A szokásos délutáni sétámra indultam. Mindig ugyan arra a helyre megyek ilyenkor. Szeretem a főteret, hiszen onnan mindent látni és mindenkit jól meg lehet figyelni. Nem vagyok az a kételkedő típus, de ez a város valamiért totálisan kifordít magamból. Úgy érzem, bármikor szembejöhet velem egy vadász, aki azon nyomban beleszúrja a karóját a szívembe, és kedves életemnek azon nyomba vége lesz. Ezt nem szeretném. Igaz, magányos vagyok egy kicsit amióta Viv elment, de tudom, nem mindig lesz ez majd így. Hiszen most itt van Sarah is. Egészen jól alakul a kapcsolatom a kis vámpírral. Szegényt sajnáltam, hogy átváltozott, hiszen látszott rajta, mennyire nem szeretné ezt az egészet. Úgy érzem, tudok neki segíteni abban, hogy jobb legyen neki, hogy el tudja viselni és csak addig, míg megszokja ezt a létet, utána boldogulni fog. Leülök a szokásos helyemre, egészen közel a járdához. A pincérnő már meg sem kérdezi mit kérek, azonnal hozza nekem a kávét, pontosan úgy, ahogy azt szeretem. Az asztalra könyökölök, egy pár pillanatig a kávémba pillogok, nézem, ahogy a hab a tetején lassan összeesik. Kezembe veszem, az ajkamhoz emelem, de nem iszom belőle, hiszen a járdán lévő szőkeség túlságosan leköti a figyelmem. Az nem lehet... káprázna a szemem? Ma még nem ittam se ettem semmi olyat, amitől hallucinálhatnék. -Priscila?! - Dadogom, de mozdulatlanul ülök a helyemen, és ha megfordul... a csésze kávém az asztalon végzi, a fekete lé folyik le a betonra és a cipőmre, de nem érdekel. Kilököm magam alól a széket, felállok és csak nézem, de nem jutok szóhoz. A testvérem... akit elhagytam sok sok évvel ezelőtt. Még él. Hogyan? Miért nem tudtam róla? Miért nem találkozunk még eddig? Az én hibám is, hiszen akkor, mikor meglátott elmondhattam volna neki. Tudta volna, hogy keresnie kell... de biztosan nem csak én hittem azt, hogy meghalt a másik. Egyszerűen nem tudok megszólalni, ameddig nem bizonyosodom meg róla, hogy nem csak a szemem káprázik, nem haltam meg, ő tényleg itt van...
Csak a szokványos félmosolyomat erőltettem az arcomra, bár van egy olyan érzésem, hogy ha kávé helyett mást fogyasztanék, még egy pár pohár ital, és magától fognak mosolyok rajzolódni az amúgy általában érzelemmentes arcomra. Nem hiszem, hogy annyira... lehetetlen az, hogy boldog legyek vagy őszinte örömet érezzek. Csupán soha senki nem szolgál rá arra, hogy mnindez így legyen. Pedig szoktak próbálkozni, hisz maga a kisugárzás, amellyel rendelkezem, képes követelni. Vagy valami ehhez hasonló. De leginkább lerázom azokat, akik ezen próbálnak segíteni. Nekem végképp nincs szükségem arra, hogy mások megmondják, minek örüljek. A mosolygás amúgy sem fér össze a terveimmel. Azokban nincs mosolygás. A jövőmben sincs, amíg emberek fogják uralni a várost. Ez egyszerűen csak nincsen rendjén, és kész! Ismét a boszorkányra néztem, majd felálltam, és odasétáltam az asztalához. Soha nem okozott gondot felvenni a csevej fonalát senkivel. Ahogyan a kezdeményezés sem állt távol tőlem. - Csatlakozhatom? Jobb, mint állva elfogyasztani a... cappuchinoját - néztem meg a biztonság esetére, hogy mit is iszik, habár a hozzá hasonlóakból inkább néztem ki valami igazi, tejszínhabos csodát, mintsem egy efféle édes löttyöt. - Nem bánná? - kérdeztem, tekintetem pedig minden jót ígért, bár azt tudom, mit tartottak rólam. Bárhogyan is próbálok normálisan viselkedni, akkor is csupán egy két lábon járó veszedelemnek tűnök, aki isteni babérokra hajt. De én nem akartam isten lenni. Neki viszont volt egy jó üzleti ajánlatom.
Igazából nem tudom, kit vagy mit keresek itt. Válaszokat leginkább, természetesen. De hogy miért itt, azt nem tudnám pontosan megmondani. A varázserőmet is felhasználva igyekszem kitalálni, hogyan álljak neki a kutatásnak. Néha természetesen szükségem van azért információmorzsákra is legalább, amiken elindulhatok. Most azonban kissé megrekedt a kutatásom. Úgy érzem, amíg nem vagyok elég erős ahhoz, hogy szemtől szemben megküzdjek a féltestvéremmel és nem sikerül közelebb kerülnöm a másik kettőhöz, akik a segítségemre lehetnek, zsákutcában vagyok. A tétlenség, a tehetetlenség pedig egyszerűen megőrjít. Legalább egy kicsit úgy érezném, hogy haladok valamerre! Ezért is, amikor valamelyest úgy éreztem a hely aurájából, hogy itt valami dolgom lehet, itt valahogyan előrébb léphetek, errefelé vettem az utam. Ahogy belépek és lopva körbepillantok, nem látok, érzek egyelőre semmi rendkívülit. Csak egy átlagos kávézó. Magabiztos léptekkel sétálok egy félreeső asztalhoz és mikor a pincérlány odalép hozzám, rendelek egy cappuchinót. Ahogy távolodik az asztalomtól, szemügyre veszem őt is, de csak egy átlagos ember, semmi különös. Azonban ahogy minden érzékszervemet, szenzoromat megélesítem, valami furát érzékelek az atmoszférában. Van még itt valaki rajtam kívül. Valaki, aki nem egészen emberi. Ezt határozottan érzem. Még nem tudom, a viszonylag forgalmas, népes kávézóban ki is lehet az, de itt van, ebben a helyiségben, ezt határozottan érzem. Talán ő lenne az, aki miatt fontosnak éreztem ezt a helyet? Barát vagy ellenség? Akárhogy is, jobb az elővigyázatosság. Nem mutatom, ránézésre csak egy egyszerű fiatal lánynak tűnhetek bárki számára, aki beült kávézni és talán a barátjára vagy barátnőjére vár, belül azonban gyakorlatilag a levegő minden apró rezdülésére figyelek, várva arra, hogy ez az egyelőre ismeretlen lény felfedje előttem magát, akár szánt szándékkal, akár véletlenül.
१ Bocsi a késésért! १ 268 १ [You must be registered and logged in to see this link.]
Gondolatok, melyek ok nélkül kúsztak az agyamba. Még mindig forrt bennem valami, hogy itt vagyok a cél előtt, és... ki tudja, hogy vajon ezúttal határozott és teljes lesz-e az örömöm? Annyira félek, hogy ismét elbukom a feladatomat. Évtizedek hosszas munkája után végre úgy érzem, van bennem elég talpraesettség, hogy felfedjem magam egy nő előtt, akit régóta figyelek... aki fontos nekem... a pakli ezúttal sem egy lapból áll. Talán gyűlölni fog. Talán... talán örül majd nekem. Talán kidob. Vagy sokkot kap. Most nem is sorolom tovább a lehetséges verziókat, hiszen ahány ház, annyi szokás. Én, akit évek óta csupán a hatalom érdekel... most megint itt van. És ismét nem csak egy lapból áll a lehetőségek tárháza. Besétáltam a kávézóba. Mostanában egyre otthonosabban érzem magam az ilyen helyeken. Nem szokásom ilyen szinten nyilvános helyekre járni. Megismerem a város összetételét. Megláthatom, hogy más fajtársaim mennyire képesek kibújni a csigaházból. Én elítélem az összefogást a vámpírok, boszorkányok és vérfarkasok között. Akkor is, ha a céljuk közös. Nem lenne szabad ezt tenniük! Mindannyian mások vagyunk, még ha a céljaink közösek is! Nem és nem, ezt nem kellene tennünk. Italt rendeltem magamnak, pontosabban egy forró kávét teljesen feketén, hiszen én ezt így szeretem, s közben fülemet szegezve hallgatóztam. Biztos vagyok benne, hogy lesz mit hallanom... sőt! Imádom ezeket a kis embereket. Annyit beszélnek, és nem is sejtik, hogy milyen sok embert képesek veszélybe sorodni vele... Mindenesetre most másra is koncentrálnom kellett. Méghozzá egy boszorkányra, aki talán képes lesz segíteni... egy helymeghatározás igencsak nem lehet megterhelő. Főleg úgy, hogy megfizetem.
Tartottam attól, mit fog szólni hozzám. Leteremt, hogy mit keresek itt és egyáltalán miért akarok kapcsolatba lépni vele, amikor világosan megmondta, hogy nem kíváncsi rám és nem tekint a családja tagjának? Lenéz, amiért még mindig próbálkozni szeretnék és vissza akarom kapni a bátyámat, aki mindennél fontosabb volt nekem már gyerekkorunkban is és most akkora szükségem van rá, mint még soha? Nagyobb bajaim voltak, minthogy felborultam a biciklivel és nem tudtam, hogy adjam elő anyának, hogy ismételten a betonon kötöttem ki, amikor nem lett volna szabad felpattannom a járgányra. Patrick mindig kapható volt a füllentésekre, ő húzott ki a csávákból, megengedte, hogy vele lógjak, amikor elkezdtünk felcseperedni és a bandázás lett a legjobb elfoglaltságom. Talán éppen emiatt nem tudtam máig sem túltenni magam azokon, amiket mondott nekem… hiszen mindig a nyomában jártam, úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb kishúg, hiszen a barátnőim akiknek bátyjai voltak a világ legszerencsétlenebb baleseteként írták le, hogy ők születtek a kislány bőrébe. Nekem nem volt olyan percem, amikor nem örültem volna ennek. - Patrick… - Suttogtam a nevét, amikor képes voltam elhinni, hogy megölelt. A vállára hajtottam a fejemet, legszívesebben el sem engedtem volna soha többé, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy a felém mutatott gesztusa csak egy álom eredménye, ami véget ér abban a pillanatban, amikor kinyitom a szemeimet. Ám muszáj volt megemberelnem magam, ha értelmes beszélgetést akartam vele folytatni, bár volt egy olyan érzésem, hogy ez egy jó darabig nem fog működni. Kellett az idő, hogy elkönyveljem magamban: nem haragszik, nincs semmi baj, én itt vagyok, ő is itt van és mindketten nyugodtak vagyunk. Vagy csupán ő is túlságosan meglepődött, azért ez a reakció? - Azt hittem, nem leszel kíváncsi rám. – Szólaltam meg elengedve őt, miután egy kicsit megszorongattam. Jó kondiban volt, az arcára pillantva meg kellett állapítanom, hogy a vonásai mindössze komolyodtak és férfiasabbak lettek, de szinte semmi sem változtak. Az én bátyám az, nem más. Nem is Armand… azt észrevenném a más kisugárzásából. – Féltem, hogy nem fogsz eljönni, de… ha már ide költöztem, akkor muszáj volt megpróbálkoznom azzal, hogy felveszed-e a telefont. – Nyeltem egyet. Nem mondtam neki semmi konkrétat a költözésemmel kapcsolatban, nem is akartam egyből belevágni mindennek a közepébe, de abban sem voltam biztos, hogy hogyan kellene elkezdenem a beszélgetést. Annyi mindent mondtam volna, ennek ellenére képtelen voltam megszólalni. - Hogy vagy? Először el sem akartam hinni, hogy egy ilyen kisvárosba költöztél. – Mondtam őszintén, kihúztam a székemet és leültem. Nehezemre esett ez a mozdulatsor, hiszen legszívesebben a testvéremet ölelgettem volna, de nem akartam, hogy az emberek furcsán nézzenek ránk és eleve annak az emésztésének fázisában voltam, hogy egyáltalán itt van és mosolyogva köszöntött. Úgy látszik, még van Isten és a hozzám hasonlóakat is ugyanúgy szerette, mint a kegyeltjeit.
