Eszemben sem volt abbahagyni a kínzását. Tudja csak meg kivel akar játszadozni! Nem engedem, hogy egyszerű mezei boszinak nézzen, akit ráadásul még fenyeget is... egy ilyen kis szellemfajzat, aki most tért vissza az életbe? Utáltam a hálátlanokat és azokat, akik üres frázisokat pufogtattak, ő pedig ilyen volt. Könnyűszerrel megölhettem volna, hogy ismét szellemként járhasson-kelhessen a világban, mégsem tettem.
Az asztalhoz sétáltam, közben nem eresztettem a fejét és a fájdalmát. Nem kellett különösképpen koncentrálnom, ez a kis közjáték olyan volt nekem, mintha tévécsatornákat váltogatnék.
- Na tehát... - A kezembe fogtam az egyik gyertyát és néztem, ahogy Matthias a halántékát markolja. Ő akarta, én csupán figyelmeztetem. - Remélem, hogy érthető voltam. Örülj, hogy ismét élsz, ne próbálj meg kikezdeni velem vagy akárki mással, akihez közöm van. Ha megtudom, hogy csak rájuk néztél mész vissza a szellemvilágba. - Jelentettem ki és egy pillanatra lehunytam a szemeimet ezzel szüntetve meg a fájdalmát. Eleget kapott.

Nevetségesnek tartottam, ahogy állt itt velem szemben, és azt hajtogatta, hogy nem egy ijedős fajta. Én talán annak tűnök? Engem enm tudnak megölni szellemként sem, így egyelőre enyém az előny. Vagy netán tévednék? Tehát legyen bárki is az ő nagylelkű családja, ki tudom csinálni, még akkor is, ha visszaváltozom szellemmé. Tehát kicsinálnak.
De nem tudtam tovább gondolkodni, mert egy pillanat múlva égető, szúró fájdalom kezdte uralni az elmémet... összeszorítottam a szemeimet, a halántékomhoz kaptam, miközben térdre rogytam és fájdalmasan felkiáltottam.
- Fejezd be...- mondtam kérlelve.

Feladom. Ez a srác teljesen veszett ügy, nem hallgat a szép szóra, de még a fenyegetésre sem. Mintha csak a falnak beszélnék, úgy peregnek le róla a szavaim, mivel egyre azt hajtogatja, hogy ő mennyire rossz dolgokat fog művelni. És még mindig a családom van a porondom? Az Eredeti vámpírcsalád? Majdnem elnevettem magam, pedig nem is voltam ilyen típus.
Ám amikor a falnak taszított, kissé a tüdőmben ragadt a levegő. Nem ijedtem meg, egy ilyen kis suhanc nem fog kifogni rajtam, de a szeme tényleg valamiféle baljósságot tükrözött. Őrületet. Biztosan nem tiszta... beteg. Pszichiátriai eset.
- Ne fenyegess! - A hangja kegyetlenül csengett, az enyém határozottan. Miért is kellene félnem tőle? - Nálam azzal nem érsz el semmit. És a családomnál se, ha mát itt tartunk. Egyikőnk sem ijedős fajta. - Oldalra biccentettem a fejem és nem koncentráltam semmi másra mindössze arra, hogy fájdalmat okozzak neki. Migrénszerű, hirtelen fejfájás. Ez mindig bejön és míg a vámpíroknál agyvérzést volt a módi előidézni, addig nála csupán ezzel dolgoztam. Érezze, hogy velem nem packázhat és hogy bármire képes vagyok.

- Hm.. nem fogod elvenni. És tudod, hogy miért? - kérdeztem felvont szemöldökkel, eléggé költőien, hisz teljesen tisztában volt vele, hogy ha nem emberi alakban, akkor szellemként fogom azokat művelni, amit eddig.
Megfogtam két vállát, majd a falnak löktem, s elvigyorodtam. - De minek oktassalak ki olyasmiről, amivel úgyis tisztában vagy? Tudod, hogy szellemként is képes lennék arra, amire így. És méghozzá olyasmikre, melyeket senkinek nem kívánnál.. főleg olyanoknak nem, akik közel állnak hozzád. Akiket szeretsz, és tisztelsz.. mert azokkal kezdeném, ha elvennéd az életemet. - sziszegtem kegyetlenül, még mindig nem engedve a szorításból.

