Most egy olyan történetről fogok mesélni, ami nem igazán a szívem csücske és sosem voltam rá büszke. Inkább törölném ki az emlékezetemből örökre. Sosem akarok emlékezni rá. Eddig csak Selenának meséltem róla, pedig neki sem terveztem. Nem szeretném, ha bárki is tudomást szerezne erről. Életem egyik legsötétebb szakasza volt. Az egész a mai Kanada területén történt. Miután vámpírrá változtam teljesen elszörnyedtem. Nem akartam gyilkos vérszívó lenni. Viszont nem akartam eldobni az életemet csak úgy. A kocsmában üldögéltem, amikor odajött hozzám egy férfi. Elég felszereltnek tűnt és igencsak harcra késznek. Fekete hosszú haját befonta. A szemei ijesztőek voltak. Persze én nem féltem tőle, hiszen valljuk be..én vagyok én. Próbáltam nem venni róla tudomást, de megszólított. - Üdv kölök - mondta mély hangon és leült mellém. Nem válaszoltam neki. Már messziről bűzlött az embervértől. Tudtam, hogy közénk való. Közénk való na ez volt az amihez még nem sikerült hozzászoknom. Mindkét karját tetkók borították. Visszataszító egy szerzet. - Látom bánatos vagy... - mondta. Valamit nagyon akart tőlem, de én nem akartam tudomást venni róla. Egyszerűen képtelen voltam. Nem akartam, hogy egy ilyen sötét alakhoz közöm legyen. Gúnyos fejet vágtam a kijelentésére és kortyoltam egyet a sörömből. - Talán magányos vagy? - kérdezte. Tényleg úgy nézett ki, mint akit érdekel a sorsom. Ez még jobban idegesített. Magányos?! Na idefigyelj.. azt hittem mindjárt nekimegyek, de még mondott valamit. Valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet. - Benne lennél egy kis kalandban? - erre visszafogtam magamat és ránéztem. - Ugyan milyen kalandban? - kérdeztem. De már nem tudtam titkolni. A szemeim csillogtak a kalandvágytól. Mindig is kapható voltam egy kis szórakozásra. Minden ilyenben benne akartam lenni és benne is voltam. Látta rajtam, hogy ráizgultam az ügyre. - Ezt egy csöndesebb helyen kellene megbeszélnünk... - mondta és felállt. Én követtem egészen egy kunyhóig. Nagyon gyanúsnak tűnt az egész. Tudtam, hogy kellett volna ennyire könnyen utána mennem. Viszont sok veszteni valóm nem volt. Még csak 2 éve lehettem vámpír. Nem érdekelt az életem. Oly mindegy volt, hogy élek e vagy halok. Nem szerettem vámpír lenni. A kunyhóba lépve elkapták a két karomat és a falnak feszítettek. Mikor végre összekaptam magamat, láttam, hogy két vámpír fogja le a két kezemet és szorít a hideg falhoz. - Tee!! Csak kerülj a kezem közé! - morogtam. Tudtam, hogy az én hibám az egész. Nem kellett volna ennyire megbíznom bennük. Mégis ezt tettem. - Nyugalom pici vámpírka.. - mondja és int, hogy eresszenek el. A kis sötét szoba tele volt vámpírokkal. Legalább 15-en voltunk. Aki idehozott valószínűleg a vezér. - Mond a neved te galád! - sziszegem. Egyáltalán nem tetszett a helyzet. Leült az asztalhoz és intett, hogy én is üljek le. A fene fogja azt csinálni, amit mond. Aztán mikor látták, hogy nem engedelmeskedem az egyik nagyobb darab erőszakkal lerántott a székre. Ezek nem normálisak! Teljesen kész voltam. - Algar a nevem és a tied? - nem hangzott ismerősen. Kissé megijesztett. Viszont még mindig vágytam arra a kalandra, amit ígért. - Nash...Nash Cranford - ez volt az első alkalom, hogy nem az igazi nevemet adtam meg. A nevem Nash Petrova. Nem akartam, hogy ilyen helyzetben visszaéljenek a nevemmel.
Kezdőlap