El sem hiszem, hogy annyi idő, annyi nélkülözött év után, mindazok mellett, amiket gyermekkoromban a fejéhez vágtam, a testvérem, az egyetlen kishúgom, akit annyira nagyra becsültem, találkozni akar velem. Emlékszem, hogy miket mondtam, s a szavaim még az én nyelvemet is égették, nem hogy az ő szívét. El akartam lökni magamtól, minél messzebb, hogy ne legyen köztünk híd, hogy többé ne foghassa a kezemet, mert akkor, abban a percben, abban az időben, nem tekintettem őt a családomnak. Nem vagy te senkim. Mondtam neki. Még mindig hallom a remegő hangomat, ott lüktet a fülemben minden hozzá intézett, pengeéles szavam, amit ha tehetnék, leradíroznék a szívéről, és a sajátomról is, mert ő nem tehetett semmiről. Csak egy áldozata volt annak a csúf tettnek, amit anyám véghezvitt. Enyhén remegő kezekkel húzom fel a cipőmet, majd begombolom az ingemet, s útra készen állok, de a lábam, mintha belegyökerezett volna a hajópadlóba. Nagy levegőt véve akasztom le a bőrkabátomat a fogasról, majd kinézve az ablakon vissza is teszem, mert odakint hétágra tűz a nap. Bizonyára ő maga is épp annyira izgul, mint amennyire én. Elfordítom a kilincset, és szinte átugrom a küszöbön. Nem nézek hátra, nem akarom, hogy a saját szégyenem miatti gyávaság tartson vissza attól, hogy ismét találkozzak Harperrel. Gyorsan szeltem a betont, mivel nem rendelkezem, semmiféle járművel jobbjára mindig gyalog járok, talán ezért rendelkezem ilyen fizikummal is. Fél óra telik el csupán, mire odaérek a megbeszélt helyre. A kávézó tömve van emberrel, de egyből kiszúrom a tömegben a vörös hajzuhatagot, ami a húgomhoz tartozik kisgyermekkora óta. Ahogy meghallom a hangját, még a könnyek is összegyűlnek a szememben. Olyan jó őt viszont látni, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. - Harper! – felragyog a szemem. Gyönyörű, felnőtt nő lett belőle, pedig emlékszem, hogy milyen esetlen kicsi lány volt annak idején, mikor még pelenkás totyogó volt. - Persze, hogy eljöttem. Hiányoztál – mondom, s megölelem, de olyan szorosan, és olyan meleg szívvel, mint akkor régen, gyerekkorunkban.
Ez a város furcsább, mint hittem. Nem az én világom, az itt tartózkodásom rövid ideje alatt már ez is kiderült. Szívem szerint hazamentem volna, hogy azon a helyen élhessem a mindennapjaimat, ahol eddig is, ahol a megszokott dolgok vártam rám, tudtam, mire számítsak, mi merre van, mi milyen és nem kell hozzászokni semmi máshoz, hanem ha kinyitom a szememet, akkor tudom, mi fog következni. Nem utasítottam el soha gyökeresen a változásokat, de egy kialakított egzisztenciát kellett magam mögött hagynom és nézni, hogy képletesen ugyan, ám felég mögöttem minden, amit eddig felépítettem. Az életem egyetlen baklövés miatt hullott darabjaira, viszont tudtam, hogy vállalnom kell a következményeket és csakis úgy lehet újra tiszta az a bizonyos napom, ha valahol máshol kezdem el élni az elkövetkezendő éveimet. És hol máshol lehetne jobb hely, mint abban a városban, ahol a bátyám lakik? A családom sokáig a legtöbbet jelentette nekem, a legfájóbb pont az volt, amikor a testvérem elfordult tőlem, mert megtudta, hogy másik apától születtem, nem attól, aki az övé volt. Pedig én azt hittem ha valaki, ő soha nem fog cserben hagyni, mindig maradéktalanul bíztam benne, felnéztem rá, ő volt a példaképem, a védelmezőm, akiből kinéztem, hogy a fél világot elpusztítaná abban az esetben, ha nekem problémám adódna vagy bajom esne. Sokáig annyira fájt a hiánya, hogy inkább magam elől is eltitkoltam, de mostanra rájöttem, hogy tennem kell valamit, ha azt akarom, hogy a helyzet megváltozzon… mégis ki másra számíthatnék itt rajta kívül? Miatta jöttem ide, legalább egy találkát megérdemlek és talán… már ő is megenyhült. Ez volt az egyetlen reményem, nem lehetett volna mással boldogabbá tenni, minthogy rám mosolyog és azt mondja, nem utál, a régebbi szavai csupán a szituáció szüleményei voltak, semmit sem gondolt komolyan. A telefonom kijelzőjére pillantottam, majd az ajtó felé szegeztem a tekintetemet. Imádkoztam azért, hogy egyáltalán eljöjjön, a megbeszélt időpontot éppen most ütötte el az óra, a késésre pedig nagy allergiás voltam, ám jelenleg ez volt a legkisebb bajom. Úgy vizslattam a kávézó ablakait, mintha egy terrortámadást szerettem volna kiszúrni, az ujjaimat tördeltem idegességemben, a gyomrom a torkomban volt. Évek óta nem láttam. Vajon mit fog szólni ahhoz, hogy itt vagyok? Mivel kezdhetnénk a beszélgetést? Mit mondjak neki? Csak természetesen, semmi más… ő a bátyám az ég szerelmére, előtte nem kell megjátszanom magam. Ugye nem? Mint egy rugó pattantam fel, amikor megláttam őt belépni az ajtón, hiperaktív tendenciáim megmutatkozni látszottak és nem tudtam megállni, hogy mosolyra ne húzzam a számat. Hát eljött! Teljesen bunkóvá nem vált, szerencsémre. - Patrick! - Köszöntöttem őt kimondva a nevét, várva, hogy ténylegesen az asztalhoz érjen. - Annyira örülök, hogy eljöttél. - Ekkor fagytam le, nem igazán tudtam, mit kellene csinálnom. Megöleljem? Üljek vissza a székre és legyek az angol, rideg kisasszony, akinek lennem kellett volna gyerekkorom óra, de senki sem volt képes belém nevelni?
- Már egyedül hagytam, rémlik? - próbálok én nem teljesen cinikus lenni, de igazából nem megy a dolog túlságosan könnyen. Sajnos ez az alap stílusom, és nehéz tőle csak úgy elvonatkoztatni, és egyébként is nem fogok hirtelen eszmét váltani. Talán majd gondolkodom azokon, amiket mondott, ha úgy érzem, hogy van értelme, vagy van okom rá, de amit az ember felépített magában évek alatt, amit úgy gondol, amiről meggyőződése, hogy igaza van, azt nem lehet csak úgy hirtelen teljesen átformálni. Egyelőre igen, azt hiszem, ha vámpírrá válnék, akkor megölném magam, mint sem veszélybe sodorjam saját magam által a családomat, mert hát erre is bőven lenne esély. Vámpírként még annyira se mernék, vagy akarnék a lányom közelébe menni. - Változtál, változunk... ki tudja, hogy ha öt év múlva találkoznánk, akkor mi lenne a helyzet. - halványan azért elmosolyodom, mert nem azt akarom ezzel mondani, hogy remélem, hogy öt év múlva találkozunk újra. Most nagyon sokáig nem láttuk egymást, eltért az utunk, de most megint egy helyen vagyunk, ez ki tudja, hogy milyen változást hoz. Eleve lehetséges, hogy nem maradok sokáig a városban, egyelőre még nem tudom, hogy mi hogyan alakul majd, vagy hogy meddig jutok, ez főként ettől függ. A vadászok élete nem röghöz kötött és ő sem gondolom, hogy örökké itt marad, bár persze... sose lehet tudni, változott az élete, lehetséges, hogy ő másképp áll már ehhez is, mint én. - Mindig vigyázok, amennyire reális kereteken belül lehet. - de hát tudjuk jól, hogy mindig erősebbek nálunk. A másik oldal természetéből adódóan sajnos az. Vámpírokról beszélünk, emberfeletti erővel, gyorsasággal, hallással. Mi csak akkor tehetünk ellenük bármit, ha elég összeszedettek vagyunk és ismerünk minden apró trükköt, amivel fölénybe kerülhetünk. Figyelem ahogy kiteszi a pénzt, igaza van, nekem is még van épp elég teendőm, nem szánhatjuk egymásra a fél délutánt, megértem én, hogy siet. Felállok, amíg elbúcsúzik, és viszonozom a röpke ölelést is. - Biztosan előbb találkozunk, mint most. - biccentek még utána a magam visszafogott módján. Vajon pont egy... olyanhoz siethet annyira? Benne van a pakliban. Halkan sóhajtva ülök vissza a helyemre, hogy kikortyoljam a kávém maradékát, majd én is fizessek, és végül a távozás mezejére lépjek.
