Tulajdonképpen a mai reggelen ismételten kidobott az ágy, így hiába voltam hulla fáradt, az agyam folyamatosan kattogott és képtelen voltam tovább aludni. Így úgy döntöttem, nem csak ülök az átmeneti motelszobámban és bámulom a szemközti falat, hanem amennyire kedvem engedi, összekapom magam és egy rövid kocogás után letelepedek a megbeszélt helyre. A kocogás természetesen nem tartott sokáig. Alig húsz perc után rögtön meguntam és inkább beültem a Barbera kávézóba, hogy rendesen bemutatkozzam Mystic Falls-ba költözésem alkalmából. Mostanra már biztosan tudják, hogy Nora Jenner az újdonsült törzsvendégük, aki megjelenésével valószínűleg a város összes kávézójának gazdasági élete fellendül. Nem tehetek róla, egy-két pohár forró feketétől függ az életem és, ha már a napi három adag megvan, garantáltan jókedvű napnak nézek elébe. Lassan kortyolgattam a reggeli sokadik kávém és nagy szemüvegem mögé bújva vártam az ismeretlen lányt, akivel ezen a szent helyen beszéltem meg találkozót. Egy kicsit ugyan furcsának találtam az idegen meghívását, de természetesen azonnal beleegyeztem. Mire jó az élet, ha nem arra, hogy meggondolatlanul döntsünk, cselekedjünk, majd megszívjuk?! Egyébként meg nem hiszem, hogy nagyon tartanom kéne egy fiatal vérfarkas lánytól. Ha a segítségem kell neki, hát megkapja azt. -Connie, ugye? – kérdeztem egy lánytól, aki épp akkor lépett fel a kiülős kávézó teraszára. Felé intettem és szélesen elvigyorodtam. – Szia. Nora vagyok. Csüccsenj le mellém. – mondtam mosolyogva és előrehajolva a velem szemben lévő székre mutattam.
Chris nem fog örülni, ebben teljesen biztos vagyok, de muszáj tudnom, legalább pár apróságot, és azt is tudnom kell, hogy Kenzie szavaiban mennyi volt az igazság, mert, ha van benne... Akármennyire is nem mutattam, de akkor is valahol mélyen összezavart, és ez nagyon nincs ínyemre. Egyszer és mindenkorra tisztáznom kellene a múltam rejtélyeit, mert akkor nekem is jobb lesz. Félek tőle, mindig is féltem, ezért próbáltam halogatni. Röhej, hogy bár nem is tudok róla, de megannyi alkalom volt már, hogy mégis megtettem ezt a lépést, mint most és mégis megtudtam részleteket, hogy aztán újra mindent szándékosan borítsanak homályba a fejemben. Ez most nem számít, csak hogy itt vagyok és az a dolgom, hogy megpróbáljam rávenni, hogy segítsen. Még azt sem tudom, hogy milyen ember... boszorkány, hogy jobban fogalmazzak, hiszen egyáltalán nem igaz az bárkire, hogy csak úgy segítene jókedvéből. Bőven meg van rá az esély, hogy cserébe akar majd valamit, netán egyszerűen nincs kedve ezzel foglalkozni, de talán azért, mert még csak nem rég érkezett a városba van rá esély, hogy nem küld el azonnal a fenébe. Remény... e nélkül nem sok mindennek van értelme nem igaz? Hevesen zakatoló szívvel lépdelek be a kis kávézóba, ahol végül kifelé irányítanak a teraszra, hogy az asztaltársam ott foglal helyet. Első felmérésre megnézem az arcát, és a szaglás sem maradhat el, végül is ez is sok mindent elmond, hogy milyen jelleme, fél-e, aggódik, mennyi az esély, hogy fog nekem segíteni. Majd meglátjuk. Könnyed léptekkel közelítem meg a helyet, majd egy apró biccentés után ülök le vele szemben. Akármennyire is igyekszem magam lazának mutatni ez cseppet sincs így, félő, hogy aki jó emberismerő, az simán le is szűri. - Szia! Örülök, hogy eljöttél és... azt hiszem az a legegyszerűbb, ha a közepébe vágok, akkor nem kell egymás idejét húznunk nem igaz? - költői kérdés, igazán még csak választ se várok rá, hiszen nem gondolom, hogy az igenen kívül erre bármi mást is lehet mondani. Nagy levegő... menni fog Connie! Sose beszélek szívesen az én kis gondomról, de most muszáj lesz, hiszen én hívtam ide. - Tudom, hogy te... értesz bizonyos dolgokhoz és lehet, hogy tudnál nekem segíteni. Nem igazán emlékszem semmire a gyerekkoromból, csak néhány időnként felderengő homályos álom, szag... érzés, de semmi több. Abban reménykedem, hogy tudsz segíteni. - nem merem hangosan kimondani, hogy mivel boszorkány vagy. Azért mégis csak akadnak itt bőven olyanok, akiknek nem biztos, hogy ezt hallani kellene.
Szórakozottan belekortyoltam a kávéba, majd széles vigyorral raktam le az asztalra. Vajon ilyen ijesztőnek tűnök vagy a reggel nyomán keletkező szürke bemélyedések a szemem alatt rémisztették ennyire meg, hogy most igyekszik a leghamarabb letudni a dolgot?! Az az igazság, hogy én épp ellenkezőleg gondolkodtam. Nem ismertem senkit a városból, csak Kaylee-t, akinek valamilyen ismretlen okból kifolyólag nem sikerült értesítenie semmilyen úton, hogy jelenleg hol tartózkodik, így olyan egyedül vagyok itt, mint a kisujjam. Ez pedig nem valami szívderítő. Egyébiránt sem kecsegtető szerény személyem számára, ha egyedül lófrál a városban és mindenki ismeretlen. Ha lenne egy szövetségesem, aki lehetőleg ismeri Mystic Falls minden zegét-zúgát, minden mocskos titkát, akkor nem kéne, attól tartanom, hogy már csak akkor veszem észre, hogy vámpír támadott rám, amikor kitépte a torkom. A vámpírokkal sosem szimpatizáltam. Ellenben a vérfarkasokkal. Ezért is egyeztem bele, mikor Connie a segítségemet kérte. A legtöbb hold gyermeke ugyanis, akivel eddig találkoztam, teljes szívükből utálták a vámpírokat. És, akik gyűlölik a vérszívókat, azokat én csak szerethetem. Másrészt egy vérfarkas azért is jó szövetséges, mert hűséges. Tény, hogy ez a hűség legtöbbször csak a falkájának szól, de ha valaki közelebb férkőzik hozzá, a bizalmába fogadja, szuper kapcsolat alakulhat ki. Azonban meg sem fordult a fejemben, hogy ezt a memóriabajos vérfarkast esetleg kihasználjam-e célból. Találkozásunk oka az én szórakozásom is. Imádok boszorkánykodni. Örömmel kapok az alkalmon, ha valaki önként megkér, hogy végezzek el rajta valami murisabb varázslatot. - Ahogy akarod. - vontam vállat mosolyogva és előkapartam a táskám mélyéről néhány szál gyertyát. Nem is törődve azzal, hogy rajtunk kívül még bizony ülnek páran az asztaloknál, állítottam fel a gyertyákat. Amikor már stabilan álltak az asztalon lassan végighúztam mindegyiken egyesével a tenyerem. - Ne aggódj, nem felgyújtani akarlak. - kacarásztam mellékesen. - Ezekből merítek energiát... Na meg a kávéból. - vigyorodtam el szélesen és felhörpintettem az utolsó korty feketét is. - Persze, hogy tudok. És segítek is. - biztosítottam. Talán furcsa, hogy ilyen cselekvőkészen állok egy ismeretlen elé? Nem, én ilyen vagyok. Boszi mivoltom miatt érzem úgy, hogy segítenem kell. Nincs választásom. Vajon ez ostobaság? Esetleg óvatlanság? Meglehet. - Álmok? Mesélj róluk. Lehetséges, hogy megtörtént eseteket álmodsz meg? Mit gondolsz? - húztam fel érdeklődve szemöldököm. Ez egyre izgalmasabb. Számomra. Ő, aki egy részletre sem emlékezik a gyermekkorából... Nos, számára elég hervasztó lehet. - Honnantól homályos? Mennyi idős korodra tudsz tisztán visszaemlékezni? - faggattam tovább. Mielőtt egy picit megbuherálom az agyacskáját, fel kell tennem néhány fontos kérdést.
