Minden éjjel a rémálmaimban a férjem halott tekintete billen vissza felém. Kiszáradt, lilás ajkai megmozdulnak és azt kérdi tőlem: Miért? Mert megőrültem a sok gyilkos elméjétől. Beszívom magamba az életüket és az érzésüket épp úgy, akárcsak a kiszárad szivacs a folyóvizet. Úgy érzem, hogy pocsékul végzem a munkámat és kudarcot vallok. Olyan embereket juttatok rács mögé, akik odavalóak. Alighanem nekem is ott lenne a helyem, hogy bűnhődjek a hibáimért. Nem egyszer egy rémálom félbeszakadásakor felriadok és a telefon után nyúlok, hogy feladjam magam, de aztán megszólal a vállamon valami és arra sarkall,  hogy sokkal nagyobb büntetés számomra az, ha csak egyszerűen magamba őrlődöm és szép lassan tönkretesz a tudat, hogy az összes torz elmének otthont adtam a fejemben.
Egészen akkor riadok fel éber álmomból, amikor lágy dorombolás pengeti végig tudatom fonalait. Mélázó tekintetem egyszeriben válik tudatossá, aztán a különleges, és gyönyörű nő vállaira terítem a dzsekimet. Miért is teszek ilyesmit? Azt hiszem, hogy talán ez esik most jól az én rothadó, roskadó szívemnek. Akarom érezni, hogy van még a mellkasomban és számít még bármit is.
- Szerencsére én nem fázom.-  Felelem bizalmasan. Azt hiszem, hogy talán forrón fűt a jelenléte. - Nem szokásom másokkal megosztanom a reggelemet. - Felelem hűvösen, akárcsak egy régóta befagyott jégcsap. - Viszont kivételt tehetnék. - Biztató, kedvességtől forró mosolygás ülepedik le arcom idősödő vonalaira.
- Az Ön segítsége nagyon sokat segített és épp szerencsém volt, hogy maga pont részese volt ennek az ügynek. Viszont szeretnék kérni egy szívességet. - Izgultan szorítom ujjaim közé a poharamat, alighanem izzadni is kezdenek a tenyereimnek a felülete. Nem találtam meg még mindig azt a gyilkost, akinek alighanem a fanatikusa lehetek. Ugyanolyan művet alkottam meg a férjem testével, mint amit Ő tett másokkal. Azt biztosan tudom, hogy az a zseni csakis egy nő lehet. Méghozzá aki erőteljesen nősoviniszta és ki nem állhatja a férfiakat. Egyszerűen megalázta a hullájukat. Alighanem én is ezt tettem a férjemmel. A mai napig sem tudok belenyugodni a tudatba. Szeretnék rájönni az elkövető valódi arcára: rettegek attól, hogy annyira magamba szippantom az elméjét, hogy én magam is fertőzötté válok. Csak egy utánzó leszek.
- Két ügy van, amihez a segítségét kérném. Mit gondol? - Kérdezem tapogatózva, hogy egyáltalán hajlandó lesz -e nekem segíteni. Egyrészről valóban szükségem van rá, másrészről pedig szükségem van egy társra. Megőrülök az egyedülléttől.
Viszont tudnom kell, hogy mennyire van tisztában arról a világról, amiről az emberek nem sokan tudnak. Rengeteg sok hulla tűnik el nyom nélkül és alighanem ezt valakik okozzák. Az a rengeteg holttest mégis hova kerülhet? Rengeteg sok információm van erről amit meg is mutatok majd neki, ha hajlandó lesz nekem segíteni. Alighanem izgulva várom a válaszát. Mint egy első randin... micsoda komikum. Micsoda bolond vagyok.

Épeszű ember nem kísértené ily’ mértékben a sorsát. A rendőrség egyik embere, egy nyomozó, detektív Cortez felkeresett, és én olyan készségesen segítettem neki, mintha csak egy törleszkedő, veszett róka volnék. És, ha ez nem lenne elég, még le is figyeltem, a nyomában jártam, észrevétlenül, mint egyfajta, sötét árnyalak. Észrevehetett volna. Kiszúrhatott volna. És, ha ez megtörténik, az több lett volna, mint gyanús. De egy kávézó...? Hah! Sokan szeretik a kávét, és sokan térnek be ide, ezt is pontosan tudom. Nincs ebben semmi érdekfeszítő, vagy különös. És én is csak egy kávé erejéig ugrottam be ide – na, meg, hogy lássam az én Angyalomat.