Mi történne akkor, ha te is vámpírrá válnál? Képes lennél megölni magadat és egyedül hagyni a gyermekedet? - kérdezem tőle kíváncsian, majd pár pillanattal később inkább megrázom a fejemet, hogy nem akarom tudni a választ. Néha jobb nem tudni a választ, vagy az emberek gondolatát. Nem biztos, hogy el tudnám fogadni a válaszát, mert biztos vagyok abban, hogy igen lenne a válasz. Inkább megölné magát, mint olyan életet kelljen élnie, pedig annyira talán rossz nem is lehet, hiszen sok esetben fel se tűnik az, hogy valaki vámpír. Csak akkor, ha nagyon figyelünk mert vannak olyanok közöttünk, akik túl emberiek már. Soha nem lennék képes egy ártatlant megölni, ma már nem. Én ilyen irányba változtam. Bólintok arra, amit mond és csendesen hallgatom a többi dolgot. - Igen, ebben lehet igazad van,d e szerintem soha nem késő megismerni igazán a világot. Sok mindenre most jöttem rá, amivel te talán nem értesz egyet. De pont ez jó a barátságban, hogy a különbségek ellenére is el tudjuk fogadni a másikat. - mondom neki mosolyogva, majd elfogyasztom teljesen az italomat. Egy darabig még csendesen ülök és figyelem őt, miközben beszél. Egyre inkább kezdem megérteni a dolgot, de nem csak azt, hanem azt is, hogy miért ilyen irányba változott és miért érez így. Eleinte nem értettem, de most már igen. Emiatt lett olyan, amilyen. Előtte se válogatott a vámpírok között, de ezek után pedig pláne nem fog. Figyelem az embereket, ahogyan cserélődnek a kávézóban, de a következő dolog amin igazán meglepődök, hogy már a lámpák égnek. Sötét lett, de nem értem miként lehetséges ez, hiszen nem olyan régen jöttünk csak. Végül újra a barátnőmre pillantok és lassan bólintok újra. Értem. Szóval, ha egy meghal, akkor jön valaki más a helyére, így maradhatnak fent az elsők a vadászok közül. Örülök, hogy te lettél az egyik, hiszen nálad jobb vadásszal még nem találkoztam, de vigyázz magadra. - mondom neki sietve, majd kirakom a pénzt az asztalra és sietve állok fel. Tényleg ideje már mennem, hiszen még sok dolgom van és nem sikerült még mindig mindent beszereznem, amit szerettem volna. Azt hiszem ideje mennem, majd még beszélünk. Örülök, hogy találkoztunk, de többé ne tűnj el ennyire. - mondom neki mosolyogva, majd megölelem őt és hamarosan már ki is lépek az ajtón. Elindulok haza, vagyis Adamhez, hiszen azt hiszem, hogy minden rendben lesz. Hogy minden olyan, mint volt pár napja. Megváltoztam kétszer is, s mind a kétszer miatta. Fura dolog az éle, hogy néha mekkora hatással lehet valaki ránk.
- A fene tudja, bármilyen meglepő is, de még sem akartam volna, hogy utáljanak, akkor már jobb magamban. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal, mert hát ez lett volna úgyis a vége. Nem hiszem, hogy annyira odalettek volna értem azok a kölykök, akiket én tanítok. Szigorú vagyok és nem az a laza típus. Régen az voltam, de azóta sok minden megváltozott. Komolyabb lett az életem és komolyabb lett a világ is, ehhez pedig így is kell hozzáállnom, nem tudok rajta csak úgy változtatni. - Igaz, a jó és a rossz mindenkinek más. - bólintok egy aprót a szavaira. Igazság szerint még én magam sem tudom pontosan megállapítani, hogy a fejlődésem milyen is. Azt hiszem számomra azért jónak mondható, mert erősebb lettem, keményebb és így jóval nehezebb eltenni láb alól és nem hiszem, hogy a régi bulisabb énem azért olyan sokaknak hiányozna. Nem kapok naponta sajnálkozó sms-eket, hogy oh jaj mi lett velem. - Igen, ez így van változtam, mindketten változtunk, de az élet már csak ezzel jár. - a behatások és minden, amihez az embernek köze van hatással van rá és e miatt változik. Ő talán egy vámpír miatt, a fia miatt, én pedig a lányom és a sok pocsék dolog miatt, amit már láttam a világban. Amikor ezt az egészet elkezdtem lázadó voltam, kamasz aki meg akarta váltani a világot. A lelkesedésem töretlen volt, de azóta annyi mindent láttam, hogy sok mindent kellett átértékelnem magamban. A halál az embert megváltoztatja akkor is, ha nem hozzá közelállók haláloznak el, hanem akiket nem ismer, de közben mégis látja a világ brutalitását és ez a világ... nagyon brutális tud lenni. - Nem ők... nem bűnösök, de mégis... Én magamról tudom Nyx, hogy sosem választanék ilyen életet. Akkor inkább a halál. - mert őszintén szólva az ember nem tudja magát kontrollálni ilyen állapotban. Igen talán vannak, akik nem önként vállalták a dolgot, vannak akik nem akarnak ölni, de mi van akkor, ha valami kemény helyzetbe kerülnek, amikor nincs más megoldás? Amikor az a szörnyeteg felülkerekedik? Akkor utólag már csak a megbánás marad, de mégis hullákat hagynak maguk után, csak mert a sérülésük, vagy a helyzetük miatt nem volt más választásuk és ezt ki fogja nekik majd elnézni és megbocsátani, ha ezzel családokat szakítottak szét? A halál... az halál, nem lenne szavad visszatérni belőle senkinek sem, soha semmilyen módon. Se nekem, se másnak... se senkinek. Persze még személyesen nem voltam sosem érintett ilyesmiben, talán akkor máshogy látnám, de... egyelőre így látom. - Én azt hiszem felcseréltem a sorrendet, inkább az előtt ismertem meg jobban a világot, hogy vadász lettem, de... az épp elég volt. - sok olyasmit láttam, ami miatt okom volt végül ezt a pályát választani és most sincs kétségem a felől, hogy jól döntöttem. Nem lépnék más útra, mert valakinek ezt is meg kell tenni és az a valaki jelen esetben úgy fest, hogy én vagyok, de nem számít... nekem ez így jó, már rég elfogadtam. - Igen, nagyjából így, bár a tetoválás nem volt nagy az elején. Növekszik, amikor megölök egyet közülük. Elég zűrös egy történet, én is keveset tudok róla. - sokat nem mesélt az, akitől ezt kaptam és azért próbálok valamelyest utána járni a dolognak, legalább annyira, amennyire lehet. Meglátjuk, hogy mire jutok majd végül. - Nem sokkal, de igen azt hiszem valamelyest másabb. Jobban szomjazom a vérüket. Azt hiszem... olyan mintha nem tudnám visszafogni, hogy végezzek egyel, ha meglátom, és még titkos halálcsapdája is van. Ha megöl egy vámpír... jön utánam csak idő kérdése, ez egész jó rész. - tudom nem a legviccesebb téma, de mégis elmosolyodom. A mi életünk nem olyan, amiből nyugdíjba menne az ember és valahol jó érzés az, hogy ha végez velem egy vámpír, akkor visszatérek és addig kínzom, amíg ő is utánam nem jön. Tehát a küldetés mindenképpen sikeres lesz, maximum félsiker, ha én is ott hagyom a fogamat.
Számít az? - kérdezek vissza kíváncsian, majd megrázom a fejemet és egy pillanatra elgondolkodom. Még mielőtt bármit mondani tudna újra megszólalok. -A jó és a rossz elég relatív dolog. Mindenki mást gondol annak. Persze vannak olyan dolgok, amire a világ rámondja, hogy az rossz, de ez mégis csak egyéntől függ. Lehet számodra rossz, de lehet számomra jó, így erre választ ne várj tőlem. - mondom neki komolyan, miközben egy vöröslő tinccsel kezdek el babrálni. Nem gondoltam volna azt, hogy így fog alakulni az életem, ahogyan abban se reménykedtem, hogy pont itt fogok összefutni egy régi ismerőssel. Főleg most, amikor minden annyira zavaros. De azt hiszem sokat köszönhetek neki, mert ahogyan beszélek és beavatom a titkaimban, úgy egyre jobban kezd összeállni a kirakós darabkái. Azt hiszem a köd kezd szép lassan elillanni az elmémből és végre látok a dolgok mögött értelmet. - Lehet, hogy nem lettél nyitottabb, de te is változtál és ez a lényeg. - válaszolok egy barátságos mosollyal az arcomon, hiszen attól még, hogy valaki erősebb lent, nem jelenti azt, hogy minden rendben van. Erősebbnek lenni is sok féleképpen lehetséges. Lehet lelkileg és lehet testileg is. Reménykedtem abban, hogy ő mind a kétféleképpen erősödött. Szeretném azt, ha harmóniában lenne magával és nem mindig csak az ölésen járna az esze, hanem néha magán is. A következő kérdésén egy kicsit elnevetem magamat, de hamar elhallgatok. Nem szeretném őt se kínos helyzetbe hozni. A hajamat újra a fülem mögé tűröm és picit csúszok hozzá. Nem, a világ ettől nem lett szebb. A jó dolgokat nehéz meglátni a világban. Egyszerűbben csak több mindent értek és rájöttem arra, hogy ha az emberek között vannak jók, akkor a lények között is vannak. Tudom, a vámpírok vérrel táplálkoznak, de nekik se muszáj valakit bántani. Ott vannak a vértasakok. Mi van azokkal, akik nem maguk választották ezt a létet? Egyszerűen csak megbékélni próbálnak vele? Akkor már ők is bűnösök és gyilkosok? - kérdezem tőle kíváncsian és közben minden egyes rezzenését figyelem az arcán. Lehet, hogy fura amit mondok, de így gondolom. Mi van akkor, ha egy ártatlan vámpírt ölünk meg? Esetleg egy gyermekeket? Láttam már gyermek vámpírt, vajon ő képes lenne megölni? Nem, az nem lehet vagy ennyire megváltozott volna?! Fogalmam nincs és minél tovább gondolkozom ezen, annál inkább kezdem úgy érezni, hogy lehet már alig ismerem őt. Régen mindent tudtunk szinte a másikról, de most egyes percekben mégis annyira távolinak érzem őt. - Rendben van és köszönöm. - mondom neki őszintén, mert tényleg örülök annak, hogy legalább átgondolja az egészet. Nem szeretné több bonyodalmat adni az életébe, de erről soha nem mi döntünk hanem a sors. Nem, jelenleg nem vadászom, de ezt annyira nem bánom.Egy kicsit jobban megismerhetem a világot. Azt hiszem erre is szükség van a vadászathoz. - mondom neki mosolyogva, majd pedig kíváncsian figyelem azt, amit mond. Még mindig hihetetlen az egész, de talán nála jobb embert nem is találhattak volna. - Szóval láttad valakinek a tetoválásait, majd amikor meghalt, akkor megkaptad a tudását, képességét és a tetkóit? - kérdezem tőle kissé érthetetlenül, mert ez nem olyan dolog, amiről csak úgy találsz szakirodalmat. A vadászok között szokott róluk pletykák terjengeni, de valójában senki se tudja azt, hogy pontosan milyenek is ők. - Szóval ennek köszönhetően másabb lettél? - kérdezem tőle a lehető legostobább kérdést talán a világon ilyen helyzetben.
