- Hála Istennek, már azt hittem, hogy véglegesen megbolondultál. - Sóhajtottam fel, amikor elhagyta az a három szó a száját, hogy nem áll a vámpír szolgálatában. Az kellene még, hogy Curtist dróton rángassa valami ősvámpír. Mi lenne akkor a világgal, ha a legmakacsabb, legvámpírgyűlölőbb és egyik legőrültebb boszorkányt is megkaparintanák maguknak?
Elnevettem magam. - Ez a szerelem mindenhol ott van? Kezdem azt hinni, hogy ebből van mindig a legnagyobb baj. - Csóváltam meg a fejem és beleittam az italomba. Azt hiszem, hogy ezalatt a beszélgetés alatt több alkohol ittam, mint az elmúlt öt évben összesen. Aztán aprót sóhajtottam.
- Most is túlságosan feszültnek tűnsz. Ez nem jó jel... - Néztem rá kissé aggódva. Tudtam, hogy Curtis elméje nem teljesen tiszta, de ettől függetlenül féltettem őt, hiszen a barátom volt. A legjobb barátom.

- Nem állok a szolgálatában - rántottam egyet a vállamon, miközben felsóhajtottam. - Mondjuk úgy, hogy én teljesítem a kéréseit, ő pedig kedvesen meghálálja őket - vontam fel a szemöldökömet eléggé perverz módon, majd rájöttem, hogy ennek nem most és nem itt van a helye.
- Hát... valami szerelmi vagy kalandos dologról van szó, vagy mi a fene. Ennyit fogtam fel nagyjából a dolgukból - dörzsöltem meg a halántékomat feszülten, de így is nagyon nehezemre esett koncentrálni a dologra. Mindig volt jobb dolgom annál, mint amit éppen csinálni kellett volna.

- Nem is te lennél, ha nem lennének azok. - Forgattam meg a szemeimet enyhén. Erre mit is mondhatnék mást? Viszont a következő szavaira összeszűkültek a szemeim. Arról tudtam, hogy meg akarta itatni a gyógyírt azzal a nővel, de a másik... - Hm, csak nem egy vámpír szolgálatába álltál? Ez még tőled is sok, Curtis. - Nevettem el magam. Én sohasem segítettem a vámpíroknak, nem szerettem a bábujuk lenni. - Mégis miért akarnál segíteni egy ősvámpírnak egy másik tönkretételében? Ez magyarázd el, kérlek.

- Nem mesélek, mert túl bonyolultak a meséim. - kacsintottam rá. Még mindig nehezen emésztettem, hogy vannak érzései. De hát... tudom, hogy így kell lennie, mert ő is egy okos, és érett nő. És ha valamit neki is tudnia kell, hát az az, hogy miként esik pofára egy boszorkány... méghozzá egy vámpír által. Ugyanabban a cipőben, hát nem vicces?
- Van, persze, hogy van... volt is nemrég. Meg akartam itatni Tatiával azzal a bizonyos gyógyírt - forgattam meg a szemeimet. - De ezt már mondtam az előbb, nem? - vigyorodtam el. - Legújabban segédkezem egy másik vámpírnak, aki tönkre akar tenni egy másik ősvámpír. Eléggé bonyolult... - ingattam meg a fejemet.

- Szívesen hallgatnám a történeteidet, de nem nagyon szeretsz mesélni. Ez a baj veled, drágám. - Csóváltam meg a fejem elégedetlenül, de azért apró mosollyal az ajkaimon. - Azért eléggé furcsa, hogy mindketten egy vámpírba szerettünk bele... olyanokba, akik nem éppen nyugodtak. Bár Brad-nek kevés rossz pillanata volt. Talán ezért is szerettem annyira... megmutatta, hogy a vámpírok is lehetnek normálisak. - Sóhajtottam aprót. - A remény pedig... eléggé gáz dolog. Nem tudom, hogy hol van vagy hogy mit csinál, így nehéz lenne találkoznunk. Talán jobb is így. Ki tudja. - Meredtem magam elé pár pillanatra, majd nagyokat pislogtam. - Mindegy, ne beszéljünk erről. Inkább mesélj arról, hogy van-e valami rossz és gonosz terved mostanság? Te mindig csinálsz valami ilyesmit. - Legyintettem.