Erélyes mozdulattal nyitom az ajtót, jöttemet, mint egyfajta figyelmeztetés, csengő jelzi, halkan kattan mögöttem a nyílászáró, majd elnyújtott ragadozóléptekkel a pulthoz megyek, hogy rendeljek. Úgy teszek, mintha nem vettem volna észre Pandorát – először. Mert nem miatta vagyok itt – legalábbis neki-, és mindenki másnak azt kell hinnie. Nincs azzal baj, ha az ember játszadozik, addig, amíg az ő kezében összpontosulnak a szálak, és, amíg ő diktálja a szabályokat. És én diktálok, ehhez kétség sem fér. Nagyképűségből mondom-, avagy gondolom ezt, de ez amúgy is afféle tény. Nem szokásom elrugaszkodni a realitás talajától.
Kivéve most, de erről Pandora tehet. Talán őt is meg kellene ölnöm, hogy ne állhasson az utamba. Kilógna a profilomból, de rám nézve kifejezetten veszélyes a játék, amit űzök; mégsem tehetek ellene. És, ha nem tehetek ellene, akkor nem szabad élnie, mert csak eltereli a figyelmemet, és olyasmire sarkall, amit épeszű ember nem tenne.
De mióta vagyok én épeszű?
Csak most veszem észre – látszólag -, egészen emberi módon reagálok: felderül az arcom az ismerős vonásokat megpillantva. Mint egy mintapolgár, úgy segítettem neki, és örömmel tettem, ahogyan az elvárt, ahogyan azt kell.
Amikor megengedi nekem, leereszkedem a székre.
- Köszönöm szépen. Én is örvendek az újbóli találkozásnak, főleg, hogy most nem egy szörnyűséges gyilkosság miatt ülünk egy asztalnál – mosolygok rá. – Egészen más megvilágításba helyez mindent – kicsit előre dőlök ültemben, úgy tartom vele a szemkontaktust, és nem eresztem pillantását, hovatovább én magam, nem is pislogok. – Hát, ha csak ezen múlik, akkor holnap is eljövök, hogy önnel kávézzak, Detektív – vonom fel szemöldökömet, és kissé jobbra biccentem a fejemet. – Egy szavába kerül – mézédesen dorombolom.
Meglep, hogy feláll a székről, a férfias gesztus, amit tesz, az csak még inkább, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam-, vagy kiüljön az arcomra ez a meglepettség. Karcsú ujjai éppen csak cirógatják a bőrömet, de valósággal fáj, hogy elválaszt tőle a ruhák matériája. Körülölel az illata, és én tobzódok ebben az esszenciában, ami már elsőre is olyan rohadtul tetszett, és annyira nagyon vonzott engem. Hosszú, rőt tincseimet kihúzom a kabát alól, majd kicsit megigazítom, hogy úgy boruljon rám, mint az éjszakai égbolt, mely egyetlen, hű társam volt, melynek leple alatt munkálkodom manapság.
- Igazán kedves – felelem, és köszönetemet biccentéssel fejezem ki. Ártatlan gesztus is lehetne. Talán az is. – Gyarló módon, fel sem merült bennem, hogy ilyen hűvös van idebent. De, feltételezem, csak azért, mert túl korán jöttem – felelem, a költői kérdésére választ adva. – De kint van az autóban a kabátom, szóval, ha mégis fázna... – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. – Semmibe sem kerül kimenni érte – csak éppenséggel nincs kedvem magadra hagyni téged, Angyalom.
Mint egy sivatagban bolyongó szomjazó, aki éppen most talált egy oázisra, a végtelennek tetsző, aranyló homok-óceánban, úgy iszom a nő látványát; ragyogó, étcsokoládé színű lélektükreit, melyek úgy csillognak még ebben a borongós időben, és ebben a gyér fényben, mint egy pár bronzit ékkő, a szelíd mosolyt, mely az arcára rajzolt egy tökéletes görbületet.
- Bizonyára elkerültük egymást – nem hazudok akkorát. Néha megfordulok itt én is, de reggel még soha nem tettem tiszteletemet. – Holnap is itt lesz? Ugyanekkor? – nyílt és egyenes a kérdés.
