Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Elhagyatott városrész

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Elhagyatott városrész Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Elhagyatott városrész Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 17, 2016 2:09 pm
Ugrás egy másik oldalra
Régi lakóházak, amik növények, állatok és szellemek otthonává váltak az elmúlt évek alatt

Elhagyatott városrész 738.0Elhagyatott városrész Centralia
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 17, 2016 2:42 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my saviour
Úgy tartják, hogy az álmok mezején semmi baj nem érhet minket, de valóban így lenne? Emlékszem arra, hogy mennyi hónap eltelt, mire összeraktam a rádióban és a tévében hallott gyilkosságokat… Én követtem el őket, nem egy államban köröznek már, vagyis nem engem, hanem az ismeretlen gyilkost. Magam sem értettem, hogy eleinte miként lehetséges, de ha meg megpróbáltam nem aludni, akkor meg még szörnyűbb dolgok történtek. Én senkinek se akarnék ártani, hiszen legtöbb esetben még a képességemtől is megszabadulnék, de még se lehetséges, nem tehetem meg. Az ereimben tündérvér csordogál, így nem szökhetek meg az én személyes első átkom elől. Nem értem, hogy más tündérek miként birkóznak meg vele… Sose akartam mások gondolatát, vagy érzéseit hallani, hiszen okkal nem mondanak ki dolgokat, míg máskor akár a saját, vagy esetleg más életét is megmenthettem ez által. Éltem már annyi ideje, hogy tudjam mikor mit érzek, vagy éppen mi történik velem, ha megérintek valakit, de pontosan ezért is kerültem az emberek érintését. Nem akartam hallani a félelmüket, vagy éppen a gondolataikat, hiszen olykor kellemes képeket, dolgokat lehetett látni, míg máskor kész csoda volt, hogy nem fordult fel a gyomrom egyből.
Reménykedtem abban, hogy egyszer ennek az átoknak vége lesz, hiszen ha ez sokáig így fog menni, akkor talán önként ajánlom fel a véremet az egyik vámpírnak, hogy megöljön. Ő pedig jól lakjon velem. Legalább eggyel kevesebb gyilkos lenne a világon. Az esőcseppek könnyedén koppantak az ablaküvegen. Nem akartam aludni, de az esőcseppek ütemes koppanásának köszönhetően végül álomba szenderültem. Azt pedig csak a szellemek sejthették, hogy hamarosan újra le fogok csapni, de teljesen más miatt. Nem én vágytam az emberek vérére, nem én akartam bosszút állni azért, mert ők élhetnek, hanem sokkal inkább az a boszorkány, aki hosszú évtizedekre fogságba zárt. Egykoron megbíztam benne, de végül elárult és egy báb lettem. A szökésem után pedig nem sokkal beteljesedett az átka, amivel egykoron sújtott.

*******

A fák levelei elnehezedtek az esőcseppek alatt, mintha csak az elátkozott tündér könnycseppjeinek a súlya vegyült volna el valójában az esőcseppekben. Az erdőben szint nesztelenül haladt egy vöröslő árny, miközben egyre közelebbről hallott egy-két nevetést. A ruhája tépázott volt, mint egy bajba jutott nőé lennének, de ő nem volt az. Ő csak nem volt önmaga, míg a remény élt benne, hogy ő csak békésen alszik a fehér dunna között, addig az átok újra lecsapott és a nevetés helyett hamarosan sikoly hangja szelte keresztül az erdőt. Könnyedén hullott a földre a szőkeség teste, miközben vérbuggyant ki az ajkai közül. A kés újra lecsapott, miközben a vöröslő hajú test lelke ébredezni kezdett ismét. Érezte, hogy valami nem stimmel, de talán pontosan úgy, ahogyan az elmúlt időszakokban megint túl későn fogja tudni visszanyerni a teste felett az irányítást, hiszen nem ez lenne az első, de talán az utolsó se, hogy vér borítja áratlan és riadt arcát, vagy éppen a ruháit, miközben egy hulla felett tér magához… A közeledő lépteket meg nem is hallhatta, hiszen önmagával küzdött. Az átok ellen, hogy végre az íriszein keresztül ő pillanthassa meg a világot és az újabb ártatlan lány életét még megmenthesse. Aki ismerte őt és látta volna most a pillantását, az egyből rájött volna arra, hogy nem az néz rá vissza, akinek kellene. Mintha csak egy idegen személy ülne az íriszek mögött. Egy bosszúszomjas és gonosz teremtés…


it's not the end ••  41 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 17, 2016 9:30 pm
Ugrás egy másik oldalra