- Túléli... na látod épp ez a kulcsszó, azt hiszem rettegtek volna tőlem és összesúgtak volna a hátam mögött... folyamatosan. - még egy széles mosoly is belefér, bármennyire is kényes témákat sikerült ma már érintenünk, de tudok én azért lazább is lenni. Néha... alkalmanként... ünnepnapokon, vagy ha úgy érzem, hogy van indokom rá. Most azt hiszem van, hiszen Nyx van itt és kár lenne tagadnom, hogy hiányzott, még azzal a fene nagy pozitív életszemléletével is, ami számomra még mindig nehezen megközelíthető, de azt hiszem pont ezekkel az ellentétekkel egészítjük ki egymást igaz? - Csak az a kérdés, hogy jó, vagy rossz irányba nem gondolod? - változunk ebben igaza van, változott ő is és én is, bár azt hiszem ezzel eltávolodtunk azért jócskán egymástól, de nem baj ez különösebben, nem lehet mindenki egyforma. Talán pont így tudunk egymásnak jobb tanácsokat adni, hogy mást tapasztaltunk meg, aztán persze a jól megszokott makacsság úgyis megmarad, amikor is nem hallgatjuk meg ezeket a tanácsokat. Tudom én, hogy a szavait is azért mondja mert nekem akar jót, de nem tehetek róla, nem fogok változtatni a véleményemen, mert úgy gondolom, hogy így jó nekem, így jó az életemet alakítani és a lányomnak is én tudom, hogy mi a legjobb. Ha távol marad ettől a világtól, ha minél később jön el a perc, hogy megtudja miféle iszonyat bújik meg a sötétben. - Erősebb igen, de nyitottabbnak gondolsz? - ezzel azért határozottan meglep, de komolyan. Nem tudtam, hogy sikerült nyitottabbnak lennem, bár tény és való, hogy sok mindent láttam már az utóbbi időben, de nem vagyok azért bármire nyitott. Talán még fejlődhetek ebben, idővel. - Ez még mindig olyasmi, amit nehéz feldolgoznom. Akkor most megismerted önmagad és minden szebb és jobb lett a világban csupán ennyitől? - elhiszem neki, ha azt mondja, hogy így van, de én nem is tudom... más vagyok azért, mint ő, vagy csak máshogyan alakult az életem, fogalmam sincs, de nem mondom, hogy rossz nekem. Neki lehet, hogy jobb így az önismeret és a változás útján haladni, én pedig maradok, aki voltam, még ha kis változásokkal is, de egyszerűen csak menni akarok tovább, tisztítani a világot és... persze néha megtehetem, hogy jobban a mélyére nézek a dolgoknak. De csak néha, ha nagyon indokolt, ahogyan nem tartok veszélyesnek minden boszorkányt... netán vérfarkast, de a vámpírok a legrosszabbak és akkor is nehéz nekem azt elképzelni, hogy köztük is vannak olyanok, akik jók, akik nem veszélyesek mindenre és mindenkire, hiszen még is csak vért isznak, mégis csak erről szól a létezésük. - Gondolkodni fogok rajta rendben? - ennyit ígérhetek. Gondolkodtam már eleget a lányom dolgán, de egyelőre még nem érzem úgy, hogy okom lenne változtatni azon, amit kitaláltam. Óvni akarom őt és ezt úgy érem el, ha távol tartom mindentől, ami veszélyes és majd... meglátjuk, hogy mi lesz később, majd meglátjuk, hogy mi lesz öt év múlva, tíz év múlva, amikor nagyobb lesz. - Így már értem, de akkor most nem is... szóval nem vadászol, ne hogy baj legyen belőle? - mert ha jól értem a szavaiból, akkor erről van szó, mert talán nem tudná kordában tartani veszélyes esetben azt, amire képes, és a jó ég tudja, csak úgy szabadjára engedné a benne lévő boszorkány erőt. Gondolom annak beláthatatlan következményei is lehetnek, rá nézve is és akár a társaira nézve is, akiket ezzel bajba sodorhat. - Én sem tudom pontosan. Egyszerűen ilyennek születtem és csak akkor derült ki, amikor véletlenül találkoztam olyannal, aki szintén a testvériség tagja. Láttam a tetoválásait, és... ha nem hal meg, akkor semmi sem történik, de meghalt és így kaptam meg, mint afféle örökséget egy vadidegentől. Fura mi? - igen, az elején azért furának gondoltam és elég rendesen meg is lepett, főleg hogy a fickó nem mondott el sok mindent erről az egészből, és épp e miatt én még a mai napig is viszonylag keveset tudok arról, ami vagyok. Persze időnként megpróbálok utána járni, mert mégis csak érdekel, de ez nem olyasmi, amivel bemehetsz a könyvtárba, hogy kicsit utána olvass, sajnos.
Hidd el, hogy több lakozik benned, mint azt gondolnád. Biztosan azzal a feladattal is megbirkóztál volna, illetve igazán szerencsés lett volna az a személy, aki túléli a kiképzésedet. Az egyik legjobb vadász vagy, így szerintem érthető, ha tőled szeretnének tanulni. - mondom neki komolyan, mert szerintem soha nem árt egy kis értelmet és tudást verni a legtöbb mai vadász fejébe. Azt hiszik, hogy csak úgy jön a tudás, s neki nem kell edzés és a többi dolog, de nagyon is tévednek. Erre viszont nem jönnek rá addig, amíg egyszer éles helyzettel nem találják magukat szememben. Soha nem szerettem az szájhősöket, pedig van belőlük jó pár, de ez van. Ilyen lett a mai világ, de mi ennek ellenére jobbá akarjuk tenni, pedig talán nem teljesen kellene beleszólnunk a dologba. Szerintem nem az a lényeg, hogy valami vagy valaki megváltoztatott, mert maga az élet formált ilyenné. Találkozhatunk különböző emberekkel, ahogyan különböző dolgok is történhetnek velünk, de csak némelyik esemény lesz ránk hatással. Lehet egyből nem tűnik fel, de idővel igen. Mind változunk, még akkor is, ha ezt nem ismerjük be. - mondom neki barátságosan, majd az ujjamat végig húzom a csészém peremén, végül pedig belekortyolok és élvezem a még midig meleg nedű gyógyító hatását. Mindig is szerettem ezt, de hamarosan elemelem az ajkaimtól és újra rápillantok, miközben beszélni kezdek.- Itt vagy például te. Nem csak én változtam, hanem te is. Lehet, hogy te nem így gondold, de szerintem igaz. Erősebb lettél és talán egy picivel nyitottabb is a dolgokra. - nem akarom megbántani őt. Nem az a célom, de részben szerintem igazam van. Talán régebben őrültnek hit volna ilyen dolgok miatt, de most képes elfogadni, ahogyan képes azt is elfogadni, hogy boszorkány vagyok. Melyik vadász tenné ezt? Szerintem nem sok. Még az is lehet, hogy még engem jó páran karóba húznának, esetleg máglyán égetnének el. Talán ő az, aki megváltoztatott. Talán csak végre megtaláltam azt, aki elől mindig is menekültem? Mi van akkor, ha esetleg egészen eddig féltem saját magammal szembe nézni? Esetleg ő megállított ebben a rohanásban és szép lassan rájöttem arra, hogy milyen is vagyok. Jobban mondva milyenné változtam az évek alatt. - mondom neki egy kisebb vállrándítás keretében. Lehet, hogy zavaros vagy esetleg hülyeség, amiket mondok, de hirtelen ezek a gondolatok jutnak eszembe, esetleg ilyen fajta érzések kerítenek hatalmukba. Mindig is kimondtam azt, amit gondoltam. Lehet, hogy ez nem annyira jó dolog, de inkább az őszinteség, mint a hazugságok tömkelege. Persze vannak "kegyes" hazugságok, vagy minek nevezik ezeket a dolgokat az emberek, de nem is lényeges, mert amíg lehet, addig mindig őszinte leszek. Néha lakatot kellene tenni a saját számra, de túl sok időm nincs is ezen rágódni, mert hamarosan újra meghallom a hangját és sietve kapom fel, mert most eszmélek rá arra, hogy az ujjaimat tördeltem újra és azt figyeltem. Nem értem, hogy mi van velem. Túl szétszórt vagyok mostanában. Lassan bólintok arra, amit mond, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Pontosan tudom, hogy miért teszed és elhiszem, hogy a legjobb szeretnéd neki. Így nem is fogom ezt a dolgot erőltetni, mert tiszteletben tartom a véleményedet és a döntéseidet. Egyedül annyit kérek, hogy esetleg majd gondold át azért. Azzal nem veszíthetsz semmit se. - mondom neki egy óvatos mosoly keretében, mert tényleg nem akarok semmit se ráerőltetni, ahogyan azt se akarom, hogy a lelkébe tiporjak. Egyszerűen csak más szemszögből is rávilágítottam egy-két dologra... Elméletben pontosan így van, ahogy mondod, de gyakorlatban nem igazán tudom. Számomra ez teljesen új. Talán olyan, mint amikor a gyerekek rácsodálkoznak a világra és megismerkednek a dolgokkal. De egy dolgot tudok, hogy amíg nem tudom teljesen irányítani a dolgot, addig edzésen kívül semmi nem jöhet szóba. Nem akarok senkit se bajba sodorni. - mondom neki határozottan és úgy, aki tényleg ettől teljesen eltántoríthatatlan. Nem fogok választani a társaim és az én saját hülyeségem között. - Tee.... ? - kezdek bele, de minden szó a torkomon akad. Azért ez a hír talán még inkább sokkolt, mint a korábbi dolgok de így már még inkább értem az elszántságát. - Szóval te egy vagy közülük? De hogyan? Miként lehetséges ez? Miért csak most derült ki? - kérdezem sietve ezeket a dolgokat, s hamarosan a pohár az asztalon lendül, a testem elfordul és teljesen ráfigyelek. Ez olyan dolog, amire érdemes odafigyelni, illetve ez még számomra is újdonság. Más amikor az ember csak hallja ezeket a dolgokat, illetve amikor tapasztalja is.