Csal felvontam a szemöldökömet és megforgattam a szemeimet. Értem én, hogy jó neki újra embernek lenni és látnia saját magát, de ugye nem fog naphosszat itt ácsorogni a tükröt bámulva és elemezgetve, hogyan néz ki? Mert arra nem vagyok vevő. Arra sem voltam, hogy visszahozzam, örüljön, hogy ezt is megtettem neki.
Elnevettem magam, igazi szívből jövő nevetéssel, amikor elém állva a hajamat kezdte piszkálgatni. - Rossz helyen kopogtatsz, ha azt hiszed, kapsz bármi mást is. - Elsöpörtem a kezét az arcomtól. - Érezhetted, milyen hamar visszaadtam az életedet. Nem kellene több tíz másodpercnél, hogy újra elvegyem tőled. - Léptem hátrébb egy lépéssel.

- Egészen fiatalos vagyok.. - néztem magamat még mindig. Kellemes volt éreznem, hogy.. megint emberi bőr fedi el testemet, mely már olyan rég óta nem adatott meg. Olyan melengető érzés volt ez még nekem is.
- Hm, máris ki akarsz dobni? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd odaléptem mellé, és egy szőke tincset vettem az ujjaim közé, hogy vigyorogva nézzem tekintetét.
- Reméltem, hogy az emberré válásom miatt kapok tőled mást is, boszorkány. - biggyesztettem le ajkaimat.

Nem mondhatnám, hogy kimerített a procedúra, mégsem szerettem ilyen feltámasztásokat csinálni. Még mindig állt a pár perccel ezelőtti tervem: aki halott, az maradjon is az, főleg, hogyha nem jó ember. Ennyi az egésznek a lényege, néha viszont muszáj megszegni a saját szabályainkat ahhoz, hogy újra nyugodtabb legyen az életünk.
- Be kell érned ezzel ha tökéletes, ha nem. Ez volt a tested, ezt kaptad vissza. - Biccentettem és körbenéztem a szobán. Az össze gyertya elaludt a varázslat közben, ezekkel már nem kellett foglalkozni. - Van még valami, ami miatt Cassidy hozzám küldött vagy csupán ennyit kellett tennem? - Vontam fel a szemöldökömet. Reménykedtem abban, hogy ezzel befejezettnek tekinthetjük az üzletet.

- A békába nem egyezek bele. - fintorodtam el mókázva, bár nem volt éppen vicces a helyzet, de én azért értettem a poént, vagy mi a szösz.
Azt hiszem, egyetlen perc telt el, vagy talán kettő, de valami változást éreztem magamban, ami megcsapott. Olyan jólesett, mint a hegyi levegő, és jólesően szippantottam be miközben valami furcsa érzés miatt tudtam, hogy újra hús kerül a bőrömre, majd lélegzet jut a tüdőmbe. Van testem! Tényleg van...
- Óh... micsoda kis... tökéletes... - vigyorodtam el hirtelenjében, pedig még nem is végzett, de köüzben már arrébb sétáltam, hogy odaálljak a tükörhöz.
- Remek lett!

- Hidd el, a családom női tagjait nem kell féltenem tőled. Sem magamat, sem a testvéremet, az anyámat pedig főképp nem. Ha velük akarsz ujjat húzni... hát ahhoz sok szerencsét. - Vontam meg a vállam. Persze, pont az én családom fog megijedni egy ilyen kis nyikhaj szellem fenyegetéseitől. Mindannyian három másodperc alatt elintézhetnénk és én sem jókedvemből segítek neki, hanem kötelességből, ha úgy tetszik.
- Arra gondoltam, hogy egy béka külseje pont megfelelő lenne neked. - Forgattam meg enyhén a szemeimet, de utána úgy néztem a fiúra, hogy lássa rajtam, ne mondjon semmit, mert koncentrálni szeretnék. Ha beleszól... ő bánja.
Mormolni kezdtem az általam nem sokszor használt varázsigét, mire a gyertyák meggyulladtak és csak ekkor hunytam le a szemeimet. Kántálásom gyorsabb tempóra váltott, szinte levegőt sem vettem, úgy ömlöttek belőlem a szavak. Éreztem a varázslattal járó enyhe fuvallatot, így elmosolyodva nyugtázhattam, hogy eddig minden sikeresen működik. Hangosabban motyogtam a szavakat és nem kellett hozzá két perc, hogy teljesen a végére érjek. Elvégeztem a varázslatot, ha minden igaz, akkor... Matthias ismét ember.
Kinyitottam a szemeimet és sóhajtottam egyet. - Kész vagyok. - Jelentettem ki. - Érzel valami különbséget?

