezért jöttem ide is, hátha megtudok valamit Mystic Falls-ban, ha már Atlantában nem jártam sikerrel, de egyelőre válaszok helyett itt is csak újabb és újabb kérdéseket találok. Válasz hiányában pedig ez így… kevés. -De nincs a helyemben. – mondom egy vállrándítás kíséretében. Nekem ez a munkám, segíteni másokon, éppen ezért nem is értem, hogy miért nem lehet valahogy…kiterjeszteni ezt az egészet. Nem hiszek a csodákban, és ha tényleg létezne ilyen gyors felépülés, arról tudnának az emberek. Ez a dolog… valószínűleg nem legális. Bár kitudja, talán majd egyszer az lesz. – Ezt a kockázatot még képes lennék vállalni. – bár nem tudom elképzelni, hogy mégis mi lehet a háttérben, hogy ilyen bajlóslóan beszél. Jó eséllyel tudja, hogy mi folyik itt, de… honnan? Ő egy ápolónő, az ilyen dolgokról a magasabb beosztású orvosok kellene, hogy csak tudjanak, nem? – Emberek életébe? Milyen gyógymód az, ami miatt másnak meg kell halnia? – ráncolom a homlokomat értetlenül. Ennek így semmi értelme sincsen, egyetlen olyan gyógymód sem létezik, ami egy másik ember életébe kerül. Nem értem, hogy miről beszél, és így még inkább összekuszálja a dolgokat a fejemben. És még mindig nem tudom, hogy miről van szó. – Az én dolgom is. Én hoztam be sokakat, akik aztán pár nap után kisétáltak. – elég gyenge indok, én is tudom, de… mikor behoztam őket szinte félholtak voltak, úgy kellett visszarángatni őket a szakadék széléről, pár nappal később pedig már kutyabajuk sincsen. Akármivel is kezelték őket, ha az visszaüt… nem is akarom elképzelni. – Várjon… ! – a hangom elhal mikor kiér az irattárból én pedig a tarkómat vakarva állok ott egymagamban most már. Nem tudtam meg sok mindent, de… valamit mégis. Több van itt, mint ami látszik. Én pedig megakarom tudni, hogy mégis mi a fene folyik itt.
Ugyanolyanok, mégis rettentően különbözőek. Szinte már zavaróan. De nem hiszem, hogy képes lesz megőrizni az ártatlanságát és a hozzáállását a dolgokhoz, ha továbbra is a városban lézeng, hiszen bárki játékszerévé avathatja. Egy ilyen pofival ki ne akarna játszadozni? Plusz még ott van az a tény is, hogy Stefan Salvatore kiköpött mása, akinek mostanában több az ellensége, mint a barátja. Furcsa belegondolni, hogy nem is olyan régen még segítettem neki, hogy visszatérhessen a szakadék széléről. Eközben persze végig azért aggódott, hogy nehogy kárt tegyen bennem most pedig már az sem érdekli, hogy élek-e avagy halok, ami rendkívül szíven ütne, ha nem lenne olyan szerencsém, hogy mások társaságában is meglelem az örömöm. Azonban, amíg nem múlik el az ember problémám addig magam mellé kell csábítsam a lehető legtöbb szövetségest, akit meg tudok nyerni magamnak még ilyen alakban is. Gyengén. Kíváncsi voltam rá, ahogyan azt hiszem valamilyen mértékben egykoron Elena is kíváncsi volt énrám. Bár ő még csak nem is sejti, hogy a külvilág mit is tartogat pontosan a számára, ami azért valljuk be, hogy rendkívül szomorú. De nem kell neki sok idő és az a világ, aminek tudatlanul is a része be fogja őt szippantani. – Vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Elhiheted nekem. Ha valaki túl sokat tud az csak teher, vagy éppen fenyegetés. Én az ön helyében félreállnék az ügytől. – Szenvedélye, hogy óvja az emberiséget. Milyen nemes cél! Kár, hogy a francot sem érdekli. – Úgy gondolja, hogy másoknak is segíthet ez a csoda, vagy bárminek is nevezi. De gondoljon csak bele. Miért nem segített másokon? Miért nem használták ezt több embernél? Mert bármi is legyen az. Kiváltság szükségeltetik hozzá. Az a kiváltság pedig néhány ember életébe is kerülhet. Nem fenyegetem.. Mindössze tanácsolom, hogy önnek is jobb lenne, ha nem keveredne bele olyasmibe, ami nem az ön dolga. – Furcsa, hogy milyen száraz és tárgyilagos tudok lenni, de azt hiszem már túlságosan is belemélyedtem a drágalátos ápolónő szerepébe. – Ne maradjon sokáig. – Rákacsintok, és azután hátat fordítva neki kisétálok a sötét, szinte hátborzongató irattárból.
