Volt valami fura ebben a kutyában, hiába olykor olyan benyomást keltet, mint aki képes lenne netán neki menni valakinek ártani, akkor is úgy éreztem, hogy engem képtelen lenne és ott volt még az a fura érzés is. Minél közelebb jött, annál erősebben éreztem, ha távolodott, akkor is ott volt, de mintha kicsit gyengült volna ez a hatás. Mintha tetőtől talpig bizsergés járt volna át, aminek hála úgy éreztem, hogy pontosan az mellett vagyok, aki mellett lennem kellene. Ez kész őrület, mert ez… miközben ő produkálta magát és kifejezte a nem tetszését amellett, hogy ő nem akar enni, addig én ajkamba haraptam, kezem ökölbe szorult, mintha csak valami villámcsapott volna belém. Szerencsére ő távolodott, én meg ezzel esélyt kaptam arra, hogy fellélegezzek, mert ez őrültség. Ez nem lehet, biztosan tévedek. Csak agyamra ment a sok új információ, a sok tanulás és az egész világ, amibe belecsöppentem. Lassan fújtam ki a levegőt, miközben idegesen túrtam a hajamba és próbáltam feledni azt, ami bevillant. Jonathan nem beszélt róla, de a kíváncsiságom hajtott és elemeltem olyan könyveket is, amiket elméletben nem lett volna szabad. Ott olvastam valamiről, de az egészet hülyeségnek gondoltam és biztosan csak sokat ivott, aki azt a feljegyzést csinálta. S ebbe próbáltam kapaszkodni még akkor is, amikor játékra invitált. Ő nem lehet az, meg végképpen nem lehet ő, mert ő gyűlöl és egyébként is, ha ő lenne a kutya, akkor meg biztosan nem ilyen cuki lenne. Tényleg ideje lesz újra emberek közé mennem, mielőtt teljesen becsavarodok és erre most ez a játék és kutyázás pontosan jónak tűnt. Egy kisebb gyógyír volt a hatalmas tátongó sebnek, amit a szívemben szereztem az elmúlt időben. Ő idegesen toporog, mint aki azt fontolgatja, hogy még szánjon rám az idejéből és megkockáztassa, hogy még több sületlenséget kell hallgatnia, vagy inkább menjen tovább, hátha talál jobb társaságot, aki kevesebbet beszél, de annál többet játszik vele. Figyeltem minden apró rezdülését, mintha válaszok után kutatnék, de aztán inkább sietve ráztam meg a fejemet, miközben a szellő a hajamba kapott és elhajítottam újra a botot. Nem akartam gondolkozni, nem akartam még több mágiával kapcsolatos dologra gondolni, hiába volt olyan érzésem a közelében, mintha apró áramütések érnének, amibe az egész testemen bizsergető érzés árad szét, de ez inkább kellemes volt, mintsem fájó. Egyáltalán lehetséges olyat hiányolni vagy vágyni olyanra, amit soha nem tapasztaltunk még meg? Mosolyogva figyeltem a csaholását, s minden erőmmel azon voltam, hogy minden ábrándot és szokatlan érzést eltűntessek, amikor is valaki megszólalt mellettem. Meglepetten pillantottam rá és hirtelen egyetlen szónál többet nem is tudtam mondani. - Mármint köszönöm, de nem a kutyám. Szerintem kóbor, én csak játszottam vele. – hol a férfira, hol pedig a kutyára pillantottam mosollyal az arcomon. Figyeltem, ahogyan a férfi próbálta megsimogatni a kutyát, de az nem hagyta magát. Sőt, inkább olyanná vált Folti, mintha inkább szívesebben harapná meg a püspökfalatját, mintsem hagyja ennek az