Odafigyelőn hallgattam végig. Majdnem közbeszóltam ugyan, amikor a lányát említette. Mert ugye ő... talán megtalálta? Vagy... de ahogy folytatta, ez el is veszett a sok szó között.
Egy sóhaj, és magam elé meredve visszaemlékeztem. Igen, kivettem a részemet abban az ügyben, még ha nem is úgy alakult, ahogy én azt előre elterveztem... - Sajnálom, Tatia. Tudod jól, hogy... ha nem jön Mikael... akkor tartom magamat ahhoz, amiben megegyeztünk a szertartás előtt. Nem akartalak úgy megsebezni, ahogyan történt... de Mikael miatt meg kellett tennem... - mondtam őszintén neki, a szemeibe nézve már. - Nem akartam azt kelteni másokban, hogy halott vagy... és nem akartam... nem akartam én lenni az, aki tönkreteszi azt az életet, amit Klaus ígért neked, és amit... Neki adhatott volna... - Valahogy nem akartam kimondani, hogy az unokámnak... nagyon szokatlan lett volna. És... szívfájdító.

- Nem, örülök neki, hogy nem tetted. Így sokkal jobban fel tudtam készülni a találkozásra. - Vallottam be neki őszintén. Esther-rel mindig is őszinte voltam, soha nem láttam értelmét annak, hogy hazudjak neki. Okos nő volt, tudta, hogy mikor nem mondanak neki igazat, de emellett a legtöbbször tisztességesen játszott és megvédte a szeretteit és azokat, akik nekik kedvesek voltak. Legalábbis megpróbálta, de nem mindig sikerült neki. Itt voltam erre én, mint élő példa.
Én magam csak megálltam mellette, míg ő kényelmesen az asztalnak dőlt. Bólintottam szavaira, elvégre én kértem tőle, hogy beszéljük meg azt, ami a múltban történt, mert eddig még nem volt alkalmunk rá. Talán most végre megtehetjük.
- Nem akarom, hogy Klaus megtudja. Ezer évig is megvolt enélkül a tudat nélkül, nem hiányzik ez az életébe. De az előbb... - Sóhajtottam egyet. - Valami kicsúszott a számon, miután megtudtam, hogy a lányom itt van és miután Klaus azt mondta nekem, hogy tegyek úgy, mintha nem érdekelne. Azt mondtam neki, hogy ő nem tudhatja, hogy ez milyen érzés, mert soha nem volt gyereke. És akkor...eszembe jutott, hogy mi történt. Hogy neki is lehetett volna, ha... ha azon az estén nem vesztek annyi vért és nem gyengülök le annyira. - Még visszaemlékezni is rossz volt arra az estére, nemhogy még átélni. Soha nem felejtem el, mennyit szenvedtem emiatt...

Damon és Elena viharosan távozott. Elfújtam a gyertyákat, legalábbis néhányat belőle, majd az ajtó felé fordultam, mikor újra hangot hallottam.
- Talán mondanom kellett volna neki? - kérdeztem Tatiától érdeklődve. - Tudod, a tetteim, vagyis az állítólagos tetteim ellenére, soha nem gyűlöltelek, hogy olyasmit tegyek meg, aminek éppen az ellenkezőjét kérted tőlem - dőltem neki az íróasztalnak kényelmesen, így bámulva az arcát.
- És igazad volt. Ideje beszélnünk a múltunkról. Tisztázni mindent. És eldönteni, hogy Klaus megtudja-e, vagy sem.

Bálterem

Hangokat hallottam az emelet felől, méghozzá Elena, Damon és Esther hangját, így addig nem is mentem fel a lépcsőkön, amíg a hasonmásom és a férje le nem jöttek. Lassan sétáltam felfelé és mivel csak az egyik szobában hallottam szöszmötölést, Esther csak ott lehetett. Feltett szándékom volt, hogy beszélek vele, de most mintha inába szállt volna a bátorságom. Úgy éreztem magam, mint egy kis nyuszi, ám nagy levegőt vettem és próbáltam figyelmen kívül hagyni a Klaus-szal történ beszélgetésem során keletkezett dühömet. Lenyomtam a kilincset, benyitottam a szobába és láttam, hogy Esther tényleg egyedül van.
- Szép kis bált szerveztél. - Szólaltam meg, amikor már úgy éreztem, hogy a hangom nem fog reszketni. Szerencsére normálisan beszéltem, semmi jele nem volt a zaklatottságomnak. - És nem mondtad el a fiadnak, hogy itt leszek. - Becsuktam magam mögött az ajtót és a szoba közepe felé lépdeltem.

Esther hátat fordított nekünk Damon szavai után, az arcán ott tükröződött a megértés.
- Igen, készen. Menjünk haza... a gyerekeinkhez - mosolyodtam el halványan.
Még tettünk egy kis kitérőt a kabátokért, de aztán már... talán magunk miatt is, mert eléggé sietni akartunk, de... gyorsan elhagytuk a villát.