- Igen, ezt át tudom érezni én is, elég gyakran borul fel a napirendem a munkám miatt. – nem arról van szó, hogy nem szeretek dolgozni, mert szeretek, egyszerűen csak egy pont után már nem tudok és nem is szabad, ha figyelmetlen vagyok az életekbe is kerülhet, én pedig azért vagyok, hogy ne haljon meg senki. – De akkor láthatóan jobban bírja, mint én. Én időről időre kimerítőnek érzem. – rántom meg a vállamat. Próbálom úgy felfogni, hogy nem fáradság ez, de mikor az éjszaka közepén érkezik egy hívás, hogy kevesen vannak, ezért töröld ki a csipát a szemedből és indulj, az kissé… igen, lelombozó tud lenni. - Pontosan? Létezhet egyáltalán ilyen? – kérdezek vissza kicsit hitetlenkedve. Nem tudom, hallottam olyanról, hogy két testvér hasonlít, de azt, hogy hárman ugyanúgy nézzenek ki… kissé meglepő dolog, de ha ezt mondja, akkor biztosan így van. Miért hazudna nekem? Elvégre még csak nem is ismer engem, emlékeznék, ha mégis. – Biztos nehéz lehet önnek akkor, nem lehet könnyű… két emberben is magát látnia. Legalábbis külsőre. – a legtöbb pasi mondjuk nem hinném, hogy szomorkodna, talán még hálát is adna, hogy három van belőlük, de azért… nem lehet valami könnyű. Szerintem, ha nekem lenne egy testvérem akivel pont ugyanúgy nézünk ki, már meg is őrültem volna. - Maga meg miről beszél? Én csak… tudni akarom, hogy i történt. – értetlenül nézek rá, nem egészen értem, hogy miről beszél, azt pedig még inkább, hogy miért ilyen bajjósló a hangja, merthogy az, és ez egy kicsit se nyugtat meg. Sőt, pont az ellenkezőjét teszi. – Nézze, nem akarok semmiféle bajt okozni, nem is keresem. Csak tudni szeretném mi törtétn azokkal az emberekkel. Ha pedig tudja… mondja el kérem. – ha van valami új csoda mód, arra, hogy miként gyógyítsanak embereket, akkor azt szabadalmaztatni kéne, nem? Hogy minél több embernek tudjanak ezáltal segíteni a kórházak is. – Hogy érti ezt? Ezeknek az embereknek ez segített. Másoknak is segíthet. – sok mindenre mondták már a történelem során, hogy nem áll rá készen az ember, és mégis, itt vagyunk még mindig. Bár, igaz, sokan is vesztek el ilyesfajta dolgok miatt. – Honnan tudhatná, hogy mire állnak készen mások, és mire nem? – talán jós lenne? Mert, ha igen, sajnos nem hiszek az ilyen dolgokban.
Ha az immár két ismert hasonmáshoz kellene hasonlítanom őt, akkor azt mondanám, hogy inkább Stefan felé hajlik, mint Silas felé. A zavarodottsága és a látható ártatlanság tökéletesen megbélyegzi. De pont ezért teszi olyan jó játékszeré, amivel szívesen játszadoznék. Ha nem lennék én is ugyanúgy egy erőtlen, szinte semmire sem képes ember. Hiányzik a régi életem, amikor féltek a nevem hallatán most meg örülhetek, ha nem röhögnek körbe, hiszen amit Damian-től hallottam egyáltalán nem rózsás. Páran már a föld alá temették még azelőtt, hogy ténylegesen megtörténhetett volna. De én elkerültem minden egyes adag földet, amit rám akartak dobni, hogy eltüntessenek a föld színéről és itt vagyok. Itt is maradok. Akaratlanul is felkuncogok azon, hogy mégis mennyire zavarba tudtam hozni pusztán a szavaimmal. Meg kell mondanom, hogy ez rendkívül aranyos a részéről. Látszik, hogy őt még nem kaparintotta meg úgy igazán az élet. Akit megfertőz a világ az már ezeket természetesnek tekinti, sőt elvárja. Tiszta játékszer, amit még nem érintett véres kéz. A legjobb fajta. - Egy idő után már nem kimerítő.. Sokkal inkább életmód változtató hatása van. - Annyira jól játszom az ártatlan ápolónőt, hogy szinte beleférkőzik a fejembe és végiggondolom, hogy mégis milyen érzés lenne, ha ténylegesen itt gürcölnék az emberekért. Mocskos, nyamvadt emberekért, amikor a vámpírléttel mindent el lehetne űzni. Na, persze nem mindent, mert azért annak is megvan a maga határa, de azért az esetek többségében a legjobb megoldás. Onnantól kezdve nem kell aggódniuk amiatt, hogy betegek lesznek. Mondjuk nem változtatnék át minden kis korcsot az egyszer biztos. - Három, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint én. Olyan ez, mintha tükörbe néznék. Csak általában egy kis frizura különbséggel, de ezen felül semmi több. - Kíváncsi vagyok, hogy ezzel mennyire tudom ráhozni a frászt. Persze ahhoz szerintem elég lenne, ha elvinném a Salvatore birtokra, ahol talán még össze is futhatna a tükörképével. - Olyan kérdéseid vannak, amire a válaszok nagyon, de nagyon drágába kerülnek és nem hiszem, hogy hajlandó vagy ezeket megfizetni. Mert most nem feltétlen beszélünk pénzről. Hidd el nekem jobb lesz, ha most leállsz, mielőtt túl mélyre süllyedsz, ahonnan már nem biztos, hogy önmagadként kászálódsz ki a felszínre. - Szerintem előbb vagy utóbb a válasz kutatása közben valaki megölné, vagy átváltoztatná vámpírrá. Soha nem lehet tudni. Utána pedig már egészé nehéz lehetne a számára az, hogy az egészségügyben dolgozzon. Bármilyen területen. - Vannak olyan dolgok, amikre a világ még nem áll készen. Én aztán már tudom. - Nem tudom, hogy miért vagyok vele ilyen, vagy miért ragaszkodom ennyire a magamra biggyesztett szerephez, de még túl korai lenne elüldözni. Többet akarok róla tudni. A lehető legtöbbet.
