Hát, még mindig nem értem, miért nem küldtek ki minket innen. Szerintem tíz perc alatt többet ordítottunk egymással, mint más vendégek a Grill fennállása óta. De meglehet, Klausnak már a kisugárzása elég volt, hogy ne kössön belé senki.
Talán igaza volt, de nem érdekel. Hogy szerencsétlen vagyok? Hát jó, eltűröm, hordjon el minden idiótának is akár, nem izgat a tény, hogy mi a véleménye rólam. Már elegem volt abból, hogy ő játszadozik velem... mert hogy én vele? Nem, nem erről volt itt szó... már régesrégen az ő játékát játsszuk, nem az enyémet. Legalábbis ez a szabályzat nekem nem ismerős.
A levegő is belém szorult, ahogy magához rántva újra számra tapasztotta ajkait, és először ismét képenvágni akartam, de nem történt meg... nem emelkedett fel a kezem. Pontosabban de... de más célból. Persze, hogy tudja, mitől őrülök meg.. mert ismer annyira. És mire feleszmélhettem volna, egyik karomat nyaka köré fonva húztam még ennél is közelebb magamhoz.

Istenem, mint egy levakarhatatlan árnyék... úgy követett a bárpulthoz. Egész jól elfutkosunk ma este egymás után. Ha ő megy távolabb én követem, hogy kiosszam, és vice versa.
- A rohadt életbe! - vágtam olyat a bárpultra, hogy megugrott rajta minden vendég pohara. - Kibaszottul nem érdekel, hogy kikapcsoltál! Elmondtad mindennek Tatiát, mert menekült annak idején. Te talán jobb vagy? Te is menekülsz, te szerencsétlen! - sziszegtem. - Csak épp te sem vallod be magadnak! És tudod mit mondok? Lehet, hogy érzelmeid nincsenek... de még mindig tudom, miért őrülsz meg - rántottam oda magamhoz, és újra a szájára tapadtam. Nem, ezúttal nem fog ilyen könnyen menekülni előlem. És elérem, hogy ne is akarjon.

- Valamit elfelejtesz. Te tetted ezt. Te tettél ilyenné. És tudod mit? Ezért némileg köszönettel tartozom neked. Mert sokkal könnyebb így. Azt mondtad, hogy az anyám is kikapcsolt? Remek... legalább már egyikünk sem lesi minden kívánságodat. - jöttek ki belőlem őszintén a szavak. Eléggé durva voltam, és ez nem is meglepő. Nem akartam most jót mondani, nem akartam semmit alá adni, hogy még inkább nyeregben érezze magát.
Majd otthagyott, és visszaült a pulthoz. Hm, ennyivel nem ússza meg, nekem is van még véleményem...
- Tudod, mi a te bajod? Egyszerűen nem tudod elviselni, ha valakinek már nem vagy olyan fontos, mint régen! Hiába vagy te a nagy és hatalmas hibrid, még akkor is ott van benned az az ember, akinek érzései vannak. Nagyon jó, hogy te szeretsz mindent megélni, és nagyon szuper, hogy nem akarsz kikapcsolni, de valakinek nem megy másképpen! Részemről körülbelül már legalább belebolondultam volna azokba az érzésekbe, amiket irántad érzek, ha nem kapcsoltam volna ki. Mert így könnyebb. Így már nem vagy képes bántani, mint ahogy tetted hónapokkal ezelőtt... és ez bűn? - kérdeztem. Persze, hogy az. Az érzelmek megtagadása felér azzal, mintha őt tagadnám meg. De ő is megtagadott engem. Szóval lényegtelen. Legszívesebben az utolsó mondat után itt hagytam volna, de volt egy olyan érzésem, hogy még tudtam volna mit hozzátenni és azt ő sem tette volna zsebre. Olyannyira, hogy talán a parkolóban törte volna ki a nyakamat.