Seraphina & kol

Néha nem válik hátránynak az embernek, ha egy kicsit megy és felfedezi a környéket. New Orleans erdejében rengetegszer jártam már, de még mindig ugyanúgy volt számomra idegen. Ráadásul, segít a friss levegő kicsit kitisztulni, elvégre az elkövetkezendő időkhöz muszáj lesz szednem egy kis erőt. Valójában egy kicsit megtörtnek is mondhatnám a jelenlegi állapotomat, a legkevésbé sem érzem magamat Humorheroldnak. Egyedül járom a város minden szegletét, de egy bökkenő, hogy nem találok olyant egyelőre, aki ismerős lenne emlékezeteim szerint. Amikor Kaleb testében voltam, okoztam egy s mást, de most, hogy a saját testemet kaptam vissza, mintha ez az egész egy lecke lett volna számomra. Érdekes módon nem végeztem mostanában senkivel sem, ami nálam igen csak ritka számban megy. De talán ez azért is van, mert boszorkány vagyok, nem pedig egy vámpír, aki olyan, mint egy macska, hogy csak a gyilkolás hajtja előre. De talán az is hozzájárul a rosszkedvemnek, hogy Bonnie elment. És az érzés is egészen idegen még számomra, elvégre én sohasem ápoltam ilyen stabil érzelmet senki iránt sem. Én... nem tudtam sohasem pozitív érzelmeket produkálni.
Na de, annyira még nem mentek el otthonról, hogy az érzelmeimre gondoljak, hiszen továbbra is kell tartanom magamat, nem szabad, hogy elérzékenyüljek! Egyrészt nem rám vall, másrészt meg fúj, undorító.
Elborult fintorokat produkál arcom, miközben átlépek egy nagyobb kifordult fatörzset. A fekete bakancsom kellően elsüpped legalább félig, amikor figyelmetlenül belelépek egy-egy sáros gödörbe. Gyönyörűen fogok kinézni, mire én innét kiérek. De persze, nem vall rám az, hogy finnyás legyek. Gyerekkoromban tetőtől talpig vastagon állt rajtam a sár és a kosz, úgyhogy... talán őskövület vagyok, de volt pár másodperc, amikor aránylag elfogadható volt élnem.
Az idő is kezd kissé hűvössé válni, ezért is kissé dideregve húzom magamon össze a bőrdzsekimet, miközben tenyereimet jó mélyre dugom beljebb a zsebeibe. Kissé szokatlan még, hogy fázom, és emberi ételen élek, de ha előnyt szeretnék élvezni bármiben is, akkor bizony kénytelen vagyok áldozatokat hozni. Idővel meg majd talán élvezni is fogom.
Körülbelül negyed óra elteltével is baktatok, de mostanra már kifele az erdőből. Meglátom a legközelebbi, romos épületet, és ahogy közeledem, ezzel tisztul a levegő, így egyre több leépült házak bukkannak fel szétszórtan. Megvallva, ezen a részen még nem igazán jártam, ezért is tartózkodóvá válnak lépteim. Annyira talán nem kell tartanom, hiszen egy kihalt területről van szó, kétlem, hogy bárki is lenne itt. Az viszont nem kizárt, hogy egy vérfarkas falka élhet itt, elvégre ők kimondottan az ilyen területeket kedvelik. Bár, kétlem, hogy találkoznék bárkivel. Mindenesetre nem félek, mindössze csak nem szeretnék újra egy ostobaság miatt meghalni. Kissé már röhejessé válna.
Amint teljesen megközelítettem a környéket, egyszer csak gyökeret vernek lábaim. Lehunyom szempárom egy pillanatra, és míg hegyeztem füleim, valami ismeretlen hangra kapom fel figyelmemet. Tekintetemet elfordítom jobbra, és akkor fedezek fel egy női alakot. Mintha bajba jutott volna. A ruházata szakadt és véres volt, szinte már-már éppen csak nem csúszott le róla. Ám mikor az előtte heverő női testet figyelem meg, hirtelen a levegő is keresztül akad torkomban.
Ahogy egyre közelebb kezdek közeledni a nő felé, egyre inkább kezd valami emlék bennem felelevenedni.
- Sera? - Kérdezem a nőtől bizonytalanul. A kosztól, a vértől és a szakadt ruhától aligha tudom őt beazonosítani, és talán hülyeség a kérdésem, lehet, nem is ő az. De rettentően hasonlít rá.
Mikor egy karnyújtásnyira leszek tőle, óvatosan leguggolok mellé, és a nő kócos hajtincsét eltűröm füle mögé, hogy jobban láthassam őt.
Igen, ő volt az. De annyi ideje már, hogy nem láttam őt. Megvallva, talán el is feledkeztem róla, azt hittem, már régen halott. De nem.
- Shh.. - halkan csitítgatom, miközben óvatosan karjaimba veszem őt. Látom rajt, hogy aligha van magánál. Bármennyire is érdekel mi van vele, nem a legjobb alkalom lenne most kérdezgetnem őt. Most egyelőre az a legfontosabb, hogy biztonságos helyre vigyem őt. Nos, igen. Néha a jóság is kitelik belőlem.