- Értem, ezt… ezt jó tudni, köszönöm. – bólogatok mosolyogva. Az még rendben van, hogy mindig van valaki a kórházban, de az már annyira nincsen jól, hogy itt is vannak. Állítólag ez a kórház egy kihaltabb része, csak akkor jön ide az ember, ha keres valamit, én meg… mégsem kérdezhetek rá arra, hogy ő mit keresett. Talán csak ellenőrizte a helyet mielőtt bezárta volna, vagy hasonló. Mindenesetre… igaza van abban, hogy eltűnnének dolgok, ha nem vigyáznának rá. Még ha nem is emberek. Mostanában arról hallani, hogy a vértárolóból tűnnek el adagok folyton, ami már csak azért is fura, mert kinek van szüksége otthon vérre? – Oh, én… köszönöm, de maga sem panaszkodhat. – mosolygok rá kissé zavartan. Ennyire azért nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy dicsérjenek. Igaz,a mi igaz,nem vagyok egy barlangi troll, de nem is tartom magamat olyan hatalmas számnak, az egoizmus távol állt tőlem mindig is. Egészséges szintű önbizalmam van és kész. – Az estéjét pedig sajnálom, az éjszakai műszak nagyon kimerítő tud lenni, tudom. – én már mondjuk régóta dolgozok abban is, de már hozzászoktam, eleinte azonban szörnyű volt, nehéz hozzászoknia ahhoz az embernek, hogy reggel alszik, este pedig csinálja, amit… amit reggel csinálna. De pár hónap, és az ember már olyan is, mint egy vámpír. Vagy legalábbis hasonló. Csak koporsóban nem alszik. - Három? Mármint… úgy érti, hogy mind a három hasonlít önre? Furcsa egy érzés lehet, de gondolom már hozzászokott. – elég nehezen tudom azt elképzelni, hogy van a világon belőlem még három ember. Legalábbis nem belőlem,de.. akik úgy néznek ki, mint én. Hú, már a gondolat is … irreális. - Annak nagyon is örülök, hogy jobban van már, én csak… attól tartok, hogy esetleg úgy kezelték, hogy annak lehetnek hátulütői. Az ilyen fajta felépülés csoda. – én a mentőautóban az életéért küzdöttem, ezért is hittem úgy, hogy több hónapok keresztül bent fogják tartani, el sem lehet mondani, hogy ezek után mennyire meglepődtem mikor megpillantottam az utcán, mint akinek kutya baja. – Én csak kíváncsi vagyok arra, hogy miként kezelték őt. Ha legális és tényleg felépül így az ember, akkor… akár több helyen is lehetne így kezelni a betegeket, nem gondolja? – de nem hinném, hogy ez legális, mert… nem arról van szó, hogy ne hinnék a csodákban, de nem vagyok hülye, jól tudom, hogy valaki ilyen súlyos sérüléseket nem vészelhet át mindössze pár nap után. Ez nem csoda. Ez már valószerűtlen.
- Itt mindig van valaki, különben az egész kórházból eltűnnének az emberek, szóval sosem vagy egyedül ezen falak között. - Na, jó szerintem embereket még nem vittek el, de az egyszer biztos, hogy vért tárolni teljesen felesleges. Inkább vért árulni kell. Mondjuk nem, mintha bárki is megvenné ugyanúgy ellopná, ahogyan neki tetszik. De az emberek még nem jöttek rá, hogyan akadályozzák meg ezt az egészet. Pedig mennyivel jobb lenne, ha lenne a tasakos vérzabálóknak egy kis kihívás. Legalább annyi, mint azoknak a normális vámpíroknak, akik élő emberekre vadásznak és nem érik be valami tartósított baromsággal. Hiányzik ez az életmód, de tényleg. - Hát ön miatt még talán önszántamból bevállaltam volna az éjszakát, de sajnos nem erről van szó. Így kaptam a beosztásomat. - Megrántom a vállamat, mintha tényleg el lennék keseredve és olyan régóta húznám az igát. Elmehetnénk színésznőnek. De komolyan. Ha nem sikerül helyrehozni ezt az egészet, akkor kénytelen leszek valamit találni magamon, vagy a régi barátaimon csüngeni. Tökéletes megoldás! De tényleg. - Az eltitkolt ikertestvérek mindig meglepőek tudnak lenni. Képzelje el nekem három is van belőlük! Egyik idegesítőbb, mint a másik. - Még, hogy ikertestvérek. Vehetjük őket annak is igazából. Ugyanúgy néznek ki, de egyik előtted jó pár száz évvel előbb bújt ki egy nő lábai közül, a másik meg utánad pár száz évvel. Én vagyok a középpont. Aztán nem szabad elfelejteni a talán legőrültebb hasonmásunkat, aki ha nem is teljes valójában, de kétezer éve koptatja a földet. Lehet annyi idő után még én is megőrülnék, de ez még messze áll tőlem szerencsére és az biztos, hogy megérem. Az is lehet, hogy ez az utolsó életem. - Hát még én sem. - Hasra ütés volt az egész név mégis sikerült vele lenyűgöznöm. Hát mindjárt beírom a kis ellenőrzőmbe a piros pontot. - Szóval felelősnek érzed magad érte, akkor miért olyan nagy tragédia, hogy elég hamar felépült? Miért érdekel téged, hogy mi van mögötte? Mikor a válasz lényegtelen, hiszen az a lényeg, hogy megmentetted az életét és ennek köszönhetően pik-pakk meggyógyult. - Nagyon jól tudom mi van a dologban, ahogyan szerintem még sokan mások is. De miért is kötnék ilyesmit egy aranyos, tudatlan kis hasonmás orrára? Hadd játszadozzak még vele előtte.