Egy pillanatig sincs szó arról, hogy ijesztőnek tűnne, egyszerűen csak nem szeretem húzni az időt. Nem vagyok egy könnyen ismerkedő típus, így aztán nem feltétlenül beszélgetni jöttem. Már így is frusztráló maga a tény, hogy kénytelen vagyok egy vadidegennek elmesélni bizonyos dolgokat az életemből, amiket nem nagyon tud senki. Határozottan könnyebb lenne, ha mindenféle kérdések nélkül is meg lehetne ezt oldani, de sajnos nem sok esély van rá. Tudom, hogy kénytelen leszek pár dologba beavatni, de attól még nyithatok úgy, hogy érezze, hogy ezt nem szívesen teszem és hanyagolnám a felesleges fecsegést. Ezért vágok hamar a közepébe és innentől már rajta a sor, hogy kérdez, vagy tud ezzel is kezdeni esetleg valamit. Én pedig kénytelen leszek elfogadni mindent, amit mondd, hiszen... nem igazán van más választásom. Nem akarok keresni egy helyi boszit, mert a helyiek között hamar híre megy mindennek. Ő még új itt, jó eséllyel nem fogja tudni tovább adni Chrisnek, hogy min ügyködöm, amíg én rá nem szánom magam, hogy elmondjam neki. Persze kissé felszökik a szemöldököm, amikor előkerülnek a gyertyák, csak úgy itt nyilvánosan. Igen, határozottan aggodalommal pillantok körbe, nem is azért, mert én félek attól, hogy nekem akarna ártani. - De vannak itt... mások is. Ugye nem itt akarod... csinálni? - ráncolom kissé a homlokomat, mert igazán nem értem. Tele van a hely, jó pár ember is lehet itt, és én tuti, hogy nem szeretnék emlékeket szétkiabálni, vagy akármilyen feltűnő reakcióval lereagálni azt, ahogy feltúr a múltamból ezt-azt. Határozottan meglep, amikor csak úgy rábólint, hogy segít, mindenféle plusz kérdés és feltétel nélkül. Erre nem számítottam, kicsit sem. Biztos voltam benne, hogy majd kér valamit cserébe, netán majd utólag? - És mit kérsz cserébe? - muszáj megkérdeznem, mert attól, hogy ő nem mondta ki nyíltan még ugyanúgy van rá esély, hogy motoszkál valami a fejében. Ne bízz a boszikban! Vagy inkább... ne bízz senkiben! Ez az én mottóm és eddig mindig sokat segített, vagy mondhatjuk, hogy elvágott másoktól, de legalább nem kerültem bajba. Bőven elég volt gyerekként elkövetni azt a hibát, hogy megbíztam egy férfiben, aki aztán meg akart ölni. - Nem sok minden, inkább csak érzések, és hangok, egy dallam, de minden más olyan ködös. Se egy arc, se egy név, semmi. - rázom meg a fejem végül egy apró sóhajjal. Még ezeknek a részleteknek is a többsége el szokott szállni, amikor felébredek, de többet sosem tudtam előhozni, pedig volt hogy reggel percekig csak ültem és erőltettem az agyam, hátha valami még előbukkan, de semmit nem ért. A kérdésére csak picit gondolkodom el. - Szerintük tíz lehettem akkor körülbelül, amikor az árvaházba kerültem, de előtte már jó ideje az utcán éltem, talán egy jó évet, nem is tudom. De előtte nem rémlik semmi, csak hogy magamhoz tértem az utcán és aztán már minden ment magától tovább. - az árvaház, a gyerekek, akik közül többel elbántam kissé, és persze végül az örökbefogadás évekkel később. Minden tisztán meg van, legalábbis amennyire gondolom egy gyerek emlékezhet.
Sokkal jobban nézek ki, mint pár nappal ezelőtt. Bár még most is látszik az arcomon egy lila folt, amit annak az állatnak köszönhetek, de ezt az utcán egy napszemüveg mögé rejtem. Azonban, ha beülök valahova ott csak még jobban felhívnám magamra a figyelmet azzal, hogy napszemüvegben ülök. Szükségem van egy kis koffeinre. Leülök az egyik asztalhoz és leveszem a napszemüvegemet, majd úgy igazítom a hajamat, hogy annyira ne látszódjon az arcomon lévő zúzódás. A hajam most egy kicsit hullámos eltér az átlagostól, de nem is érzem úgy magam, mint egy átlagos napon. Ahhoz, már hozzászoktam, hogy mindig figyelnem kell az apró jelekre, amik azt jelentik, hogy közelednek az apám emberei, szóval tulajdonképpen ez hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Most viszont egyáltalán nem erről volt szó. Mindenem sajgott és a rémálmok is rosszabbak. Hayden halálképeit a motel éjszakája váltja és nem tudom megszakítani ezt az őrületet. A kezembe veszem az újságot, amit magammal hoztam és olvasni kezdem. Semmi nyoma nem volt az én kis akciómnak. De nem is tudom, mire számítottam. Az apám nagy valószínűséggel az egészet eltusolta.. Tudom ezzel csak még jobban magamra haragítottam, de ha őszinte akarok lenni egyáltalán nem érdekel az egész. Csak remélni tudom, hogy itt azért egy kicsivel tovább húzhatom meg magam, mint máskor. Össze kell szednem magam. Annyira belebambultam az újságba, hogy észre sem vettem a mellettem álló srácot egészen addig, míg meg nem kaparta a torkát. – Öhm, bocsánat.. Elbambultam. Egy jó erős, fekete kávét kérnék. – Mondtam neki halvány mosollyal az arcomon olyan szögbe döntve az arcomat, hogy ne láthassa a sérülésemet. Még nem találtam ki rá semmilyen fedő sztorit a rögtönzés pedig nem mindig jön össze. Miután megkaptam a kávémat életemben először nyugodtan fogyasztottam el egy nyilvános helyen, miközben az újságot lapozgattam.
Egy kicsit elszontyolodva süllyesztettem le a vállam és biggyesztettem le alsó ajkam, amikor elég egyértelműen, mégis burkoltan tiltakozni kezdett a helyszínválasztásom helyett. Való igaz, elég furcsa, annak fényében, hogy egy boszorkány általában jobban szereti titkolni adottságait és mások számára kissé ijesztő hóbortjait, képességeit. Hát én nem vagyok ilyen. Szeretem a feltűnést és az emberek figyelmét is előszeretettel élvezem. Nyilván jobban oda kéne figyelnem, hogy kinek mutogatom a képességeimet – főleg ebben a természetfelettiektől nyüzsgő városban -, hisz akadhat olyan is, aki megrémül a varázserőmtől, de olyan is, akit csak felbőszítek a magamutogatásommal, esetleg a fenyegetést látja nyilvános mágia használatomon és álmomban harapja ketté a torkom. Mindenesetre igaza van, hogy nem itt kéne megbütykölnöm a fejecskéjét, még akkor sem, ha a dolog minimális hanggal és jelenséggel járna. Azért kicsit bíztam benne, hogy hozzám hasonlóan szereti nagyközönség előtt megmutatni, hogy különleges. - Rendben. - sóhajtottam lemondóan, mire az összes gyertya eloltódott. - Pedig itt olyan finom a kávé. - jegyeztem meg azért személyiségemhez és hóbortjaimhoz hűen. - Ideiglenesen béreltem egy pár szobás lakást a hotelben. Ott nem zavarna senki, de persze, ha szeretnéd nekem máshol is megfelel. - mondtam barátságosan, majd lustán körbenéztem és intettem a pincérnek, aki gesztikulálásom felismerve azonnal eltűnt a pult mögött, majd egy perccel később egy forró fekete kávéval tért vissza. Szélesen elvigyorogtam a témaválasztásán, majd az időt húzva emeltem a számhoz a csészét és kortyoltam bele. Volt már részem hasonló üzletekbe és, míg én ravaszan titkoltam a varázslat árát, addig az alkupartnerem természetesen egyre inkább afelé kérdezősködött. Azért szerettem előbb letudni a rám bízott feladatot, mert a végén már nem volt lehetősége a partneremnek visszakozni. Na persze, rávághatja, hogy nem és semmibe veheti a kérésem, de abban az esetben az általam legmegfelelőbbnek ítélt büntetésben lesz része. Persze, akik okosak és már az elején eszükbe jut megkérdezni az én elvárásaimat, azok előtt nem titkolózom. Tiszteletet érdemel az eféle bölcsesség és tudás. - Új vagyok a városban. Csak barátokat keresek, szövetségeseket. - mondtam rafinált mosollyal és gyorsan legördítettem a csésze kávém utolsó kortyát. - És egy kevés vérfarkasvért. - tettem hozzá nemes egyszerűséggel. - Nem sokat, egy-két literre volna szükségem. - vigyorogtam rá barátságosan. Pár perces ismeretségünk alatt sikerült rájönnöm, hogy Connie teljesen más egyéniség, mint én. Persze, kér ember nem is lehet egyforma, de azért bizonyos pontokban, nézetekben hasonlíthatunk. Azonban, amíg én megpróbáltam a barátságosság kisebb szikráját is irányába mutatni, ő addig elég világosan, ha kimondatlanul is, de megértettem velem, hogy nem akar semmi mellébeszélésben részt veni. Nem kíván megismerni, újabb találkozásokat megejteni velem és, ami kissé kényelmetlen számomra, egy csöppet sem képes bízni bennem. Ami azért nem túl előnyös, ugyanis pár perc múlva valószínűleg a fejében fogok turkálni és megtudom a fél életét. Némiképp ildomosabb és kellemesebb lenne, ha mindketten felszabdultabban tudnánk egymás társaságában létezni. Természetesen, ez csak az én személyes véleményem, nem több. Páran már a fejemhez vágták, hogy nem kéne mindenkitől elvárnom, hogy olyan könnyen engedjen fel a társaságomban, mint én. Igyekszem a megbízható boszorkány látszatát kelteni, de minden bizonnyal nem jön össze. Most, hogy így belegondolok, kiben kelteni bizalmat egy hóbortos, nyájas, ravasz, koffein és nikotinfüggő banya látványa? Senkiben. - Rendben. - bólogattam komolyan. - Azok a hangok és dallamok nagyon fontosak. Fel tudod idézni magadban? Fontos, hogy mielőtt beleturkálok a fejedbe, már benned legyenek azok az érzések, amiket akkoriban éreztél, hogy pontosan megérezzem hol kell keresgélnem. - magyaráztam. - Elfogom mondani, hogy pontosan, miként fog zajlani a varázslat, de csak, ha leléptünk innen. - mondtam és az asztalra állított gyertyákat besöpörtem a táskámba. - Indulhatunk?