- Azt hiszem, én csak szimplán nem lennék jó igazán mentornak, vagy tanárnak. - rántom meg a vállamat. Túlságosan szigorú típus vagyok és nem is viselem jól azt, ha valaki teszem azt nem figyel eléggé, vagy amit egyszer már elmondtál neki azt nem volt képes megjegyezni. Elég nagyok az elvárásaim már csak azért is, mert az életben is nagyok az elvárások és ha nem teljesítesz, akkor elbuksz és kész, ez már csak így működik. Én pedig nem akarok hullákat takarítani, csak mert egy újonc olyan alap dolgokat sem tud, hogy az ezüstre a vámpír megrántja a vállát és ha van gyűrűje, vagy egyéb napfényékszere, akkor a napsütés sem árt neki. Láttam én már olyan kezdőket, akik az alapokkal sem voltak tisztában, hát velük... határozottan nehéz boldogulni és akkor már inkább végzek hasznos feladatot, mint hogy feleslegesen magyarázzak annak, akik úgy sem képes odafigyelni rendesen. - Tudom Nyx. Egyszerűen csak... azt hiszem meglep, hogy így gondolkodsz, hogy valami megváltoztatta az elveidet... vagy valaki? - emelem fel a hangsúlyt a mondat végén, hiszen valami miatt így gondolja már igaz? Az pedig nem lehet véletlen, tehát valami befolyásolta a véleményét. Régen azért ő is inkább a felé húzott, hogy a vámpírok rosszak és nincs helyük ezen a világon, de most mégis máshogyan látja. Ilyen véleménybeli változás pedig csak akkor következhet be, ha az embert tényleg elég nagy hatások érik, ami miatt okkal változtat igaz? Valami tehát történt, vagy... valaki történt? De ettől még hiszek neki és tudhatja, hogy így van, hogy megvédene, ahogyan én is őt, ha arra kerülne sor, ha együtt mennénk terepre. - Szóval ő az, aki veszélyes rád? Nem tudom Nyx... nem tudod semmit erről a titokzatos valakiről. Talán ő változtatta meg a véleményedet? - talán ő az, aki miatt úgy gondolja, hogy a vámpírok is lehetnek jók? Először csak azt hittem, hogy egy szimpla nem is tudom... remélhetőleg emberről van szó, akit veszélybe sodorhat azzal, amit csinál, ahogyan én is veszélybe sodornám azt, akivel esetleg közelebbi kapcsolatba kerülök, de... esetében talán egészen másról van szó. Persze ehhez sincs közöm és nincs beleszólásom, hogy kivel kezd. Nem fogok menni és karót döfni senkinek sem a szívébe, még ha az illető netán vámpír is... mert mégis csak egy barátról van szó, egy fontos barátról és ha neki így jó... Maximum figyelmezhetem az illetőt, hogy ha rosszat okoz neki, akkor... szembenézhet majd a haragommal. Csendben hallgatom végig a múltja egy részletét, amiről eddig még sosem hallottam, legalábbis sosem ilyen részletességgel. Végül csak sóhajtok egyet. Nehéz ilyenkor megtalálni a megfelelő szavakat, de attól még meg kell. - Az én helyzetem mégis más és... én így látom jónak. Meg tudod ezt érteni? A legjobbat akarom a lányomnak és úgy érzem, hogy neki ez a legjobb. Ha idővel eljön majd a perc, akkor beavatom, ha úgy érzem fel tudja dolgozni, ha kezelni tudja, de most még boldog és nyugodt gyermekkor kell neki, és abba én nem tartozom bele. - rázom meg a fejemet egy újabb sóhajjal. Tudom, én is vele akarok lenni, én is szeretném fogni a kezét, ha beteg, törölgetni a homlokát, ha lázas, látni a mosolyát, nevetni vele, ahogy cseperedik, de nem tehetem meg. Így nagyobb biztonságban van és így biztosíthatom neki azt az életet, amit élnie kell, ami tényleg boldog lehet számára. - Tehát most lényegében gyakorlod és majd, ha belejössz, akkor erősebb leszel tőle igaz? - gondolom legalábbis, hogy így megy ez. Kezdetben nekem is meg kell dolgoznom azért, hogy kezelni tudjam azt, amire képes vagyok. Nem volt egyszerű, de már megy és az előnyömre tudom fordítani, egyértelműen. - Mert én is közéjük tartozom. - mondom ki először csak egyszerűen. Na igen, ez nem olyasmi, amivel az ember csak úgy dobálózhat, főleg ha nem tudja, hogy pontosan mit is takar a dolog. - Pár éve derült csak ki, született vadász vagyok... és találkoztam valakivel, aki amikor meghalt átadta az erejét. - mondom első körben csak röviden, de hallhatóan lehalkított hanggal, hiszen ez mégis csak fontos dolog és olyasmi, ami nem igazán tartozik... senkire sem, még véletlenül sem.
Jó érzés tudni, hogy valaki aggódik az emberért. Nem szívesen lennék fordított helyzetben, mert az, hogy én aggódjak valaki másért az engem teljesen kikészítene idegileg és nem vagyok benne biztos, hogy el tudnám viselni, ha Jemma helyében kellene lennem. Aki ilyen helyzetben nem félti a barátját annak nincs meg a józan esze én azt mondom. De az sem lehet éppen normális, aki ilyesmire határozza el magát, mert persze nem éppen a leghelyesebb döntés az, amit én teszek, mert annyi minden sülhet el rosszul, de egyelőre még a tanuló fázisban vagyok így nem kell az ördögöt a falra festeni. Semmi baj nem lehet abból, ha megpróbálok valamit. Mert mégis egy próbálkozásból mi baj lehetne? Egyelőre fizikailag kell felkészítenem magam erre, mert lelkileg már azóta készen állok erre, hogy megölték a családomat. Még akkor is, ha volt olyan alkalom, hogy megesett a szívem pár vérszívón, amikor nem kellett volna. – Teljes mértékben megbízom benne. Ha valaki eltűnik mellőle az előbb leszek én, mint ő mellőlem. Nem ismerem annyira, de ha már én voltam, aki faképnél hagyta azután is, akkor.. Bár nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán beszélni akar velem azok után. Akkor meg ez az egész mehet a kukába. – Tényleg nem tudom, hogyan fog ezentúl hozzám állni, mert mégis csak én voltam az, aki rámászott tulajdonképpen aztán én hagytam reggel faképnél, mintha megbántam volna pedig nem. Egyszerűen csak szükségem volt egy kis időre, hogy gondolkodni tudjak. – Nekem ez megfelel, de ha nem bánnod, akkor én el is megyek megkeresem Jason-t. Jobb lesz ezen az egészen a lehető leghamarabb túlesni. Akárcsak egy foghúzáson. – Mondom, majd pedig felállok az asztaltól és egy puszit nyomok a legjobb barátnőm arcára. - Akkor jövő kedden ugyanitt, rendben? – Meg kell mondanom, hogy már hiányoztak az ilyen csajos dolgot. Az egyszer biztos, hogy keresve sem találnék még akár csak hozzá hasonlót sem. Nem. Mert az én legjobb barátnőm tökéletes. Úgy, ahogy van.
[You must be registered and logged in to see this link.] • köszi a játékot, mindjárt száguldozik egy pm • [You must be registered and logged in to see this link.]
Kezdtem hinni neki és realizálni magamban, hogy már egyikőnk sem az a kislány a homokozóban, aki bármikor megbotolhat a deszkában és orra eshet. Olivia tud vigyázni magára, kemény fából faragták és ha én is meg tudok állni a két lábamon, akkor miért pont ő ne tenné? Vakmerő, bátor, makacs, de szereti és félti az életét, nem kell attól félnem, hogy direkt keveredne valamilyen bajba, ha pedig véletlenül ütne be a meteor, akkor bármikor ott teremhetek mellette, hogy segítsek rajta és kirángassam onnan. Érte még a tűzbe is képes lennék besétálni, persze mielőtt magamra kötöttem a poroltót, hogy biztosan mindketten épségben ki tudjunk menekülni. Ő a forrófejűbb, én a meggondoltabb. Ha vigyázok rá, nem eshet baja, csak a puhatolózó, meghúzódó őrangyalszereppel volt bajom, mivel ugyebár nem voltam egy hiperszuper kém, aki fű alatt tudja intézni a dolgait, ezért finomítani sem tudtam az aggodalmaskodásom kimutatásának mértékén. - Ez az eleve elrendelés bűzlik nekem, de ha te megbízol benne, akkor nekem egy szavam sem lehet. Olyannak tűnik, mint egy kőszikla és ahogy elmesélted biztos nem fog elgurigázni mellőled, szóval lehet, hogy nem kellene ennyire aggódnom. - Eltoltam magam elől a kávét, a koffeinből elég lesz mára, szinte éreztem, ahogy az ereimben gyorsabban áramlik a vér. Mindig megfogadom, hogy leállok, de kell a pörgés, hogy az agyam jobban működjön.. nem mintha álmosan nem jutna akármi az eszembe. - Tudod mit? Mit szólsz ahhoz, hogy minden héten minimum egyszer találkozzunk? Mondjuk kedd délutánonként ugyanitt? Egyszer egy filmben láttam ezt a módszert és ott nagyon bejött, így legalább nem veszítenénk egymást szem elől. - Úgysem hagytam volna, hogy ismét ne találkozzunk huzamosabb ideig, de egy heti vizit nekem is jobban esett volna, hiszen akkor láthatnám, hogy Olivia hogy van. Persze a nyakamat rá, hogy a mosolyomban bujkáló apró sunyiságból rá fog jönni, hogy mi a hátsó szándékom, de nem érdekelt. Mellette leszek ha törik, ha szakad.
Megértem, hogy aggódik miattam Jemma és őszintén egy pillanatra sem hibáztatom, hiszen amire vállalkoztam az egyenlő egy halálos küldetéssel. Bármikor húzhatom a rövidebbet egy ilyen helyzetben, aminek az lenne a vége, hogy ő lesz az, aki kiválasztja a koporsóm, ő lesz az, aki megrendezi a temetésem. Már, ha megmarad egyáltalán a testem. Talán jól felboncolnának a vadász hajlamaim miatt, de ez az egész még nagyon a jövő zenéje. Erősebb vagyok és tapasztaltabb, mint mikor a városba érkeztem, de közel sem vagyok annyira ügyes, hogy egy darabig még önmagamtól nyomozzak egy vámpír után, vagy tegyem el láb alól. Jason meg amúgy is távol tart az ilyesmitől. Bár jelen pillanatban én tartom magam távol tőle. Nincs erőm ahhoz, hogy elé álljak, mert az egyenlő lenne azzal, hogy beszélnünk kellene arról az ominózus estéről, amire még nem állok készen. Vagy lehet, hogy nem kellene? Csinálhatnánk azok után úgy, mintha semmi nem történt volna? Ezt őszintén kétlem, de azért egy próbált megérne a dolog. – Megbízható. Szerintem valahol porosodik a családjának a szabálykönyve. Gyerekkorától kezdve úgy nevelték, hogy vámpírvadász lesz belőle, szóval nem mondhatjuk azt, hogy kezdő lenne ebben az egészben. – Nem tudom, hogy milyen érzés lehetne úgy felnőni, hogy tudod ilyen célokat tűztek eléd. Mint, mikor valaki tehetősebbnek születik és a szülei csak azt nézik, hogy kinek lenne érdemesebb odaígérni a lányuk kezét, mit sem törődve azzal, hogy szerencsétlen mit akar. Bár ennek már pár évszázada van, akiknél még ez nem változott meg egy pillanatra sem. – Nem kell aggódnod Jemma. Tudok vigyázni magamra. Ha nem így lenne, már régen nem ülnénk itt egymással szemben és ezt te is tudod. Épp elég őrültséget csináltam és ez soha nem fog megváltozni. – Nem tehetek róla, hogy kíváncsi ember vagyok és az adrenalin az, ami hajt. Ezt pedig régebben a tárgyalóteremben is éreztem, de már közel sem vagyok az a nő, aki egykoron. Megváltoztam. De a változás néha jó. Ebben az esetben pedig egyenesen fantasztikus. – Ennek örülök! Akkor mostantól kezdve, ha akarjuk sem tudjuk elkerülni a másikat. – Nem vagyok benne biztos, hogy örökre a városban marad, de én őszintén örülnék neki, ha a lehető legtöbb időt töltené itt.. Nem akarom még egyszer elveszíteni a legjobb barátomat és a távolság könnyedén megöl egy kapcsolatot.. Főleg egy olyat, amilyen a miénk. Mégis egyszerűbb a másikhoz átrohanni, mint más lehetőséget keresni arra, hogy beszélgessünk.