- Hát, sikerült… későre jár már, azt hittem, hogy én vagyok itt az egyetlen, de akkor ezek szerint tévedtem. – direkt ilyenkor jöttem, hogy a lehető legkevesebb emberrel kelljen találkoznom, mert így nem is kell sokat magyarázkodnom, hogy mit keresek itt, ha egyszer nekem Atlantában lenne a helyem. Nos…valamit csak kitalálnék, nem igaz? – Na és önt mi szél hozta erre? Remélem, hogy nem miattam éjszakázik. – kissé kellemetlen lenne a tudat, hogy egészen eddig nem akart szólni azért, hogy nem kéne itt legyek, és ezért nyúlt így el a munka ideje. Bár azért is sajnálnám, ha amúgy is éjszakás lenne. Én is voltam és vagyok most is, hálátlan egy dolog, hozzá kell szoknia az embernek, annyi bizonyos. - Megesik, mostanában kicsit gyakrabban, mint eddig, de… biztos van egy eltitkolt ikertestvérem. – rántom meg a vállam kissé zavartan mosolyogva. Ennél rosszabb és bénább viccet nem hinném, hogy elsüthettem volna, úgyhogy inkább be is fogom a számat. Mindenesetre az biztos, hogy mostanában az embereknek szokása engem keverni valaki mással. Láttam, hogy volt aki úgy bámult engem, mintha ismerne, pedig biztosan emlékeznék az arcukra, az arc memóriám jó, de rájuk nem emlékszem, tehát…nem is hinném, hogy valaha is találkoztunk már. Amíg ez nem ijesztő, addig mondjuk nincsen baj vele. - Szép és ritka neve van, eddig még soha nem találkoztam vele. – pedig jó sok fura nevet hallottam már, de az ő neve nem fura, inkább szép. A munkám révén sokféle embert ismertem meg, futólag vagy akár hosszabb távon , és hát van egy-két olyan személy, akiknek a neve…nos, még mindig rejtély, hogy mégis miként kaphatták épp azt a nevet. – Ne aggódjon, nincsen semmi gond, én tehetek róla, ha több horrorfilmet néznék… - rántok egyet a vállaimon. Persze, csak viccelek, akkor is jó eséllyel ugyanúgy leestem volna a székről, és amúgy is utálom a horrorfilmeket, valahogy soha nem voltam odáig értük. – Nem is tudom… talán. Tudja, van egy beteg, akit behoztam ide nem olyan régen, súlyos sérülései voltak, azonban pár nap múlva kiengedték, mert kutya baja sem volt. Csak szeretném tudni, hogy minek köszönhető a felépülése. Én hoztam be, kicsit felelősnek érzem magam érte. – emiatt is vagyok itt, de csak részben, mert a kíváncsisságom is hajt előre, ha nem lennék kíváncsi és nem gyanakodnék, akkor most nem is lennék itt. – Ha esetleg tudna erről valamit mondani… azt nagyon megköszönném. – mosolygok rá. Minden segítségre szüksége van az embernek, nem? És a segítséget soha nem ajánlatos elutasítani.