Nem bízom az ismeretlenekben és ez a hely tele van velük, nem csoda, hogy nem akarom, hogy itt nyilvánosan piszkáljon bele a fejembe. Eszem ágában sincs mindenki előtt emlékeket felidézni, mert ki tudja, hogy mi lesz a vége, hogy mit tudok meg? Túlságosan sok ebben a kockázat és nem is értem, hogy ő miért nem gondol ebbe bele. Boszorkány, akadnak bőven olyanok, akik ezt előszeretettel használnák ki, a szimpla földi halandókról nem is beszélve, akik nem biztos, hogy nem kapnának szívbajt, ha valaki itt elkezdene akármennyire is is kis látványossággal, de akkor is varázsolni. - Gondolom akár elvitelre is lehet kérni, ha csak az a fontos. - rántom meg kicsit a vállam. Úgy látom, hogy nagyon oda van a kávéért, de mindenkinek joga van hozzá, hogy legyen valami, amit nagyon imád, esetében ezek szerint ez a kávé lesz. - Tökéletes lesz igen, nyugodtan, ahol nem lát mindenki. - bólintok. Nem akarok itt ilyesmivel foglalkozni, mert mi van, ha valaki olyan lát meg, akinek nem kéne? Nem akarom, hogy Chris idő előtt megtudja, hogy még mindig próbálkozom, hiszen azt mondtam neki, hogy már feladtam, hogy már nem megyek utána ennek az egésznek, hogy... nem találtam semmit. De Kenzie elültette a bogarat a fülembe és nem tudok tőle szabadulni. Épp ezért nem mehetünk hozzánk, de nála, egy szimpla hotelben tökéletes lesz. - Értem... és így már tényleg értem. Gondolom ne kérdezzem, hogy az mire kell. - szökik fel kissé a szemöldököm. Persze barátokat keres. Soha sem így megy ez, mindenki akar valamit kivétel nélkül és most sem lep meg, hogy ez nincs másképp. Egy-két liter vér, az azért nem kevés, még nekem sem, de ha cserébe segít nekem és sikerül kideríteni ezt-azt, akkor azt hiszem megéri. Végül határozottan bólintok egyet. Nem vagyok olyan, mint ő ez egyértelmű, kicsit sem. Nem tudok csak úgy bizalommal fordulni bárkihez, de erre meg van a jó okom. Nehéz úgy nyitnod mások felé, ha életedben már egyszer nagyon csúnyán elárultak és fogalmad sincs, hogy miért nem emlékszel a gyerekkorod részleteire. Egyszerűen lehetetlen lenne így barátkozni. - Igen, fel tudom idézni őket, ha erre van szükség hozzá, menni fog. És akkor menjünk. - tolom is el magam az asztaltól. Nem akarom túlságosan sokáig húzni az időt, tényleg mennék már. Szeretném, ha kiderülnének a részletek. Bármi, amit ki tud szedni a fejemből, akármi, csak végre egy kicsit közelebb jussak a válaszokhoz.
Alig léptem be a kávézóba, a tudatalattim olyat közvetített felém, amelyre ebben a pillanatban nem számítottam. Egy nyári éjjel keringett a szemem előtt. Egy lány a napsugár kellős közepében állt meg előttem, de ilyen szépségért ezer nap fényével is szembeszállnék. Ő volt akkor a legújabb hódításom. Tudtam, hogy nem szabad. De ez tette annyira vonzóvá az egészet. Ezért élveztem annyira azt, amit a teste és lelke nekem adott. Majd végül elvett. Az elején gondolni sem mertem arra, hogy végül neki köszönhetem majd azt, hogy lekerülök a pokolba. Az a néhány perc, melyet golyóval a tüdőmben töltöttem, olyan volt, mint egy örökkévalóság. Azt kívántam, inkább halnék meg, mintsem azt a fájdalmat tovább bírjam. De ez felnyitotta a szemem arra, hogy mit is tett az az átkozott boszorkány velem. A boszorkány képességeimet visszaadta, de közben sebezhetővé tette a vámpír oldalamat. Ugyanúgy képes vagyok meghalni. Erre nincs hatással a vámpírságom. Nem tudom, honnan jöttek ezek a képek. Egyáltalán miért pont most. Beljebb sétáltam, és a kiszolgálópult előtt megállva rávigyorogtam a csinos lányra, aki a kávékat készítette. - Abból a feketéből kérek én is, szépségem. Ha gyors leszel, még borravalót is kapsz. - kacsintottam rá, majd ahogy a lány arcán egy pírfolt megjelent, elvigyorogtam magam, és tekintetemet tovább járattam a kis helyiségen. Nem mozdultam a pulttól, de rögtön figyelmes lettem egy sötétbarna hajú lányra, aki szemüveg mögé rejtette szemeit. Rossz sejtelem bontakozott ki bennem, és ahogy hátulról megközelítettem őt, miután letette a csészéjét, az illata rögtön megcsapta orromat. Nem szokásom így viselkedni, de egy pillanaton belül, szinte észrevétlenül álltam mögötte, és egy mozdulattal, lassan emeltem le róla a szemüvegét. Azért imádkozván, hogy ne az legyen, akire én most gondolok. És ahogy felém fordult, ez a sejtelem megerősödött. - Dorothea. - súgtam a nevét, bár magam sem tudtam, mi van a hangomban. Nem számítottam rá. És a döbbenet kiült arcomra.
Békében iszogattam a kávémat, miközben az újság keresztrejtvény részéhez lapoztam. Úgy csinálok, mintha ez az egész teljesen átlagos lenne. Pedig minden egyes perccel, amit itt töltök az életemet kocáztatom. Már rég fel kellett volna állnom innen, de most mégsem vagyok rá képes. Kell pár perc pihenő. Ezt pedig azok után, amin keresztül mentem, szerintem teljes mértékben megérdemlem. Pár perc alatt rájöttem, hogy a keresztrejtvény nem nekem való. Nagyrészt csak tippelgetni tudtam. Ha már most így állok ehhez, mi lesz később? Az egyetlen dolog, amihez még van egy pici agyam az a menekülés. Nem mindig megy jól, de legalább ki tudom magam húzni a nehezebb helyzetekből. A motelnél leblokkoltam, de nem fogom engedni, hogy ez még egyszer megtörténjen. Soha senki nem használhat ki így még egyszer. Ha pedig megteszi megölöm. Nem áll ez sem olyan messze tőlem. Másodszor öltem meg egy embert. Azonban most, már okom is volt rá és nem bánom, hogy meghúztam a ravaszt. Pár kíváncsi tekintet kalandozott felém ezért inkább visszavettem a szemüvegem. Be kellene szereznem egy fehér botot is és akkor minden szép és jó lenne. A képbe, már csak az újság nem illene be egyedül. Ha vak vagyok nem tudnék olvasni, de legalább nem bámulna meg senki. Sem azért, mert napszemüvegben ücsörgök sem pedig azért, mert egy hatalmas lila folt díszíti az egyik szememet. Érzem, hogy van valaki mögöttem és az egész testem megfeszül, hiszen attól rettegek, hogy ismét lebuktam.. Tudtam, hogy nem szabadna ilyen sokáig itt ücsörögnöm. Feltűnést kelthetek. Apámnak túlságosan is sok helyen vannak kapcsolatai. Nagyot sóhajtottam, mikor levette rólam a szemüveget és minden bátorságomat összeszedve ránéztem. Kis híján lefordultam a székről, amikor a tekintetem találkozott azzal a nagyon is ismerős kék szempárral. Szólásra nyitottam a számat, de egyszerűen semmi nem akart kijönni rajta. Reménykedtem, hogy csak képzelődöm ezért pislogtam párat, majd megdörgöltem a szememet, ami nem volt a legjobb ötlet, mert szinte rögtön sajogni kezdett. Még mindig ott volt. Nem képzelődöm. De én megöltem.. Ez az egész nem lehetséges. – Te.. meghaltál.. Ez nem lehet igaz.. Biztos álmodom. – Motyogtam és elkezdtem csipkedni magam, hátha észhez térek.
Ahogy arca minden egyes szeglete beleégett a retinámba, eleinte egyetlen röpke pillanat választott el attól, hogy ne essek hanyatt. Ez a nő... EZ a nő! Itt van ebben a városban... erőnek erejével tartottam vissza magam, hogy ne essek neki a torkának, és ne kezdjem el szorongatni azt.. addig, míg ki nem szorul belőle az összes levegő, és nem kezd el fuldokolni. A holtestét én magam is elföldelném.. de nem engedném, hogy bármilyen úton és módon visszatérjen az életbe. Még mit nem! Ez a nő... ez a ribanc felelős a halálomért! Nem tudok rá ártatlanként tekinteni, nem! Nem fogom megtenni. Bosszút fogok állni. Ha van nő, aki ilyen indulatot képes kiváltani belőlem.. az egyedül ő. Azt hittem, már régen fejbelőtte magát. - Nem, kedvesem. Nem vagyok halott. De te hamarosan az leszel.. - kezdtem el sziszegni, és megragadtam a karját, ujjaim a csuklója köré fonódtak, és nem érdekelt a másik öt ember, aki még itt időzött rajtunk kívül. - Mi a fészkes fenét keresel itt, te... te... - akadt bennem a levegő. A düh majdnem szétvetette a testem. Meg akartam őt ölni. De nem itt. Lassan, kegyetlenül akarok végetvetni az életének. Meg is fogom tenni.