embernek azt, hogy hozzáérjen. - Aww, értem. Azt hiszem, hogy ő mégis a gazdájának gondolja magát. Eléggé védelmező. – férfi megvakarta a tarkóját, mint aki azt se tudja, hogy mit kéne ebben a helyzetben csinálnia. - Sajnálom, nem tudom mi ütött belé. Eddig nem viselkedett így. Nincs semmi baj. – az utolsót már inkább a kutyának mondtam és próbáltam megérinteni, hogy megnyugtassam, de egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy tényleg nem fog-e bántani. - Tudja mit? Megadom a számomat és akkor egy békésebb időben össze is futhatnánk. – ha a kutyának az is ellenére volt, hogy a telefonomat az idegennek adjam, hogy beírhassa a számát, akkor sietve vett elő egy névjegykártyát, hogy a kezembe csúsztassa. – Thomas, Ön pedig? – nézett rám mosolyogva, mintha nem éppen egy kutya vicsorogna rá. - Layanah. – még mondott valamit, aztán sarkon fordult, én meg picit elmerengve figyeltem a távolodó alakját. - Most ez mire volt jó? Úgy viselkedtél, mint egy féltékeny pasi. – morogtam a kutyának, majd a táskámba ejtettem a névjegykártyát. – Na gyere, menjünk. Ha már ennyire őrizni akarsz, akkor el is kísérhetsz hazáig. - vetettem fel ötletnek, miközben továbbra is egy bizonyos dolog körül jártak a gondolataim. S reméltem, hogy csatlakozni fog hozzám, mert rá kellett jönnöm, hogy megőrültem már, vagy tényleg igazam van. Az meg nagyobb sikerrel derülhet ki az új otthonomban. Ha jól tudom Jon nem lesz otthon, mintha mondta volna, hogy délután valahova el kell mennie.
Ez már jobban hangzik. Elégedetten húzom ki magam, bár először talán faragatlannak és veszélyesnek tarthatta, amikor felmordultam, végül úgy néz ki, mégis leesett neki az ötcentes. Elégedetten konstatálom szavait, remélve, hogy a gondolatai kiszakadnak a fekete valóságból. Nem, nem jóvá akartam tenni a történteket, inkább próbáltam kihozni a legtöbbet abból, ami a jelen lehetett. Kutyaként túl egyszerűnek tűnt, nagyjából minden. Addig jó, még ezen és nem más véleményen van, mert hamar húzhatnám a rövidebbet akkor. Próbálok kutyául viselkedni, ha már az alapérzés adott volt napok óta. Értem, amit mond, minden szavát, de nem tehetek úgy teljesen. Mégis csak kutya vagyok, nem ember. Most. Szóval tegyünk csak úgy, mintha éhesek lennénk. Elterelésnek jó. A táskájában turkál, de lemondóan elveti az ötletet. Na ne már, most komolyan? Már te is? Hot dog?... Nem, nem hangzik rosszul, de nem, nem szorulok könyör adományra. Nem egészen ez volt a tervem. De mindegy, így is jó lesz. Elfintorodva rándul meg orrom, jelezve ezzel, nem, nem vagyok kajás és nem, nem kell adnia semmit. Nekem viszont valamit gyorsan ki kell találnom, mielőtt újra szóba kerülne az evés. A kutyaként elfogyasztott kaja nem esik túl jól, amikor emberként éled a napod további óráit. Ami viszont szerencsére kéznél van, egy bot. Elrohanok, és számba kapva visszaügyeskedem vele Lay lábai elé helyezve azt. Kíváncsian méreget, valószínűleg azt hitte, most itt is hagyom. Elégedetten fújok egyet, mikor összerakja a képet. Ez az kislány, szakadj csak ki a melodrámából. Visszaveszi a