- Szívből örülök, hogy neked van józan ítélőképességed, és megadod nekem, amit akarok. Bár tény hogy nem sokan akarnák hogy a családjuk szenvedjen miattuk. - vontam egyet vállamon széles vigyorgással. - Így megkíméled őket. Majd írj egy listát, hogy mely nőket kell kerülnöm, oké? Az nem érvényes, hogy mindegyiket. - kacsintottam rájuk, s most legszívesebben leültem volna, de nem tudtasm, hisz se testem, se semmim.
- Semmi extra kívánság. Lehetőleg ne legyek elcseszett kívül. - vontam vállamon egyet.

Ház

- Na jó, akkor csináljuk. - Forgattam meg a szemeimet, amikor már Matthias is megérkezett és bezártam az ajtót. Idefelé jövet ugyan egy futó pillanatra mintha Elijah öcsémet láttam volna a nappaliban, de őt valószínűleg ne fogja zavarni az én kis kántálásom. Anyánkat pedig szintén nem, hiszen ő maga is ezt szokta csinálni.
Gyertyákat vettem elő és körbepakoltam azokat. - Valami különleges kívánság? - Kérdeztem, mielőtt elkezdtem volna.

- Ebben van valami. - Bólogattam az összeesküvés-elméletekre, majd kíváncsian hallgattam, hogy mégis ki az az Oliver. Nem lehetek vámpírlexikon, hogy mindenkiről mindent tudjak, ez a fazon pont kimaradt az életemből. Hála Istennek, mert az elmeséltek alapján ő sem normális és nem hiányzik az életembe egy bolond ősvámpír.
- Miért van mindenki megőrülve a hasonmásokért? Nem is olyan különlegesek, hiszen három van belőlük. - Forgattam meg a szemeimet és odasétáltam Curtis-hez, hogy felhúzzam őt az ülő helyéből.
- Na gyere, menjünk. Ideje pihenned. - Mondtam és elindultunk kifelé.

- Azt megköszönném. Mikor idejöttem, nem az volt a célom, hogy betintázzak, de... ez most sikerült. Mindezek mellett, részegen a legjobb összeeszküvés elméleteket gyártani -húztam el a számat vigyorogva, majd megpróbáltam felállni, de rögtön lesokkolódtam.
- Te... nem tudod, ki az az Oliver? - néztem rá nagyon bambán, és azt hittem, itt és most megáll az eszem. - Hát Oliver... egy istenverte idióta - bukott ki belőlem kontroll nélkül, majd megforgattam a szemeimet. - Ő egy Klausszal egy idős vámpír... kissé... ööö... hasonmás mániás - rántottam egyet a vállamon.

Összevontam a szemöldökömet, amikor tényleg lesüllyedt egy ötéves szintjére és szinte csak a földhöz nem verte magát. Olyan szemekkel nézett rám, mint egy kölyökkutya és még a száját is legiggyesztette, amitől nevethetnékem támadt. Bólintottam és elmosolyodtam.
- Felőlem maradhatsz, ha kibírod a villában. - Kacsintottam rá. - Szeretnél lepihenni? Mert akkor megmutatom a szobámat. - Ajánlottam fel, de aztán megcsapta a fülemet valamit. - Ugye nem vasvillás ördögök és ehhez hasonlók járkálnak annak a vámpírnak a házában? Mindegy is,a lényeg, hogy ki az az Oliver? - Néztem rá érdeklődve. Azt hiszem, hogy az ő neve még nem hangzott el, mióta itt van. Ha ő is valami vámpír, akivel szövetkezett, akkor itt tényleg nagy bajok vannak.