(Damon és Elena háza)

- Induljunk - tettem néhány lépést a küszöb felé. - Köszönjük a meghívást, de remélem megérti, hogy nem nagyon fogunk élni vele - fordultam még vissza Estherhez. - Nem Ön miatt, hanem... bizonyos okokból kifolyólag - kerültem meg Klaus nevét. - Köszönjük a ma estét. Még látjuk egymást.
- Készen állsz? - néztem Elenára. - A gyerekek már biztosan várnak otthon.

Nem is értettem az egészet. Ha ezeket a szavakat várta, akkor egyáltalán minek kérdezett rá? Talán... ennek a nőnek elvette az eszét az, hogy ezer évig egy koporsóban feküdt.
Nagyot sóhajtottam, és bólintottam az invitálására. Biztos nagyon gyakran jövünk majd.
- Menjünk... - fordultam Damon felé.

- Nem kell magyarázkodniuk. Értem az indokaikat. Pillanatnyi... remény lett úrrá rajtam, de ezeket hallva már rájöttem, hogy máshogyan kell megközelítenem a dolgokat, és az ügyet.
- Mindenesetre köszönöm. És ha bármikor kedvük támadt beugrani bál nélkül, csak jöjjenek - mosolyogtam rájuk.

- Igen, mehetünk - bólintottam. - Bocsássa meg kérem - mondtam már Esthernek címezve - de Önnek is vannak gyermekei. Pontosan tudja, mi hogyan érezhetünk, mikor féltjük őket - fogtam meg Elena kezét. - Azt, hogy megmentette Elenát, nem felejtjük el, és örökké hálásak leszünk érte. De ne kérje tőlünk, hogy bedugjuk a fejünket énekelve az oroszlán szájába.

- Mégis mik lehetnénk, ha nem őszinték? - néztem rá kissé értetlenül, de aztán nagyot nyeltem újra, és megfogtam Daomon kezét. Igen, kicsit ideges lettem, és úgy éreztem, hogy reszketek...
- Menjünk... menjünk haza? - kérdeztem tőle.

- Nos, ez esetben már nincs mit mondanom. Talán nem is reménykedtem másban. Igazuk van, nem veszélyeztethetem mások életét, főleg nem a gyermekeikét, akik fontosak lehetnek még a későbbiekben.
Eléjük álltam, és így néztem a szemükbe. - Csakis ezért akartam feltartani önöket. Köszönöm, hogy... őszinték voltak. Bár nem is várhattam mást.

- Sajnálom, de a válaszunk továbbra is nem! - jelentettem ki. - Mondhatnám, hogy rendben, belegyezünk, feltéve ha maga szavatolja a családunk biztonságát. De mint az elmúlt ezer év mutatja, Ön sem sebezhetetlen. Ha Klaus újra hoz valami hasonló lépést, nem szeretném ott találni egyik reggel a fejemet az ajtó előtt, a testem meg a párnán. És nem akarom, hogy bármely szerettemnek baja legyen. Szóval bocsásson meg, de nem egyezem bele.

Damon is úgy reagált, ahogy vártam. Ha valamit, hát a családját ő sem áldozta volna fel olyasmiért, ami... talán meg sem éri. klaus mindent megtenne, hogy újra a régi legyen... felesleges lenne tenni ellene. Ezzel... csak rám haragudna, és talán Esthert is visszafektetné a koporsóba.
- Akkor... talán jobb lesz beletörődnie, és elviselnie a következményeit annak, amit ezer éve maga megteremtett! - szólaltam meg már kissé felcsattanva, amikor már megint a véremről dumált. - Persze, ezért nagyon hálás vagyok, mert az anyám is vámprt, életem szerelme is az, de... gondolhatott volna előbb ezekre!

Valami hasonló reakcióra számítottam. De... valahol meg kellett értenem őket. Csakhogy... ennél azért mégis optimistább voltam, ezért ennyire nagy ez a pofon.
Nagyot nyeltem hát, és bólintottam egyet mindkettejük irányába, majd az asztal mögé sétáltam, hogy így nézzek rájuk. - Nos... de mindketten tudják, hogy Klaust valahogyan meg kell állítani. Ezer éve engem, a saját anyját megölt egy olyan vétek miatt, amit nem követtem el, egyedül ő nem tudott arról, hogy mi is zajlik körülötte. Ebből tudom, hogy kockázatos, amit kérek. De... bármit is kellene tennem, a hasonmás vére jelenti azt, ami feltétlenül szükséges ezekhez a varázslatokhoz.

- Hohohó! - emeltem fel a kezem Estherre nézve. - Álljunk meg egy percre. Van fogalma, mit kér tőlünk? - kérdeztem. - Tény, hogy Klausról szinte csak rossz dolgot tudok elmondani, de bármennyire is fájjon ezt a tény elismerni, abszolút nem hülye. Rá fog jönni mi történt, ahogy arra is, hogy Elenának köze volt a dologhoz. Miért sodorjam veszélybe a családomat? Nem csak Elenát, hanem a gyerekeket is? Nem, szó sem lehet ilyesmiről. Hívjon gyávának, ha jónak látja, de jobb, ha nem asszisztálunk ehhez.