cipőjét és követ, eldobja a botot, amit aztán visszaviszek neki. De abban a pillanatban, mikor leguggol mellém, újra jön a melodráma és ebből most nincs menekvés. Ujjai bundámban turkálnak. A nevetséges helyzetben egyszerre érzem a mellkasom szorító furcsa érzést és fordul fel a gyomrom. Mi ez? Ez lenne a lelkiismeretem? Pont így és pont most talál meg, amikor a legkevésbé van rá szükségem. Hogy mi van? Elkerekednek a szemeim. Na ne már, komolyan? Ez a kérdés annyiszor fordult mostanság meg a fejemben, hogy lassan már unom a saját gondolataim hallgatni. Nem túl változatos a mai nézőpontom, amit bizonyos kérdésekre reagálok gondolatban. Idegesen toporgok, mint egy napos csirke, aztán lehuppanok a fenekemre és megvakarom a fülem tövét hátsó lábammal. Kényszercselekvés egy lelkiismeretes kutyától? Elég röhejes nem igaz? Várok a botra. Jó kutya révén ez az egy keltheti csak fel a figyelmem, semmi más. A többi csak egy ember segélykiáltó szavai. Kapcsol, lassan, de sikerül összeraknia a türelmes, kiskutya szemeim jelentését a gondolataimmal. A botot, igen, dobd már el, könyörgöm! Érdeklődve elfordítom a fejem egyik majd a másik irányba. Mit is akartam én? Mit képzeltem, hogy mi lesz? Visszamegyek a város másik felére és örülök a kispolgári életemnek, amit talán kiérdemelhettem volna egy átlagos lány mellett? Kit hülyítek? Sose akartam boldogan élni, amíg.. Élni akartam és ezért mindent meg is tettem. A repülő bot után indulok, loholok, mint egy idióta, csupa sár vagyok így is, de oda se neki. Boldogan csaholok, mert ezt várja el a természet, miközben legszívesebben képen törölném magam. Az az este szinte kiesett, az agyam, mintha akkor zárlatot kapott volna. Majd egyszer hátat fordítok neki. Eltűnök az egyik bokor mögött és tényleg akkor fog utoljára látni. De amikor visszafordulok, számban a bottal, erősebben szorítok arra fogsorommal. Na ne már… most komolyan haver? Visszaporoszkálok és ledobom a botot a fűbe, de ezzel a lendülettel meg is fordulok és Lay helyett a fickót kezdem méregetni. Kezdetben kivárom, hogy megpróbáljon lehajolni és megsimogatni, de a pillanat varázsa eltűnik, a próbálkozás pedig nem lesz több próbálkozásnál. Még, hogy nem érdekel, ja persze…. A pasasra morgok. Ínyem felhúzódik fogaimról és vicsorogva vakkantok egyet. Kutyául ez éppen annyit is tehetne, hogy „Húzz el öreg!” és a pasasról Lay-re nézek, ahogy közöttük ácsorgok. Legrosszabb esetben az üpse bokájába harapok, bár nem kenyerem más lábát rágcsálni, de a kényszer éppen lehet nagy úr is. És ha a sajátom védelméről van szó, nem ismerek határokat. Mert bármennyire ki akartam zárni, ahogy régen, valami hozzá húzott és ettől nem tudtam szabadulni és talán a húgom miatt, de már egyre kevésbé akartam. Felvakkantok, idegesen és ellenségesen, már amennyire egy kölyök kutya tartása engedi, süt rólam, hogy képes lennék belé marni, ha arról lenne szó. Igen, a gazdája, ha úgy vesszük, tényleg nem utolsó. De ne olyan legeltesse már rajta a szemét, mint ez itt. Még most sem érted, érzed Lay? Komolyan? Kezdek megzakkanni biztos.