- Igen... ötéves... annak is érzem magam - bólogattam, majd nagyot sóhajtottam, és a mennyezet felé bámultam.
- Nem is tudom... nem tudsz nekem menedéket adni egyetlen éjszakára? - néztem aztán rá, olyan szépen, ahogy eddig talán még senkire, és még le is biggyesztettem az ajkaimat, hogy teljes legyen az öt éves feeling.
- Nincs hová mennem... és tudom, hogy az én hibám, de... Oliver lakásában hideg van. Tatia lakása olyan, mint a pokol - rázott ki látványosan a hideg.

- Oké, kicsi Curtis. - Sóhajtottam. - Most olyan vagy, mint egy ötéves. - Néztem rá komolyan. Értem én és tudom, hogy nincs otthona... de erről senki más nem tehet, csak és kizárólag ő. Eltaszítja magától az embereket, akármilyen jó barátom, tudom, hogy így van. Vagyis... nem is enged igazán közel magához senkit, csupán akkor, ha az érdekei úgy kívánják. Ezért érzem magam kissé szerencsésnek, elvégre... tudom, hogy ő is a barátjának tart engem.
- Mondanám, hogy maradj itt, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne tekintve, hogy utálod a testvéremet. - Vontam aprót a vállamon. - Látod, ezért mondom, hogy rendezd a helyzetet. Hátha jobb lesz.

- De nem akarok hazamenni! - mondtam olyan felháborodottan, mint egy toporzékoló gyerek, és felsóhajtva néztem végig Candice-on. - Nem akarok elmenni... nekem nincs is otthonom... - jutott eszembe. - Sem a hotelban, se máshol... - sóhajotttam fel, egyfolytában a hajamban turkálva.
- Egyedül Tatia otthonában éltem, de most oda sem akarok hazamenni. Milyen haza? Nekem nincs olyan, hogy haza... - dobtam le magamat a kanapéra utálkozva.

Ismét elmosolyodtam. Tisztában voltam azzal, hogy mit tud kihozni az alkohol egyes emberekből, így nem is foglalkoztam komolyabban Curtis "állapotával". Majd kialussza és újra normális lesz. Vagyis a normálistól távol áll, de hát ez ő. Egy cseppet sem átlagos figura.
- Igen, mindketten jobban járunk, ha az szépen az asztalon marad. - Pillantottam a pohárra. - És az is jobb lenne, ha kipihennéd magad, akkor talán tudnál józanul gondolkodni. Mindenen, amin kell. Addig is ha lehet, ne nagyon keveredj több vámpír társaságába, mert az sohasem jó. Bár az ilyen leckékből sem fog soha egyikőnk sem tanulni. - Vontam meg a vállamat.

- Hah... mégis mi másnak tudnád venni? - kérdeztem meglepve. Na jó, kezdek túlzásba esni, nem kellene többet innom. Nyilván nem is teszem, mert már így is rosszabb volotam ma délután, mint egy alkoholista.
- Talán jobb lesz, ha... - tettem le a poharamat. - ezt itt leteszem, mert a pia miatt még olyat teszek, ami tönkretenné a barátságunkat - ráztam meg a fejemet úgy, mint egy idióta. Nem akarok itt rámászni, hülyén jönne ki.

- Tudom, hogy nem vagy türelmes, éppen ezért is lehetetlen kérés, hogy légy az. - Forgattam aprót a szemeimen, de ettől függetlenül a halvány mosoly nem tűnt el az arcomról. Ám ez a mosoly pár másodperccel később kissé zavarttá vált, amikor Curtis elém lépett és hadoválni kezdett. Kissé összeszűkültek a szemeim, ahogy végigsimított az arcomon.
- Tényleg becsíptél. - Állapítottam meg, miközben felnevettem és megpaskoltam az arcát. - De nem is tudom, hogy bóknak vegyem-e, ha becsiccsentve dicsérgetsz. - Csóváltam meg a fejem.