- Hát ja... volt már benne részem, hogy kissé becsavarodott. Vagy éppen nagyon - sóhajtottam fel, és beletúrtam a hajamba. - Eléggé őrjítőek akkor. Főképp mert az erőd nincs akkora, mint az övéké, és képtelen vagy leállítani őket, mert neked viszont nincs erőd hozzá - suttogtam tovább, eléggé rekedten, majd felálltam, és ismét fel-le kezdtem sétálgatni.
- De a remény hal meg utoljára. Ha azt nézzük, a pasi ügyében az a remény dolog elég hosszú távú lehet, tekintve, hogy eléggé idős - forgattam a szemeimet. Hát igen, a vámpírok aztán mondhatják, hogy a remény hal meg utoljára.

- Ne csinálj úgy, mintha nem érdekelne, hogy a vámpírok miért ilyenek. Kitalálom, az a nő is pont ugyanilyen "becsavarodós", akit te szeretsz. - Vontam fel a szemöldökömet kissé már mosolyogva és eltérve a témától. Ahogy Curtis elmesélte, az a Tatia sem lehet teljesen normális és eleve el van vetve annak a lehetősége, hogy Curtis egy aranyos, kedves lányt szeressen. Valamiért ez nem illett bele a róla kialakult képbe.
- Hogy van-e rá esély? - Kérdeztem vissza. - Nem tudom. Már egy éve nem láttam... csak az a probléma, hogy szerettem őt. És nem tudok teljesen túllépni a dolgon. - Sóhajtottam.

- A vámpírok már csak ilyenek. Bedurran az agyuk, aztán... elszabadul a pokol. Rosszabbak, mint az időzített bomba, simán becsavarodnék, ha megpróbálnám őket megérteni - fogtam szinte a fejemet, és felsóhajtottam. Egyáltalán nem volt könnyű téma, amiről beszéltünk, hiszen ha azt nézzük... hát... öhm... jó ideje foglalkozom már a vámpírokkal, és még mindig nem értettem őket. Pont ez volt az oka annak, hogy kutattam utánuk.
- És van esély arra, hogy Te... meg Ő... újra...? - báboztam az ujjammal vigyorogva.

Megleptem? Tényleg ennyire nehéz kinézni belőlem, hogy szerelmes lehetek? Egyszer mindenki az lesz, miért pont én lennék a kivétel? Még Curtis is szeret valakit, pedig ez azért már nagy szó. Én is képes vagyok rá.
- Nem tudom, hogy hol van most. - Sóhajtottam. - Szakítottunk. Ő egy vámpír és te is tudod, hogy... milyenek tudnak lenni. Hamar elveszítik a fejüket. Brad-el is ez történt, egy veszekedés közben... ismét vacsorázni akart belőlem. - Finomítottam az eredeti megfogalmazáson. - Utoljára Brüsszelben voltunk együtt, de amikor rám támadott elhagytam. Azóta nem hallottam felőle. - Vallottam be kissé elszorult torokkal. Mit tehetnék? Hiszen... hiába támadott meg, szerettem. Azt hiszem, hogy még mindig szeretem.

Egyre inkább meglepődtem. Na jó, azért... Candice-ból se nézem ki könnyen, hogy szerelmes, de ezek szerint igen. Ő is képes rá. Bár miért lep meg... hiszen normális nő, akinek szüksége van néha az érzelmekre, és hát... ennél jobb nincs is. Vagy rosszabb, ha úgy vesszük.
- Most megleptél - dőltem hátra, eléggé nagyranyílt szemekkel. Szerelmes... tényleg szerelmes. Vagy csak volt?
- Na de várj... hol van a fickó most? Mi történt? - nyeltem. Te jó ég, mintha izgulnék, mi lesz a sztori vége.