Automatikusan elmosolyodtam, amikor a kezemet megnyalta. Ez se volt olyan igazi, mindent bele és örömteli, de a jelenlegi sírás közepette legalább őszinte volt. Kíváncsin fürkésztem a kutyust, majd sietve pillantottam körbe, hogy nem-e keresi valaki, mert elszökött, de nyomát se láttam ennek, így csak újra megvakargattam a füle tövét és nyomtam egy puszit a fejére, pedig még nem is ismertem, de hálás voltam azért, amiért megmentett egy újabb sírórohamtól. Elég volt mára egy is, még túl sok is. Egyébként se szerettem a világ elé tárni azt, hogy milyen szarul vagyok. Meglepetten pislogtam párat, amikor morgott egyet, de nem húztam el a kezemet, csak haboztam mielőtt újra megsimogattam. - Bocsánat, biztosan fiú vagy, akkor azt mondanám, hogy jóképű és megnyerő a tarka foltjaiddal. – mosolyodtam el és reméltem, hogy ezt a bókot már jobban fogja fogadni. – Ugyanakkor megmentő is, de miért is lepődők meg? A kutyák sokszor jobbak, mint az emberek. – szomorúan sóhajtottam, mert jelenleg tényleg így éreztem. Tény, hogy a vak is látta volna, hogy valami nincs rendben, de akit talán tényleg érdekelnie kellett volna az otthagyott, miután megannyi sebet ejtett rajtam. A kutya nem is ismert, de mégis hirtelen több szeretetet éreztem felőle, mint nem sokkal korábban egy egykoron számomra fontos embertől. Figyeltem azt, ahogyan mellettem elhelyezkedett és engem fürkészett. Letöröltem az utolsó könnycseppeket is, biztosra vettem, hogy ennek ellenére is bárki megmondaná, hogy nemrég sírtam. Lassan fújtam ki a levegőt, miközben magyaráztam és a kutya úgy csinált, mint aki érti mit is mondok és figyel rám. A reakciót elnézve viszont egészen hamar kapcsoltam, hogy miről is lehet szó, de akkor se értettem vele egyet. Lehet mindenkihez odamegy, de régen tovább állhatott volna, amiért nem egyből valamivel megkínáltam, hanem inkább beszélni kezdtem hozzá. A biztonságkedvéért azért áttúrtam a táskámat, majd szomorúan megráztam a fejemet. – Sajnálom pajti, de nem tudok semmit se adni, viszont ha gondolod, akkor meghívlak hot dogra. – újra megsimogattam. Nekem se árt, ha eszem valamit, hiszen a reggeli is kimaradt. Az elmúlt napokban meg még inkább nem volt étvágyam. Valami volt ebben a kutyában, nemcsak a külseje miatt zártam hamar a szívembe, hanem olyan érzés fogott el mintha mindig is ismertem volna őt, vagy legalábbis valami összekötne minket, de inkább sietve hessegettem el a gondolatot, mert ennek semmi értelme nem volt. Annyira meg nem voltam toppon, hogy azonnal bevillanjon az, amiről korábban már olvastam. Ahogyan távolodni kezdett újra rám telepedett a szomorúság és a magány érzése, az, hogy fogalmam sincs ki is vagyok már valójában vagy hova is tartozom. Még azon se lepődnék meg igazán, ha inkább ő is másik társaság után nézne, mert biztosan nem vagyok a legjobb, de aztán újra közeledni kezd és még egy botot is hozott magával. - Játszani szeretnél pajti? – néztem rá kérdőn, mire ledobta a botot. Pár pillanatig haboztam, de végül újra visszabújtam a cipőmbe, a táskámat átvetettem a vállamon és követtem őt, a botot meg a kezemben szorongattam, hogy aztán végül eldobjam neki. Mosolyogva figyeltem, amikor újra oda ért hozzám, akkor leguggoltam és újra megsimogattam. - Az a legfurább az egészben, hogy azt hiszem Sophia-nak igaza volt. Anno tényleg szerettem őt, de aztán minden megváltozott. Jött a baleset, majd ő is másabb lett. S talán nem is az a legnagyobb bajom vele, ahogyan jelenleg viselkedik, hanem az, ahogyan egykoron magamra hagyott a balesetet követően. – akaratlanul is felderengett az az este, amikor megpróbáltam vele beszélni, de hiába álltam kint az esőben, nem engedett be. Tudtam, hogy otthon van, de még se nyitott ajtót. Legalább fél óráig még az ajtó előtt szobroztam, majd végül az az este lett az első, amiről cikk született egy elszabadult buli miatt. Kutyát se érdekelte volna, ha az apám nem politikus lenne. – Most meg már azt se tudom kicsoda ő, vagy van-e bármi igaz abban, amit mond. Sőt, szerintem ő még kevésbé akarja a szüleink akaratát, mint én. Így igazából örülnie kellene, hogy én legalább fellázadtam az egész ellen. – aztán leesett, hogy a kutya még mindig azt várja, hogy eldobjam a botot. – Sajnálom pajti, téged ez biztosan nem érdekel. Inkább játszunk. – s máris repült a bot, ahogyan kiegyenesedtem. Karomat Összefontam a mellkasom előtt, míg vártam, hogy újra visszahozza, de valaki hamarabb megállt mellettem. - Igazán aranyos kutya, de a gazdája mellett elbújhat. – bókolt máris a pasi, mire megszeppenve néztem rá. Tudom, hogy mit mondanak a kutyákról, de valahogy nem vágytam arra, hogy ismerkedni kezdjek. A történtek után nem. - Köszönöm. - hirtelen csak ennyire futotta és már "Folti" is közeledett, amikor is a pasi még valamit mondani akart. Legalábbis a reakciója erről árulkodott.