- Hallottam hírét – nevetek, de nem őt nevetem ki, és ezt el is magyarázom neki, még, mielőtt félreértené: - Az egész iroda ettől volt hangos akkoriban, meg, hát előtte is sokat írtak a gyilkosságokról – nem, mintha okos dolog volna egy gyilkost, képzeletbeli piedesztálra emelni, márpedig, ha írnak róla, az amolyan elismerés. Pláne, ha csak találgatnak. Tudom. Ismerem az érzést. És az, ha rólam írnak, nos... ad egy kis löketet. – Nem tesz semmit – felelem, aztán a kávémba kortyolok. – Megtettem, amit tudtam, és örülök, hogy elkapták – kezdtem féltékeny lenni rá, amiért elvette a helyet másoktól, bár, a címlapot így is én uralom, és egyetlen birtokosa vagyok már egy ideje, ha ölök. Hatalmas, fenyegető, félkövér-dőlt szalagcím, mely már magában is a munkámat dicséri, nem beszélve az írásokról, a leírásokról, az interjúkról, melyek mind félik névtelen nevemet. – Különben is, az ön érdeme, hogy elfogták, és rácsok mögé juttatták. Én csak a kirakós apró részeivel szolgáltam, kicsiny mozaikokkal, melyek összerakásáért ön a felelős, Detektív – komolyan gondolom, amit mondok, ez itt, és most, nem hazugság.

Apró vízcseppek bukkannak fel az ablakok külső felein. Barna íriszeim azonnal az eget kutatják fel, s lám, igazán sötét fellegek siklottak a város fejére. Az idő is csak zord; rideg és túlságosan goromba. Ki tudja; talán délutánra kisüt majd a Nap a felhők közül. De egyelőre ez most lényegtelen. Ha a jó oldalát nézem, igazán kellemes érzés fog el. Itt bent viszonylag kellemes az idő, a terem lámpái világítják be a helyiséget, míg kint kellően sötét és hideg van. Nyugtató hatás fog maga köré, egy pillanatra el is feledkezem mindenről. Mi lehet jobb ébresztő ennél a pillanatnál? Tagadni sem tudnám, de valójában nagyon fáradtan tértem be ide. A hajnalban való felkelés igazán megviselt, tekintve, hogy éjjel aktákat válogattam és elemeztem. Jelenleg is az aktatáskámban hordozom őket, ugyanis az irodámban van a helyük, nem pedig otthon. Viszont kénytelen voltam magammal vinni, ugyanis nagyon lemaradtam a munkámmal kapcsolatban. Az utóbbi napokban teljesen eltűntem, mert eléggé durván kiütöttem magamat a gyógyszerekkel. Nem mertem kimenni az utcára, hisz az újságírók és a sajtó folyamatosan a nyakamra jár. Elég nagy por kavarodott abból a cikkből pár éve, miszerint a 'híres' nyomozó, Ms. Cortez elküldte a lányát egy bentlakásos iskolába és az óta sem tartják a kapcsolatot. Sokáig boncolgatták az okokat, de leginkább a férjem halálára fogták. Van benne igazság, de ez az én magánéletem. A kínos és kellemetlen pillanatoknak már vége szakadt. A munkámat és az ügyeket erős kézzel tartom a markomban és az óta is rengeteg szemétládát juttattam a börtönbe. (..) Rövidke elméletben éltem egészen addig, amíg meg nem hallom, hogy valaki épp belépett az ajtón. Kérdő pillantást veszek az ismerős női alakra, és bizony szükségem volt némi gondolatsorra, mire ráeszméltem, hogy honnan is olyan ismerős. Hát persze! Nemrégiben tőle kértem némi segítséget - de nevezhetjük akár szívességnek is -. Az ő segítsége nélkül talán még mindig az ügyön lennék az információhiány végett, márpedig az nekem nem lett volna előnyös sehogyan sem.
Miután rendelt magának egy kávét, kedves mosollyal lépegetett felém légiesen. Ha nem lenne hűvös, akkor most biztos, hogy kislányos zavaromtól most elpirulnék. Bár én magam sem tudom, hogy mitől, de meglehetősen zavarba jöttem.  Ez pedig egyáltalán nem jellemző rám. Dora, Dora... már most elveszik az eszedet? Még csak ne is álmodozz róla.
-  Örülök a jelenlétének, Ms.  Kavanagh. Foglaljon csak helyet. Legalább addig sem kell végre most először egyedül elfogyasztani a kávémat. - Válaszoltam felett épp boldogan. Nagyon hosszú idő óta csak most mosolyogtam először. - Valóban hűvös van egy kicsit. Ha megengedi... - Felállok a helyemről ha ő már helyet foglalt, s leveszem magamról a ballonkabátomat, hogy az ő vállaira terítsem, amint a háta mögé léptem nagyon óvatosan. Férfias illemem hamar megmutatkozott, egyszerűen nem akartam, hogy fázzon. - Szerencsére a rajtam lévő pulóver egészen vastag, én így nem fázom. Nem lenne szerencsés, ha megfázással kellene majd a későbbiekben küszködnie, nem igaz? - Kérdezem csak úgy képletesen, szelíd mosollyal övezve szavaimat. Aztán visszaültem a helyemre, és mély levegőt vontam magamhoz. - Még nem láttam Önt itt. Felett épp örültem volna, ha többször élvezhettem volna a társaságát. - Tettem hozzá, habár ez utalgatás volt a javából. Nem lenne ellenemre, ha netán többször megfordulna itt reggelente. Nem tudom, hogy miért gondolom így, de azt igen, hogy nagyon jó társaság és nagyon hálás vagyok a múltkori segítségéért.   