Ezt nem csak te gondolod így. Sokszor nekem is megfordul a fejemben, de aztán inkább csak kihívásként tekintek rájuk. Egyszer az egyik ilyen újoncból lett az egyik legjobb vadász a csoportban. Szóval, talán első pillanatban lehet, hogy elveszettnek tűnnek, de vannak igazán kitartóak. Olyanok, akik komolyan gondolják és szép lassan elindulnak azon az úton, amin mi egyszer elindultunk. - mondom neki mosolyogva, mert pontosan emlékszem arra, hogy mennyi bosszúságot okoztak nekem néha az újak. Mostanában meg már nem igen engednek újak közelébe. Legfeljebb akkor, ha már kaptak valami alap kiképzést. Pedig egész jó szemem volt mindig is ahhoz, hogy kinek való ez a foglalkozás és kinek nem. Sok megtört embernek is célt ad és reményt arra, hogy másokon segíteni tudjon, de az olyanoknak, akik csak fel akarnak vágni valaki előtt.... Nos, az olyanok nem való ez a "szakma". Ennek igazán örülök, mert lehet most azt gondolod, hogy megőrültem, de nem. Egyszerűen csak megváltoztam a távol töltött idő alatt. De egy dologtól nem kell tartanod, ha egyszer együtt megyünk újra vadászni, felidézni a régi szép időket, akkor mindig téged foglak választani azokkal szemben. - mondom neki komolyan, mert egy dolgot tudok. Hogy a barátaimat mindig az elveim elé fogom helyezni. Nem csak azért, mert így helyes, mert számomra már csak ők maradtak, vagyis ők jelentik a családot és a családot mindig meg kell védeni. Többször nem akarok hibázni. Egyszerűen tudom, hogy mit kell tennem abban a pillanatban, ahogyan azt is tudom, hogy nem minden vámpír gonosz. Nem fogom kérni senkit se arra, hogy megértse az elveimet, de azt szeretném, ha Laurel is tudná, hogy ő fontos számomra és nem kell kételkedni azok miatt, amiket mondtam. Védeni fogom még az életem árán is őt. Nem, mert tudom, hogy képes megvédeni magát. Erősebb és tapasztaltabb nálunk. Ő nem lesz veszélyben, de ez fura, hogy inkább őt félted és nem engem. Úgy gondolod, hogy biztonságban lehetek mellette? - kérdezem tőle kíváncsian, mert nagyon is érdekel a véleménye. Annak ellenére is, hogy pontosan tudom, hogy ellenzi ezt a dolgot. Talán neki van igaza, de a legtöbb ember a saját a feje után megy egészen addig, amíg meg nem égeti magát. Valószínűleg nem tudna lebeszélni a dologról , de ezt szerintem ő is tudja. A következő kérdésére pedig sietve rázom meg a fejemet. Letörlöm azt a pár könnycseppet, ami a fiam emlékének köszönhetően jelentek meg a szemem sarkában. Nem... Akkor még nem voltam vadász és nem is igazán hittem abban, hogy vannak ilyen lények. Mondhatni gyerek fejjel estem teherbe, igazán fiatalon. A gyermek apja elhagyott, amikor megtudta, hogy babát várok, de ennek ellenére teljesen egyedül szembe fordultam a világgal és végig csináltam, hiszen a családomra se számíthattam. Imádtam a fiamat, ő volt a mindenem és bármire képes lettem volna érte, de egy napon, az egyik város parkjában lecsapott egy vámpír. A szemem láttára ölte meg a fiamat és meg se bánta a dolgot. - mondom elcsukló hangon, de végül mély levegőt veszek és egy vörös tincset kiszedek az arcomból és folytatom tovább a mondandómat. - Ezek után rám talált egy félig vámpír, félig boszorkány lény. Ő volt az aki segített talpra állni és akinek köszönhetően vadász lettem. Ő mutatta meg azt, hogy vannak ilyen embereke is. Ha ő nem lett volna, akkor talán soha nem találkoztunk volna mi ketten. - mondom neki még mindig komolyan és kicsit a távolba meredve, mert minden egyes pillanat úgy játszódik le a fejemben, mintha csak valami filmet. Annyi a különbség, hogy ennek a filmnek én magam is a részese vagyok. Fura volt látni a múlt emlékeit annyira tisztán,mintha csak tegnap történt volna. Pedig az már annyira régen volt, de soha nem lennék képes elengedni a múltam darabkáit. Azoknak köszönhetően lehetek az a személy, amilyen most vagyok. Azt hiszem normális. Előszokott fordulni olyan, hogy blokkolják valakinek az erejét vagy egy varázslatnak köszönhetően csak egy bizonyos kor után mutatkozik meg. - mondom neki higgadtan, de legbelül még ezt a dolgot én magam sem tudtam még igazán feldolgozni és az biztos, hogy amíg nem tudom uralni teljesen, addig nem fogok vadászni se menni, mert a végén még a társamnak ártanék.... Azt pedig nem akarom. Egyszer már hallottam, de csak félfüllel. Miért? -kérdeztem tőle kíváncsian és egyből minden figyelmemet ráfordítom, mert érzem, hogy lényeges dologról van szó, hiszen nem csak a viselkedése lett másabb, de még a hangja is. Egy pillanatra aggódó tekintettel nézek rá, de közben a kíváncsiság ott bujkál abban a szempárban, ahol nem olyan régen még könnycseppek jelentek meg.
- A jó ég tudja. Azért láttam én már olyan kezdőket, akiket a saját életben maradásuk érdekében... egyszerűen haza kéne küldeni. - rántom meg a vállamat. Nem mondom, sose voltam kifejezetten jó tanár alapanyag, ez sajnos így van. Nem vagyok én oktatónak való, érthető módon, hiszen nem vagyok sem türelmes, sem nyájas, de az biztos, hogy akit mellém osztanak be, az nem hagyja ott ideje korán a fogát egy harcban, mert vagy elég erős lesz, hogy túlélje, vagy inkább én küldöm el, mert nem alkalmas erre az egészre. Időnként tudni kell feladni, ha csak az lehet a vége a tetteidnek, hogy végül belehalsz, akkor nincs értelme, netán újabb vámpírt hoznánk csak létre vele, az még rosszabb. - Nem Nyx, ez nem változott, hiszen a múltat nem törölhetjük el, sok mindenen mentünk keresztül ketten. - és ez így is marad, attól hogy más az értékrendje mára. Persze... ez bizonyos helyzetekben okozhat gondot, de remélhetőleg nem fog. Nem tudjuk még, hogy mikor és milyen helyzetben kellene együtt harcolnunk újra, de az fontos, hogy akkor tényleg teljes mértékben támaszkodhassunk egymásra. Rá viszont úgy felettébb nehéz lenne, ha tudom, hogy... kegyelmet adna olyanoknak, akiket én kérdés nélkül szúrnék szíven, csak mert nem biztos, hogy minden vámpír rossz csak mert vért szív. Az a baj ezzel a hozzáállással, hogy... sosem tudhatjuk, hogy mikor derül ki igenis tévedett, és olyat hagyunk életben, akit nem szabadott volna. - És nem félsz attól, hogy ezt a személyt, aki szeret csak bajba sodrod azzal, hogy vele vagy? - hogy aztán sokkal jobban fog fájni neki, amikor majd elveszíti? Veszélyes életet élünk, tudja ő is, tudom én is, és ebbe az életbe nem tudom hogyan férhet bele az, hogy valaki hazavár a nap végén. Eleve nem nyolctól négyig dolgozunk. Vajon az a másik nem fog csak egész életében aggódni, hogy mikor jön el a pillanat, amikor nem lépünk be az ajtón, hanem valaki más érkezik helyettünk, aki azt a hírt hozza hogy már nem jövünk soha többé? Nem tudom, hogy okos döntés-e ennek kitenni valakit, főleg olyat, akinek fontosak vagyunk. Épp e miatt nem akarom a lányomat sem bajba sodorni, de mintha ezt nem akarná megérteni. Úgy érzem, hogy jól döntöttem és mintha ezt minden áron meg akarná cáfolni. - De te vele voltál igaz? Nem pont azért találták meg, mert vele voltál? Jobban védem akkor, ha biztosítom azt, hogy ne találják meg. Akkor se lehetnék mindig mellette, ha nyíltan vállalnám őt, és még nagyobb veszélyben lenne. - átgondoltam ezt épp elégszer és nem volt könnyű döntés, és nem fogom megmásítani. Nem akarom a lányomat bajba sodorni és szinte biztos, hogy az lesz a vége, ha mindenki tud a létezéséről. Nekem az a fontos, hogy biztonságban legyen és akkor lesz, ha óvom őt távolról, nem akkor ha mellette vagyok és magammal ráncigálom ebben a veszélyes világban és főleg nem akarom neki nyíltan elárulni, hogy mire számíthat, ha meglátja mi rejtőzik a sötétben. Kicsi még hozzá, hogy rémálmai legyenek, amikben vámpírok és vérfarkasok szerepelnek. - És miért csak most derült ki, hogy mire vagy képes? Ez... így normális? - nem értek én az efféle boszorkányos dolgokhoz. Őszintén szólva még azzal is barátkoznom kell, hogy ő ért a mágiához, de igyekszem. Túl sok minden történt mostanában, sok olyan változás, amire nem igazán számítottam, de... mégis megtörtént és ezzel kell együtt élni. - Hallottál már az Ötök Testvériségéről? - bukik ki belőlem, de még a hangomat is kicsit lehalkítom. Igen egy újabb apró kis titok. Úgy néz ki, hogy ez a mai nap a leleplezések ideje, de akkor már öntsünk minden fronton tiszta vizet abba a bizonyos pohárba.