Teljesen nem ment el az eszem. A könyvtári incidens után hol ilyen, hol olyan formában követtem, leginkább egy kóbornak tűnő, foltos kutya képében, aki még igencsak kölyöknek nézett ki. Az elém dobált kajáktól felállt a szőr a hátamon. Tudván, hogy nem szorulok rá a könyöradományokra és visszaváltozásom követően újra képes leszek szilád kaját enni, immár gyakorlottan és messziről kerültem el a kajáldákat, a turistákat és bár jól hoztam a látszatot, szimatolással és területjelölgetéssel, túlzásba sosem estem. Boldogan felmorranok, mikor megpillantom Lay-t, konstatálva ezzel azt is, hogy az orrom még mindig jól működik. Nem volt boldog, könnyeivel küszködött, nyúzott arca és vörös szeme pedig egyenesen kiverte bárki szemét. Szinte szavak nélkül ordította, hogy mennyire nincs jó passzban. Üdv az én világomban! Lassan odaporoszkálok, mikor már nem számítana senkire, aki zavarhatja. Szőröm ide-oda csapkodja a hűvös koratavaszi szél. Orommal meg-meg bököm vádliját. Azt mondják a kutyák jók az ilyenben. Megérzik, ha valami nincs rendben a gazdájukkal vagy valami hasonló... Ebben még nem volt túl sok tapasztalatom, az emberi megérzésem és a puszta látásom jelenleg épp elég volt. Mikor megdörzsöli a fejem tetejét, amennyire egy kutya mosolyogni tud, annyira tenyérbemászó képet vágok, egyik mancsommal a padra, másikkal combjára támaszkodva és megnyalom kezét. Túl jól hozom a szerepem. Gyönyörű... Na, ezzel se fenyegetett még meg senki, és elfeledkezve magamról dühösen fújok egyet. Gyönyörű... Na persze. Ha szétrágnám a cipőjét, vajon mit szólna? Jézusom, hűtsd le magad ember, nem ezért vagy itt! Felugrok a padra, ahogy hozzám kezd beszélni, fejem kérdőn döntöm oldalra majd pár másodperc múlva a másikra. Újra felmorranok, ezennel valami kifejezetten maga hangot megütve. Még, hogy tudom ki a rossz és a jó ember. Kutya vagyok, cuki, mindenkihez oda megyek egy falatér, nem? Hisz nincs gazdám. Ha a tekintetem és egy kutya testbeszéde árulkodhat valamiről, most egészen biztos erről árulkodik. Bizonytalanul megvakarom a fejem, mintha emberként gondolkodnék mi tévő legyek. A közelben kiszúrok egy botot. Ez az, jó irány lehet. Kezdetnek, eltereli a figyelmet és mielőbb gyanút foghatna majd el tudok tűnni is. Kizárt, hogy ne érezze... Még így is bizsereg a... talpam. Leugrok a padról és elrohanok a botért, amit az előbb kiszúrtam a padon ücsörögve. Közben pár rusnya galambot repülésre ösztökélek, reménykedve, hogy most sem ér az a megtiszteltetés, hogy megcsipkednek vagy szó szerint a letolják a fejem. A bottal, ami épp kellemes méretű a termetemhez képest, büszkén kutyagolok vissza Lay-hez és teszem le lába mellé, nézek fel rá, majd megböködöm a botot orrommal és csaholva fordítok neki hátat. Visszafordulva csak reménykedem, hogy az az idő, amit kutyák figyelésével töltöttem, nem volt felesleges és beveszi, hogy valóban játszani akarok. Noha így is olyan mocskos vagyok már, mint... nos, mint egy kutya. Meglepő, mi? De legalább nem gondolkodom a pár nappal ez előttin. Sem azon, hogy milyen kényelmetlen volt az ágy vagy tegnap reggel a fejfájás mitől volt, a kótyagossággal egyetemben. És azzal végkép nem, hogy a húgom ha látta volna azt a két nappal ezelőtti bátyót, akkor minden valószínűséggel agyonvert volna. És nem csak azért, mert nem egyedül töltöttem az éjszakám...