- De komolyan gondoltam. - Kezdtem heves bólogatásba egy apró mosollyal a szám szélén. Na jó, tényleg nem gondoltam komolyan, mert tudtam, hogyha valami kicsúszik a számon, akkor azt úgyis el kell meséljem neki főleg úgy, hogy évek óta nem láttuk egymást. És azért, mert ő is elmondott mindent és beavatott a lelke legmélyebb titkaiba.
- Most mondjam el, hogy én is voltam már szerelmes? - Húztam fel a szemöldököm. - Igen, voltam... - Az már mellékes, hogy még mindig vagyok, de erre nem is akartam gondolni. Inkább hátradőltem a kanapén és nagyot sóhajtottam.
- Négy éve történt... Vegasban. - Kezdtem bele. - És igen, vámpír. Meg akart támadni egy sikátorban, amikor hajnal körül hazafelé sétáltam... de tudod milyen vagyok, nem hagytam magam. - Vontam vállat somolyogva, ahogy eszembe jutott az emlék. Bár szinte még mindig éreztem a harapás nyomát a nyakamon, de ez később nem számított. - Aztán ismét találkoztunk egy bárban és felismert, de már nem akart megenni vacsorára. Képzelheted, hogy nem éreztem magam valami jól, miközben a pár nappal ezelőtti megtámadóm leült mellém, de aztán... mégis beszélgetni kezdtünk és... - Nem folytattam tovább, még egyet sóhajtottam. Ha érdeklik a továbbiak majd rákérdez.

Felvontam a szemöldökömet. Érdekes.. egyre érdekesebb. Ez már az én érdeklődésemet is felkeltette, ami ritka, főleg ha arról van szó, hogy a nők nagy részben csak csacsognak, de semmi értelmes dologról nem beszélnek.
- Ennyivel nem úszod meg azok után, hogy én mindent elmondtam neked! Ugye ezt te se gondolod komolyan? - lepődtem meg,és elé léptem, hogy várjam azt a bizonyos dolgot, amire rákérdeztem.
- Na... mesélj! - kérleltem őt.

Megcsóváltam a fejem a vigyorát látva. Istenem, ez a fickó egy percre sem tud komoly maradni! Na de mindegy, így szeretem. De azért jó tudni, hogy neki is vannak emberi érzései és nem csak egy... minden nélküli természetfeletti lény.
Kérdését hallva bennem akadt a szó és úgy döntöttem, hogy most rajtam a sor abban a játékban, hogy nem beszélünk. Amikor én szerelmes voltam, akkor éppen nem találkoztunk egymással, ezért nem is tudott róla.
- Egyszer mindenki szerelmes lesz. - Mondtam csak ennyit és a füleim mögé tűrtem a szőke hajtincseimet. Nem akartam most visszagondolni az elmúlt évekre...

- A bolond kis gondolataimmal? Hát tessék... itt tart a feminizmus. - sóhajtottam fel fintorogva, majd elvigyorodtam, még ha nem is volt rá túl sok okom, meg kedvem. De ezzel járt Candice közelsége, mindig tudtam vele, vagy rajta mosolyogni, annak ellenére, hogy köztünk soha semmi nem történt. Ezért is voltunk jó barátok.
- Hm... nagyon perfekt módon beszélsz a témáról. Talán... neked is meggyűlt a bajod a szerelemmel? - kérdeztem kíváncsian, de szélesen vigyorogva.

- Éppen az a jó, hogy nő vagyok. Te, mint férfi a bolond kis gondolataiddal nem biztos, hogy előrébb fogsz jutni. - Forgattam meg a szemeimet és már le kellett ülnöm, így figyeltem fel rá. Na hogy magyarázzam meg neki, hogy ha megéri, ha nem, akkor is próbálkoznia kellene. Bár ez az ő élete és az ő... szerelmes és nekem nincsen jogom beleavatkozni, de nem jó őt bizonytalannak látni. Nem ehhez vagyok szokva.
- Én küzdenék. - Mondtam komolyan. - Ha nem jársz sikerrel, akkor csak annyit tehetsz, hogy... elengeded. Amíg viszont úgy érzed, hogy szereted, addig harcolnod kellene érte. - Pislogtam rá,