- Én csak egyszerűen, és simán szerettem volna veled eltölteni egy estét. Legalább néhány órát annak örömére, hogy képes vagy emberi módon szólni hozzám - morogtam, aztán dühösen elfordultam. Ez nem a régi Erin. Ez az Erin olyan, mint a kő. És rohadtul utálom ilyennek látni. Mennyire más volt az a nő aki várt rám...
- Látom, élvezed az érzések nélküli létet. Igazad van, én is élveztem. Most is élvezem.... de én nem fogok kikapcsolni. Nyilván vannak mazochista hajlamaim, hogy így teszek. De imádok megélni mindent. Örömöket, és szar dolgokat egyaránt. Ez van - vontam vállat. - De neked hiába is mondom. A régi Erinnek elmondanám, mert őt ismerem. Téged nem. Te nem Erin vagy, csak egy abból kifejlett idegen - mértem végig őt megvetően, majd visszapattantam a bárszékre.
- Adj inni - dörrentem a csaposra azzal a nézéssel, ami nálam a komplett őrjöngést szokta megelőzni.

- Hm, vacsorázni a szerelmes párok szoktak étteremben. Mi azt már kinőttük. - vontam egyet a vállaimon, majd az asztal felé fordultam és újra ujjaim közé fogtam a pohár whiskyt hogy belekortyoljak, majd újabbat rántottam a vállamon.
- Nem tudom, mi van közted és Tatia között. Érdekelni sem érdekel, ahogy titeket sem érdekel nagyon semmi. - sóhajtottam fel. - És nem, nem játszom. Ha játszanék, nem a legelején mondtam volna, hogy "állj", hiszen ebben semmi szórakoztató nem volt eddig. Csupán nincs hangulatom vacsorázni. Tudod, kissé nosztalgikus lenne. - mondtam enyhe gúnnyal, vagy inkább iróniával.

Rendben. Ezt hívják úgy, hogy hideg víz a nyakba? Alighanem. Először megcsókol, ellibbenti előttem a mézesmadzagot, most meg lepattint. Oké, hogy nekem talán agyamra ment a halál... ezek szerint neki is?
- Világos - vált a hangom olyanná, mint a jég. - Ezúttal te játszol velem, ugye? Ez mi, valamiféle bosszú? - engedtem le a karjaimat, és hátrébb léptem. - Remélem, jól szórakozol, ha így van. Bár a te szemszögedből nyilvánvalóan megérdemlem. Az én szemszögemből... vitatnám. De mindegy. És ami Tatiát illeti, ő már választott egy utat. Külön utat tőlem. Akkor meg minek keressem meg?

Ismertem ezt a vigyorát, majd mikor az ötletét felvázolta, félrebillentett fejjel gondolkodtam el rajta, és ugyan ha a régi énem lett volna itt, aki mellette voltam, akkor zokszó nélkül megyek bele. Viszont a helyzet ezúttal most más volt.
- Öhm.. - kezdtem bele, miközben felsóhajtva kibújtam karjai alól. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne közösen iszogatni, meg vacsorázni. - jött ki belőlem az őszinte véleményem. Az okát magam sem lettem volna képes megnevezni.
- Talán inkább Tatiát kellene felkeresned ilyesmivel. - nyeltem egyet úgy, hogy ezt ne lássa.

Meglepetten néztem Erinre, mikor elszakadt tőlem, de nem engedtem ki az ölelésemből.
- Nos, ha halott vagyok, és még mindig lehetnek kívánságaim - tűnődtem vigyorral a képemen. - Szerintem kitalálod, mit szeretnék következő lépésként. Viszont tisztában vagyok vele, hogy te nyilván exhumálnál, csak azért, hogy utána te magad nyírj ki. Szóval... elteszem a tisztességtelen szándékaimat. Helyette meghívlak egy italra. De nem itt. Valahogy jobban hangzik egy vacsora az étteremben. Ital gyanánt egy pohár finom, és nemes borral. Mit szólsz hozzá?