Lépteim egyre sietősebbé váltak és átkoztam a pillanatot, hogy a mai napon pont magassarkút kellett húznom. Cipőm sarka hangosan koppant a lépcsőn, ahogyan a könyvtárat igyekeztem minél gyorsabban a hátam mögött hagyni. Legalább figyelmeztetőjelzésnek is elmehetett az ütemes kopogás, hogy kitérjenek az utamból az emberek, mert nem néztem, csak rohantam, miközben a könnyeim ráérősen gördültek végig az arcomon, hogy aztán a mélybe zuhanjanak. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, megfordult az is a fejemben, hogy a temetőbe kéne menni, meglátogatni a barátnőm sírját, mesélni neki, mintha még mindig segíthetne, de pár ütközést követően és a gondolataimban elveszve végül a parkba vezettek a lépteim. Régebben sokszor jártunk ide, mintha itt senki se hallhatna minket, vagy csak figyeltük az embereket és őrültebbnél őrültebb történeteket gyártottunk róluk. Bőrkabátomat leejtettem a padra, mit sem törődve azzal, hogy miként lett libabőrös a karom a kora tavaszi szellőnek köszönhetően. Lerogytam a kabátra, lerúgtam még a cipőmet is, mintha csak otthon lennék, felhúztam a lábamat, eligazgattam a ruhámat, miközben a könnyeim nem akartak elapadni. Nem értettem, hogy miként veszíthettem el mindent. A munkámat, a családomat és valakit a múltamból is. Tudtam, hogy Jonathan várni fog, hiszen kimenőt kértem mára, de nem bírtam rávenni magam arra, hogy visszatérjek az új otthonomba és az új munkámhoz. Csak egyedül akartam lenni. Hajamat lassan bontottam ki a fonatból, miközben az embereket figyeltem. De már ez se volt olyan szórakoztató, mint amikor Sophia itt ült mellettem. Lassan letöröltem a könnyeimet és próbáltam rájönni, hogy van-e még bármi igaz az életemben. A szüleim hazugsága és Vincent szavai ott csengett a fülemben, ahogyan rá kellett ébrednem arra is, hogy Jonathan még több dolgot nem mondott el, mint hittem. Hogy volt képes megfeledkezni arról, hogy több mint egy évszázad van mögötte? Nagyot nyeltem és próbáltam rájönni arra is, hogy Vin mire is gondolt. Eszembe jutott egy könyv, amiben több különleges fajról is olvastam, de mielőtt még túlzottan felidézhettem volna arra lettem figyelmes, hogy valami a lábamat böködi. Kíváncsian pillantottam arra, amikor egy ismerős kutya nézett vissza rám. Olykor már láttam, de soha nem jött a közelembe. Sietve töröltem le a könnyeimet, majd megvakargattam a fejét. - Hol van a gazdád? Elvesztél? – néztem rá kérdőn, mintha abban reménykednék, hogy felelni fog. A táskámat elvettem és a másik oldalamra tettem, ha fel akarna jönni a padra, akkor megtehesse. – Gyönyörű vagy, tudod? – néztem rá, miközben újra megvakargattam a fejét és halovány mosoly jelent meg az arcomon, mert volt valami megnyugtató benne. – Tudod, irigyellek, hogy kutya vagy. Te legalább megérzed, hogy ki jó ember és ki nem. Kiben bízhatsz meg, kiben nem. Én azt hiszem elvesztem ilyen téren. Már azt se tudom, hogy mi igaz és mi nem. – magyaráztam úgy, mintha abban reménykednék, hogy megérti vagy válaszolhat ezekre a dolgokra. Közben pedig még a simogatást is abbamaradt, mert annyira elmerültem a gondolataimban és abban, amit meg is osztottam vele.
Kezdőlap
