Konyha

Végül egyoldalúan eldöntöttük, azaz a kislány döntötte el, hogy ma játszóra fogunk menni, aztán veszünk neki királylány ruhácskát, és utána hazasietünk, és mesét nézünk. Így is lett, ez még ugyan csak az előestéje, de már szinte az ő napja. Szerencsére nem jött össze, hogy a játszótéren tökéletesen összesározza magát, így némi anyai igazítás elegendő volt, hogy külső higiéniája jelmezbutik-kompatibilis legyen. Aztán persze eljöttünk haza, annak rendje és módja szerint. Bekapcsoltam neki a Csipkerózsikát, mert most ez a sláger nálunk. Örülök, mert szerettem volna, hogy azokat a régi meséket is szeresse, amelyeken még én nőttem fel, vagy mi a szösz.
Míg ő nézte a mesét, én mellékuporodva a kanapén olvastam egy könyvet. Ma vettem a boltban, szóval még átjárja a friss könyv illata és hangulata. Meglepetésemre - hiszen nem vártam senkit -, minden előjel nélkül valaki beköszönt az előszobából. Először is, honnan van kulcsa? Kettő, egyáltalán ki a fene lehet az?
Ösztönösen Delilah elé kúsztam, a hátam mögött tartva őt, hogy védjem. De rajta semmi sem látszott, sőt, mintha örült volna a váratlan látogatónak.
- Ki van ott? - szóltam rekedtesen. Hangomon átütött a félelem, pedig próbáltam erélyesebben szólni, hogy a kedves hívatlan megtántorodjon. Delilah már pattant is le mögülem, és előrefutott volna, ha nem fogom meg. Ez csupán azért olyan fura, mert hatalmas vigyor ült az arcán. Mégis kinek örül ennyire? A hang bizonyára nem női volt, szóval nem lehet a bébiszittere...

(Cukrászda)

Különös érzés... amikor a felnőtt lányommal jövök, az új barátnőm házához, hogy megismerkedhessen a kicsi lányommal... Azt hiszem joggal mondhatom, hogy nem vagyunk éppen egy hétköznapi család... nem... azok semmi esetre sem vagyunk. Hisz itt vagyok én. Elmúltam 222 éves, de 20 éves a barátnőm. Van egy 203 és egy majdnem 2 éves lányom, miközben jómagam alig nézek ki 19 évesnek. Nem vagyunk egyszerűek, az biztos, és az életünk se volt, és talán soha nem is lesz egyszerű. Viszont, az biztos, hogy tűzön-vízen át mennék, és bármit megtennék a lányaimért is, és Yve-ért is, mert tiszta szívemből szeretem őket, és örökké szeretni is fogom!
De hát... most jöjjön egy nagy falatnyi pillanat az életünkből. Megismertetni az egyik lányomat a másikkal...
Amint a házhoz értünk, a bejárathoz kísértem Hope-ot. Kivettem a kulcsom a zsebemből, és kinyitottam az ajtót. Elvileg Delilah itthon van a felvigyázóval. Amint beléptem a küszöbön, emelt hangon szólaltam meg:
- Megjöttem! - gondoltam jelzem a felvigyázónak, és Delilah-nak is a jelenlétem. Aztán visszafordultam Hope felé, hogy beinvitáljam őt, jó házigazda lévén. Bár, mivel Yve nem lakik itt jelenleg, elvileg nincs szükség behívásra, hiszen nincs emberi lakó, csak Delilah, de Ő még kisgyermek csak... de jó modor is van a világon. Ám ekkor egy másik hang ütötte meg a fülem, mielőtt megszólalhattam volna...

Kórház - kórterem

Milyen faragatlanok lettek a taxisok. Odadobtam neki a pénzt, hagy örüljön. Még jó, hogy a kórházban rákérdeztek, hogy kit értesítsenek... Vajon kit? Delilah nem tud értem jönni. Hülyeség az egész.
Siettem az ajtóhoz, mindent gyorsan tudtam eddig le, nehogy már itt lassítsak. A kulcs fordult, a zár kattant, az ajtó pedig nyílt, ahogy ennek lennie is kell. Berohanva követtem a kislányos nevetést. Örömkönnyeket hullajtva kaptam fel, amint megfelelő távolságba értem. Ott volt!!! Ott volt a kezemben a kislányom!!!