Tényleg le kell állnom a győzködéssel. Felsorolhatnám a világegyetem összes indokát, amiért nem kellene tapasztalat nélkül fejest ugornia, sőt egyenesen önként és dalolva szembenéznie a várható sérülésekkel és kudarcokkal, de hiába... nem hallgatott volna rám. Tipikus ügyvéd, mindig a saját feje után megy, csakhogy nála ez a tendencia már kisgyerekkorában is súlyosan kiütközött. Ő volt az, aki szívesen átmászott az egyik erkélyről a másikra, akinek mindenféleképpen ellenőriznie kellett, hogy a tűz megfelelő forróságú-e és hogy meddig lehet bírni a víz alatt. Én pedig az voltam és vagyok, akit egyszer a stressz és az aggodalom fog a sírba vinni, főleg, ha a legjobb barátom ilyen ötletekkel áll elő. Megszokhattam volna már, hogy ami nekem a szívrohamközeli állapot, neki adrenalinlöket és teljesen természetes. - Nagyon remélem, hogy ez a Jason tényleg annyira megbízható, mint amilyennek gondolod. Mondanám, hogy vele is óvatosan, de nem teszem, mert süt rólad, hogy odáig vagy érte. - Ha valami jöttmentről lett volna szó, akkor biztosan megspékeltem volna a mondandómat egy kis szemforgatással, de volt egy olyan érzésem, hogy Liv jó kezekben lesz emellett a férfi mellett. Főleg, ha Jason az a Jason lenne, akit én is ismerek... persze kismillió Jason rohangál a nagyvilágban, de hány olyan van, aki emellett vámpírvadász is? - Még mindig nem tudom megemészteni, hogy mibe keveredtél. - Meg fogok őszülni, sürgősen itt az ideje annak, hogy keressek valamit, amivel megvédhetem Oliviát. Ha már első körben elbuktam, legalább most számíthasson rám. - De itt vagyok és segítek neked bármiben, ha kell. Ne legyen az, hogy ó, ez semmiség, nem lényeg, bármi van hívj, gyere vagy én fogok a nyakadra járni. - Fenyegetésnek gyenge, baráti próbálkozásnak talán megfelelő intelem, amivel próbáltam palástolni a kétségbeesést és a bizonytalanságot, ami felébredt bennem. Gyakorolnom kellene a füllentést is... majd a tükör előtt, hátha! - Én is a hotelben lakom, úgyhogy nem leszünk messze egymástól. - Ismét őszinte mosoly ült ki az arcomra remélve, hogy ezek után bármikor összefuthatok vele. Nem olyan nagy ez a város, hogy folyton elkerüljük egymást és bíztam benne, hogy neki sincsenek kidolgozott menekülési útvonalai arra az esetre, ha meglát.
Egyszer mi is kezdők voltunk és valószínűleg valaki pontosan ugyanezt gondolta rólunk, mint amit te most mondtál róla. - mondom neki mosolyogva és egy kicsit jobb kedvem is lesz, hiszen egy pillanatra az is eszembe jut, hogy mennyit bénáztam eleinte, de aztán minden megváltozott. Mondhatni ez lett a életem és ennek köszönhetően egyre erősebb lettem és többet szerettem volna elérni. Mára meg már én lettem a táborban a mumus, akitől a legtöbben félnek, de én legalább tudom, hogy mikor vethető be egy új, nem úgy, mint mások. Sok edzés kell nekik és nem egyből a legnehezebb vámpír ellene kellene őket bevetni. Lehet, nem tudom... Talán mind a ketten sokat változtunk, s ez amiatt látszik, mert teljes mértékben ellenkező irányba, de ez szerintem nem baj. A legfontosabb az, hogy még ennek ellenére is képesek vagyunk a másikra barátként tekinteni, mert ez nem változott, ugye? - kérdeztem tőle egy kisebb aggodalom közepette, hiszen ha őt is elveszítem, akkor nem tudom, hogy mi fog nekem megmaradni. Lehet számára minden fajta emberi kapcsolat fura, vagy nem szükséges, de számomra fontos dolog egy barát. Nem ő a barátom, de ő is közéjük tartozik, még akkor is, ha ő nem éppen örül annak, hogy ilyen fajta kapocs van közöttünk. Attól még, hogy vadászok vagyunk nem kell teljesen minden fajta érzelmet kizárnunk az életünkből. Egyszerűen csak el kell fogadnunk azt a tényt, hogy emberből vagyunk és vannak érzéseink, illetve vágyaink. Ne érts félre Laurel, hiszen én se tudnék lemondani a vadászatról. Hozzám tartozik, a lényem egy része örökké vadászni fog, de pontosan tudom az, hogy milyen érzés, amikor valaki szeret, amikor úgymond nem csak azért akarsz életben maradni, hogy még több embert megvédj, hanem azért is, mert tudod jól, hogy a nap végén valaki vár rád. Egy olyan személy, aki aggódik, aki nem kérdez túl sokat, de még se akar megváltoztatni. Egyszerűen csak olyannak szeret, amilyen vagy. - mondom neki kicsit sietve, de közben végig őt fürkészem a pillantásommal. Biztos vagyok abban, hogy nem helyeseli azt, amit mondok vagy azt, amit teszek, de most még se tud annyira érdekelni ez, hiszen nem várhatom tőle el azt, hogy megértse ezeket az érzéseket, ahogyan nem is akarom őt megváltoztatni. Egyszerűen csak szeretném neki megmutatni azt, hogy a világ nem annyira kegyetlen és rideg számunkra, mint azt ő gondolja. Megmutatni neki azt, hogy a vadászok is érezhetnek és szerethetnek valakit, mert ilyen az élet. Nem csak harcból áll, hanem szenvedélyből és szerelemből is, illetve ragaszkodásból is. Nem ismerem jobban az életedet.!- mondom neki kicsit hevesen, majd veszek egy mély levegőt, amit lassan kifújok és úgy folytatom tovább a mondatomat. - Egyszerűen csak tudom milyen érzés felnevelni és elveszíteni egy gyermeket. Mindegy, hogy mennyire van távol, mert ő akkor is a szívedben van, mert hozzád tartozik. Az anyai ösztönöket nem ölheted meg. Tudod bármit megadnék azért, hogy a fiam újra velem lehessen, de óvatlan és tudatlan voltam. Ennek köszönhetően pedig meghalt. - egyre halkabban beszélek. Egy pillanatra elmerülök a poharam tartalmában, hiszen a torkom is kiszáradt, mert a mai napig emlékszem arra, ahogyan egy vámpír jókedvűen megöli a fiamat. Egy dolgot megtanultam, hogy nekik semmi se szent, vagyis a legtöbbnek, ahogyan azt is tudom, hogy sok vérszívó szívesebben csap le fiatal és ártatlan gyermekre, mert a vérük sokkal ízletesebb. Végül újra Laurel-re pillantok és kicsit higgadtabban megszólalok. - Szerinted mennyi időbe fog telni az, hogy egyszer csak valaki ne szúrja ki az ártatlan arcát? Ne akarja megkóstolni a vérét? Akkor mit fogsz tenni, ha egyszer csak azt a hírt kapod, hogy állat támadásnak köszönhetően meghalt? Vagy egy balesetben? Nem azt mondom, hogy legyen mindig veled, de tartsd a közeledben, mert egy életen keresztül bánni fogod azt, ha pont őt nem fogod tudni megvédeni a bajtól. - mondom neki egyre gyorsabb, hiszen nem könnyű erről beszélni. Illetve pontosan tudom azt is, hogy nem szabhatom meg neki, hogy mit tegyen és mit ne, de már akkor is legalább valamekkora sikerem van, ha elgondolkozik azon amit mondok. Lehet nem azért fogják megtalálni a lányát, mert valaki rájön arra, hogy az övé, hanem csak egyszerűen kiszúrják a tömegben és onnét már nincs menekvés... nincs aki megvédje... Őszintén szólva, még kicsit ijesztő ez az egész. Nem is igazán tudom használni, illetve próbálok minden körülmény között nyugodt maradni, mert ha nem figyelek oda, akkor elég nagy káoszt tudok még okozni. Egyszerűen nem megy még az irányítása. - mondom neki egy félszeg mosoly keretében, mert mégis csak furcsa arról beszélni, hogy boszorkány vagyok, de részben örülök is annak, hogy így van. - Tudod régebben mindig azt hittem, hogy a nagymamám történetei csak kitalációk, de most már tudom, hogy minden igaz volt és még inkább közelebb érzem magamhoz, mert azt hiszem ő is boszorkány volt. - teszem hozzá egy szélesebb mosoly keretében, majd újra a poharam mögé rejtőzöm el és megízlelem újra a teát,ami képes bármilyen körülmények között megnyugtatni.
Csendben hallgatom a szavait. Tudom, hogy vannak rázós menetek, nehéz esetek és a kezdők... néha finoman szólva is nagyobb ellenfélnek számítanak, mint maga az igazi ellenfél, mert túlságosan tapasztalatlanok, túl sokat hisznek magukról és... naiv kapkodásukban neked is gondot okoznak. Hát ezért nem lennék soha sem jó mentor, mert nem vagyok az a visszafogott fajta, aki képes fiatalokat, kezdőket tanítani. Nálam jó eséllyel hamar elszakadna a cérna. - Nem bírom a kezdőket... kész csoda, hogy túlélted, ha ennyire kemény volt a helyzet. - sóhajtva rázom meg a fejemet. Persze én is ugyanezt tettem volna. Ha az a kérdés, hogy végzek egyel, vagy hogy megmentek valakit, hát az utóbbit választom. Ilyenek vagyunk mi, épp ezért vagyunk vadászok, mert tudjuk, hogy mikor kell az életet választani... mindig igazából. Az a dolgunk, hogy megvédjük az ártatlanokat, nem csak az, hogy levadásszuk a vadat, nem tehetjük meg minden áron. - Változunk, de te... sokat változtál. - vagy én változtam sokat? Egyszerűen csak távolodtak egymástól a nézeteink? Régen ő is tudta, hogy mi a fontos, és most... olyasmiket mond, hogy nem minden vámpír gonosz? Én talán radikálisabb lettem annak hála, ami vagyok, amivé váltam, meg van bennem az ösztönöm, hogy ölnöm kell, végeznem velük, de... nem hiszem, hogy egyet tudnék érteni vele. Vámpírok, vadak, veszélyesek, és nem fognak megváltozni, maximum próbálják visszafogni magukat, de bármikor elgyengülhetnek, elég csak egy sérülés, kiadós vérveszteség és vége... nem ismerik onnantól a kontrollt és elég csak egyetlen ártatlan a közelükben, akivel végeznek. - Azt hiszem Nyx, egyszerűen csak ezt szoktam meg. Képtelen lennék leülni és... megpihenni abban a nyugalomban, amit pedzegetsz... nagy szerelemben lángolni. Te ezt akarod? Vagy... már meg kaptad? - nem is tudom, a szavai alapján valahogy erre gondolok, de azt a rossz érzést próbálom eltüntetni magamból, ami most valahogy a fejembe motoszkált. Olyasmikről beszél, ami távol áll tőlem, amiről azt hittem, hogy tőle is távol állt, de úgy fest, hogy tévedtem. Ő... talán szeret valakit? Szeret... egy olyan valakit, akit tudjuk, hogy nem kellene? Kósza gondolat csak, amit a kávémba kortyolva próbálok kiűzni a fejemből. Nem lehet, az... az a magunk fajtánál egyszerűen nem lehet. - Mégis... mit kéne tennem szerinted? Azt hiszed annyival jobban ismered az életemet Nyx? Annyival... jobban tudnád élni helyettem? - kissé azért felcsattanok. Lássuk be a szavai... sok mindent vetnek fel bennem, de én már mindent átgondoltam, tudom, hogy ez így a jó, ez a legjobb és az egyetlen megoldás. Ettől még tudom, hogy nem kellene túlságosan hevesen nekiesnem, mert... ezt nem érdemli meg, de így is épp elég nehéz döntést hoztam és nem lesz könnyebb, ha most megpróbál beleszólni. Végül hatalmasat sóhajtok, ahogy újra rá pillantok. - Sajnálom Nyx, de ez... bonyolultabb, mint gondolod. Nem hurcolhatom őt magammal mindenhová, másképp hogyan tudnék rá vigyázni? Így van a legnagyobb biztonságban. - én így hiszem és az én lányom, úgy gondolom hogy akkor teszek vele a legjobbat, ha távol maradok tőle. - És... tetszik, hogy ilyen vagy? Érdekes varázsolni? - gondolom hasznos is, segíthet neki sok mindenben, hogy azt is elérje, amit mágia nélkül nem lehet. Nem ítélem el e miatt, a boszorkányokkal nincs vészesen nagy bajom, főleg ha jóra használják az erejüket.