Ha tehettem volna, akkor olyan hangosan felnevetek az előttem lezajló kis eseményen, hogy az egész kórház beleremeg. Még egyetlen egy férfit sem láttam megijedni. Szóval mindenképpen ez egy első volt a számomra. Elég sok mindent megéltem már, de valahogy ez mégis újdonságnak számított a számomra. Most pedig egy szerepet játszottam, mert a kíváncsiság hajtott ezen hasonmás felé és, ha önmagamat adom azt hiszem előbb rohan ki az ajtón, mielőtt még bármit is megtudnék róla. Azért pedig nagyon, de nagyon kár lenne. Nem mindennap mondhatom el, hogy találkoztam még egy szívdöglesztő sráccal. Na, legalább már Stefan is tudja milyen érzés, ha több van belőled. De mindegyik különleges blabla.. Stefan a jófiú, aki állandóan rágcsálja a saját lelkét, nyalogatja a sebeit és mindenki hősévé akar válni. Aztán Silas, aki egy kicsit elmebeteg mégis olyan egyszerű álmai vannak. Együtt lenni a szerelmével. Blö. Mindjárt hányok. Aztán itt van előttem a legújabb rejtvény. A harmadik hasonmás, aki leborult a székről és most feltápászkodik onnan. - Jaj, annyira sajnálom! Igazán nem állt szándékomban.. - Teszem az ártatlan kislányt és lesütöm a szemeimet elrejtve a ravasz vigyoromat és jól megnézve magam nem is áll olyan rosszul a nővérke ruha. Persze soha nem állnék nővérnek. Nem is értem ki az, aki képes ezt csinálni. Mondhatjuk azt is, hogy azon dolgok hárulnak rájuk, amikhez már az orvosoknak sincsen gyomruk. - Igen.. Pontosan erről van szó. - Pillantok fel újra rá majd szinte láthatatlanul végigmérem. A természet furcsa játéka. Megszólalásig hasonlóak mégis különbözőek. Csak úgy, mint mi. Bár nem szívesen hasonlítom magam a hasonmásaimhoz. Elméletben ugyanúgy nézzünk ki. De mindenki tudja, hogy én vagyok a legszebb. - Paloma Ray. Örülök, hogy megismerhetem Tom.. Annyira sajnálom az előbbi helyzetet. - Arcomba tolakodó tincsemet a fülem mögé tűröm, majd a képernyőre téved a tekintetem. - Esetleg segíthetek valamiben? - Kíváncsi lennék, hogy mi sodorta a mi kis hasonmásunkat pontosan ebbe a városba.
Soha nem hinném azt, hogy bárki is követett volna, elvégre mi oka lenne rá? Mentős vagyok, elég egyszerű ember, nincsenek halálos ellenségeim és adósságaim sem, szóval… a legnagyobb bajom otthon az, hogy egy-egy foltot képtelen vagyok kiszedni a terítőből. Az ilyen embereket pedig nem szokták követni, és éppen ezért én sem hiszem, hogy bárki is ezt tenné. Csak utána akarok nézni valaminek, mert már történt hasonló eset Atlantában is. Bevittem egy fickót, az pedig két nappal később, mintha kutyabaja se lenne, jött ki a kórházból. Pedig szívátültetése volt, két nap messze nem elég, hogy azt kitudja pihenni. Vannak dolgok, amik…túl furák. Szó szerint kis híján kiugrik a szívem a helyéről mikor elsötétül előttem minden, és megérzem valakinek az ajkait a nyakamon. Na azzal a lendülettel már esek is le a székről. – A szívbajt hozta rám! – mondom egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj után, mikor megpillantom, hogy egy nővér áll velem szemben. Vagyis felettem, mert leestem a székről, de közben óvatosan feltápászkodom. – Elnézést én csak… utána néztem egy-két dolognak, de… azt hiszem már meg is vagyok. – mondom tétován, ahogy lopva a számítógép felé tekintek és megpillantom a kartont,amit az előbb megnyitottam. Mindegy, amúgy sincsen benne semmi érdekes, meg sem említik, hogy mi történt vagy… mi nem. - Sajnálom, de attól félek összetévesztett valakivel az előbb. – mikor a kezeit a szemem elé rakta és nyakon csókolt. Mert én nem ismerem őt, még életemben nem láttam, vagy ha mégis, akkor nem beszélhettünk valami sokat, mert nem emlékszem rá. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna ezelőtt. A nevem Thomas Avery, de hívjon csak Tom-nak. – nyújtom felé a kezemet mosolyogva, elvégre mégiscsak illik bemutatkozni, főleg ha már az előbb kissé… nos közel került hozzám, ami miatt kissé zavarban vagyok, de elfog ez is múlni, abban biztos vagyok. Csak azt nem tudom, hogy mégis kire számított. Itt dolgozna a barátja? Lehet, nálunk a munkahelyi kapcsolatokat nem igen tolerálják.