©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 18, 2016 12:23 am
Ugrás egy másik oldalra

to my saviour
Nem akartam senkinek se ártani, nem akartam többé hullák feledt ébredni. Eleinte azt hittem, hogy azokat bántom, akik nem értették a nem fogalmát, vagy akik csak beszóltak valami miatt, esetleg gúnyosan kinevettek, de aztán idővel ártatlan lányokat bántottam. Fiatalokat, akik hasonló korúak lehetnek, mint én és talán arra a boszorkányra hasonlítanak a szőke hajkoronájukkal, aki egykoron elátkozott. Vagyis előbb bezárt, szolgaként tartott, időstestbe költöztetett, hogy utána minden nap megnézhessen a bezárt testemet, ami egy fikarcnyit se öregedett. Gyűlöltem minden egyes napját azoknak az időknek, s mind ezt miért? Azért, mert olyan férfiba szerettem bele egykoron, aki őt is szeretet és szerinte elvettem tőle a legértékesebb kincsét. Egy férfi szívét nem tudod elvenni senkitől se, ha az már valakié, legalábbis én mindig így gondoltam.
Nem ismertem ezt a vidéket, nem is itt éltem és jó darabig fel se tűnt, hogy az álmok mezejének vége szakadt és megint alva járok, vagyis inkább valaki más uralja a testemet és a tetteimet. Sose akartam másoknak ártani, a képességemet is inkább mindig jóra használtam, mintsem rosszra, de pontosan tudtam azt, hogy néha egy-egy ki nem mondott szót megérezni és az alapján az emberek kedvén javítani mennyire jó érzés lehet, ahogyan mennyire érdekes reakciókat tud kiváltani az emberből.
Az is tény, hogy sose voltam annyira bátor, hogy ennyire elhagyatott épületek közelébe jöjjek. Nem is értem, hogy ennyire törékenynek tűnő mit is kereshetett itt, vagy honnan tudta azt, az a valaki, aki ilyenkor a testemet irányítja, hogy kit is fog itt találni. Talán csapda lett volna? Nem tudom, hiszen a kés könnyedén sújtott le, miközben a sikoly szelte át az erdőt, zavarta fel a madarak almát, amikor én elkezdtem észhez térni és a köd kezdett tisztulni, de még mindig csak annyira, hogy azt tudjam már nem az ágyban vagyok. Arcomat, a hajamat, a ruhámat könnyedén borította vér, ahogyan a ruhám is kissé szakadt volt a zordvidéknek köszönhetően, vagy ki tudja, hogy még mi történt velem, vagy éppen korábban kinek az életét vehettem el.
Lépteket se hallottam, ahogyan a nevemre se figyeltem fel először. Egyszerűen csak hirtelen azt éreztem, hogy ismét ketrecbe zártak az elmém legmélyén. Ki akartam szabadulni, ráztam a rácsokat, egyszerűen csak még se ment. Mintha azt akarta volna az a boszorkány, hogy premierből nézem végig, ahogyan a közeledő alakot is megöljük. Együtt, hiszen most már én is jelen voltam, csak nem uraltam a testemet. Csak láttam azt, amit látni kellett.
A kés könnyedén lapul meg a kezeimben és már éppen totálisan lendülne, amikor leguggol mellém, de amikor hozzám ér, akkor valami megtörik. A varázslat gyengül és mielőtt komoly sérülést szenvedhetne el Kol sikerül átvennem az irányítást, így csak éppen, hogy a kezét megvágja a penge, miközben elüvöltöm magam elmémben, de már a szám is reagál.
- Neeee!!! – aztán pedig az egész testem az enyém, a pillantásom tiszta ismét, láthatja, hogy valami változik, mire még inkább remegni kezdek a félelemtől. Amikor magához ölel, akkor csak elsírom magam, majd a kést pedig a hatalmas fűbe ejtem…
- Én…. – kezdek bele, de mégis mit mondhatnék. – én nem akartam bántani őt, én nem tudtam mit teszek… - mondtam szinte alig érthetően, hiszen közben egyre inkább zokogtam és Kol ölelésébe bújtam, aki olyan volt számomra, mint egy védelmező báty. Sokan csak a rosszabbik oldalát ismerik, én tudtam, hogy valójában mi lappang a szívében.
- Sajnálom…. – csak ezt teszem hozzá, mikor az ujjam a kisebb vágásra téved a karján. – Hol vagyok? Mi ez a hely? – teszem fel az újabb kérdést rémülten, még ha tudom is, hogy a karjai között nem érhet baj, hiszen a báty mindig megvédi a húgát. Nem értettem azt se, hogy az érintésének köszönhetően miként sikerült ennyire hamar visszatérnem, hiszen korábban már vélhetően a halálán lett volna a második személy is, mire sikerrel járok… Egyszerűen csak nem értettem semmit se és túlzottan is féltem, még ha biztonságban is voltam az ölelésében.