Megvoltam győződve arról, hogy képzelődöm. Ez semmiképpen sem lehet igaz.. Hiszen ott voltam, mikor meghalt. Én voltam, aki meghúzta a ravaszt. Én öltem meg őt és.. Meghalt. Tudom, hogy meghalt most mégis itt áll előttem, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen nem tudom épp ésszel felfogni. Nem elég, hogy az apám üldözőbe vett azért, mert megpróbáltam megölni még akkor is, amikor már kezdem azt hinni, hogy lehet egy kis nyugalmam belefutok abba a személybe, akit megöltem. Csipkedhettem magam, akárhányszor akartam ugyanúgy ott állt előttem. S, ahogy megszorította a csuklómat csak még jobban bebizonyította a számomra, hogy nagyon is él. A miértjét nem tudom, de ráérek ezzel később is foglalkozni. Most az egyetlen dolog, amit tehetek az, amiben a legjobb vagyok. A menekülés. – Engedj el. – Sziszegtem, miközben rángatni kezdtem a karomat, ami csak úgy, mint az összes többi porcikám rendkívül sajgott. Még mindig nem volt lehetőségem békésen kipihenni magam és nyalogatni a sebeimet, de erre talán már soha nem lesz. – Hogy mit keresek itt? Azok után, hogy belesétáltál a tervembe sajnos apámnak leesett, hogy ő volt a célpont és nem te.. Szóval, ha már annyira meg akarsz ölni akár át is adhatsz neki. – Nem félek tőle. A haláltól, már annál inkább. Viszont, ha úgy döntene átad az apámnak.. Még mindig van esélyem arra, hogy kijátszhatom őt. Vagy talán rosszabb. Igaz egyszer a véletlen játszmája volt, hogy megöltem. De mi van ha tényleg akarom? Lehet, hogy egy újabb ártatlan kerül elő golyófogónak? Nem tudhatom. Azonban nem vagyok gyilkos. Legalábbis nem akarok az lenni, de ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem a hátsómat, hát legyen! Vállalom a kockázatot. Ha már ennyi ideig küzdöttem az életemért nem fogom ezek után egy könnyedén feladni.
Csak felvontam a szemöldökömet, majd egyszerűen elengedtem a csuklóját. Nem akartam magunkra vonni a figyelmet, vannak itt elegen. Nem számottevő mennyiség, de mégis.. és ez a lány közel sem ér annyit, hogy bajba keverjem magam. Ennyi embert nehéz megigézni.. főleg ha egy kamera is van a helyiségben. - Áh, szóval még én sétáltam át a terveden.. - ültem le vele szemben, és hangom suttogóba ment át, de mégis érezhette, hogy ha kell, kiviszem innen, és kinn egyszerűen kitekerem a nyakát. - Elnézésedet kérem, hogy voltam ilyen ostoba, az előtte levő néhány napban nem úgy tűnt mintha annyira bánnád a jelenlétem. - nyomtam meg hangsúlyosan az utolsó pár szót, miközben a tekintetemmel tovább fenyegettem őt. - Nekem abban nincs semmi hecc, hogy átadlak az apádnak. Az egy féreg. Egyáltalán nem okozna nekem örömet, hogy tudom, őnála vagy. - billent félre a fejem, és tudtam, érzékeltem hogy a vérem majdnem felrobban az ereimben, ahogy ránézek. Még mindig szépséges.. de az isten szerelmére, ő ölt meg! És csak Lamia-nak köszönhetem, hogy életben vagyok. - Mi a francot keresel pont ebben az elcseszett városban?! Beszélj! - rivalltam rá ismét, bár halkabban.. az imént említett okok miatt.
Belefutni egy halott emberbe. Méghozzá egy olyan emberbe, akit te magad öltél meg. Nem mindennapi dolog. Azt hiszem ezt feltétlenül fel kell jegyeznem a naplómba és még meg is kell jelölnöm szívecskével. Vagy éppenséggel halálfejjel. A dolog kifejletétől függ. Egy pillanatra köddé válhatnak a gondjaim. Nem kell az apám miatt aggódnom. Azon kattoghat az agyam, hogy mégis ez az egész hogyan lehetséges. Meghalt. Tudom, hogy meghalt. Nem lehetne itt, de mégis itt van. Épeszű magyarázatot erre nem találhatok. Mert nincs is. Feltámadt! Zombi lenne? A zombis filmjeimen alapuló tapasztalatom szerint ezt teljes mértékben kilőhetem. Megoldás ebből adódóan pedig még mindig nincs. – Pontosan. – Helyeseltem és nem érdekelt, hogy még akkor is ő lenne erőfölényben, ha testemet nem tarkítanának lila foltok. Kiállok az igazamért – Ha már ennyire benne vagyunk a témában.. Mégis hogy a francba lehetsz te életben? – Kérdeztem, miközben felvontam a szemöldökömet. Nem akartam, hogy a kíváncsiskodó szemek és fülek meghallják a szavaimat ezért próbáltam a lehető leghalkabban megkérdezni. – Hmm. Most valahogy sokkal nyugodtabb vagyok. Hogy mégis mit keresek ebben a városban? Vándorlok, menekülök. Miért? Mert tönkretetted a tervemet. Megköszöntem már? Nem? HÁT KÖSZÖNÖM. – Dühös voltam rá. Lehet, hogy ő elveszítette az életét akkor, de most nem tűnik úgy, hogy nagyon sokáig kesergett volna a másvilágon.
~ Otthon, édes otthon! Na persze! - gondolom magamban megvetően. Viszont akármennyire is nem kedvelem ezt a helyet szükséges volt most visszatérnem az egyik professzorom utasítására ugyanis a következő előadásra egy átfogóbb kiselőadást kért tőlem a Willow Creek-i csatáról, amire ugye itt került sor a közelben 1865-ben a polgárháború vége felé. A csata lefolyása hasonló a többihez a háború vége felé. Pár ezer ember szemben többszörös túlerővel jelen esetben 3000 konföderációs katona szemben az unió 12.00 vagy éppen 25.000 katonájával. Kitartottak, amíg tudtak, majd visszavonultak a folyó mentén Mystic Falls erődítményébe. Mivel helyi vagyok a Prof azt akarta, hogy erről a csatáról írjak és mivel fontos, hogy az ember jó benyomást tegyen a tanáraira így persze, hogy elvállaltam a dolgot. Más választásom nem nagyon volt nemde, de igyekszem minél kevésbé a helyhez kötődő rossz emlékekre koncentrálni és inkább a csatára összpontosítom a figyelmemet? Régebben betéve tudtam az egész csata történetét később kiegészítve a Stefan által adott információval miszerint voltak civil áldozatok egész pontosan 27 fő. Sajnos mivel apám a család múltjával kapcsolatban közel sem volt olyan közlékeny, mint amikor a saját hibáimat kellett felsorolnia és anyám nem volt, akitől kérdezhettem volna így csak feltételezhettem, hogy nekem is voltak őseim, akik harcoltak itt. Bár ha valóban tatárok voltak az őseim, ami feltételezhető akkor a dolog némileg sántíthat. Viszont mivel a Krími Kánságot az Aranyhorda utolsó utódállamát is annektálták az oroszok 1783-ra a csata pedig majdnem 100 évvel később volt így a dolog mégiscsak lehetséges. Persze az is meglehet, hogy az őseim nem az Aranyhorda területén éltek, ami keresztülhúzná a számításaimat. A gond az, hogy túl sok a "talán" és a "lehet" a család múltjában és egyenlőre, nem sikerült biztos forrásokat találnom a dologgal kapcsolatban. Természetesen a kutatást nem adtam fel és tovább keresgélek annak reményében, hogy találok valamit... Mindenesetre az első utam a város könyvtárába vezetett miután ideérkeztem és a polgárháborúról szóló összes könyvet magamhoz vettem, ahogy a saját "készletemből" is hoztam magammal egy-két darabot plusz még a középiskolai jegyzeteimet. A következő probléma persze az volt, hogy hol végezzem a munkát. Mivel nincs kedvem a közeljövőben újabb látogatást tennem a szülővárosomba, így ha tetszik, ha nem itt kell megoldanom az előadás részleteinek a kidolgozását. Mivel az "otthonom" szóba se jöhet, mint helyszín a park pedig nem túl alkalmas egy ilyen feladat lebonyolításához így a választásom végül erre a kávézóra esett kevésbé foglalkozva azzal, hogy az emberek valószínűleg tök hülyének fognak nézni, amikor bemasírozok ennyi cuccal megrakodva... Mikor végre megérkezem és a minimum 15 kilót nyomó táskámat lepakolom az asztal mellé ismerve a munkatempómat egyből 3 teát rendelek, mivel a kávét amúgy ki nem állhatom. Mosolyogva, kedvesen adom le a rendelést a pincérnőnek, ahogy azt az illem megkívánja, majd amíg várok, a rendelésemre szépen kipakolom és elrendezgetem a dolgaimat élükön a laptoppal. Mire végzek, a pincérnő is visszatér, és elkerekedett szemekkel bámulja a könyv és jegyzethegyet keresve, hogy hova pakolja le a teáimat. Gyorsan helyet csinálok a bögréknek, majd illedelmesen közlöm a hölggyel, hogy amint szükségem van, még valamire jelezni fogom mire Ő még mindig hitetlenkedő ábrázattal bólint, majd eltűnik a pult mögött valószínűleg, hogy kitárgyalja a kolléganőivel, hogy ki ez az elmeroggyant. Én viszont nekiállok az előadásom elkészítésének bele-bele szürcsölgetve a teákba…