Nem volt szerencsém Stefan-hoz azóta, hogy bemutatta milyen erősen is tudja szorongatni a nyakamat. Persze nem ez volt a lényege az egésznek, de úgy érzem, hogy valamilyen szinten azért mégis ez volt. Túlzásba vitte a bőrének az ásztatását azt hiszem. Jól megmosta magát kívül is meg belül is. Bár azt hiszem a belső átmosások nem a saját akaratából történtek. Meg úgy az egész. De nem hiszem, hogy bárki önként és dalolva fogná magát, hogy aztán egy széfben nyaralhasson egy tó fenekén. Aztán senkinek nem tűnt fel, hogy ott van. Ez ám a nevetséges. Nekem kellett összeraknom a képet és rávenni a szőke kis vámpír barbit, hogy segítsen már kihúzni onnan. Persze övé a nagy hőstett, mert kihalászta. De azért én még mindig igényt tartok a saját díjamra. Sőt, díjaimra. Egy, mert nélkül Stefan talán még mindig ott lenne, ahol volt. Kettő pedig utána én segítettem neki visszatérni a józan ész útjára, mert szegényke még mindig azt hitte, hogy Ariel-el és a többi halacskával meg sellővel nyaral. Lassú léptekkel vonszolom magam az utcán. Komolyan mondom ebben a melegben sikerült még egy negatívumot összeszednem a listámra. Vámpírként nem fázok, de melegem sincs. Most meg mondhatni dől belőlem a víz és legszívesebben jégkockákat építenék a ruhámba, vagy nem is tudom. Már azt hittem, hogy hőgutát kaptam ezért hunyorgatni kezdtem és a nap bántó sugarait eltakartam a kezemmel, de jól láttam. Vagyis azt hiszem jól láttam. Stefan a kórházba siet. Talán szüksége van egy kis vérre? Bár úgy hallottam most a szöszivel együtt járják a vámpírok szégyenútját. Kikapcsolni. Mennyire szánalmas már. Szembe kell néznünk a fájdalmunkkal és a veszteségeinkkel. Csak a nyámnyilák kapcsolnak ki. Ezért sem értem, hogy mit is keresne itt Stefan, hiszen könnyedén letéphetné az én fejemet, avagy másét. Silas meg.. Ő meg végképp nem. Na, de most.. Mintha azt sugallták volna, hogy van egy harmadik hasonmás, de akkor ez most tényleg igaz lenne? Csak egy módon deríthetem ki. Minden Petrova lányra jut egy cuki pofa. Szapora léptekkel kezdtem el őt követni, majd pedig, amikor egy pillanatra megállt gyorsan szerváltam magamnak egy nővér egyenruhát és úgy folytattam az utamat. Az irattár ajtaja még éppen egy résnyire nyitva maradt, amikor odaértem és gyorsan beslisszantam rajta. Az egyetlen fényforrás a monitor, aminek köszönhetően könnyedén sikerült mögé lopakodnom. Mikor már nagyon belemerült a munkába és abbahagyta a forgolódást lassú, halk léptekkel lopakodtam mögé, majd a kezemet a szemeire tapasztottam. - Na, ki vagyok? - Majd már a nyakába is csókolok, mintha egyszerűen összetéveszteném valakivel. Fogalmazzunk úgy, hogy ennek a pofinak lehetetlen ellenállni.
Még szerencse, hogy a kórházak összetartanak. Vagy valami ilyesmi legalábbis. Egy rossz szavam nem lehet végül is, hiszen beengedtek ide, pedig hivatalos úton is intézhettük volna a dolgot, bár igaz, hogy akkor soha az életben nem jutok be, mert először átment volna a vezetésen a kérés, akik megrágják, mintha elgondolkodnának rajta, de valójában az összes tudja, hogy úgysem fogják engedélyezni a kérést. Igazuk van, mégis mi okuk lenne rá? Nem itt dolgozom, az, hogy kolléga vagyok pedig nem jelent semmit sem ezen esetben, elvégre nekem nem sok közöm van ahhoz, hogy az ő betegeiket hogy hívják, mikor születtek, na meg a többi adat, amit itt tárolnak. Tudom, hogy nem szép dolog ennek ellenére itt lenni, de kíváncsi természet vagyok, és most amúgy is szabadnapom van, tehát kíváncsi vagyok valamire. Nem nagy ügy, vagyis… de az, különben nem lennék itt. Emlékszem, hogy idehoztam be egy súlyosan összeégett lányt, akin még én is láttam, hogy minimum hónapok kellenek a felépüléséhez, plusz még az az idő, amit egy esetleges bőrátültetést követett volna. A lényeg, hogy ez a lány alig élt mikor behoztam, mégis két nappal később kiengedték, mintha kutya baja sem lett volna. Én pedig tudni akarom, hogy mi történt, mert… nos, finoman szólva sem lehetséges ez. - Selina… itt is vagy… - motyogok magamban a számítógép előtt ülve, ahogy megnyitom a beteg elektronikus kartonját és már nézem is az adatait. Semmi szembetűnő, átlagos fiatal lány, akinek egy karambol után kigyulladt az autója, úgy kellett őt onnan kihúzni. Erre emlékszem. De hogy miként épült fel a csodálatossal határos módon…. nos, azt nem tudom, és nem is nagyon van feltűntetve ahogy látom. Gondolom az orvos sem tudott mit írni oda, elvégre mégsem hivatkozhat csodára. Zajra leszek figyelmes, úgyhogy egyből hátra is fordulok, de nem látok semmit. Sötét is van a teremben, na meg… azt hiszem sietnem kéne. Kissé hátborzongató itt egyedül.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jún. 29, 2013 5:49 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Tilosban járok... Bár az utóbbi hónapok történései után ez az a dolog, ami a legkevésbé zavart engem. Nem is olyan régen még olyan bűnöket követtem el, amik sokak számára megbocsáthatatlanok, most pedig csak egy olyan apróságot akarok elintézni, amivel talán jobbá tehetem egy másik személy életét, akit nem is ismerek, csak szimpatikusnak tartok. És ehhez csak egy icipicit kell csalnom, ami már igazán meg sem kottyan számomra. A kórházba belépve nem is egy nővér és orvos megismert, a betegekről nem is beszélve. Igaz, ez egy kisváros, ahol már kislány korom óta élek, szóval nem túl meglepő, de a sokadik visszaköszöngetés után már kezdett egy kicsit zavarni a dolog. "Szia Jenna, de rég láttalak! Mi járatban erre?" Ez a kérdés gyakrabban hangzott el, mint azt szerettem volna, és nem is kicsit zavart. Senkinek semmi köze hozzá, de azért megpróbáltam kedvesen mosolyogni, és azt hazudtam, hogy csupán pár papírért jöttem. Ami végülis igaz volt, csakhogy azok a papírok nem az enyémek lesznek. Mivel Grayson is a kórházban dolgozott, pontosan tudtam, merre keressem az irattárat, meg azt is, hogy nem őrzik olyan szigorúan, mint azt az ember hinné. Igaz, hogy csupán két kulcs volt hozzá, az egyik a főorvosnál, a másik a főnővérnél, szükség esetén bármelyik kórházban dolgozó illetékesnek bejárása volt oda. Bár volt számítógépes adatbázisa is a kórháznak, volt egy olyan sejtésem, hogy az új adatok is mindkét helyre bekerülnek, akárcsak a régiek.