- Talán hallotta, de Önnek köszönhetően hamar sikerült lezárnunk egy ügyet. Még nem volt alkalmam meghálálni. - Nézek rá újra felpezsdülten, mindenféle nyúzás és kín nélkül az arcomon. Én magam sem tudom, hogy mivel tudnám meghálálni a segítségét, mindenesetre nagyon sokat jelentett nekem. Ez lehet az egyik ok, amiért jelenleg is annyira ragaszkodom a nőhöz. Nem tagadom, nagyon vonzó és csinos, de vissza kell fognom magamat.

Nem telt sok időbe kideríteni, hogy a drága nyomozónő hova jár, (szinte) minden egyes reggel, még munka előtt, hogy megigyon egy jó erős feketét. Tehetségem van ehhez, beletanultam, kitanultam, hovatovább mára már ebből élek. Mármint egészen pontosan abból, hogy ilyen-olyan emberek után kutakodjak, nyomozzak, a nyomukban járjak-keljek, és mindenféle mocskos információt tudjak meg róluk. A pap, mely bort iszik, és vizet prédikál – és persze, mossa kezeit. Egyéb közhelyektől eltérve nem azért megyek ma a kávézóba, hogy a nyomozónő után leskelődjek, vagy ilyesmi – különben is, ez az ő reszortja, nem igaz? Dehogynem! Én? Én csak egy kávéra ugrok be.
Bevallom, hallottam is a helyről, mivel itt készítik Baltimore legjobb kávéját, illetve láttam már kívülről, és be-bepillantottam az ablakokon is, amikor erre jártam, de máris teljesen más megvilágításba került a kávézó, amikor kiderült, hogy Ms. Cortez is gyakran fordul meg itt, illetve, hogy kifejezetten törzsvendég státuszban jelenik meg, majdhogynem minden reggel.
Jogos a kérdés: és ez engem mégis érdekel olyan rohadtul? A válasz pedig iszonyatosan bonyolult. Megláttam, megtetszett, jobban meg akarom ismerni, holott nem tudok róla túlságosan sok mindent - így abban sem lehetek biztos, hogy a nő vevő lenne-e rá, hogy közelebb kerüljön hozzám -, ahogyan ő sem ismer engem. Persze, ha tudná... már rég nem lennék szabad ember, valószínűleg.
Talán jobb is volna, ha egyáltalán nem is kísérteném a sorsot, és békén hagynám a nőt – bullshit. Már eléggé régóta egy mélységes-mély szakadék fölött, kifeszített kötélen táncolok; nem fogok éppen itt, és éppen most megtorpanni.
Nem kell tudnia, hogy azon túl, hogy egy kétes alak vagyok, voltaképpen egy sorozatgyilkos is megbújik a márványból faragott maszk mögött.
Nem is akarom továbbgondolni ezt az egészet, hiszen a kettőnk jövője – már, ha egyáltalán lesz olyanunk – rettentően képlékeny és illékony.
Az ezüst színű Audival egy kis utcában parkolok, a kávézó mellett, a táskámat magamhoz veszem az anyósülésről, és, míg a bejárati ajtóhoz érek, válaszolok egy e-mailre. Belépve, egy röpke pillanatra csupán, de mellbe vág a meleg – aztán, alighogy a pulthoz érek, ez e kellemes érzés megszűnik létezni. Úgy teszek, mintha észre sem vettem volna Ms. Cortezt.
- Egy hosszú kávét kérek szépen, egy cukorral, feketén – nézek a fiatal, pultos férfi szemeibe, és még egy halovány mosolyt is megengedek magamnak. Elvégre, a reggelem aligha lehetne csodásabb. Csak most fordítok hátat a pultnak, és pillantok az asztalok felé. Tekintetem találkozik Pandoráéval. Leheletfinom mosoly rajzolódik arcomra.