Éreztem a nap sugarait az arcomon, ahogyan csábítóan ébresztgetett. Lassan felébredtem és mosolyogva figyeltem azt, ahogyan Nate mellettem az igazak álmát aludta.. Ritka pillanat volt ez, de most még is hálás voltam azért, hogy én ébredtem fel hamarabb. Mindenki más még mindig aludt és csend honolt a házban és hallgattam a madarak csiripelését, hiszen az idő nagyon kellemes volt. Úgy éreztem, hogy muszáj kiszabadulnom a házból és sétálni menni. Annyi mindent történt mostanában velem, hogy szerettem volna kicsit egyedül lenni és gondolkozni. Csendesen kiosontam az ágyból, felöltöztem, majd pedig kisétáltam a házból. Alig hogy kiléptem éreztem a napsugarait és a szél lágy simogatását a bőrömön. Figyeltem az embereket és a családokat mosolyogva. Fura volt újra itt lenni, hiszen nem régen még Velencében voltam és nem is rövid ideig. Körülbelül kilenc hónapig voltam távol eme várostól, de akármennyire is fura egyáltalán nem hiányzott. Egyedül a barátaim hiányoztak amíg távol voltam, de nem nagyon volt időm unatkozni, hiszen csak úgy felgyorsultak az események körülöttem. Szerettem Velencét, hiszen az volt az otthonom, ott születtem. Amióta visszatértünk sokszor vágytam vissza oda, de ezt soha se mondtam senkinek se, mert nem akartam elszakítani megint egymástól a családot, illetve most más miatt se lehetett volna utaznunk. Boldog voltam itt is, de a szívem kicsit visszahúzott Olaszországba. Lassú léptekkel szeltem a város utcáit a reggeli napsütésben, miközben sorra kerültem ki az utcán rohangáló gyermeket és mosolyogva figyeltem őket. Majd egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat, amikor egy apró baba nekem rohant és a lábamba kapaszkodott. Lehajoltam hozzá és adtam neki egy apró puszit a fejére, majd pedig mosolyogva indultam tovább, hiszen odaért az anyukája. Jó pár boltban jártam már és mindenhol vettem egy-egy apró dolgot otthonra, hogy tudjak miből főzni, hiszen a sok vámpír ellenére volt olyan személy is a családban, akinek szüksége volt normális kajára. Végül pedig elhaladtam egy kávézó mellett. Rápillantottam az órámra és úgy gondoltam van még időm hazamenni, így elindultam befelé, de szerencsétlenül megbotlottam és hirtelen neki estem az egyik vendégnek. Vámpír vagyok, de ezt a dolgot még mindig nem tudtam kinőni. Mindig is ilyen leszek, önveszélyes és képes leszek bármiben megbotlani. Rápillantottam a fiúra, aki könyvekkel volt elhalmozva. Fura volt látni azt, hogy valaki még ilyen szép napsütéses napon is képes a könyveket bújni ahelyett, hogy élvezné ezt a napot. - Sajnálom.- mondtam neki sietve, majd pedig lehajoltam, hogy összeszedjem a szétszóródott dolgaimat.
Igyekeztem kizárni a külvilágot magam körül, amíg dolgoztam. Rendszerint igyekszek ezt tenni bár nagyon sokszor egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy azt az ember hiszi. Az emberek akik közül nem egy csoport feleslegesen beszél túl hangosan, az utcán rohangáló gyerekek, az autók, a madarak csipogása minden...egyszerűen. A legtöbben ezt az időt arra fordítják, hogy élvezzék az élet apró örömeit. Mivel számomra, jelenleg ha jobban belegondolok ilyesmik nem állnak rendelkezésre így jobb híján igyekszem hasznosan eltölteni az időmet és valami fontosat csinálni, aminek értelme is van. Persze szólhattam volna Bori-nak, hogy kivételesen mégiscsak lógja el az előadásait és jöjjön velem, de annak úgyse tanulás lett volna, a vége legalábbis vele huzamosabb ideig nem lehet ezt a tevékenységet folytatni mivel állandóan minden elvonja a figyelmét még egy légy zümmögése is. Nem-nem a vége az lett volna, hogy a Grill-ben vagy a parkban ülnénk és valami általa választott témáról beszélgetnénk. Jobb, hogy egyedül jöttem... [size=16]Amikor egy ehhez hasonló előadáson dolgozom vagy csak úgy általában a hadtörténeti dolgaimat rendezgetem, sokszor belegondolok, hogy milyen igaz is az a mondás, hogy "a történelem ismétli önmagát" még ha helyenként kisebb-nagyobb különbségek is csúsznak a gépezetbe. Itt van például a polgárháború. Nemsokkal előtte még az angolokat gyilkolták a Függetlenségi háborúban, előtte a franciákat a 7 éves háborúban utána pedig már egymást ölték becses őseink. Mintha minden egyes nemzet háborúból születne és háború forrasztaná egybe. Ugyanez volt az angoloknál, az oroszoknál és a mongol-tatároknál is. Ezrek, százezrek halálára volt szükség ahhoz, hogy a vértengerből idővel egy új valami jöhessen létre. Valami, ami vagy képes a fennmaradásra és tartós marad vagy pedig elvész a történelem süllyesztőjében, hogy valami vagy valaki más átvegye a helyét és idővel kövesse hisz, ahogy már előtte is utaltam rá a történelem ismétli önmagát. Viszonylag gyorsan kivégzem az első teámat. A kávét ki nem állhatom az íze miatt meg amúgy is...a teában a koffein kötött állapotban van meg, vagyis a hatása tovább tart a hosszabb felszívódás miatt ráadásul még több koffein is van benne, mint a kávéban. De hát az emberek jelentős része megelégszik a fél- illetve a könnyebb megoldásokkal és inkább kávét iszik, ami még ráadásul koffeinfüggőséget is okoz. Még egyszer átfutom a jegyzeteimet, majd belelesek az egyik nyitva hagyott könyvbe, hogy befejezhessem a bevezetőt, amely a háború kirobbanásának okait taglalja olyan röviden amilyen röviden az lehetséges, hogy maga az egész még értelmes maradjon. Majd a szívem szakad, meg amikor ezt vagy ezt ki kell hagynom, mert nem ítélem annyira fontosnak és, mert nincs rá hely, de a Prof kikötötte, hogy bár tudja, hogy a részletek embere vagyok, de próbáljak meg egy kicsit lényegre törő lenni most. Ám legyen... Egészen jól haladok az előadással és végre a kedvem is mintha kezdene kicsit jobb lenni, ahogy egyre jobban sikerül magamat kicsit beleélni a feladatba. A rohadt életbe is hisz azért választottam ezt, mert érdekel nem? Ha már nem mentem a Harvardra vagy a Columbiára, hogy Bori mellett maradhassak, akkor legalább élvezzem azt a szokványos polgári foglalkozást, amit így választottam magamnak nemde? És bummm...Valaki nekem jön és a szépen összerendezett jegyzeteim szanaszét szóródnak mellettem a jókedvemmel együtt. - Hogy az a...- kezdem, de a magamra jellemző önmegtartóztatással elharapom a mondat végét. - Nem történt semmi. - felelek mereven, majd segítek a lánynak összeszedni a holmijaimat, hogy aztán felkelve elkezdjem összekaparni a saját jegyzeteimet. Egyenlőre, fogalmam sincs, hogy mennyivel hosszabbítja meg a napomat az, hogy állhatok neki jegyzetet rendezgetni...de legalább a tea nem ömlött rá a laptop-ra és nem szállt el az eddigi munkám!
Fura volt itt lenni, főleg így, hogy itt volt a bátyám, az édesapám és a családom többi tagja. Igen, Nate és a baba. Még mindig féltem attól, hogy el fogok valamit rontani, hiszen én magam is sokszor ügyetlen vagyok és önveszélyes, de ettől függetlenül mások biztonságban vannak mellettem, vagyis azt hiszem. Hiába vagyok vámpír, nem vágyom állandóan arra, hogy valakit széttépjek, vagy utolsó cseppig kiszívjam a vért az ereiből. Pontosan tudom, hogy szokatlan vámpír vagyok, mondhatni ritka, mint a fehér holló. Soren már elégszer a fejemhez vágta és a tudtomra adta, hogy egy normális vámpír nem ilyen. De én nem tudok változni és nem is akarok, szeretem azt, hogy ilyen emberi vagyok. Valószínűleg ezzel sikerült meg fogom Nate-t, akarom mondani elcsavarni a fejét és szerencsés vagyok azért, hogy van nekem. Így legalább már nincs akkora üresség a szívemben, mondhatni már egyáltalán nincs. Természetesen hiányzik az anyukám és most is minden sokkal könnyebb lenne, ha ő itt lenne. Ő pontosan tudná, hogy mikor mit kell tenni, vagy mit csináljak. Jó lett volna egy olyan barát, olyan női rokon, aki ebben az egész anyaság dologban tudna segíteni. Miközben ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben teljesen kizártam egy idő után a külvilágot. Mondhatni azután, hogy az az édes pici baba nekem rohant. Máris hiányzott az én babám, de most még békésen alszik, s muszáj volt egy kicsit kiszakadnom a hétköznapokból és gondolkozni. Szerettem volna már kicsit egyedül lenni, hiszen annyi minden történt velem. Mindig is szerettem a gyerekeket és segítettem is különböző szervezeteknek, de az akkor se olyan, mint amikor az embernek egy saját apró babája lesz. Minden egyes percben féltem, de próbáltam nem kimutatni, hiszen Nate ott van velem és emiatt tudom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Persze megint nem az utat figyeltem, hanem idiótaságon töprengtem megint, hiszen eddig is minden rendben ment, leszámítva az első találkozást, meg még mindig vannak kisebb döccenők, de ez már mindegy. Az számít, hogy boldog vagyok és még mások is azok, illetve a baba is rendben van. Ennek meg is lett a következménye, hogy csak addig emeltem fel a fejemet, amíg megnéztem a kávézó nevét, hiszen az első szegélyben meg is botlottam és nem csak a saját cuccaimat ejtettem le a földre, amik szanaszét gurultak, hanem ahogyan hirtelen megkapaszkodtam valakiben annak a papírjai is szétszóródtak. Remek, tényleg ügyes vagyok. Gyorsan összekapkodtam a cuccaimat, majd elvettem tőle azt, amit felém nyújtott és egy apró mosollyal köszöntem meg neki, majd amikor észre vettem, hogy eléggé szétszóródtak az ő cuccai is, akkor segítettem neki és indultam volna tovább, de helyette leültem a mellette lévő székre. - Ha szeretnéd segítek sorba rakni, meg hasonlók, hiszen mégis csak az én hibám ez az egész, illetve szerintem még sokat kell írnod. - és a tekintetem közben a rengeteg könyvre siklott, amik az asztalon hevertek, majd sietve hozzá tettem.- De biztosan hamar készen kell lenned, ha képes vagy ennyi könyvet ilyen szép időben bújni. - mondtam neki kedvesen és reménykedtem abban, hogy nem bánja azt, hogy leültem az asztalához. - Shanna vagyok. - mondtam neki kedvesen és vártam a válaszát. Az is lehet, hogy el fog küldeni a francba, de én legalább megpróbáltam kedves és barátságos lenni.