Kellő forgolódás és szorongatás után megpillantottam a dadáját is. Fura, rá nem emlékeztem... Bal kezembe helyeztem a kicsit, jobb kezemmel pedig nyúltam a vélhetően meglepett illető felé.
- Nem tudok mit mondani, felébredtem. - vigyorogtam kínosan, aztán letudottnak minősítve a történetet tovább foglalkoztam a kicsivel. - Ha gondolja elmehet, kifizetem. Elakarom vinni itthonról a játszóra. Sőt, indulok is.
A táskámba nyúlva némi prémiumot felszámítva nyújtottam át az összeget, aztán finoman kitessékeltem. Ezután én is elkészültem a kicsivel, és már indultunk is.

Játszótér

Másnap, mire én felkeltem, már mindenki ébren volt, Delilah a nappaliban ücsörgött a földön, és néhány labda társaságában remekül elszórakoztatta magát, míg a felvigyázónő mellette ült a kanapén, és mindig ha Delilah elkapta a neki gurított labdát, nevetve megtapsolta, és megdicsérte.
- Szia Szépségem - hajoltam le kislányomhoz, és megpusziltam a haját, mikor melléjük értem. Aztán a felvigyázóhoz fordultam. - Van némi elintéznivalóm, így most el kell mennem, de délután itthon leszek, szóval ha gondolja, nyugodtan tekintheti magát szabadnak, majd én itthon leszek Vele - böktem fejemmel Delilah felé, mire a nő bólintva megköszönte kijelentésem, s nyugtázta, hogy menjek csak nyugodtan. Így elköszöntem tőlük, és véve a cipőm meg a kocsikulcsom, elhagytam a házat.

(folyt. köv. Kávézó)

(Katherine lakása)

Katherine-től eljőve nem volt épp túl jó kedvem... Azt hittem jó lesz ez a nap, ha már egyszer sikerült megmenteni Őt a haláltól, de hát... aztán a vége elég kellemetlenül végződött.
Mikor beléptem a lakás ajtaján, füleltem kissé, de Delilah szuszogása már az emeletről szállt felém, szóval Ő már aludt... bár nem csodálom, későre járt mire hazataláltam. Megköszöntem a felvigyázó munkáját, és Őt is elküldtem pihenni. Én még egy jó darabig nem tudtam nyugovóra térni... igazából furcsa volt újra idehaza... főleg, hogy Yve úgy volt ahogy, és hogy... mikor utoljára itt voltam, kidobott... Fájt a szívem és nyomasztott a bűntudat, hogy ilyen állapotban van...

(Kórház)

Besötétedett mire hazaértünk. Azt hiszem már vártak ránk, mert mire az ajtóhoz értem, kopogni se kellett, az ajtó nyílt is, és a felvigyázó nézett lépett is oda hogy átvegye Delilah-t.
- Megtenné kérem hogy lefekteti? Én járnék még egyet. Kiszellőztetném a fejem - kértem Őt egy kedves, de erősen bágyadt mosollyal, mire bólintott, és el is tűnt az ajtó mögött a kicsivel. Becsuktam mögöttük az ajtót, aztán elindultam, amerre a lábam vitt.

(folyt. köv. Elhagyatott templom)

(MF-határai)