Nagyot nyeltem. Majd újabbat és újabbat. Azt hiszem, kis híján a bálteremben szerencsével már nem hallották... úgy néztem Estherre, mint... magam se tudom. Talán mint egy őrültre. Nekem kell döntenem, hogy... mit tegyek... akarok-e egy "istent" a városba, vagy... vagy nem.
- Én... -szólaltam meg végül. - Én... nem tehetem... ha Klaus ellen cselekednék... nem engem ölne meg, és nem engem kínozna... hanem a családomat. A gyerekeimet, Damont... ha én bántom őt ezzel, ő is ott fog bántani engem, ahol tud... - ráztam a fejemet már könnyes szemekkel.

Először Damon felé fordultam. - Önnek csak annyi a dolga, hogy megengedi, hogy felhasználjam a felesége vérét. Azt az erőt nem tudom elvenni Klaustól, amelyet az előző szertartáson megkaparintott. A boszorkányt ügyesen használta, és rendesen lezárta a varázslatot. Viszont... a hibridsége ellen tudok tenni. Elzárni benne a vérfarkast, ami olyan hatalmassá teszi Őt. Egyszer már megtettem. Menne ismét.
Ekkor fordultam csak Elena felé. - És természetesen a Te beleegyezésed is szükségeltetik. Nem erőszak, és csakis saját akaratodból cselekedhetsz. Nem zsarollak, nem ígérgetek.

- Klaus mint gyenge, és esendő - morogtam. - Hogy őszinte legyek, ezt vajmi nehezen tudom elképzelni. Ha valaha is volt esetleg ilyen, mostanra ezt már marha jól elfelejtette, és marha jól titkolja - dünnyögtem. - Na és hogy jövünk mi ehhez az egészhez? Hívjam ki párbajra? - értetlenkedtem.

Körbenéztem az égő gyertyákon, a tőrön, ami az asztalon pihent és ideges lettem. Mire... mire készülhet?
A szavait végighallgatva pedig... az elejét már hallottam egyszer. Mikaelről, az ostorcsapásokról, a szerelemről, és ezekről... de aztán ami következett... ettől a nőtől ezt nem vártam.
- És... mégis mit... mit akar tenni? - kérdeztem már valami feszültséggel a hangomban.

(Kert)

Becsuktam mindannyiunk mögött az ajtót. Nos, első ránézésre is látszott, hogy itt valami készülődik. És ezen szerintem egyikőjük sem volt meglepve.
- Tudom, hogy megdöbbentettem Önöket, főleg hogy Klaus a fiam... de ők az én teremtményeim. Én teremtettem őket, és én el tudom venni az életüket. Nem, félre ne értsék... soha nem ölném meg a fiaimat - ráztam meg a fejemet. - De Klaus-on már úrrá lett valami. Nehezére eshet Mr Salvatore, hogy megértse, milyen ártatlan és védtelen volt az én fiam is, ezer évvel ezelőtt. Az apja... Mikael... az összes gyermekünk közül őt büntette a legsúlyosabb büntetésekkel, és mikor szerelmes lett Tatiába, ez csak... rosszabbodott. Íme az oka annak, hogy miért ilyen Ő - címeztem mindezt Damonnek, hisz tudtam, hogy a hasonmás ezeket tudja.
- De msot eljött az ideje, hogy... ugyanolyan legyen, mint a testvérei. Ők is erősek, de nem annyira, mint Klaus. És nem engedhetem, hogy a családom bármely tagja istennek képzelje magát.

Vártam egy keveset, hagy élvezze ki mindenki azt, amit akar, meg egyebek. A bálak azért vannak, hogy jólérezzék magukat, és hasonlók. De ami biztos, hogy többé nem csinálok ilyesmit. Nem vagyok nagy társasági ember.
Végül felálltam, de előtte még néhány gyertyát meggyújtottam. Kinéztem a bálterembe, de ott már nem láttam a hasonmást.
Egy rövid kérdezősködés után már választ is kaptam.

(Kert)

(Bálterem)

A fiókokból és szekrényekből előpakoltam mindent. Nos, igen... jó volt ez így. Senkit nem avattam be, hogy mit is akarok tenni ma este, mert... így teljes a meglepetés. De Klaus nem lehet hatalmasabb mindenkinél. Nem lehet erősebb, nem lehetne több egyikük sem egy átlagos embernél! Senki nem élhet ezer évig... nekik sem lett volna szabad.
Felsóhajtottam. Már csak a hasonmás kell. Legalábbis a vére. Mivel Klaus megmondta, hogy az a boszorkány, aki segített neki mindennél hatalmasabbá válni, lezárta Elena vérét, így más szemszögből és oldalról kell megközelítenem az ügyet.