Elég abszurd mostanában az egész életem nem mintha eddig olyan közönséges lett volna. Régen már az ötlettel is ki lehetett volna kergetni a világból, hogy több időt töltsek Bori 200 méteres körzetében, mint azt feltétlenül szükséges. Most pedig együtt lakom vele egy albérletben. És riasztó tény, hogy talán egyre kevésbé zavar bár épp azért nem mentem koleszba, mert ott nem tudtam volna rendesen tanulni, de legtöbbször Bojana mellett sem tudok normálisan tanulni, mert nem erőssége a szentemnek, hogy békén hagyja az embert, amikor kéne. Bár mostanra úgy tűnik, hogy kezdem megszokni a dolgot és azért nem zavar. Akármennyit is szenvedtem Bori miatt, közel sem annyit, mint apám miatt és Bori legalább igyekezett visszatörleszteni a sok rosszat, amit tett ellenem azzal, hogy segített kilábalni ebből az egész vérfarkas dologból bár az megint fekete pont, hogy belerángatott helyette ebbe a hibrid dologba. Vitathatatlan tény, hogy így legalább kikerülhetem a teliholdat és, hogy nem feltétlenül kell megölnöm az áldozatomat, de ez a napgyűrű meg az állandó vérszomj egyszerűen katasztrófa. Röviden szólva a dolognak legalább annyi hátulütője van, mint előnye, de a helyzet talán mégiscsak jobb valamivel, ha még a halhatatlanságot is hozzáveszem bár Bori mellett a dolog még az örökkévalóságnál is hosszabbnak tűnik, de ez még a jövő titka. Mióta átváltoztam hibriddé és kiderült ez a halhatatlanság dolog is néha elgondolkodom rajta, hogy vajon száz év múlva mi lesz velem. Vajon még Bori mellett leszek? Együtt leszünk vagy valami ilyesmi? Megélem egyáltalán a száz évet? De igazából a végén már rendszerint mindig több kérdésem és lehetséges verzióm van a továbbiakra, mint előtte volt és ilyenkor mindig próbálok valami másra koncentrálni, de a dolog időről-időre előjön. A múlton is mindig sokat rágódom persze abszolút feleslegesen hisz az ember múltja pont olyan, mint a történelem: Nem érdemes a sok HA és TALÁN között vívódni. Ami megtörtént azon már nem lehet változtatni és nem érdemes görcsölni rajta, még akkor sem ha ez egyáltalán nem egyszerű feladat. Én például sokat gondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha normális családba születek, mint például Elena pedig teljesen értelmetlen, mert egy elcseszett famíliába születtem, ahol anyám lelépett apám meg vert, amíg élt. Ugyan ez van a sulival is. Mi van, ha népszerű lettem volna? Olyan lettem volna, mint Bori, aki imádott másokkal gonosz tréfákat űzni és pokollá tenni az életüket, vagy mint Elena, akit mindenki szeretett és tök normális volt? Lehet, hogy olyan barátnőm lett volna, mint Bori vagy éppenséggel pont Ő? Ezen is felesleges rágódni, mert nem így történt és kész. Persze ettől a rossz emlékek nem kevésbé fájóak, de én ezt az érzést mindig is igyekeztem mindenki elől elrejteni és magabiztossággal leplezni... Egész jól haladok a dolgozattal. A fejemben lassanként kezd összeállni az egésznek a képe bár a munkám még elég sok lesz vele. De engem ez inkább fellelkesít, mint lelohaszt. Szeretek kutatgatni, olvasni és a részleteket böngészni főleg az ilyen témákban, amik érdekelnek. A polgárháborúról is inkább átfutom ezt a tucat könyvet és a jegyzeteimet az egésszel kapcsolatban emiatt, az egy csatáról szóló dolgozat miatt csak azért, hogy teljes képet kaphassak a dologról és ezáltal, az egész előadás jobb legyen. Számomra nagyon fontos az ilyesmi és az, hogy minőségi munkát adjak ki a kezeim közül. Az embert a munkája alapján ítélik meg a legtöbb helyen és nekem fontos az, hogy jó legyen a megítélésem. Idővel nagyon is sok múlhat ezen. Bár ha nagyobb távlatokban gondolkodom akárhonnan is nézem nekem pont idő az, ami van sok más embertől eltérően... A feladat normális emberi időben való befejezéséről szőtt álmaim azonban egy szempillantás alatt szertefoszlanak, amikor valaki megbotlik, belém kapaszkodik és az Ő cuccai az enyémekkel együtt teljesen szétszóródnak. A gond csak az, hogy egy konzervről a ráragasztott felirat nem keveredik el ellenben az én jegyzeteim sorrendjének lőttek. Mindenesetre gyorsan segítek a nőnek összekapkodni a dolgait egyrészt udvariasságból másrészt meg, hogy minél gyorsabban szívódjon fel én meg elkezdhessem helyrehozni a "károkat. A legtöbben a helyében 3 gyors bocsánatkérés közben lapos kúszásban elsunnyogtak volna és hagytak volna tovább dolgozni, amit jelen helyzetben igencsak méltányoltam volna. De a lány ehelyett, fogja magát és leül az asztalomnál levő másik székre és felajánlja a segítségét. Az idegtől még mindig merev arccal, de felhúzott szemöldökkel reagálok a dologra. - Hacsak nem vagy profi a Polgárháború dátumait és csatáit valamint a kézírásom elolvasását illetően nem hiszem, hogy tudsz segíteni...de felőlem megpróbálhatod. - felelek és már neki is állok a cuccaim rendezésének, amikor ismételten megszólal. - Amúgy se nagyon csinálnék mást. - tekintek ki az ablakon. - Ez pedig legalább hasznos és tényleg elég fontos. - bólintok a könyvkupac felé. Azt már nem teszem hozzá, hogy emellett rohadtul nincs rá érkezésem, hogy a szükségesnél több időt töltsek ebben a városban. - Theo vagyok. - felelem színtelen hangon és a kezemet nyújtom felé, hisz az illem ezt mégiscsak megkívánja. Ráadásul vette a fáradtságot, hogy leüljön és segítsen, még ha valószínűleg nem is lesz valami nagy segítség ahelyett, hogy szépen lelécelt volna. Gondolom, ezt értékelnem kellene, szóval igyekszek a tőlem már megszokott türelemmel és udvariassággal viseltetni a dolog iránt.