Különös élmény volt újra a város utcáin járni, az elmúlt hetek küzdelme valahogy még távolabbinak tüntette fel a múltat, mint amilyen igazából volt. Mintha száz éve nem lettem volna már itt. És mivel ismertem már Yve temperamentumát, tudtam hogy nem éri meg például virágot hoznom, ha dühös, nagy eséllyel lenyomná a torkomon a csokrot.
A ház elé érve egyre idegesebben és idegesebben lépkedtem, egészen az ajtóig, hogy aztán bekopogjak. Azt biztos nem vették volna jó néven, ha csak úgy belépek. De nem kellett sokat várnom, már hallottam is bentről a hangokat, valaki beszélt, majd léptek közeledtek, és aztán nyílt is kifelé az ajtó. DE nem az állt ott, akire számítottam. Az ajtóban egy idegen nő állt, aki amint meglátott, máris elkerekedtek a szemei, és legalább egy percig bámult rám némán. Én magam úgy meglepődtem hogy szólni se tudtam, így csak némán néztem végig, amint megfordul, és befelé nézve a lakásba, odaszólt valakinek.
- Gyere Drágám, itt van apu! - és ezzel az utolsó szóval le is esett... Delilah-nak szólt?! A következő szemvillanás elmúltával pedig bentről egy kislány kacagását hallottam, majd sietős pici lépteket, és megjelent előttem egy csepp kislány... a nagyobbik kivitele annak a csodaszép babának, akit én itt hagytam anno... most a saját lábacskáján tipegett felém, hogy aztán megálljon a küszöbön álló nő mellett, és az Ő lábába csimpaszkodva nézzen fel rám.
- Istenem... - suttogtam meglepődötten, és talán kissé el is érzékenyülten is, miközben letérdeltem a lábtörlőre és úgy néztem fejmagasságból a kislányomat. - Hogy megnőttél... - nyögtem fel csodálattal nézve Őt, és kezem óvatosan nyúlt felé, mire egy pillanatig félősen bújt az eddig ölelt lábhoz, de mikor kezem a karjához ért, elengedte a nőt, és tekintetébe ismerős csillogás költözött, mintha felismerne...
- Apu vagyok, Delilah, hazajöttem - mondtam neki komolyan, s majdnem felkiáltottam örömömben, amikor hozzám lépkedett, és kis kezeit a nyakam köré fonva a karjaim közé bújt. - Drágaságom... - öleltem magamhoz, s közben felálltam vele.
- Örülök hogy végre itt van - szólalt meg az előttem álló nő, míg én Delilah-t ölelgettem, Ő pedig a nyakamba bújt.
- Ismer engem? - kérdeztem vissza kicsit meglepődve, hisz én eddig nem ismertem fel Őt, de... ahogy aztán jobban megnéztem, rá kellett jönnöm, hogy igen, találkoztunk már futólag, régebben is Ő vigyázott Delilah-ra ha nekünk dolgunk volt. - Ohh, már tudom. Bocsánat, rég volt már, hirtelen... nem ismertem fel - szabadkoztam, miközben füleltem befelé a lakásba, de aztán rájöttem, Yve biztos nincs itthon, hisz ha itt lenne, nem lenne itt a felvigyázó.
- Yve merre van? Soká jön haza? - kérdeztem, mielőtt válaszolhatott volna a felismerésemre.
- Maga nem tudja? - kérdezett vissza, és arcára újra kiült a döbbenet. De az enyémre nem különben, s az enyém a félelemmel vegyült.. Megráztam a fejem, hogy nem tudok semmit. - Yve a kórházban van. Már néhány hete. Mióta maga eltűnt. Balesete volt, valaki megtámadta, és kórházba került. Először úgy tűnt hamar kiengedik, de aztán történt valami, az orvosok szerint a sokk túl nagy hatással volt a szervezetére, és összeomlott. Most kómában van. Nem tudnak vele mit csinálni, csak várhatunk, hogy a szervezete kiheverje a történteket, és magától felébredjen.
Megfagyott az ereimben a vér, s kicsit ösztönösen szorosabban öleltem Delilah-t. Ezt egyszerűen nem tudtam elhinni, és nem is értettem... Hogy történhetett ez? És én miért nem tudtam?? Miért nem keresett meg valaki? Vagy... bármi...
De be kellett látnom, gondolataim csak a kétségbeesés szüli. Nincs ember aki elérhetett volna, hisz nem is vittem magammal semmit, nem is hagytam elérhetőséget. Nem is egészen számítottam rá hogy lesz visszatérés...
- Azóta akkor... maga vigyázott Delilah-ra? - kérdeztem, s közben kislányom elhúzódott tőlem, majd lekéredzkedett a földre. Leengedtem Őt, mire el is szaladt, vissza be a lakásba. A felvigyázó közben bólintott a kérdésemre. - Nagyon köszönöm. S... sajnálom. Sürgős ügyben kellett elmennem, tudtam hogy Yve kórházban van, de... én még azt a hírt kaptam hogy jól van, és hazajöhet. Előbb nem tudtam jönni vagy jelentkezni... - igyekeztem kivágni magam, nehogy a nő akadékoskodjon valamin. Bár kedvesnek tűnt, de ember, szóval sosem lehet tudni mit reagál ilyen szülői helyzetekben.
- Nem kell megköszönnie, szeretem a munkám és a kislányt is. Reméltem hogy visszajön, vagy hogy Yve mielőbb felébred. Jól elvoltunk, nem volt probléma.
- Én akkor is nagyon hálás vagyok, biztosíthatom, hogy meg fogom hálálni. Nagyon sokat köszönhetünk magának - hálálkodtam komolyan, és őszintén. Vigyázott a lányomra, amikor én nem tehettem, és az anyja sem, ezért pedig végtelenül hálás vagyok - beszédemet félbeszakította, amikor Delilah visszajött hozzánk, kezében egy nagy plüssmacival, meg egy sapkával, ami a méretéből ítélve az Övé lehetett. Először elmosolyodtam, amikor felém nyújtotta ezeket, aztán elvettem őket, és előbb Rá, majd a felvigyázóra néztem.
- Kérem, öltöztesse fel, szeretném elvinni magammal, meg akarom nézni mi van Yve-val, és nem akarok ilyen hamar elválni Tőle - simogattam meg a lányom arcát, mire a nő bólintott, és felvéve a karjába a kicsit, bement vele a házba.
Nem kellett sokat várnom, néhány perc múlva visszatértek, s akkor Delilah már jó melegen fel volt öltöztetve, kabátba, sapkába, sálba, lábán vastag cipővel.
- Köszönöm - vettem át Őt mosolyogva, majd leengedtem a földre, hogy kezét fogva hagyjam sétálni magam mellett az úton, amíg akarja. A felvigyázó felhívta a figyelmem hogy még kicsi, és hamar el fog fáradni séta közben, és talán jobb lenne vinni a babakocsit is, de megnyugtattam, hogy nem probléma, akkor majd én viszem Őt. Aztán elbúcsúztunk, és míg a nő visszament a házba, mi Delilah-val elindultunk a kórház felé.