-Igazán nincs mit. -mosolyodtam el halványan. Egy ideig gondolkodtam rajta, hogy rendelek még egy pohár italt, de nem akartam magamat alkoholistának feltüntetni mert nem voltam az, egyáltalán nem.. Csak az utóbbi időben jobban érzem magam tőle.
Amikor kijelentette, hogy ebben a városban ez gyakrabban fordul elő, rögtön értettem a célzást, már ha ezt annak lehet venni. -Tudom mire gondolsz..-bukott ki belőlem csak ennyi, és ha valóban erre gondolt az előbb akkor ebből leszűrhette, hogy én is tudok az itteni dolgokról -De azt hiszem semelyik ország vagy város nem kivétel ez alól...Sajnos.. - tettem még hozzá. Már csak abban reménykedtem, hogy ő csak tud a dolgokról, nem pedig részese ezeknek, de volt egy nagyon nagyon rossz megérzésem vele kapcsolatban ami egyszerűen nem hagyott nyugodni.

- Persze, hogy nem változtam. Csak meghaltam, nem kilúgoztak - mondtam keserű mosollyal. - Mellesleg... - kezdtem bele, de a befejezésig már nem jutottam el. Mert Erin ebben a pillanatban visszahúzott magához, és égő képem helyett a számat kezdte el csókolni. A kis rámenős. Viszont nem volt ellenemre, hogy felcserélte a két területet.
Lehunytam a szemem, átkaroltam, és hevesen viszonoztam a csókját.. Hát, elég sok mindenről kellett volna lemondanom, ha halott maradok. Többek közt erről. Reménykedtem benne, hogy nem üt be nála a mennykő, és ezúttal pofon helyett nem tökönrúgással szakítja meg a csókot.
- Szerintem még mindig halott vagyok, ez meg a túlvilág - jegyeztem meg, ahogy elváltunk egymástól. - Fura, pedig azt hittem, a pokolban leszek.

Kirántotta magát a kezem alól, és ez már nekem esett rosszul. Talán ehhez értett igazából mindig is. Hogy bűntudatot ébresszen bennem. És eljött az a pillanat, hogy nem vagyok képes mondani semmit, nem akarok mondani, mert tudom, hogy sem jó irányba, sem rossz irányba nem fog tőle haladni ez a dolog. Nem tudtam már, hogy mit tegyek. Menjek-e? Talán az lenne a legkönnyebb, és nem beszélni vele többet. Már inkább a városból kellene lelépnem.
- Mit sem változtál... - ráztam meg a fejem, talán egy mosolyféle fintorral az arcomon, majd már a világ szeme sem érdekelt, ki lát és ki nem: az erőmet felhasználva, visszahúztam őt magamhoz. - Sajnálom a pofont. - mondtam csak ennyit, de az arca helyett a száját kezdtem csókolni újra. Talán ez az én betegségem. Valakinek droggfüggősége van, engem... Klaus közelébe nem lehet engedni. Mindaddig elvagyok, míg ő nincs. Aztán jön és felkavar mindent, mint egy tornádó.

Megtorpantam, mikor Erin megfogta a vállamat.
- Hogy mit akartam mondani? - döntöttem oldalra a fejem, komolyan nézve a szemébe. - Csak annyit, hogy most megtapasztaltam a két szék közt a padlóra effektust. És azt, hogy sajnálom, amit tettem veled. Hogy bántottalak. Nem számít, elhiszed-e nekem, hogy igazán így is gondolom. Én elmondtam, és ezzel ennyi - húztam ki a vállam Erin karja alól. - Nem tudom mi ütött ma belém. Nyilván a halál utóhatása, hogy mondok olyanokat, amiket az életrajzomban le fogok tagadni - fintorogtam keserűen. - Nos? Gondolom ennyit kértél mára a társaságomból, ha nem tévedek.

Ez viszont már meglepett. Nem számítottam arra, hogy elenged, már ismertem a temperamentumát. Bár sosem tudhattam igazán, hogy az-e a valódi arca, amit nekem mutatott. De talán olyan hosszú ideig nekem sem tudott volna hazudni.
- Várj! - állítottam meg, belemarkolva a vállába, és a tekintetébe néztem. - mit akartál mondani? "Amúgy is..." micsoda? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

Leengedtem. Ez régi játék volt, egy ősi szokás... nem gondoltam, hogy kosarat kapok, még ebben is.
- Értem - komorultam el. Nem akartam mutatni, hogy elszomorított Erin viselkedése. - Nos akkor... - léptem hátrébb. - Talán jobb, ha hagylak menni. És amúgy is... - haraptam el a mondatot, és elhallgattam.
- Hagyjuk. A tekinteted magáért beszél - vontam vállat. - Visszamehetek inni, vagy jogot formálsz még néhány pofonra?

