daddy + babygirl

We're all mad here.

Dühödten kalapál a szívem a mellkasom rejtekében, eszeveszetten, őrült tempót diktálva. Őrült tempót diktálok én magam is, ahogy a kitaposott ösvényen haladok serényen. Futólépésben. Nem szeretem csinálni, mert a legtöbb emberrel ellentétben, az én fejemet nem tisztítja ki, hanem még több zavaros gondolattal tölti meg. Túl sok időm van így gondolkodni, emlékezni, s fájlalni a múltamat. Nem mintha a múlt valaha is vissza tudna térni hozzám. Rémálmaimban még látom őt. Néha még mindig érzem magamon… a jéghideg érintését. A szorítást a bőröm felszínén, a húsomban, a csontjaimban. És egész lényemben. Érzem az elnyomást, a megaláztatást. Persze magamnak köszönhetem; mert én választottam azt az életet. S mit kaptam érte cserébe? Őrületet, semmi egyebet. Azóta csak jelentéktelen húsdarabként tekintek a férfiakra. Mintha minden empátiám megszűnt volna létezni. Nem is bánom igazából. Mert ezek a gyarló, vagdosni való, kibelezésre váró húsdarabok úgyis mind megérdemlik a sorsukat. Mindnyájukban ott rejlik az állatias ösztön, amely arra kényszeríti őket, hogy kihasználják és elnyomják a nőket. Nem tudom szánni őket, mint ahogy megbánni sem tudom a tetteimet. Ahhoz előbb talán éreznem kéne valamit… Akármit…
A mai napig magamra öltöm a bohócruhát; mert olyan mérhetetlen gyűlölettel viseltetek iránta, hogy nem is tudnék mást elképzelni „munkaruhának”, mint azt a viseletet, mely örökre bélyeget nyomott a lelkemre. És én mosolyt varázsolok az arcukra (…) meglehet, életük utolsó mosolya az – a haláluk pillanatában valósággal a képükre fagy. Odatorzul.
A futás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, de ezekben az esti órákban annyi mindenre lehet figyelmes az ember lánya. Boldog párocskákra. Tiltott szeretőkre. Perverz kukkolókra. És olyasfajta férfiakra, akiket le lehet vadászni majd a későbbiek folyamán. Van, hogy összeismerkedek velük. Van, hogy csak titkon követem őket hazáig, vagy egy olyan helyig, amiről nekem – mint ártatlan leány, haha – nem is volna szabad tudnom. És van, hogy csak szimplán leülök melléjük a padra, mert fenemód elfáradtam ebben a nagy futkosásban. De ezúttal nem ülök le, csak az egyik talpamat teszem fel a pad szélére, hogy nyújtani tudjak. Aztán alig hallhatóan pihegni kezdek, szinte ügyet sem vetve a fickóra, aki a pad másik végén ül – egymagában, védtelenül.

little girl & Wil

A társadalomnak, a világnak az apaság a talpköve; minden összeomlik, ha a gyermekek nem szeretik apjukat.

A nap már lemenőben van. Wil a hotelszobájában ücsörög az ágyon. Megteheti, hogy az egyik legjobb lakosztályt kérje magának, és meg is tette. Szüksége volt már egy kis kikapcsolódásra. El kellett szabadulnia Mystic Fallstól,é s a szíve azt súgta neki, hogy ez a hely megfelel. Baltimore. Fiatalabb korában sok időt töltött itt. Vannak ismerősei, és barátai is a városban. Olyan is rengeteg, aki tartozik neki. A szobában nincs egy deka fény sem. Hogyha a napsugarai megérintenék a bőrét elégne, mint egy darab száraz gally, a kandallóban. Néha szokott szórakozni vele. Csak az ujjai hegyét, vagy a könyökét égeti meg, hogy érezze a fájdalmat. Évekkel ezelőtt kikapcsolta az érzéseit, így a fizikai szenvedés az egyetlen módja annak, hogy élő embernek érezze magát.
Sosem érzett bűntudatot, sosem érzett haragot maga miatt. Akkor sem, amikor még voltak érzelmei. Inkább a csalódás és a hiányérzet volt ami felemésztette annyira, hogy ne akarjon emberi lenni. Amikor elküldte magától a lányát, aki bár nem volt vérszerinti gyermeke, mégis úgy szerette őt. Frankiet.
Feláll, leporolja a farmerját, és az ablakhoz sétál. Óvatosan, egy ujjal libbenti arrébb a sötétítőt, és megnyugszik amikor érzékeli, hogy a nap már nincs fent az égen, és mindent elemésztett a sötétség. Most cseppet sem hiányzik neki, hogy akár egy miliméternyi bőrfelülete is megsérüljön, hiszen már vagy két napja nem táplálkozott rendesen, és most éppen oda megy. Vadászni. Ölni.
Magára kapja a dzsekijét, de inkább megszokásból, mint a hidegtől való félelemtől. Gondosan bekulcsolja maga mögött a bejárati ajtót, és leszalad a recepcióra. Elköszön a csinos hölgytől, aki mindig olyan édesen mosolyog rá, és már kint is van az utcán. Beleburkolózik a sötétségbe, hiszen gyakorlatilag a gyermeke. Végig sétál az utcán, és nézelődik. Szinte senkit nem lát. A város kihalt, ilyenkor az épeszű emberek nagy része már visszahúzódott a vackába. Lábai magától járnak, nem gondolkodik, csak megy arra amerre a megérzése vezeti, s egy parkban találja magát. Magasra nőtt fák veszik körbe, amik mögött, vagy amiken könnyedén elrejtőzhetne, de ő csak leül a hozzá legközelebb lévő padra, és rágyújt egy mentolos Winstonra. Fejében végigfut az ironikus gondolat, hogy a vad jön majd a vadászhoz.