A legtöbb ember sűrű bocsánatkérések közepette lelépne és próbálna minél messzebb kerülni ettől a helytől, de én nem vagyok ember, illetve nem vagyok hétköznapi se. Mindig is megkaptam azt, hogy fura vagyok és egyáltalán nem olyan, mint egy vámpír, illetve emberhez is túl kedves. Nem érdekelt soha se mások véleménye. Én ilyennek születtem, illetve most ez miattam történt, így nem lenne szép dolog az, ha itt hagynám őt. Nem érdekelt mások pillantása se, se az ismeretlen lényé. Tudtam jól, hogy nem ember, hiszen több, mint 700 éve élek, így nem nehéz rájönnöm, hogy ki micsoda. Kényelmesen elhelyezkedtem a másik a széken és még a tekintete se tudott megijeszteni, vagy elijeszteni. Ahhoz már túl sok gyilkossal, hóhérral találkoztam már az életem során, hogy egy ilyen tekintet el tudjon tántorítani ettől a dologtól. Mosolyogva hallgattam őt és közben még rendeltem is magamnak egy italt. Vajon mennyire lehet kezdő? Mit gondolhat rólam, hogy mi vagyok? Talán embernek néz, aki annyi idő, mint amennyinek kinéz? Érdekes volt itt ülni és hallgatni a szavait,de a világért se vágtam volna közbe. Mosolyogva hátra dőlök a székben, elveszem az üdítőmet, majd pedig kiveszem a papírt a kezéből és rápillantok és elfogadom a felém nyújtott kezét. - Örülök, hogy megismertelek, illetve ez szerintem nem az elejére való, hanem a közepére vagy a végére, de attól függ, hogy mennyit írtál már meg. - mondtam neki még mindig mosolyogva, majd pedig a többi papírt is elkezdtem összegyűjteni. Tudod, soha se a külső alapján ítélj meg másokat, mivel lehet fiatalnak nézek ki, de ez nem jelenti azt, hogy az is vagyok. - mondtam neki színtelen hangon és közben egy pillanatra se néztem rá, hanem elkezdtem sorba rakni a papírokat. - Azt hiszem ez lesz az első 5 oldal, de szólj ha valami nem jó, mert akkor a könyv hibázott és nem én. - ekkor már őt figyeltem és leraktam a papírokat az asztalra, illetve belekortyolok a hideg innivalómba. Mennyei ahogyan átjárja az egész testemet, hiszen egy ilyen meleg napon ez tökéletes. - És ez mihez is kell? Iskolai beadandó? - kérdezem tőle kíváncsian és egy-egy lap mögül néha felpillantottam rá, de az ujjaim villámgyorsan jártak és pár perc alatt sorba is rakom. Nem kell elolvasnom az egész oldalt, hiszen régóta élek már, így pontosan tudom, hogy mikor mi történt. Ennek köszönhetően elegendő, ha csak beleolvasok az oldalakba, de meg kell hagyni remekül tud fogalmazni. Iskolába is jártam, nem is egyszer, de mondjuk az is igaz, hogy az elmúlt pár évben pihenőt vettem ki, de ez néha az is kell, illetve most már jobb dolgom is van, mint iskolába, egyetemre járni.
† Music: - † Note: Bocsánat a késés miatt, illetve ez most nem lett vmi jó † Words: 432
Az emberek legnagyobb része ostoba, otromba, éretlen, önző és a többi, és a többi kiegészülve rendszerint néhány egyéb, lehetőség szerint jó tulajdonsággal. Jelen esetben is ezen tulajdonságok egyikének kellett volna megmutatkoznia azáltal, hogy a lány aki szerencsésen széttolta a jegyzeteimet és a könyveimet (még jó, hogy a laptopot nem öntötte le!) egy-két bocsánatkérés és csillogó-villogó mosoly vagy megbánó, őzikeszem meresztő arckifejezés kíséretében szépen feloldódik a "tömegben". Nem mondom értékeltem volna a gesztust, mert jobb szeretem magam rendbe rakni a dolgaimat még akkor is, ha mások miatt kell ezt megtennem. De nem ő fogja magát és szépen leül még a tiltakozásra sem adva időt. Ez résszint kivívta a nemtetszésemet, de egyben meg is lepődtem bár igyekeztem megmutatni. A legtöbb ember elsírta volna magát a könyvhalmaz és a kézzel írott tételek láttán, ellenben a lány szemlátomást lelkesen állt neki a szétszórt lapok rendezgetésének. Azok a kevesek, aki a lányhoz hasonlóan nem szívódtak volna fent, hanem leültek volna segíteni, mint Ő valószínűleg a tekintetem eltántorított volna mindenféle beszélgetés kezdeményezésétől, amit igencsak helyeseltem volna. De az ismeretlen hölgyemény még erre sem úgy reagál, mint ahogy kéne és ezt a szokatlan viselkedést eddig csak Bori esetében tapasztaltam. Eddig úgy hittem, hogy Ő az egyetlen élőlény ezen a földön, aki képtelen vagy sokkal inkább nem hajlandó érteni a testbeszédemből és azokból, amit mondok neki. A mellettem ülő lány nyugodtan kezet foghatna vele. Az már csak bónusz, hogy még innivalót is rendel magának bizonyítva, hogy tényleg komolyan gondolja azt, hogy segíteni akar a "rendrakásban". Majd meglátjuk mi sül ki belőle... - Részemről a szerencse. - felelek udvariasan és finoman megszorítom, a lány kezét miután elfogadja az enyémet, ahogy az illendő. - A végére. - felek kurtán a szavaira, majd elveszem tőle a lapot, amin az én kéz írásos jegyzeteim szerepelnek Sherman a Déli államokban történt portyáiról. A totális háború elve, amit Ő fogalmazott meg szerfelett kegyetlen, de az Unió szempontjából kifizetődő volt bár történelmileg némileg elavult hisz előtte már sokan alkalmazták a módszert. A következő mondatra egy pillanatra ledermedek, majd folytatom a lapok rendezgetését. - Azt hiszem egy jó ideig nem akartam hallani semmi ehhez hasonlót. - válaszolok kissé színtelen, de mégis kelletlen hangon. És egyáltalán nem hazudok. A közelmúlt eseményei után, ami a Bojana-val való átváltozásunkat valamint a tény kiderülését, hogy nem egy ismerősöm közöttük Elena is vámpír vagy más természetfeletti lény azt hiszem érthető a reakcióm, hogy minél kevesebb természetfeletti eseményt és lényt akarok magam körül tudni, ha már jómagam amúgy is az vagyok. Az isten szerelmére tanulni szeretnék végre és nem azon agyalni, hogy épp nem egy vérszomja vámpírral vagy vérfarkassal, vagy a rosseb tudja, mivel beszélgetek éppen, aki esetleg leakarja tépni a fejemet meg hasonlók! - Igen, ez az első 5 oldal. - veszem el ismételten a lapokat tőle. Vagy odafigyelt töriórán vagy pedig vámpír, ahogy azt gyanítom. Belekortyolok a második teámba miközben azon gondolkodok, hogy lassan kiderül, hogy Mystic Fallsban több természetfeletti lény él, mint amennyi ember. Triviális hasonlat, de mind több emberről derül ki a környezetemben, hogy egyáltalán nem ember. Nem mintha én az lennék szóval én is csak a fent is statisztikát erősítem. - Iskolai beadandó lesz. Az egyik professzor kérte. Lerágott csont a téma, de ha erről akar előadást rajtam nem múlik. - felek Shanna-nak miközben tovább rendezgetem a lapokat.
Láttam rajta, hogy nem éppen örül annak, hogy leültem ide, de most még ez se zavar. Soha se szerettem másokra így rárontani, de most úgy éreztem, hogy segítenem kell neki, mert miattam szóródtak szét a papírjai. Nem szerettem azt, ha miattam esetleg valakinek több munkája van, illetve elég régóta élek már, hogy sok mindent tudjak és ilyen esetben tudja segíteni. Nem mondom, hogy zseni vagyok, de akaratlanul is ragad az emberre egy kis tudás, olyan amit amúgy esetleg az iskolában soha se tanulva meg, főleg hogy a történelem nagyobb eseményeit én át is éltem. Soha nem volt unalmas életem és most sincsen az, de ez most nem ide tartozik. Most azért vagyok itt, hogy kicsit "bunkó" módon segítsek valakinek, mert nem éppen olyannak tűnt, mint aki nagyon örül a társaságomnak. Elhiszem, hogy sok dolga van, de azt neki is be kell látnia, hogy én nem fogom hátráltatni őt, hanem segíteni szeretnék neki. Főleg, ha már miattam van plusz munka. Soha nem voltam olyan, aki másra hárítja a dogokat, így most is alap volt, ha én kutyultam össze a dolgokat, akkor én is fogom helyrehozni és ezt neki be is bizonyítom, hogy nem fogom hátráltatni, hanem segítek neki. Mosolyogva pillantok rá, majd viszonoztam a kézfogását. - Mondtam. - mondtam neki egy kisebb önelégült mosollyal, majd miközben a rendezgetem a többi lapot sorba a számra megint nem tudtam lakatott tenni,pedig már néha nem ártana megtanulnom, hogy néha azt is kell. A reakcióját érezve, hiszen szíve és a pulzusa is elárulta felpillantok a lapok mögül és kíváncsian pillantok rá. - Érdekes ezt hallani egy hibridtől. - mondom neki minden gondolkozás nélkül. Nem akarom megbántani őt, de én is elég fura vámpír vagyok, de ezt eléggé érdekes hallani egy másik természetfeletti lénytől. Ő se fog öregedni, így mit vár tőlem, hogy majd eljátszom a drága és tudatlan emberkét? Sok ideje élek már és nem szégyellem, illetve nem is titkolom. Nem érzem azt, hogy félnem kellene tőle, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rá ez az egyetlen mondanom.- Ahhoz képest, hogy te se vagy egy ártatlan emberke eléggé úgy tűnik, hogy nem nagyon vagy megbarátkozva azzal, ami vagy valójában. - mondtam neki megint minden habozás nélkül. Komolyan egyszer talán ez fog a sírba vinni, hogy nem tudok lakatot tenni a számra. Ohh, értem. Te pedig jó diák módjára megcsinálod. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon, majd pedig belekortyoltam az innivalómba. Egy pillanatra körbepillantottam, majd újra a lapokra próbáltam fókuszálni és az írásra, de nem sokáig tarthatott a csend, mert megint sikerült megtörtem ezt az idilli állapotot. - Miért könyveket bújsz és miért nem olyan személyeket keresek, akik tudnának mesélni? Akkor lehet annyira nem szokványos iromány lenne, amit már mindenki kívülről fúj. - mondtam neki komolyan, majd kíváncsian pillantottam rá.