- Hát... nem vagyok türelmes, mint már mondtam - ittam ki a poharam utolsó kortyát is, majd közelebb sétáltam Candice-hoz.
- Mintha kissé kótyagos lenne a fejem - nevettem el magamat, mintha becsiccsentettem volna. Bár talán ez történt. Eléggé zavaros volt most a fejem, és hát... ilyenkor nem tudok elsétálni olyan dolgok mellett, amik hozzánk tartoznak.
- Talán még sosem láttalak ilyen gyönyörűnek... - vigyorodtam el halványan, ahogy kezem végigsimított az arcán, és ujjam köré csavartam szőke haját, miközben felsóhajtottam, és még tágabbra nyíltak szemeim, hogy minden centiméterét végigmérhessem.

Lehet, hogy nagy kérés volt, hogy gondolkozzon, de néha el kell viselnie, hogy a helyzetek megkövetelik azt, hogy átrágjuk magunkat rajtuk. Márpedig Curtis esete ilyen volt, mert nem csupán egy jelentéktelen dologról beszéltünk, hanem az érzelmeiről. Persze azt is tudtam, hogy ő nem bírja elviselni az érzelmeket.
- Bezártad őt egy kriptába. - Nevettem fel keserűen. - Ezután hogy várod el, hogy felhívjon vagy keressen? Ez eléggé megviseli az embereket és a vámpírokat is. - Vontam meg a vállamat, de csak sóhajtottam, amikor azt mondta, hogy megszívtuk. Na igen, eléggé. - Várd ki a végét a dolognak, ne legyél türelmetlen. - Javasoltam halkan. Ez lesz még a lehetetlen vállalkozás.

Elgondolkodtattak a szavai, de nekem egyáltalán nem jött be a dolog, hogy gondolkodjak. Mert mondhatjuk úgy, hogy én eddig mindig csakis a fejem után mentem, nem gondolkodtam, csak cselekedtem. És most hirtelen kezdjek gondolkodni? Én ezt inkább kihagyom.
- A fene tudja, hogy ő mit akar... - dörgöltem meg a halántékomat, és felsóhajtva lehunytam a szemeimet. - Szerinted mit akar, ha már napok óta nem is hívott, és nem is keresett? Vagy pontosítsunk... kit akar? - kérdeztem megvetően, tele ironiával, és költőiességgel. - Megszívtuk mi ezekkel a vámpírokkal, én azt mondom... - emeltem égnek a tekintetemet.

- Azok sem voltak könnyebb idők. Sőt, még rosszabbak voltak, mint a mostani évek... - Forgattam meg a szemeimet visszadőlve a kanapéra. Szerencsére nekem sohasem volt olyan problémám, hogy hozzáakartak volna adni valakihez, mivel a szüleim nem voltak velem ebben az időszakban, utána pedig senkitől sem függtem. Ennyi az egész.
Sóhajtottam egyet, amikor kinyögte, mi is a baja. Ez a nő.. csak nehogy tönkretegye nekem a barátomat, hiszen nem jó így látni Curtist. Nagyon nem, nem ehhez vagyok szokva.
- Hé. - Felálltam a kanapéról és odasétáltam elé. - Ez elég hülye szöveg, de azt kell tenned, amit a szíved diktál. Ahogy elmesélted, még az a nő sem tudja, hogy mit akar... akkor te honnan tudhatnád?

- Hát figyelj... - sóhajtottam fel és megálltam egy helyben. - A szerelem fáj. Ezt már évszázadokkal ezelőtt is megállapították, de pont te ne tudnád, aki szintúgy élt? Akkor... fájt, mert a nők nem mehettek ahhoz, akit szerettek. A férfiaknak is fájt, hiszen néha ők sem azt vették el, akit akartak - mélyedtem bele a régi világba, majd megráztam a fejemet. ezt az érzelmes oldalamat utáltam, nem is akarom, hogy lássa rajtam, hogy képes vagyok elgyengülni.
- Csak próbálok rájönni, hogy mit kezdjek Tatiával. A legjobbnak az tűnik, hogy hagyom a fenébe, legyen boldog újabb ezer évig vámpírként, Klaus Mikaelsonnal. A legrosszabbnak meg az tűnik, hogy képes leszek várni rá. De én nem vagyok egy türelmes típus ! - csattantam fel hirtelen.