Nem olyan régen volt egy vadászat és kicsit balul sült el. Tudod szoktam kiképezni embereket és az egyik zöldfülűvel kellett mennem vadászni. Nincs bajom velük, de tudtam, hogy rázós menet lesz és úgy gondoltam, hogy még nem lenne helyes bevetni őt, vagy legalábbis nem pont ellene, de senki nem hallgatott rám. Hamar kiütötte őt a vámpír és majdnem meg is halt. Választhattam vagy őt mentem meg, vagy megölöm a vámpírt. – mondom kissé hadarva, hiszen nem éppen kellemes emlék ez az egész. – Ezek után engem támadott meg és majdnem sikerült is mentés közben megsebesítenie, de végül megsebesítettem és inkább elinalt. – teszem hozzá egyre halkabban, mert tisztán emlékszem arra, ahogyan a kezét a nyakam köré fonta, arra ahogyan a beton íze a számba került a földdel vegyülve és azt, amint minden egyes porcikám sajgott utána, de nem lehetettem gyenge. Nem hagyhattam hátra a srácot, hiszen még csak kölyök volt. Minden egyes pillanatban változunk, hiszen a dolgok hatással vannak ránk. Vagy tévednék Laurel? – nézek rá kicsit kérdően és kíváncsian. Ő is változott, hiszen látom rajta, de teljesen másabb irányba, mint én. Azt is mondhatnám, hogy tűz és jég lettünk. Ő erősebb lett és én talán gyengébb? Vagy esetleg túl elvakult lett az évek alatt és mást nem lát, csak a vadászatot? Nem tudom, de talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy még itt van és még mindig barátok vagyunk, vagyis remélem, hogy ez a dolog nem változott. Csendesen hallgatom, amit mond, majd megrázom a fejemet. Senki nem várja el a hálát, de valóban ez az, amit akarsz? Örökké úton lenni és egyedül lenni? Nem érezni azt, amit esetleg még a szívedet is megmelengethetné? Veszélyes életet élünk, de emiatt nem kell lemondanunk mindenről, nem gondolod? – kérdezem tőle kíváncsian és nem engedem el őt a tekintetemmel. Egy pillanatra még el is gondolkozok, hiszen minél több dolog hagyja el az ajkainkat, annál érdekesebb az egész. Vajon régen is ennyire másabbak lettünk volna? Ennyire különböztünk volna? Nem, az nem lehet, hiszen régebben szinte ugyanazt gondoltuk, de most olyan, mintha a világ dolgai kifordítottak volna minket és teljesen a part két végére sodortak volna. Vadászunk vagyok, de a gondolkodásunk teljesen másabb lett. Szerinted, ha nem tudja és majd akkor jön rá, amikor már te nem leszel, akkor szerinted miként fog érezni? Nem fogja úgy gondolni, hogy ellökted magadtól és esélyt se adtál neki arra, hogy fontossá válhasson számodra? - kérdeztem tőle kíváncsian és egy kisebb sóhaj is elhagyja az ajakamat. Egy gyermek szerintem fontos minden ember életében. Nem értem, hogy néhányan miként képesek lemondani róla. A világ kegyetlen és legtöbb esetben az emberek teszik azzá. – És mi lesz akkor, ha valaki rájön erre és rátámad? Együtt fogsz tudni élni azzal, hogy megmenthetted volna, de még se voltál képes rá, mert távol maradtál tőle? – teszem fel talán az egyik legfontosabb kérdést. Képes lesz elfogadni azt, hogy részben miatta halt meg a lánya? Hiszen képes lenne megvédeni, de közben vele is lehetne és a munkáját is végezhetné. Csak pár napja tudtam meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi titkot rejt a családom, de őszintén szólva nem bánom. Így úgy érzem, hogy a nagymamám „varázsa” még inkább bennem él. – mondom neki egy kisebb mosoly keretében, de még magam sem vagyok biztos, hogy ez jó jel. Tényleg nem tudom még ezt a dolgot hova tenni. Azt hiszem időre lesz szükségem.
Bármennyire is próbált győzködni egyszerűen hajthatatlan voltam. Senki és semmi nem állíthat meg. A céljaimat kitűztem magam elé és ezekből nem adok lejjebb ostoba lennék, ha így tennék. De még mennyire ostoba. Néha megesik a szívem egy-két vámpíron, de őszintén hiszem, hogy ez az időszak hamarosan véget ér és magam mögött hagyhatom az egész érzékeny és sajnálkozó kislányt, aki egykoron voltam. Kezdek megerősödni és ezt önmagamnak is köszönhetem és Jason-nek is. Minden egyes pillanatban egyre inkább érzek ürességet a lelkemben, hogy nem vele vagyok most. Nem, mintha annyira bánnám ezt az újra egyesülését.. Egyszerűen csak a barátnőm ráébresztett arra, ami talán végig ott szunnyadt bennem. Nekem szükségem van rá, ahogyan neki is rám. Még, ha nem is hajlandó elfogadni, de jó párost alkotunk. Legalábbis én határozottan hiszem, hogy jók vagyunk egymás mellett és ezt nem azért mondom, mert már egyszer összefeküdtünk, bár be kell vallanom, hogy az sem volt semmi. Kicsit zavarba ejtő volt, de talán azért mert rettegtem az elkötelezettségtől. Bár egyszer már el is voltam jegyezve, de az is már olyan, mintha a múlt évszázadban lett volna. Egyszerűen csak túlságosan sok minden történt az elmúlt évek során. – Nem lesz semmi bajom. Jason-nél jobb edzőm nem is lehetne és van annyi eszem, hogy nem vetem bele magam a teljes lehetetlenbe. Tudok magamról gondoskodni. – Sosem voltam törékeny. Mindig is fejest ugrottam a veszélybe és ez most sincs másképpen. Egyszerűen keresem a bajt, ha pedig én nem keresem, akkor hagyom, hogy megtaláljon. Mert ez az egy dolog éltet engem. Legalábbis úgy érzem. – Nem, mi választottuk az tény. De előbb vagy utóbb megtalált volna mindkettőnket, bár örülnék neki, ha más körülmények között zajlott volna le ez az egész. – Nem szívesen élném át újra a veszteséget, amit a családom elveszítése okozott és rájöttem, ha hagyom Jason-t kicsúszni az ujjaim közül, akkor a veszteségem ahhoz hasonló lesz. – Nem fogok, ígérem. A hotelben húztam meg magam, de már itt lenne az ideje egy értelmes lakást találnom magamnak. – Rövidtávra terveztem a maradásom és ezért is költöztem a hotelba, de azt hiszem itt az ideje, hogy normális, állandó helyet találjak magamnak. Bármennyire is nőtt a szívemhez az a kis lakás.
Csitítgatott és bár nem nem emeltem fel a hangom, de belül tomboltam. Annyi minden pörgött végig az agyamon, annyi emlék, teória, gondolat, tervek, vészféknek használható cselekedetek.. és egyikbe sem kalkuláltam bele, hogy Olivia esetleg részt vesz majd a természetfeletti világban azon az egy alkalmon kívül, amikor a szülei meghaltak. Ha már a családját elvettem tőle, ha már itt vagyok, akkor ki kell találnom valamit, amivel megóvhatom őt, mivel tántoríthatatlannak bizonyult és tudtam, hogyha látom a szemében azt a bizonyos fényt nincs olyan hatalom, amely kiverheti a fejéből az oda bekúszó elhatározásait. Mondhatok neki akármit, jöhetnék tízezer fajta elmélettel, veszélyekkel, mindennel, akkor sem hallgatna rám... mégsem engedhetem, hogy egyedül, védtelenül, esetleg egy kis labilis segítséggel attól a vadásztól nekiugorjon a vámpíroknak. Nem. Most nem fogom magára hagyni a barátnőmet. - Csak remélem, hogy nem lesz semmi bajod. - Pillantottam rá aggódóan. - Ez a világ nem nekünk való kellene, hogy legyen. Nem is tudom, hogy egyáltalán felfogtam-e, hogy ezek a lények léteznek és köztünk élnek... annyira más. - A poharamra néztem, inkább azt bámultam. - Emberfeletti erők? Varázslat? Nincsen racionális magyarázat a létezésükre. - Nyeltem egyet és egy apró sóhaj is kibukott az ajkaimon. Ezek a lények még mindig, évek és hosszú tanulmányok után is olyanok voltak nekem, mint másoknak az ufók. Először nem akartam hinni a létezésükben, míg össze nem találkoztam velük aztán hittem abban, hogy megérthetem őket, mire a biztosnak hitt eredményem kiszabadult és legyilkolta a legjobb barátnőm családját. Fogalmam sincs, mihez kezdhetnék a helyzettel. Gyorsan ki kell találnom egy megoldást... valamit, ami segít jobbá tenni a természetfelettit, ami megakadályozza, hogy bármikor árthassanak másoknak. - Ne tűnj el a szemem elől, oké? - Kérleltem nem múló aggodalommal. - Hol laksz egyáltalán? Minimum minden második nap találkoznunk kell és hívjuk is egymást... rossz volt a barátnőm nélkül. - Mondtam őszintén.
Kezdőlap
| 
• 
•