- Helló, Greta! - léptem oda a harmincas évei közepén járó nőhöz, mire annak az arcán széles mosoly jelent meg. Naná, hogy felismert. Régebben sokat lógtunk együtt, de tudom róla, mennyire kötelességtudó egy ember, így nem sok esélyt láttam arra, hogy csel felhasználása nélkül átadná nekem a kulcsot... Még jó, hogy vámpírként tudom alkalmazni az igézést, ami most is egy bájos trükknek bizonyult. - Szia, Jenna - mosolygott vissza, én pedig tovább kerestem vele a szemkontaktust, és amikor megtaláltam, igyekeztem megtartani, amíg ki nem gondoltam, mit mondjak neki. Aztán csak lazán, de parancsolóan, ahogy Lexi mondta, elmondtam neki, mire is kérem pontosan. - Add ide az irattár kulcsait! Ha bárki kérdezi, senki nincs ott, de most nem mehetnek be. Megértetted? - kérdeztem, mire máris jött rá a válasz, hogy igen, meg, majd a zsebébe nyúlt, és előhúzta belőle az emlegetett tárgyat. Nyert ügy! - Köszönöm - engedtem meg felé egy kedves mosolyt, majd el is tűntem a szeme elől, afelé a folyosó felé, ahol tudom, hogy ott vannak a keresett dokumentumok.
Szerencsém volt, nem járt arrafelé senki, így minden óvatoskodás nélkül képes voltam kinyitni az ajtót. Belépve a hűvös helyiségbe azonnal kivettem a kulcsot kívülről, és belülre helyeztem, ahol be is zártam, nehogy akár véletlenül is meglepjen valaki a nagy keresgélés közben. Az igazi kellemetlenségekkel járna. Tudtommal egyébként ez az egyetlen helyiség a kórházban, ami nincs bekamerázva: Nem is meglepő, hiszen ide csak az alkalmazottak léphetnek be. És most már én is, felhasználva az újdonsült erőmet, ami jelen pillanatban is tökéletesen jól jött. Járkálni kezdtem a sorok között, ahol a dobozok minden polcon évszám és hónap szerint voltak megjelölve, egészen a kórház 1951-es alapításától kezdve. 51 október, 51 november, és így tovább... Elég sok volt, és fogalmam sem volt, merre lehet a 92-es év... Ettől mondjuk igen távol, de hát sosem lehet tudni pontosan, hogyan gondolják ezt az egészet. Én alapból másképp rendezném be, név szerint lebontva. Mondjuk akkor ezerszer bonyolultabb lenne megtalálnom a papírokat, de hát ez van. Szeretek kutatni, és ez túl egyszerű feladatnak bizonyult. De mindegy is, hamarosan, jónéhány sorral arrébb végre megláttam a 92 januári adatokat. Aztán a februárit, és így tovább, mígnem megakadt végre a szemem azon a dobozon, amire igazán szükségem volt: az októberin. Ezt habozás nélkül leemeltem, tudva arról, hogy ebben vannak benne Chelsea születési adatai is, majd ledobtam a földre, és leültem mellé. Na, lássuk azt a bizonyos medvét...