Az a tipikus női logika. Elvégre is, megölt, de én gyorsan túljutottam a halott állapotomon, és megint itt vagyok. Ebből mi következik? Ja, hogy most már vádolhat, hogy miattam cseszte el a tervét. - Drágám, közel sem vagy annyira precíz, mint gondolnád. Ha az lennél, bármilyen zavaró tényező ellenére el tudtad volna tenni láb alól a balfék apádat. Csak úgy mondom. - rántottam meg a vállamat, majd félrebillentettem a fejem, és egyszerűen felemeltem a bögréjét, hogy beleigyak a kávéjába. Nem tűnt éppen szájfájósnak, de nem is ez volt a vezérlő cél. Ha már én nem kapom meg rögtön a kávémat, ő se kortyolgassa nyugodtan. - Tudod, akinek vannak kapcsolatai, azoknak egyszerű megoldani, hogy kikászálódj a pokolból... mert ott voltam. Nyilván azzal érdemeltem ki, hogy veled kavartam. Ami igazából egészen kellemes elfoglaltság volt, de.. - köszörültem meg a torkomat. - Sajnos a szép emlékeket elrontja az, hogy a halálommal végződött a történet. - sóhajtottam fel ismét, és arcomra cinikus mosoly kúszott. - Szóval menekülsz... hm, legyek olyan jó életemben először, hogy nem adlak fel? Bár nekem az tényleg nem lenne túl jó szórakozás. - gondolkodtam el, bár csak szemmel láthatóan. Valószínűleg dióméretűvé vált a gyomra, hiszen ha valamire nem vágyik, az az, hogy elárulják. És tovább kelljen mennie. - Itt biztonságban érzed magad, kedvesem? - vontam fel kérdőn a szemem, ajkaim köré ezúttal ravasz vigyor kúszott.
Vannak dolgok az életben, amire az ember számít és vannak olyanok, amikre bizonyos okok miatt egyáltalán nem. Hát nekem ez a helyzet határozottan a „soha nem gondoltam volna, hogy megtörténhet” dolgokhoz lehet besorolni. Azt gondoltam, hogy akit megölök az halott is marad. Még a végén, ha akkor apámat megöltem volna ugyanúgy helyezkedne el velem szemben, mint most Hayden. – Ne akarj kioktatni a tervem hibáiról. Egyáltalán áruld már el, hogy mégis mi a francot kerestél te ott? – Őt hibáztatom a küldetésem sikertelensége miatt. Rettegtem attól, hogy meghúzzam azt a ravaszt. Ezért is nem figyeltem, hogy ki lép be az ajtón egyszerűen csak elsütöttem a fegyvert, mintha ez lett volna a legtermészetesebb reakció, ha valaki belép az ajtón. Érzek-e bűntudatot, amiért megöltem? Igen, de ez az érzés minden egyes vele eltöltött perccel halványul. Megértem, hogy haragszik, de ha él – amit még mindig nem tudok megmagyarázni hogyan – akkor mégis mit kell reklamálni a dolgok miatt? Megtörtént visszacsinálni nem lehet, de úgy néz ki neki sikerült kijavítania, mert él. Mikor a poklot említette nem tudtam megállni, hogy ne kuncogjak fel. Én nem hiszek az ilyesmiben, szóval ezt pont a legrosszabb embernek áll elő ezzel a hülye históriával. – Pokol? Oké, biztos. – Forgatom meg a szemeimet. Lehet, hogy nem tudom megmagyarázni, hogy mégis hogyan élhet, de nem is foglalkozom ezzel, mert biztos van valami sokkal másabb magyarázat erre az egészre. Legalábbis remélem. Feladhatna. A gondolatra is lesápadok. Nem akarok apám kezei közé kerülni. Nagyon is jó tudom, hogy mikre képes a rohadék. Vele nőttem fel.. Bőven volt ideje kimutatni a foga fehérjét és azt is, hogy nem rajong azokért, akik valamilyen okból kifolyólag elárulják. – Mondd meg te. Biztonságban érezhetem magam vagy már te is az életemre akarsz törni, amiért megöltelek, de most mégis élsz és virulsz, mintha semmi sem történt volna? – Egyenlőre itt minden békés. Vagyis volt addig a pillanatig, míg ő be nem sétált ide. Szóval ő az egyetlen ok arra, hogy menekülni akarjak.
Akárhogy is alakulnak, a dolgok az életemben márpedig rendszerint nem alakulnak úgy, ahogy én szeretném gyakorlatilag szinte sohase, én mindig jobban szeretek egyedül dolgozni és nem alkalmazkodni mások tempójához. Nem mintha amúgy nem lennék egy abszolút alkalmazkodóképes valaki. Még Bori összes baromságát is képessé váltam elviselni és megtanulni, hogy miképpen élhetek vele egy fedél alatt huzamosabb ideje. Bár ha jobban belegondolok ez inkább kényszerűségből adódott...nem számít. A jelen helyzetre is igaz, hogy bár teljesen biztos vagyok benne, hogy egyedül is képes lennék orvosolni a lány által előidézett problémát mégis jobb meggyőződésem ellenére és, mert az illem megkívánja nem zavarom el a lányt, aki meglepő módon magától ajánlotta fel, hogy segít rendbe hozni azt, amit elrontott. Egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy nélküle nem haladnék gyorsabban a dolgokkal, de mivel az iskolában megtanították, hogy a jó szívvel nyújtott segítséget illik elfogadni így kelletlenül és hallgatagon, de beleegyezek a dologba. Szép dolog, ha valaki nem akarja a másikra rátolni a gondot, amit ő maga okozott. Ki tudja, talán tényleg a segítségemre lehet. Miután a lány viszonozza a kézfogásomat visszatérek a munkához. Nem reagálok a rövid megjegyzésre miszerint igaza volt a lap helyzetét illetően. Bár úgy vagyok vele, hogy hacsak valaki nem aludta át a gimnázium összes törióráját akkor az illető elvileg már képes egy évszám alapján belőni egy-egy esemény elhelyezkedését az idősíkon persze amellett, hogy mégiscsak a nemzetünk egy nagyon fontos, meghatározó történéséről beszélünk, amelynek az eseményeit illik ismerni. Bár meglehetősen tragikus módon nem egy polgártársam ismeretei a témával kapcsolatban kínosan hiányosak és még az alapműveltség kereteit sem merítik ki. Úgy tűnik, hogy legalább a mellettem helyet foglaló lány nem tartozik közéjük bár az is lehet, hogy csak jól tippelt. Dehát ki vagyok én, hogy elrontsam Shanna afelett érzett örömét, hogy helyesen állapította meg a lap elhelyezkedését? Az kicsinyesség amúgy sem nekem való, még ha néha akaratlanul is gyökeret ver bennem a reá való hajlam. - Ha te mondod. - válaszolom az előbbi kelletlen, színtelen hangon. Lehet, valami komoly gond van velem, hogy nem érzem meg magam körül a többi természetfeletti lényt különben valószínűleg szóba se álltam volna vele. Talán túlságosan antiszociális vagyok, de az igazság az, hogy az életemben jelen levő többi természetfeletti lény mellett, akik közül nem egy a barátom, akit embernek hittem a saját nem emberi létemet is fel kell dolgoznom, meg kell vele birkóznom főleg mióta már nem csak vérfarkas vagyok hanem vámpír is. És hát valljuk be őszintén Bori ebben nem hathatós segítség. És igen talán a saját a "normáknak" (már ha ebben az esetben beszélhetünk ilyesmiről) nem megfelelő véleményem az, hogy egyszerűen egyenlőre, éppen elég "szörny" van az életemben beleértve magamat is és szimplán nem akarok még többet magam körül. A saját dolgomat már úgyse tudom visszacsinálni akármennyire is szeretném, bár amúgy se tudtam, volna hisz a vérfarkasmérget örököltem a hibriddé válás pedig a saját döntésem volt, aminek megvannak a negatív és a pozitív vonásai is. - Hadd döntsem el én, hogy mennyire barátkozom meg azzal, ami vagyok. Majd ha nehézségeim támadnak, akkor elmegyek egy önsegítő körbe. - felelek az előbbinél kicsit nyersebben. Sok dolog van amit nem szeretek és az egyik az amikor valaki beleüti az orrát a dolgomba vagy ha emberek előtt beszél arról, hogy mi magunk éppenséggel már nem vagyunk emberek. Az, hogy még a falnak is füle van bár kissé talán már elnyűtt, de sajnos nagyon is sok igazság van benne. - Valahogy úgy. - felek tömören a lánynak. Ezután folytatom a lapok rendezgetését. Amikor a kezembe akad néhány lap a tatárok kelet-európai hadjáratáról és egy kép egy arany pajczáról azokat gyors félre rakom. Biztos az egyik füzetembe maradtak valamelyik éjszakai tanulást követően. Bár ezzel a témával mostanság tanuláson kívül is elég sokat foglalkozom. Pedig az magánügy...- Olyanokat, mint te? - felelek kérdésre a kérdésre felhúzott szemöldökkel. - A mi szakmánkban, ha valamit nem tudsz tényekkel alátámasztani az nem történt meg. Írhatok akármilyen lenyűgöző dolgozatot, ha valamelyik prof rákérdez, hogy ezt az állításomat mivel tudom bizonyítani sajnos azt nem vághatom rá, hogy egy vámpír mesélte aki ott volt. - felelek nyugodt, tárgyilagos hangon. - Ezért bújom a könyveket. - teszem hozzá még.
Kezdőlap
† Words: 392