it's not the end ••  41 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 22, 2016 1:15 pm
Ugrás egy másik oldalra

Seraphina & kol

Ha bárki kérdezné tőlem, hogy mi a véleményem a testvéreimről, akkor nem éppen vállat veregető dicséretet beszélnék el róluk. Egy pillanatig talán Elijahnak is képes lettem volna megbocsájtani, de aztán eszembe jutott, hogy milyen szorgalmasan segített Klausnak abban, hogy koporsóba juttasson engem a korcs testvérünk. Még jó, hogy ketten el tudtak velem bánni. Kettő az egy ellen nem sok egy kicsit?
A harag igazán elenyésző a mostani kilátás szerint, jobban él bennem a gyűlölet és a bosszú, de persze még nem tudhatom, hogy mit fogok véghez vinni. Aki ismer, pontosan jól tudja, hogy a saját érdekeimet tartom szem előtt, és senki másnak nem fogom előnyben részesíteni a kényelmét magam előtt. Még egyelőre csak a terepet mérem fel, és akit tudok megkérdezek, hogy mit tud a jelenlegi helyzetekről, hiszen felesleges lenne elhamarkodott döntésekbe rohanni. Ha Klaus olyan ajánlatot tesz, ami nekem megfelelő, talán életben hagyom azokat, akikhez kötődik. Kezdhetném a szöszitől, na meg a kis porontyától... vajon mennyire viselné meg az én bátyámat, ha valóban halott lenne a gyerek? Netán véletlenül elkotyognám, hogy a nagy őshibrid hazudott a városnak? Egyelőre még köszönettel illene felém, hiszen ha annyira nem lennék kegyelmes, akkor már most teli lenne a város minden szeglete az ellenségeivel. Velem az élen.
De persze, ne gondolja senki se azt, hogy egy kegyetlen vérengző vadállat vagyok. Vagy is de, mert így van. Egy igen csak jelentős testvéremről nem esett szó, aki voltaképpen a húgom. Rebekah is szintén a városban van a kölyökkel, de vajon mennyire hajlandó Klaus cselédje lenni továbbra is? Rebekah igen csak befolyásolható, és lássuk be... én a manipulálás megkoronázatlan királya vagyok. A húgom szintén szenved ebben a körben, én viszont képes lennék megadni neki azt a kényelmet, amire mindig is vágyott. Persze, ez csak annyit követel, hogy mondjon le a bátyánkról, és ne szolgálja tovább. Biztos vagyok benne, hogy Bex nem lenne ellene az ötletnek. Meg különben is... ő az egyetlen testvérem, aki valamilyen szinten ugyanúgy szenvedett, ahogy én. Különösebben nem mutatok ki senki felé sem sajnálatot, de Rebekaht kölyök kora óta ismerem, és persze, valami testvéri érzelmeket táplálok azért iránta, nem tagadom.
Gondolataimból Sera rángatott fel, ahogy megvágta kissé a karomat. Nem szisszentem fel, de mivel halandó testben vagyok már egy ideje, természetesen megéreztem a vágást mikor végighúzta a karomon. Tudom, hogy nem azért tette, hogy ártson. Ha azt hinném, akkor már nem élne.
A véres tőr az elhanyagolt pázsit áldozatává válik, de én mindeközben elemelem Serat a halott női testtől, hogy minél távolabb vigyem tőle, nehogy jobban felkavarja a tette. Fogalma sincs, hogy hol van és mit tett, bár megvallva én sem igazán tudom ezt az egészet hova tenni. Régen is eléggé problémás lány volt, de úgy látszik ez máig sem változott.
Hagytam, hogy kisírja magát, egyáltalán nem zavart. Legalább sír helyettem is egyet.
Stabilan fogtam karjaimban, és most sajnálom igazán, hogy nem rendelkezem a régi gyorsaságommal. Hamarabb el tudnám őt vinni innét, de most csak a jelenlegi pór sebességemre hagyatkozhatok. Neki végül is nem kell megerőltetnie magát, elvégre a karjaimban viszem őt, de nem is várom el, hogy haptákba vágja magát. Segítek neki, ahogy régen is tettem.
- Most még elnézem neked. - Válaszolom a sajnálat kérésére, de persze nem gondoltam teljesen komolyan szavamat. Próbáltam a figurát lazábbra venni, és nem túldramatizálni. Nem vagyok agyturkász, de paraszti ésszel tudja az ember, hogy a pánik nem vezet jóra.
- Azzal ne törődj, hogy mi történt. Haza viszlek magamhoz addig. Ha nem gond, nem bolyongok a városban, hogy hol laksz. Ráér az később is. - közlöm vele szándékaim, miközben aprólékosan kezdünk kitérni az erdő karmai közül. Mindeközben óvatosan tartom őt karjaimban, még is egészen szorosan, hogy biztonságban érezze magát.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 23, 2016 7:28 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my saviour
Tényleg nem értettem semmit se, vagyis nem kellett volna meglepnie már annak, hogy ismét egy holttest mellett ébredtem fel, de lassan már minden ébredésem ilyen lesz, ha álomra hajtom a fejemet. Régebben azt hittem, hogy lehet valami összefüggést találni, de már régóta meg se próbálom megfejteni. Úgy érzem, hogy erre az átokra nem lehet megoldás, arról pedig fogalmam sincs, hogy meddig fogom tudni elnyomni az újra és újra felemésztő tűzet, amit minden gyilkosság után érzek.
A könnycseppek könnyedén gördültek végig orcámon, miközben a holdfényének a játékában néha ezüstösen csillantak meg. Mintha csak valami gyémántok lennének, pedig inkább tűntek mázsássúlynak. Az pedig, hogy még őt is megvágtam megrémisztett és csak még inkább mart legbelül a bűntudatom. Mintha csak valami ördögi körbe kerültem volna, amiből többé nincs menekvés, mintha sokszor más irányítaná a testemet és engem totálisan kizárna belőle, ha pedig balszerencsém van, akkor páholyból nézhetem végig azt, ahogyan valakinek az életét kiontom. Mintha a világban nem lenne elegendő kegyetlenség, hanem inkább még egy szörnyet megteremtett volna valaki. Én sose akartam senkinek se ártani, erre tessék… Azt hiszem szerencsés lehetek, amiért Kol talált rám. Korábban se volt sose egyszerű, hiszen a vérem még inkább csábította őt, mint az emberek vére. A tündérvér olyan a vámpíroknak, mintha csak valami isteni nedűt kóstolnának meg, de most nem gyógyult és nem is tűnt úgy, mint aki szenved ettől. Még inkább összezavarodtam, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy egyszer meghalt és most már boszorkány lenne. Régóta nem láttuk már egymást.
- Azt se tudom, hogy hol vagyok. Sose láttam még ezt a vidéket… - szólaltam meg remegve, miközben a pillantásom csak úgy cikázott a táj egyik pontjáról a másikra. Egyszerűen csak nem értettem, hogy hol vagyok, vagy éppen mi ennek a vidéknek a neve. Nem lepődnék meg azon, ha eléggé messze kerültem volna otthonról. Nem ez lenne az első eset. – Segíteni kellene neki… – motyogtam az orrom alatt, pedig mélyen legbelül éreztem, hogy a szőke teremtés már halott. Biztos volta, hiszen élve sose ússza meg senki se. Mindenkinek vesznie kell, de nem értem, hogy miért vagy mi alapján dönt.
- Otthon? Te itt élsz? – kapcsoltam végül, de még mindig eléggé zavarodott voltam. Biztonságban éreztem magam a karjai között, hiszen a „testvéri kötelék” ilyen, vagyis legtöbb esetben. Még ha mi nem is voltunk vér szerint. Annak köszönhetően pedig, hogy magához ölelt, én pedig mindenképpen megérintettem őt, az érzései és a gondolatai könnyedén cikáztak a fejemben. – Nem vagy szörnyeteg. Miért gondolod ezt? A bosszú meg nem old meg semmit se… - tettem még hozzá, miközben a pillantásom még mindig tele volt félelemmel, zavarodottság köde pedig még mindig fogva tartott. A szavakat pedig úgy mondtam, mintha nem is a képességemnek köszönhetően tudnám, hanem ki is mondta volna, de kellett egy kis idő, míg a pánikon átjutott az, amit érzek. Akár akarok, akár nem. Ezek után szerintem senki se lepődjön meg azon, hogy nem szívesen érintek meg senkit se. Ennyi évvel a hátam mögött, s a sok gyakorlásnak köszönhetően – amiket a fogságomon kívül tehettem meg -, azért szereztem tapasztalatot, hogy jó tündér lehessen belőle. Egyszerre volt átok, ahogyan mentőöv is ez a képesség.



it's not the end ••  41 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 24, 2016 8:13 pm
Ugrás egy másik oldalra