Úgy tűnt, a szerencse ezúttal is mellém szegődött, hiszen külön fel voltak címkézve a születések és a halálesetek. Meg a műtétek, a balesetek, és az egyéb dolgok. Hallelujah! Ráadásul ebben a hónapban alig néhány gyerek született a városban, erre én is pontosan emlékszem. A november elején és közepén születetteket már azért is kizártam, mert őket hazaengedték elég korán... És persze a fiúk sem jöhettek szóba. Maradt kettő. Az egyik az övé, a másik Chelseáé. Kinyitottam az elsőt, amin Chelsea neve állt. Anyja neve: Jenna Sommers. Apja: Josh Malon. És egy csomó érdemtelen adat, például hogy az én vércsoportom valaha A pluszos volt, az apjáé meg nullás. Hülyeség... vagyis, bakker! Amikor lejjebb siklott a tekintetem, azt hiszem, nem hazudok, ha azt mondom, hogy az ütő is megállt bennem. Pedig vámpír vagyok, szívrohamban már nem állhatok meg. Chelsea vércsoportja mellé ugyanis az volt írva, hogy B-s. De hiszen az lehetetlen! Vagy A-nak, vagy nullásnak kéne lennie... Nagyobb eséllyel A-nak, de a genetika szerint nem lehetséges, hogy B legyen. Vagyis... Nem, ez hülyeség! Mégis, olyan sebességgel nyúltam a másik lány, - Sophia Evans - kórházi lapja felé, hogy attól féltem, eltépem azt. Ott volt minden az ő szüleiről is... vagyis amit tudni lehetett róluk. Az anyja, ha jól emlékszem - mert már kezd derengeni - egy drogos kurva volt - fogalma sem volt róla, ki lehet a gyere apja. Neki meg B-s vére volt... És mégis, Sophia lapján az állt, hogy a vércsoportja A pozitív. Lehetséges volna, hogy az orvosok véletlenül sikalanak el egy ekkora dolog felett, vagy Grayson keze van a dologban? Hiszen tudta, hogy nem akarom az apja mellett tudni... Elcserélte talán a kedvemért? Grayson! Rohadj meg, Grayson! Minden rég elfeledett, szüléssel kapcsolatos élményem kezdett felszínre törni... a fájdalom, amit eltompított a szer, amit beadott nekem... hogy rögtön utána egy pillanatra megfoghattam őt, mielőtt Grayson kitépte a kezemből. A pillanat, mikor megtudtam, egy egészséges kislányról van szó. Az előttem két nappal szülő nő is egy kislánynak adott életet, csak ő pont aznap halt bele, amikor én szültem. A gyereknek nem volt így sem anyja, sem apja... Grayson nyilván úgy gondolta, a csere nem árt senkinek, ha úgyis örökbe lesz fogadva. De nekem igen! Évekkel később... hosszú, hosszú évekkel később, így tudom meg, mit tett értem... Úgy, hogy közben olyan hazugságokból építettem egy kártyavárat, amiről nem is tudtam. És a kártyavár alapja összedőlt... Minden kiderült! A személy, aki a lányomként mutatkozott be, valójában nem is az... De a lány, akinek segíteni akartam, az én lányom! a könnyek úgy törtek elő belőlem, mintha óriási vízesés lenne... Az a rengeteg kérdezősködés, hogy tudni akarom-e, mi történt vele. most már mindent értek! Gyáva voltam, és ezért nem ismerhettem meg a lányomat, akit gondosan eldugtak a szemét apja elől. Josh soha nem tudta volna meg, hogy a lány, akit szándékosan elvett tőlem, nem is az övé, én meg, ha igent mondok, talán találkozhatok vele. Akkor nem így jövök rá a szomorú igazságra. Fáj, piszkosul fáj... Fáj, hogy akit a lányomként akartam szeretni, akiről azt hittem, megtaláltam, és aki szeret engem, az nem az enyém. Hogy nézek majd a szemébe, amikor neki is egy anyára van szüksége? Ismerve az apját, nem lehetett aranyélete... És mégis, képtelen voltam ezzel törődni. Legyűrt a saját bánatom, az a fullasztó érzés, hogy egyedül vagyok... fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, de az életem ismét romokban hever... Senki nem az, aminek mutatta magát, és minden más lesz, egyetlen apró, húsz éves hazugság kiderülését követően. Emmie talán azt hiszi, az anyja eldobta magától, pedig szó sincs erről! Sóvárogtam utána, és most, hogy összefutottam vele, és éreztem azt a különös kötődést... már tudom miért. Most nyilván azt kéne tennem, hogy felhívom őt, és közlöm vele, tudom, ki az anyja. Képtelen vagyok rá! Minden tagom zsibbadt, minden érzelmem elszállt a tehetetlen fájdalmon kívül. Miért kell ennek így fájnia? Hiszen nem az én hibám... De ha ez kiderül, mindkét lánynak fájni fog, így nekem is. Csak zokogni tudtam, és átkarolni azokat a papírokat, amik már ki tudja, mióta vártak rám, és közben megszűnt számomra a tér és az idő... Azt vettem csak észre, hogy a tudatom képtelen feldolgozni ezt az egészet, és szép lassan minden elsötétül körülöttem...
***
Amikor felébredtem, hitetlenkedve állapítottam meg, hogy már sötét van. Közben azért fohászkodtam, hogy ez csak egy álom legyen, ám amikor megláttam a mellettem heverő papírokat, semmi kétségem sem maradt afelől, hogy ez bizony a valóság. Rémálom kiadásban. A szívem ismét összeszorult, de zokogni már nem volt időm, így inkább megfogtam az iratokat, és elindultam kifelé az irattárból. Greta még mindig itt volt, csináltattam hát vele fénymásolatokat, majd elküldtem, hogy tegye vissza a dobozokat a helyére. Aztán elindultam, fogalmam sincs merre, csak el innen... el ettől a furcsa érzéstől, hogy magam sem tudom, mit kéne tennem... vagy hogy kinek az anyja vagyok én igazából. /folytatás következik/
Kezdőlap