- Fenyegess csak, ettől még nem bánom meg ezt a pofont. - mondtam csak ennyit, hisz minek ragozzam ezt tovább? Felettébb jólesett felképelni, valamiért felszabadított az érzés, és ez jobb mindennél.
De ahogy ujjai csuklóm köré fonódtak, és megint közelebb ráncigált magához, úgy néztem rá, mintha a Sátán szállt volna fel a pokolból a földre.
- Ezt most ugye nem gondolod komolyan? - néztem rá megdöbbenve. Majd hogy én csókolgatom... álmaiban.

Már épp kezdtem magam jólesően átadni a csóknak, épp ezért elkövettem azt a hibát, hogy kissé lazítottam az Erin köré zárt karjaimon. Nem kellett volna.
Csak arra eszméltem, hogy valami erő elszakított először tőle, utána ő magától, és egy irtóztató pofon csattant a képemen.
- Au - néztem Erinre méltatlankodva, az arcom tapogatva. - Ha nem az lennél, aki, ezt most nem úsznád meg szárazon - vetettem felé én is dühös tekintetet, aztán elkaptam a csuklóját, és kíméletlenül közelebb húztam magamhoz, hiába akart ellenállni.
- Nyilván te is ismered a régi szokást. Ahol megütnek, azt egy valamivel lehet semmissé tenni - tartottam oda az arcom, hogy egy csókot nyomjon rá.

- Ah, azt hittem, tisztában vagy azzal, hogy könnyebb így viselkedni, mintsem újra kiszolgáltatottnek lenni, akit kedvedre ugráltathatsz. Utálok palotapincsi lenni, aki lesi mások kívánságát. - reagáltam ennyivel, majd leginkább a döbbenet kezdte uralni testemet, ahogyan a következő másodpercben magához rántva tapadt rám. Erre pont nem vágytam. Vagyis de, de mégsem így. Eleinte mégis viszonoztam a csókot.
Azonban talán három-négy másodperc kellett, hogy észhez térjek. Ellöktem őt magamtól, és nem tudom, honnan jött, de egy elég gyors mozdulattal vágtam pofon, dühös szemeket villantva felé. Fájt a tenyerem tőle, de a szívem jobban. - Nincs szükségem a játékodra, Klaus Mikaelson!

- Jó, bocs, hogy szóba mertem hozzá az ugyanolyan agyalágyult családodat, mint az enyém! - csattantam fel már én magam is hangosabban, viszont leesett az állam, ahogy a képembe ordított egy olyan dolgot, amit két perce még biztos nem hittem volna el. Most is csak elég nehezen.
- Aha - reagáltam. - Egész érdekes módon mutatod ki. Vagy marha jól titkolod, ebben az esetben elismerésem - léptem közelebb. - Viszont akkor nyilván ezt is meg fogod bocsátani - rántottam magamhoz, és máris megcsókoltam.

Valamit elfelejtettem Klaus Mikaelsonról. Sosem adja fel. Ezért is volt hiú ábránd, hogy most békén hagy.
Megforgattam a szemeimet, és felpattantam, így nézve szinte gyilkos tekintettel a szemeibe. - Semmi közöd a férjemhez és az apámhoz. Igen, itt vannak, de mit érdekelnek ők engem? - kérdeztem nevetséges hangon. Mintha azt látná rajtam, hogy én annyira családcentrikus vagyok, hogy várom a boldog családi piknikeket.
Minden szó bennem akadt, mikor utolsó kérdése eljutott fülemig. Ezt most komolyan kérdezi? - Jó ég, én még mindig szeretlek, te kretén! - keltem ki magamból felhevülten, eléggé haragosan, szinte észre se véve, hogy olyat mondtam, amit jobb lett volna régen eltemetni.