Seraphina & kol

Igyekeztem minél távolabb kerülni ettől a helytől. Ez az egész egy szellemvárosnak tűnik, bár engem egyáltalán nem rémisztett meg, elvégre nem stílusom a félelem. Serat akartam elvinni onnét minél előbb. Mélybarna szemem sarkából láttam, hogy a halott női test után néz, de hiába teszi. Szerintem vagy hatszor megölte egymás után. Ránézésre sem volt túl gerjesztő látvány a műalkotása.
Azt már előre látom, hogy az összes rajtam lévő ruhadarab egyből a mosóba fog landolni. Seratól a vér rámtapadt, mintha én is cinkosa lettem volna az ügynek. Azt hiszem a fehér pólóból ez már sohasem fog kijönni. Nem baj, valahogyan majd leverem ezt Seran. Szerettem ezt a felsőm. Mindegy, pótólható veszteség.
- Shh, Csingiling. - Nézek rá egy pillanatra míg rászólok, miközben lépteimet ugyanúgy tartom kifele. Vértől ázott hajtincsét füle mögé tűröm, hogy ne zavarja a látásban. Valójában nagyon is szerettem volna most rajt segíteni, ahogy régen is tettem. Őt sohasem tudnám magára hagyni, adja bárhogyan is a helyzet. Ő Rebekaht helyettesítette az életemben, aki ugyanúgy lenézett és semmibe vett, ahogy a bátyáim tették. Ám az érzés egyáltalán nem volt kölcsönös, hisz én szerettem Rebekaht. Ennek a nyoma a mai napig is meglátszik, elvégre ha minden úgy alakul ahogy én szeretném, akkor őt fogom elsőként meglátogatni. Természetesen semmiféle rossz szándékkal. Az csak akkor fog előfordulni, ha a korcs testvérünknek leadja a fonalat, amit igen csak hátrányommá válna. Egyelőre én a város szemében halott vagyok teljes mértékben, és nem is szeretném egyelőre felfedni magamat. Én vagyok most a város szelleme, aki bolyong a falak közt, kutakodva azok után akik tönkretettek.
Egyáltalán nem akartam szót fűzni Sera után, hiszen a halálom, amikor valaki próbálja belém magyarázni, hogy én vagyok a jó fiú, és nem a rossz. Ó, kérlek... miért is lennék én a jó, akinek több áldazata volt egész életében mint jó tette? Egyáltalán nem mutatom fel ezt sajnáltatásnak vagy bármi hasonlónak, hisz én élveztem amit tettem és teszek. Most segítek Seran, de tudnia kell, hogy nagyon könnyen elvesztem magam felett a kontrollt, olyankor pedig bármire képes vagyok. Nem érdekel akkor, hogy kivel van dolgom.
Ez persze nem azt jelenti, hogy Serat bántani akarom. Abszolút nem, csupán csak ez egy tudnivaló rólam, hogy visszaélni sem ajánlatos a jóindulatommal. Ez pedig nem csak Serara vonatkozik, hanem mindenkire.
- Nagy szerencséd van, hogy megtaláltalak.- Szólalok meg csevegőképpen, hogy elvonjam a figyelmét a mostani helyzetektől. - És bár én magam sem tudom, hogy hogyan, de talán ezt a sors akarhatta így. - Valóban csekély esélye volt annak, hogy valaha látni fogom őt, és igazán meglepett a jelenléte. Arról nem beszélve, hogy épp miként találtam meg őt.
- Te nem sérültél meg? - kérdezem tőle érdeklődve, miközben az utat figyelem, és az előttem lévő akadályokat, amelyeket pontos odafigyeléssel lépek át. Közben még mindig a karjaimban tartom őt, ugyanolyan stabilan és szorosan, ahogy eddig tettem.
Fogalmam sincs, hogy mi lehet vele. A korom nem lényeges, hiszen az idő csak azoknak való, akik a halált várják. Tehát a koromat leszámítva sok mindent láttam és tapasztaltam azon időn kívül mikor a koporsómban aszalódtam, de ilyennel nem volt szerencsém. Ha volt is, valószínű elsiklottam felette. Nem lényeges, hiszen megoldást fogunk találni a bajára. Boszorkány vagyok, így bármire képes vagyok.
©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Szept. 27, 2016 10:35 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my saviour
Nem túlzottan lepődtem meg a megnevezésemen, hiszen nem most először nevezett Csingilingnek, ahogyan mások is néha megtették, pedig még nem is szőke hajam volt. Könnyedén lehetett volna ezen változtatni, de inkább kihagynám az ilyen fajta praktikákat. Jobb szeretem a természetességet, ha már az életem ennyire káoszos, akkor amennyire lehetséges én ragaszkodnék a jól megszokott és természetes dolgokhoz. De hát annyira nem meglepő, hogy azzal a névvel illetet, hiszen nem sok tündérről tudni, hogy él, ahogyan ő a legismertebb is az emberek körében, vagy éppen azok körében, akik már olvastak, vagy néztek meséket, vagy ki tudja, hogy honnan értesültek róla.
Nem bántam azt, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a fura és rémisztő vidéket, de valahogy totálisan még mindig nem tudtam megnyugodni. Mi van akkor, ha nem is ő volt az első áldozat, mi van akkor, ha még többen vannak? Alig, hogy ezt végig gondoltam, a következő pillanatban egy kisebb robbanás rázta meg a vidéket, majd az egyik elhagyatott ház kigyulladt. Riadtan rezdültem össze és még inkább Kolhoz bújtam, mintha csak abban reménykednék, hogy ott nem érthet semmi baj se, pedig tudtam jól, hogy ez nem így működik. Viszont azt továbbra se értettem, hogy miként voltam most képes ennyire hamar visszanyerni az elmém, majd a testem felett is az uralmat. Ez sokkal lassabban szokott menni, mintha valami fura és megmagyarázhatatlan dolog történt volna.
- Igen, azt hiszem… - motyogom alig hallhatóan az orrom alatt, hiszen egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy olyan könnyedén távozhatunk erről a vidékről. – Lehet, vagy inkább valaki más akart téged is veszélybe sodorni… - mondtam elcsukló hangom, mert nem akartam arra gondolni, hogy esetleg neki is baja eshet miattam. – Talán nem kellene itt lenned, veszélyes vagyok Kol és ezt nem csak úgy mondom. – próbálom megtalálni a hangomat, de nem túlzottan megy. A tűzropogásának a jellegzetes hangja pedig egyre inkább betölti a teret, a területet. Sietve pillantok hátra, de nem hogy kisebb lángokba csapna át, hanem sokkal inkább jobban kezd el égni. A korhadtfa pedig könnyedén adja meg magát.
- Nem tudom, fogalmam sincs… - a hangom pedig még mindig megremeg, hiszen még mindig sokkban vagyok. S eddig nem túlzottan volt időm azzal foglalkozni, hogy esetleg valahol nem is más vére borít, hanem sokkal inkább az enyém. – Számít az, hogy megsérültem? Megöltem valakit, talán több mindenkit is. Nekem kéne ott feküdnöm!! – mondtam szinte könnyekben kitörve, hiszen tényleg nem értettem, hogy miként lehetséges az, hogy én még mindig élek és sose ért el a vég, de én állandóan elhoztam mások számára. Olyanok számára, akiket nem is ismertem és sokáig nem is tudtam róla, hiszen régebben mindig a saját ágyamban tértem magamhoz. Nem olyan régóta esik meg az, hogy a gyilkosságok után kezdem visszanyerni az elmém, majd szép lassan a testem felett is a hatalmat.
- A tűzet nem kellene eloltani? Nem akarok még több pusztítás okozója lenni. – fogalmam sincs, hogy mi miatt éreztem úgy, hogy az is miattam történt, de már valahogy nem is érdekelt. Egyszerűen csak Kolra pillantottam reménykedően, hogy hátha tud segíteni nekem. Hátha lehet ismét ő a megmentő. Szükségem volt rá, s nem csak a segítségére, hanem arra a biztonságra is, amit egy kistestvér érezhet a nagyobb mellett. Még akkor is, ha a vér minket sose kötött össze, hiszen ő attól mindig is a testvérem lesz, ahogyan azt is tudom, hogy nem szörnyeteg. Még ha ő ezt is gondolja magáról.