Amikor megkapom a kávét, célirányosan indulok meg a nő asztala felé.
- Jó reggelt! – mellette állok meg. Bizonyára emlékszik rám, pár hete találkoztunk már, amikor egy nyomozása kapcsán kérte a segítségemet; információkat, jegyzeteket, füleseket, kapcsolatokat, hogy ez a sok, apró kis mozaik elvezesse őt a gyilkoshoz. Készséggel adtam át neki mindent, amit kért, nyilvánvalóan azért, mert nem az én ügyemről volt szó. Még mindig csupán a sötétben tapogatóznak a kis egyenruhás haverjaival. – Megengedi? – kérdezem, állammal a vele szemközti szék felé bökve, és, amennyiben igen a válasz, úgy leereszkedek. – Az ember azt hinné, hogy egy hangulatos kávézóban kellemes az idő. Vajon a központi fűtéssel van baj? – cseszettül fázok, össze is fonom magam előtt a karjaimat félig, úgy iszok bele a kávéba.

Ez a pár évnyi egyedüllét rendesen kiforgatott a bőrömből. Semmiféle rossz előjel nélkül, ugyanis csak az eddigi életem teljesen más fordulatot vett: Sokkal sivárabb lett, kevesebb felelősséggel. Ugyanakkor gyülemlő bűntudattal és kínnal. Habár, nagyon aprócska korom óta sem voltam egészen önfeledten vidám. Hamar kellett felnőnöm, és hamar is váltam anyává. Hamar kellett rájönnöm, hogy mi az amihez vonzódom és mi az, amit akarok. Egyelőre csak nyugalmat. Békés öregkort, ahol meglehetősen száz macskával fogok elhunyni, ugyanis nem lesz senki sem mellettem. Miért is lenne? Egy gyilkos nem érdemel szeretet avagy törődést. Láttam már brutális és valóságosan szívfacsaró dolgokat, s a mai napig hányinger kerülget amikor álmaimban láttam saját magamat, hogy mit teszek a saját férjemmel. A vér látványa, és a saját arcom, amikor mindenkinek a szemébe hazudom: Megtalálom a lányom apjának a gyilkosát. Nos, nem kell senkinek sem nagyon messze mennie. Vállalhattam volna, és valószínű most is a börtönben kuksolnék, de ahhoz túl gyáva voltam. Így is cipelem a tehernek a súlyát, de nem futamodom meg. Nem rohanok az öngyilkosságba. Nem vetek véget önön kezem által saját életemnek, sem pedig mérgezem meg magam vagy vetem le magamat a hídról... nem. Bátran és harciasan fogom cipelni a terhet egy egész életen át, elvégre megérdemlem. Nem voltam jó anya sem pedig feleség, hiába szerettem volna tökéletes nő lenni. Nem vagyok az. Csak egy gyilkos, aki más gyilkosokat juttat börtönbe. Csak egy utánzó. Azzá váltam pár éve, akit mindvégig csodáltam a munkáim során: káprázva figyeltem a művét, amit okozott a holtestekkel. A saját alkotásait vegyítve vetítettem le a férjemen keresztül, ezáltal is ráfogva ő rá a gyilkosságot, holott nem ő volt a tettes. Hanem én. Szinte biztos vagyok abban, hogy a sorozatgyilkos hallott az eseményről, az ő utánzójáról, de akkor talán azt is tudhatta, hogy valójában én csak a csodálója vagyok. Imádtam látni a műveit, azt, amit tett. Színtiszta elme. (..)  
- Jó reggelt, Jack! - Köszönök oda vigyorogva az ajtó előtt álló hotdog árusnak. Jack-et már nagyon rég óta ismerem, nem csoda, hisz minden reggel itt találkozunk. Ő árulja a hotdogjait, én pedig megyek a kávémért.
Már el is foglaltam a megszokott helyemet. Mindig a terem legszélére ülök, oda a legkevésbé szoknak ülni. Innen nem látni a televíziót. Helyette csak a kinti világot az ablakon keresztül, ami pont az asztal mellett van, hisz az a falnak van húzva. Nekem ez remek hely egy kávé elfogyasztásához.  
Reggel hét óra. Milyen korai vagyok. Ettől függetlenül nagyon szépen rendbe szedtem magamat: Az elmúlt napokban vágattam le a hajamat és csináltattam bele némi barna melírt is. A fekete ballonkabátomat is most jobban összehúztam magamon, ugyanis nagyon hideg idő kering még. Még eléggé tátong az ürességtől a hely ami annyit jelent, hogy az emberek kilégzése nem melegíti be a termet.