- Tudod, hogy mennyire, de mennyire furcsa, hogy pont neked mondom el ezeket? Te... egy nő vagy, az isten szerelmére! Ez olyan fura, hogy... - ráztam a fejemet, mint aki teljesen megbolondult. El se mertem hinni magamról, hogy én ezt valaha józanul, egy nőnek fogom elmondani. Logikusabb lett volna egy férfinak, és részegen. Akire holnap nem emlékszem. De Candice-ról, mint barátról, még jó pár évig nem akarok lemondani, még mit is nem...!
- Szerinted mit tegyek? Küzdjek? És ha... nem éri meg? Ha... bármit is teszek, sose leszek elég jó? - kérdeztem rekedten.

Tényleg komoly lehetett az ügy, hiszen Curtis hangja hevesebb lett, sokkal nagyobb hangerővel bizonygatta, hogy szeret azt a nőt. Mégis mit mondhatnék neki? Rajta múlik, hogy tényleg akarja-e magának vagy nem. Ha azt szeretné, hogy Tata az övé legyen, akkor meg kell szereznie. Ennyi lenne az egész. Na de ezt hogyan tálaljam?
- Tudod mit mondanak. - Néztem rá komolyan. - Szerelemben és háborúban mindent szabad. Ha szerinted az öcsém mindig ott lesz előtte, akkor tenned kell ez ellen. Nem ismerem a történetet, sem az övékét sem a tieteket, de... te nem olyan típus vagy, aki csak úgy feladja. - Mondtam a szemeibe. - Ha szereted... nem szabad elengedned azért, mert azt hiszed, hogy nem tudod Klaust kitörölni a fejéből. Talán az a nő is csak arra vár, hogy valaki végre megtegye ezt.

- Persze, hogy tud. De én nem értem ezt az egészet. Candice, annyira, de annyira... szeretném, hogy Ő is ezt érezze! - hevesedett meg a hangom. - Voltam már szerelmes. Legalábbis azt hittem, hogy az szerelem. De csak egy rögeszme volt - emlékeztem vissza a nemrégiben történő eseményekre. - Ez viszont az... ez a nagybetűs szerelem. És hiába tudom, hogy tudja... azzal is tisztában vagyok, hogy egyszerűen nem tehetem, hogy döntés elé állítom... mert az nekem fog fájni. Szabad a pálya? Nem... soha nem lesz az. Klaus Mikaelson mindig is ott lesz előtte - csitultam el.

El kellett mosolyognom. Nem zavart, hogy így beszélt az öcsémről, mert tényleg nem, de... annyira furcsa volt, hogy Curtis szerelmes, hiszen belőle sohasem néztem volna ezt ki. Az tény, hogy nem százas, talán éppen ezért nem gondoltam volna, hogy egyszer ő is szerelembe esik és pont egy vámpír lesz az illető.
- És ez a nő... Tatia. - Rémlett fel a neve. - Tud erről? Arról, hogy szereted? Mert ha igen, akkor nem értem, hogy miért ácsorogsz itt és miért nem próbálod megszerezni magadnak? Ha jól szűrtem le abból, amit mondtál, akkor Klaus nem tudja mit akar, szóval szabad a pálya. Tehát ha tényleg nem tudsz másra gondolni, csak rá, akkor talán fel kellene keresned... - Tettem magam elé a kezeimet. Ez csak egy kósza ötlet volt, semmi több.

- Márpedig az. Bár az a pasas olyan furcsa.... - fintorodtam el. - Nem tudja, hogy mit akar. Már-már reménytelennek titulálnám, de hát... ugyan, mi közöm van nekem ehhez? - sóhajtottam fel, még mindig azon keseregve, hogy... jaj, most tényleg elmondtam Candice-nak, hogy mit érzek? De hülye lépés volt... nagyon, de nagyon hülye lépés.
- Nem tudom, mióta érzem. Csak érzem... jött, és... és nem múlt el. - bámultam az asztal lapját. - Már évek óta ismerem. Anno összefutottunk párszor. Most újra egymásba bonyolódtunk. És nem tudom engedni. Szeretem őt, mindenki mást eltüntetett a fejemből. Nem értem, miért kell neki az a másik... az az idióta bájgúnár... - forgattam a szemeimet.

Már éppen vitatkozni kezdtem volna, hogy kit érdekel, hogy nem ismerem, én akkor is tudni akarom, hogy kicsodába lett szerelmes, de nem kellett nekiállnom nyaggatni, mert megeredt a nyelve. Tatia Petrova... ismerős volt a neve, aztán be is ugrott. Az eredeti hasonmás, akivel anyám véghez vitte a testvéreim és az apám vámpírrá válásához szükséges rituálét? Az a nő már több, mint ezer éves. Te jó ég, egyáltalán hogy kerültek ők össze?
- Klaus szerelme? - Akadtak fel a szemöldökeim. - Nem ismerem túlságosan az öcsémet, de nem hiszem, hogy ő az a szerelembe eső fajta. - Csóváltam meg a fejemet. Bár arra is emlékeztem, hogy valaki mesélt nekem arról, hogy a hasonmás és az öcsém szerették egymást, de ennyi idő elteltével.. nem hiszem. - És... mióta? Mármint... mióta érzel így iránta? Hol találkoztatok és hogyan? - Kérdezgettem. Mindenre kíváncsi voltam és neki is biztosan jobb lesz, ha beszél róla. Legalább nem kell magában tartania.

- Úgysem ismered - jegyeztem meg, és felsóhajtottam. Egyáltalán nem tudom, mit mondjak. Mert ha elmondom, egyértelmű, hogy kinevet. Vagy mégsem? Inkább nem akarok próbát tenni, mert... mert tényleg úgy történik, és akkor szívok, mint a torkosborz. De akkor legyünk őszinték.
- Tatia Petrova az. Az öcséd... vagyis a féltestvéred.. - javítottam ki magamat. - szerelme. Klaus szerelme - forgattam a szemeimet gyűlölködve.

Sok mindenre fel voltam készülve, még a legrosszabbakra is. Ki tudja, hogy mit csinált és mit nem akar elmondani... de nem baj, meghallgatom. Ám az ami mondott nagyon meglepett! Szerelmes? Ő? Hát... ez aztán tényleg érdekes. Azt hiszem, még sohasem hallottam ezt tőle. És egy vámpírba? Azt hittem, csak én lehetek ilyen, hogy ő el fogja kerülni az ehhez hasonló helyzetet. Ez most nagyon kíváncsivá tett.
- Szerelmes? - Kérdeztem vissza és próbáltam leplezni a meglepődöttséget. - Kibe? Azon kívül, hogy... vámpír. - Nyögtem ki nagyot sóhajtva. Ajaj, ha Curtis szerelmes, akkor az nem lehet egy könnyű menet.

Inkább már nem is mondtam semmit. Jobb, ha csöndben maradok, és erre a részre nem reagálok, hiszen... jaj, nem akarok beszélni neki arról, milyen egy senkiházi vagyok, aki bánt mindenkit, akit csak tud!
Utolsó kérdésére viszont nem tudtam néma maradni, és felsóhajtottam. - Szerelmes vagyok... azt hiszem - vallottam be, és a kezeimbe temettem az arcomat. - Szerelmes, csesszék meg... egy vámpírba! Akit bántottam... nagyon bántottam - fokoztam méginkább a saját szavaimat, és megráztam a fejemet. Hogy lehetek ilyen reménytelen eset? Hol éppen küzdök a tudathasadásommal, hol éppen szerelmes vagyok...

- Drágaságom, mióta ismerlek rengeteg olyan dolgot mondtál már nekem, ami miatt azt mondhattam volna, hogy ne keressük egymást többet. - Néztem rá komolyan. - Most is elmondhatsz mindent. - Pislogtam rá, de összevontam a szemöldökömet, amikor megláttam az arcát. Mintha nem itt járna, hanem valahol máshol, több száz kilométerrel odébb.
- Min jár az agyad? - Kérdeztem rá egyenesen, miközben hátradőltem a kanapén. Ha nem mondja el... kinyírom, de legalábbis boszorkányos módszerekhez fogok folyamodni.