it's not the end ••  41 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 02, 2016 10:57 pm
Ugrás egy másik oldalra

Seraphina & kol

Teljesen meg van győződve arról, hogy ő okozott most mindent. Valójában csak a halott női test az ő műve itt, de megvallva egyáltalán nem érdekel az, amit tett. Megdicsérni nem óhajtom meg ezért, elvégre látom rajt, hogy a legkevésbé sem örül a tettének. Talán szívem mélyén sajnálom őt, hiszen csak egy egész parányi tartja vissza az őrülettől. Lássuk be, nem azért mentettem meg régen őt, hogy most megbolonduljon, így viszont ezzel tekintettel segíteni fogok neki. Megoldást fogok találni, hogy nyugodtabban térjen nyugovóra éjjelente. Bár fogalmam sincs, hogy miért ösztönzöm magamat arra, hogy segítsek neki. Ugyanolyan érzés fogott el akkor, mint mikor először megtettem. Nem nevezném magamat őrangyalnak a legkevésbé sem, de mindig ott termek, amikor ő igazán bajban van.
- Majd eloltódik magától, ezen ne aggodalmaskodj. - Válaszoltam határozottan, minden félelem nélkül. Nem volt okom aggódni, elvégre én okoztam ezt az aprócska tüzet. A holttest ott maradt, én pedig nem szeretném ha a reggeli sok barom újság a hulla fotójával lenne teli pakolva.
Időközben a lángoktól is eltávolodunk, hiszen azok az esőcseppek hatására hamarosan megnyugszanak, és már csak az elégett holttestet és pázsitot hagyják maguk mögött. A környék levegője kellően felfrissült az eső hatására, így aztán én is sokkalta nyugodtabbá leszek. Egyelőre fogalmam sincs, miként magyarázzam el neki a tényeket. Hogyan finomítsam le mindazt, ami most történt? Nem szeretném őt megrémiszteni, hogy voltaképpen sorozatgyilkos válhatott belőle tudta nélkül. Nem igazán szokott foglalkoztatni az ilyen dolgok, hiszen én mindenkit gondolkozás nélkül elnémítok, de Sera teljesen más e téren. A tömény gondjaim mellett most sorba állt ez is megoldásra várakozva, de még hirtelen én magam sem tudom,hogy mit kezdhetnék vele. Természetesen időre van szükségem, hogy valamilyen varázslat segítségével rájöjjek az ő gyógymódjára. Az is lehet, hogy ára is lesz neki, természetesen nem nekem, hanem a természetnek. Kétlem, hogy könnyű varázslattal sikerül a problémát semmissé tennem, de mindent elfogok követni, amint időm azt hagyni fogja.
Időközben a saját sebei is eltűnnek róla, melyet áldozata okozott védekezés közben. Segíteni szerettem volna neki közben, hogy legalább ne érezzen fájdalmakat. Nekem nem tart semeddig, míg eltüntetem róla a nem rá való tényezőket, de ő sokkalta tehetetlenebb ilyen téren.
- Remélem nem lesz hátrányodra, ha magamnál tartalak kis ideig. Kétlem, hogy bármelyik mihaszna boszorkány segítene neked, úgyhogy most be kell érned velem. - Tettem még hozzá, miközben az előttem lévő mostanra más tükörsimává alakult utat szemléltem.
Én a helyében egyik boszorkányra sem bíznám magamat rajtam kívül. Ezek a boszorkányok számító dögök, akik még a saját anyjukat eladnák némi szolgáltatásért, amit követelnek aztán az általuk segített bajbajutottaktól. Természetesen én sem tennék semmit sem ingyen, de nekem nem lenne gondom az ilyesmivel. Minden szívfájdalom nélkül végeznék azzal, aki tőlem segítséget akar kérni. Seraval ezt nem tehetem. Egyrészt önszántamból teszek most mindent az ő érdekében, másrészt pedig újra csak nem azért mentettem meg, hogy aztán megölhessem. Néha vannak őrült dolgaim, de ennyire bolond azért még nem vagyok.
Amint valami tisztább helyre tértünk be, gondolatban bemértem a terepet, hogy nem -e történhet itt bármiféle veszély. Rajtunk kívül nem éreztem senkinek sem itt a jelenlétét, így végül bőrdzsekimet könnyedén kaptam le magamról amit aztán a földre terítettem ki, s ráfektettem Serat, hogy pihenni tudjon, míg folytatjuk újra majd az utunkat.
Én önfeláldozóan ültem le mellé a vizes és sáros földre, miközben óvatosan magamhoz húztam, hogy a saját testhőmmel melegíteni tudjam őt. Nem szeretném, ha még taknyos is lenne még nekem mellé.
- Kicsit megálltunk pihenni, hogy te is le tudj nyugodni. Utána majd tovább megyünk. - Beszéltem hozzá nyugtató hangnemmel, hogy ne érezzen rajtam semmiféle feszültséget, így aztán ő se váljon zaklatottá. Már nem voltunk túl messze a város belsejétől, majd hamar találunk valami kis helyet, ahol kényelmesen megpihenhet.
Mindeközben még mindig finoman öleltem át, melengetve ezáltal. Időközben a haján is végigsimítottam, és egyik karján, hogy megnyugtassam. Semmiféle hátsószándékom nem volt, mindössze próbáltam tűrhető lenni. Nem éreztem most aktuálisnak, hogy egy tuskó legyek, mint általában.
©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 07, 2016 2:03 pm
Ugrás egy másik oldalra