(folyt. köv. ott)

- Természetesen. - léptem el mellőle, hogy ténylegesen megérkezhessen, majd elindultam a konyhába.

Konyha

És nyílt az ajtó. Kissé elrévedeztem, de Yve arcát látva felkaptam a pillantásom, és igyekeztem arra koncentrálni, amiért ide jöttem..
- Szia Yve - köszöntem neki én is, belépve mellette az ajtón. - A segítségedet szeretném kérni egy fontos dologban. Ráérnél most esetleg hogy beszélgessünk egy kicsit? - érdeklődtem, gondolván, hogy most nem lenne a legokosabb csak úgy a dolgok közepébe vágni...

Már 2 napja nem tettem ki a házból a lábam. Egész nap takarítottam, vagy Delilah-val foglalkoztam. Le kellett kötnöm magam, hogy ne bőgjek, ahogy éjszakánként tettem. Talán hiba volt elküldenem Viventem-et azért, hogy lefeküdt valaki mással. De nem kockáztathattam az miatt a gyerekünk életét, mert ő kiszámíthatatlan állapotban van.

Épp a konyhában mostam fel, amikor kopogtattak. Mivel nem vártam vendéget,már készítettem is elő a házalónak a szövegem, hogy miért is nem érdekel, amit árul. Amikor azonban kinyitottam az ajtót, meglepetten vettem tudomásul, hogy itt nem valami cikket fognak majd bemutatni. Emily állt a küszöb túloldalán. Egyszer láttam őt mindössze, és akkor is ő keresett meg engem. Vajon most is ezért jött? Segíteni? Akkor sem értettem, hogy honnan értesült a problémáimról... Talán a Godfrey-es dolog miatt jött. Hamarosan úgyis megtudom.

- Szia... Emily - néztem értetlenül, majd körbetekintettem mögötte az utcát. Sehol senki. Bámulatos, hogy ez a nő mikre képes. - Gyere be! - intettem elállva az útjából.

Megleptek Niah szavai. Meglepett, bár azt hiszem tűrhető erővel magamban tudtam tartani azt az arckifejezést ami ki akart ülni az arcomra... Nem akartam hogy lássa rajtam hogy tudom mi a zavartsága oka, és nem akartam hogy lássa, hogy rosszul érzem magam maiért ilyen érzetet keltettem benne... Mert biztos voltam benne hogy a csók miatt van most ez, és én úgy éreztem rosszat tettem, amit nem szabadott volna nekem tenni... De nem akartam hogy ezt lássa, mert nem akartam hogy még rosszabb érzések keletkezzenek benne. Az évek, és a rutin, a régi tanok segítségemre voltak, képes voltam magamba zárni minden érzelmem, és komoly, megértő arccal bólogatni a kérdéseire, és a kimondott mondatokra.
- Persze, menj csak nyugodtan - bólintottam, s arrafelé intettem amerre Ő is.
Azután megvártam amíg elfordult tőlem, és elindult vissza az ellenkező irányba. Én pedig újra az ajtóhoz fordulhattam, s ezúttal már ténylegesen be is kopogtam.

Egész úton kavargott a fejem. Hogy min? Vagy ezernyi dolog zakatolt benne. Az este.. a hold.. az erdő... és a boszorkányok... A szellem akinek napsárga szemei éreztem ahogy követnek, akar engem, és mindaz ami az imént történt, benn a Főtéren... ÉN... amit tettem.. és amit ő tett.

Kis híján léptem csak a sarkára, ahogy megérkeztünk egy ház elé. Ugyanolyan mint a többi. Semmi különbözet. Nagy ház, ablakok, és éreztem, hogy én erre most nem vagyok képes. Csak ülni, bólogatni hevesen, miközben belül a képek, az érzések, milliónyi darabra feszítenek. Már lendült a keze kopogásra mikor a háta mögül a vállára csúszott a kezem.

- Emily... - kezdtem bele kedvesen, de hallani lehetett a hangomon a feszültséget - Nézd... problémát jelentene.. - tartottam rövid csendet azon gondolkodva hogyan is folytassam - Nekem ez nem megy. - enegdtem el a vállát és kezdtem el rázni a fejem - Én oda nem tudok bemenni. Most.. nem. - állapodtam meg végül a szemeiben, de fejemben egészen más dolgok játszottak.

Nagy levegőt vettem.

- Meg tudnád ezt csinálni.. nélkülem? -biccentettem óvatosan egy pillanatra sem eresztve a szemeit. - Muszáj lenne egy kicsit... - fordítottam el a fejem - levegőznöm... - pásztáztam végig a környezetet. - Kicsit egyedül kell lennem. - találtam vissza célirányosan a szemeibe. Kimondtam. Miért ne mondtam volna!? Talán mert.... Mégis inkább a szemeimmel kértem.

- Menni fog... ?


(A város rétje)

(Főtér)

Néhány percnyi séta után megálltam egy ház előtt. Egy ház, amit láttam... s ahol elvileg az lakik, akit keresünk...
- Ez az, itt is lakik egy boszorkány - néztem Joshuára, majd újra a házra, s lassan elindultam az ajtó felé. Már majdnem bekopogtattam, amikor Joshua megállított...

Park


Úgy jöttem, mint akit üldöznek. Nem szaladtam, de azért a futólépés megvolt. Csak itthon akartam lenni, megszorongatni a lányom, megszeretgetni a szerelmem, majd bebújni a takaró alá és aludni.
Persze, ahogyan beértem a házba, egyből dugába dőltek terveim. Ahogy lenni szokott... senki sehol. Delilah a kiságyban, mellette a kanapén a bébiszitter. Nagyon idilli.

Említenem sem kell, hogy Viventem nem keresett. Nocsak, ennyire elijesztettem volna? Kizárt... Biztos, hogy nem... Majd jön, ha akar. Vagy akkor, ha meglátja az óráján, hogy jócskán belesétáltunk az éjszakába, és legalább ideszólhatna, hogy "hé csöppem, ne várj, mert még jócskán elidőzök itt a semmi közepén", vagy mit tudom én...

Felébresztettem, megköszöntem a gyorsaságát, majd hazaengedtem a lányt a kanapéról. Elfoglaltam a helyét egy üveg bor társaságában... majd az üveg felénél kidőlve szundítottam el.

...ház előtti udvar, veranda, bejárat, valamint hátsó, azaz belső udvar...