- Jó, hát egy-két dolgot lehet, hogy kifelejtettem - vonogattam a vállam, és mikor elsétált mellőlem - már szemmel láthatóan dühösen - engem is elöntött a pulykaméreg.
- Nekem te ne fordíts hátat, és ne hagyj faképnél! - követtem az útját. - Viseld el, hogy egy helyiségben vagy velem. Hacsak nem akarsz jobb programot. Vagy túl sokan lennénk már neked? Oh igaz is... mondd csak, mi van a férjeddel? Meg az apáddal? Ők itt rontják még a levegőt? - gúnyolódtam, aztán kissé leszálltam a magas lóról.
- Sajnálom - mormogtam. - Tényleg ennyire szerettél?

- Hah, ez vicces. Látom, a lényeges pontot kifelejtetted. - mondtam kissé indulatosan, utalva arra, hogy végezetül mi pecsételte meg a mi kapcsolatunkat, de ezzel ő még nem zárta le, és legszívesebben a lábába rugtam volna, mikor Tatiát és engem kezdett hasonlítgatni ismét.
- Oh... őszintén sajnálom, hogy ez történt. Nyilvánvalóan mindig velünk, nőkkel van a baj. - álltam fel a székről az italommal együtt kissé felhúzott orral. - Tatia érzéseiről nem nekem kell beszámolnom, hiszen semmi közöm hozzá. - fordultam vissza felé, és a szemeibe néztem. - És valószínűleg én vagyok a hülye, hogy mindig jobban szerettelek, mint te engem. De tudod mit? Már ez sem fontos. Vámpírok vagyunk, ezért tudjuk kikapcsolni az érzéseinket. - mordultam még rá. - És ha most megbocsájtasz... - sóhajtottam, és elsétáltam mellette, hogy egy szabad asztalhoz üljek le. Felbosszantott, legszívesebben pofán ütöttem volna. Már megint érzelmi kitörést váltott ki belőlem.

- Miért is voltam az? - érdeklődtem. - Téged választottalak Tatia helyett. A lelkem kitettem érted. Elvittelek világot látni. Elhalmoztalak mindennel. Ha nálad ez a szemétség, ne számíts soha hosszan tartó kapcsolatokra - nevettem fel gúnyosan, és intettem egy újabb pohár ital után. - Mindenesetre elégedett lehetsz. Mint látod, Tatiával sem működött sokáig. Bár tőle azért vártam volna legalább néhány könnyet, vagy egy örömteli nyakbaborulást, mikor élve megjelentem. De nem. Hidegen és közönyösen fogadta. Na mindegy. Egyikőtök sem jobb a másiknál. És még ti mondjátok, hogy nem hasonlítotok egymásra. Hát dehogynem. És nem is keveset.

- Nem tartozom neked semmivel, azzal főleg nem, hogy aggódjak miattad. Már régen nem szerepel a hatáskörömben efféle feladat. - vontam meg a vállamat, mikor pofákat vágott itt nekem, és legszívesebben már most behúztam volna neki csak úgy nőiesen, de ekkor már vigyorgott, és kicsúszott a száján egy kérdés. Hm, milyen jó, hogy nincs a kezemben a pohár.
- Ami azt illeti, igen. Szoktam rád gondolni. De általában csak akkor, mikor eszembe jut, milyen egy szemétláda voltál. - mosolyodtam el negédesen.

- "Jaj Klaus, remélem jól vagy Klaus, sajnálom Klaus" - vágtam pofákat. - Ennyit elvártam volna. Hiába, úgy látszik a régi jó modor már kiveszőben van a világból - csóválgattam a fejem. - Mondd csak Erin - csúszott széles vigyorba a szám, és fel voltam készülve, hogy minimum egy pofont kapok, esetleg masszív hisztirohamot a kérdésem után. - Szoktál gondolni rám? Mondjuk, miközben épp Stefan liheg rajtad...