to my saviour
- De…de… - kezdenék bele, de már nem mondok semmit se, hiszen a korábban a pusztító tűz szép lassan kezd kialudni, ahogyan az eső rákezd. Nem szerettem sose elpusztítani semmit se. A képességemet se gyakran használtam. Nem szerettem visszaélni az embereknek az érzéseivel vagy gondolataival, de volt olyan eset is, amikor nem volt más választásom. Nem szerettem volna otthagyni a fejemet egyik korban se. Túl sokat láttam már, még ha nem is vallottam be sose a koromat valójában. Mindenki annyinak hisz, amennyinek kinézek, kivéve Kol. Ő pontosan tudja, hogy egy örömlány lányaként láttam meg a napvilágot több száz évszázaddal ezelőtt, de ez most lényegtelen volt. Csak az számított, hogy a rémálom sose akart múlni. Újra és újra lecsaptam. Eleinte nem is tudtam, aztán persze az átok is gyengült, vagy így volt kitalálva… Magam sem tudom, de eddig az a pár boszorkány se tudta megtörni, akiket felkerestem, mert bíztam bennük, pedig ez eléggé ritkaságba ment. Az egykori fogvatartómat pedig azóta se találtam meg. Ami talán szerencse is, illetve balszerencse is, mert vélhetően ő átkozott el…
- És mi van akkor, ha újra téged akarlak bántani? Akkor mi lesz? Jó lenne, de talán túl veszélyes… - most is megtámadtam, amíg nem uraltam a testemet és most már valószínűleg aki miatt van ez az egész pontosan tudja, hogy van számomra fontos személy is. Mi van akkor, ha rajta keresztül akar majd ártani nekem? Akkor mit fogunk csinálni? Nem akarok meghalni, de néha úgy érzem, hogy hamarosan nem lesz más választásom se, ha nem akarok még több életet elvenni. Sose akartam gyilkossá válni és talán egy tündérnek nem is kellene annak lennie, viszont azt is tudom, hogy vannak olyanok közöttünk, akik könnyedén élnek vissza a képességükkel. Én nem ilyen voltam, ha tehetném, akkor meg is fosztanám magamat tőle, de mint kiderült ezt se lehet, hiszen Az ereimben hordozom, örökké tündér fogok maradni, de legalább gyilkos ne lennék… Egy aprót pedig alig észrevehetően sóhajtottam, a sebeim pedig időközben be is gyógyultak. – Köszönöm. – pillantottam hálásan Kolra, aki olyan volt számomra, mint egy testvér. Benne megbíztam és tudtam, hogy rá számíthatok mindig is. Történjen bármi is. Ő volt az én családom.
Követtem őt és nagyon nem is sikerült felfognom, hogy pontosan merre is megyünk, miközben egyre inkább tombolni kezdett a vihar. A könnyek idővel elapadtak, de attól még kicsit dideregni kezdtem, ahogyan egyre inkább eláztunk. Nem kellene itt lennem, ahogyan neki se. Tegnap még New Yorkban voltam, ma meg már egy ismeretlen erdőben és helyen. Azt se tudtam, hogy pontosan merre lehetek, vagyis az irányt a korábbi élőhelyemtől, de már mindegy is, mert legalább biztonságban voltam. Amikor magához ölelt, akkor csak közel bújtam hozzá, hiszen még mindig vacogtam kicsit, de a „testvérem” közelsége képes volt kicsit megnyugtatni. Mindig is hálás leszek neki azért, hogy kitartott egykoron is mellettem, ahogyan most is.
- Tovább? Merre? Te itt laksz? – kíváncsiskodtam tovább, majd elnyomtam egy ásítást, miközben az eső egyre inkább szakadni kezdett, míg végül a vacogás ellenére is sikerült elaludnom rövididőre. A szemhéjam könnyedén nehezedett el, mintha csak ezer éve nem aludtam volna már és talán így is volt. Mire újra magamhoz tértem, addigra már be is sötétedett és valami fura neszre lettem figyelmes.
- Kol… - szólaltam meg elcsukló hangon és kicsit meg is lökdöstem őt, mert mi van akkor, ha egy fenevad less ránk? De szerencsére nem így volt, csak egy kutya szaladt ki a bokrok közül és egyenesen hozzánk rohan. Én pedig mosolyogva simogattam meg őt. - Messzire kell még menni? – kíváncsiskodtam kicsit, hiszen még mindig fáztam és mindennél jobban vágytam arra, hogy fedél legyen a fejem felett. Féltem az ismeretlenségben, főleg ebben az erdőben, vagy inkább csak attól, hogy hamarosan esetleg újra lecsaphatok a tudtomon kívül.





it's not the end ••  41 ©️

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 22, 2017 2:14 pm
Ugrás egy másik oldalra
Dimitrij & Fenna

342 perce. Ennyi ideje sétálok teljes céltalansággal. Kezdetben, a lemenő nap fényével sokkal nagyon lelkesedéssel indultam neki a teljesen ismeretlen utamnak. Akkoriban úgy voltam vele, hogy mindennek örültem. Örültem, hogy most már újra láthattam felkelni, majd lenyugodni a napot, hogy cipőtlen lábam a nedves földbe süppedhetett és hogy érezhettem azt a kellemes természet illatot, ami kellő nyugalommal ruházott fel. Ám ahogy távolodtam a természet bájos csendességétől,, egyszeriben úgy kerített hatalmába a régi ismerős félelem és idegesség érzete. Szinte először fel sem fogtam, mekkora szakadékot ugrottam át azzal, hogy az erdő hűvös védelméből hirtelen egy zajos város közepében találtam magam. És mint a legbutább turisták egyike, én -először- tiszta szívemből örültem is ennek a dolognak.
Ez a nézetem abban a pillanatban változott meg, amint a helyi, és roppant hangos csehó, fekete lakkozású ajtaja előtt megálltam. Pontosabban fogalmazva az egyik ablaka előtt. És ekkor mértem fel roppant siralmas helyzetemet.
Mert valahogyan eddig is képben voltam a külsőmet illetően, de amit az ablakon vissza köszönő tükörképem mutatott, az lesokkolt. Sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam.
Az arcomat duzzadások és horzsolások tucatja borítja, a testem roppant vézna, sápadt és véraláfutásos, míg a nyakamon négy nagyobb harapásnyomnak vélhető valami terjeszkedik el. A ruháimon tisztán látszik, hogy már évek óta ugyanezt viselem. Mindegyik roppant koszos, kinyúlt és -biztosra veszem- büdös is, csak én ezt már nem érzem. A fehér kardigánom például három helyen szakadt is, a csuklómnál pedig véráztatta – ami a szoros kikötözéstől sebesedhetett, vérezhetett be-.
Tehát, értelemszerűen ilyen gúnyában nem mehettem be. Így inkább tovább sétáltam, és magamban nagyokat mérgelődtem, mivel már akkor is sejtettem, hogy ahogy a zene és a zsivaj egyre inkább elhalkul, úgy kallódik el az esélyem is, hogy megszabaduljak, vagyis elszabaduljak inkább erről az istenverte helyről.
New Orleans
Ez áll a táblán, ami mellett most sétálok el. Az igazság az, hogy a lábaim már eléggé belesajdultak a hatalmas túrába, és szerintem az egyik sebem is felszakadhatott, de már ez sem zavar. Csak az érdekel, azaz aprócska kis remény, hogy a sötétben, az egyik főúton sétálva majd valaki meglát és megsajnál. Remélhetőleg behív egy teára, elmondja, elmagyarázza mi is történhetett velem az elmúlt években, hisz ezt még én magam sem tudom. Pedig mindet én éltem meg.
Néha reménykedve felkapom a fejem, mikor a kora esti szél táncra hív egy kósza nejlonzacskót. Azt remélem ez az élet hangja. De mindig csak csalódok. Talán rossz helyre keveredtem? Létezik, hogy ez a hely még a lelkemnél is kihaltabb?  Akkor tehát ez az én sorsom? Hogy idekint fagyjak halálra. Ennyit ért a többéves szenvedésem?
Lehetetlen.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Márc. 19, 2017 11:21 am
Ugrás egy másik oldalra

Fenna & Dimitrij



Sokáig elhúzódtak a megbeszélések New Orleans-ban, így most már ideje visszatérnem Mystic Falls-ba. Mivel fontos üzleti tárgyalásokon vagyok túl, ezért megjelenésem ma teljesen kifogástalan: fekete öltöny, vörös ing, fekete nyakkendő. Hajam úgy van igazítva, hogy passzoljon az összképhez, drága parfümöm illata pedig még mindig kellemesen érződik rajtam, miközben beszállok fekete sportkocsimba. Nem szokásom sofőröket fogadni, én magam szeretek vezetni, és egyébként is, nem sokaknak van köze ahhoz, hogy mikor merre megyek, én pedig kevés emberben vagy más fajta lényben bízom meg igazán.
A kocsiba beülve azonnal a gázra lépek, és néhány perc múlva már látom is a város határát jelző táblát. Éles szemeim viszont valaki mást is kiszúrnak, méghozzá egy embert, aki az út szélén botorkál. Alapjáraton nem állnék meg, még csak nem is lassítanék, de valamiért most képtelen vagyok csak úgy elhajtani mellette, így lábam a fékre kerül, és hamarosan a szőkeség azt veheti észre, hogy megállok mellette. Az anyósülés oldalán lévő ablakot egy gombnyomással húzom le, majd végül felé hajolok, már ha megáll. Viszont még mielőtt megszólalhatnék, már tudatosul is bennem, hogy milyen lénnyel van dolgom… vérének illata körbelengi őt, és sok vámpírt bizonyára meg is részegítene, de én elég idős vagyok már ahhoz, hogy tökéletesen kordában tudjam tartani magam, az pedig nem elhanyagolható tény, hogy miként is néz ki. Egész testét sebek borítják, a ruhája ki tudja, hogy mióta van már rajta és nos… büdös is. Azok a harapások… Valaki játékszere lehetett, valakié, aki amint rájön, hogy eltűnt, keresni fogja. Ki ne keresne egy tündért? Nem hagyhatom itt!
Nem terveztem kiszállni a kocsiból, de most mégis leállítom a motort, majd kikapcsolom az övem és végül teljesen emberi sebességgel felé sétálok. Ha rájön, hogy vámpír vagyok, sikítva fog menekülni, nem vagyok hülye, ő tudja, hogy milyen lények is vagyunk, így kerülöm meg az autót, majd lépek elé, és hála kicsinyke termetének, bizonyára fölé is fogok magasodni. Most van csak lehetőségem igazán megvizsgálni testét, ahogy szép, gyermeki arcát elcsúfítják a sérülései. Sajnálat? Igen, egy picit sajnálom azt, ami vele történt, mert bár én is kegyetlen vagyok, de aki nem érdemli meg, azzal szemben nem tennék ilyet, így végül megtartva a tisztes távolságot keresem tekintetét.
- Mondd csak kicsi lány, nincs szükséged egy fuvarra? Elég rémesen festesz és úgy hiszem, keresnek… - továbbra is arcát fürkészem, le se tagadva azt, hogy felfogtam helyzetét. Persze velem is sokat kockáztat, hiszen egy idegen vagyok, aki most a kocsijába hívja, de láthatja rajtam arisztokrata tartásomat és viselkedésemet. Nem érintek meg, nem próbálom meg faggatni, még nem, előbb el kell vinnem innen.
- Segíthetek! – és végül kinyitom előtte a kocsi ajtaját, jelezve, hogy szálljon be. A segítségem felajánlása komoly, bár tény, hogy semmit se csinálok ingyen, de ezt egyelőre hagyjuk. Előbb rendbe kellene szedni és kideríteni, hogy mi történt vele, na meg azt, hogy egyáltalán ki ő, azon kívül, hogy egy bájos tündér, akivel jól elbántak.
- Ha ilyen állapotban sétálsz tovább, előbb-utóbb elájulsz és visszakerülsz oda, ahonnan jöttél. Azt te se akarhatod… - ennyivel toldom még meg szavaimat, csak hogy tisztában legyen azzal, hogy nem fogom erőszakosan magammal vinni, de ha nem jön magától, rosszabbul jár. Szavaim legalábbis ezt sugallják, de most, hogy rátaláltam, nem ereszteném, de egyelőre még próbáljuk meg kulturáltan, kedvesen megoldani a dolgokat, nem szeretném, ha tőlem is rettegne. Bár a vérem azonnal rendbe rakná, nem lenne jó ötlet máris felfednem előtte kilétemet, majd ha biztonságos helyre vittem. Már nem is bánom, hogy ilyen sokáig időztem a városban, úgy tűnik, hogy több téren is megérte a dolog.


Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Elhagyatott városrész

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Elhagyatott rét
» Elhagyatott viskó
» elhagyatott faház
» Elhagyatott gyárépület
» Elhagyatott viskó

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: New Orleans-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •