Nem is tudom, igazából oda akartam-e érni arra a munkára. Mindenesetre az, hogy a tönkrement cipőm és az összekoszolódott felsőm jobban foglalkoztat, nem épp ezt támasztja alá. Tudom, hogy nem élhetek örökké abból a pénzből, amit a gyámhatóságtól kaptam, mikor elhagytam az árvaházat, de egy ideig még biztosan kitart. Ez a munka nem az, amivel nekem foglalkoznom kell. Bár nem vagyok babonás, mégis, az univerzum egyfajta üzeneteként fogom fel, hogy meggátolta, hogy odaérjek. Előbb a lekésett, busz, most meg ez az esés. Nem lehet véletlen. Vagy csak simán rossz napom van. De az utóbbi túl lehangoló variációnak hangzik, az univerzumos dolog mégis szimpatikusabb, ezért inkább annál maradok. Még ha csak önámítás is. Még akkor is, ha annak a srácnak a lábában buktam fel, aki most olyan készségesen szedegeti össze a cuccomat. Talán bűntudatból serénykedik ennyire. De az is lehet, hogy csak szimplán jó fej. Tulajdonképpen lényegtelen is. Igazán készséges, így még ha ő is volt a hunyó a dologban, mindenképp jóvátette a szememben ezzel a hozzáállással. Halk megjegyzésére csak felnevetek. Ez jó, legalább van humora. Ahogy nekem is. Közben lerúgom a cipőimet, hogy a két lábam közötti magasságkülönbség okozta instabilitást megszüntessem, ő pedig közben még a cuccaimat is nekiáll összeszedni. Lehajolok és én is nekiállok szedegetni a cuccokat, igyekezve például a tamponjaimat, az óvszereimet és hasonló dolgokat a srác előtt a kezem közé kaparintani. Nem vagyok ugyan szégyenlős, de mégiscsak jobb, ha ezeket nem egy vadidegen srác keze ügyéből kell visszavennem. Illetve ahogy ránézek, mintha nem is lenne olyan vadidegen... Hamar beugrik az is, honnan ismerős az arca és ő meg is erősít a feltételezésembe. Arra, amit még utána mond, viszont nem tudom megállni, hogy ismét fel ne nevessek. - Az ovis áldozatodat nem ismerem, de így látatlanban is részvétemet nyilvánítom neki, nem lehetett könnyű gyermekkora ezek szerint. Én Mrs. Johnson tanítványa voltam még középiskolában - magyarázom pakolászás közben kedélyesen. Bár nem tudom, ez miért is fontos, tulajdonképpen csak kicsúszott a számon a felismerés.
Csak azt tudtam, hogy össze kell szednem magam. Nem azért, mert romokban hevernék, hanem mert itt lenne az ideje abba hagyni az önsajnálatot. Mert minden amit teszek, csak ezt az érzést kelti fel bennem. Akárhová nézek csak azt látom, hogy milyen szánalmas kis izé vagyok és nehezen teszem túl magam valamin amit már eddig is tudtam. Igen, igazából azt, hogy nem vagyok olyan, mint a többi hétköznapi gyerek, akiket ismertem és ismerek ma is. A baj azonban az, hogy már nem vagyok hat éves, nem látom ugyanazt az emberekben, mint régen. Miért? Mert felnőttem és jobban átlátok azokon akikhez beszélek, vagy legalábbis próbálok. Nem nagy sikerrel, de azért igyekszem és minden tőlem telhetőt megteszek. Ezért ebben a percben se hagyom úgymond magára a lányt a dolgai összeszedésében és segítek. Mert valahol mégis hibásnak érzem magam, még ha ő ezt nem is látja úgy. Elég ha én így érzem. - Nem tudtam, hogy ilyen félelmetes vagyok. – ezt inkább valamivel halkabban jegyzem meg, mert egyáltalán nem az a célom, hogy meghallja amit mondok. Mert mi van ha ő teljesen másra értette? Ha nem tőlem, hanem attól ijedt meg, hogy akár valami rosszabb is történhetne? Mit tudom én, például nem ússza meg egy horzsolással, hanem valamije eltörik a cipője sarkán kívül is, aminek a gyógyulásához több idő kell. De most nem ezzel törődőm, abba hagyom a heverészést, felpattanok és próbálok felvenni valamit a fűből ami a táskába kell és a lányhoz tartozik, nem hozzám. Értem ezalatt a rúzst, amit emlékszem egyszer gyerekoromban anyától elcsentem és összefirkáltam vele a falat, a tükröt és az arcomat. Akkor jó mókának tűnt, azt gondoltam anya büszke lesz rám amiért kifestettem a szobáját és a tükörre is rajzoltam valamilyen pálcika figurákat, Napot, felhőt és dombot. Meg valami állatra kevésbé hasonlító dolgot, de az én szememben akkor mégis az volt. Nem beszélve arról, hogy eszembe jutottak közben az indiánok is és ezen okból kifolyólag csíkot húztam az arcomra. Minden piros volt. Még anya is a méregtől vagy talán mert túl meleg volt odakint és ez az arcán is meglátszódott, hiszen mondhatni majdnem a nyár közepe volt. - De, az vagyok és igen, Pascal. Esetleg anya egyik régi diákja vagy? Vagy az óviból ismerjük egymást és véletlenül te voltál az a kislány akinek a homokvárát folyton sikerült tönkre tennem? – kíváncsian pillantok rá, azonban már nyúlok is a következő tárgyért ami a fűben hever. - Ha igen, akkor nem az én hibám volt, Spencer és a bandája már akkor is nagyon kiakasztott és a homokozón át volt a legrövidebb az út. Illetve ha nem te voltál az, akkor egy szót se szóltam. – nem mintha ilyen szikla szilárdan emlékeznék az óvodás kori emlékeimre, de annyi szent, hogy már akkor is voltak olyan személyek akiket nem tudtam kedvelni és ez azóta se változott.
Zene: I ran ×× Üzi: remélem tetszeni fog ×× Szószám: jó kérdés ×× Credit
A történéseket vehetném akár égi jelnek is arra nézve, hogy nem kellett volna nekem jelentkezni erre az állásra, még kevésbé kimozdulni ma otthonról. Pedig nem vagyok alapvetően esetlen, nem az én formám, hogy csakúgy felbukjak valamiben, ezzel teljesen tönkretéve egy kifejezetten szép cipőmet és felsőmet, továbbá kisebb kárt okozva magamban. Kár volt az a nagy sietség… Így már úgysem mehetek sehová. De talán jobb is így. Az eséstől megijedek kicsit, ezért sikítok egyet, nem azért mert annyira megütöttem volna magam. A térdem lehorzsolódott persze egy kissé, de az nem olyan vészes, hamar rendbe jön, különben sem fáj elviselhetetlenül. Hogy a cipőm sarka kitört és így mezítláb, koszos felsőben caplathatok haza és a táskám teljes tartalma szanaszét gurult körülöttem a földön, már annál kellemetlenebb. Ezen akadok ki kicsit magamban, mikor egy fiatal férfi hangját hallom és ahogy oldalra fordulok meg is láthatom a hang tulajdonosát. Vélhetőleg az ő lábában buktam fel az előbb. Úgy tűnik, eléggé zavarban van. Persze ez nemcsak az ő hibája, én siettem túlzottan és nem néztem szét rendesen, azt hiszem. Pedig ez amúgy nem jellemző rám.
- Semmi baj, én voltam figyelmetlen. Egyébként igen, köszi. Semmiség, csak egy horzsolás. Igazából csak megijedtem - mondom kissé szabadkozva, szégyenlős mosollyal, miközben felkelek a földről. Elég instabil így, mivel igencsak magas sarka van a cipőmnek, ezért lerúgom magamról mindkettőt, a törött és az épsarkút is. Közben jobban megnézem magamnak a srác arcát. Nemcsak az ragad meg benne, hogy úgy érzem, nem egészen közönséges halandó, hanem másért is ismerősnek tűnik. De nemcsak bámulom, közben úgy mezítláb nekiállok összeszedegetni a szanaszét szóródott cuccaimat. A cipőmmel majd foglalkozom később. Igazából nem telik sokba egy kis mágiával helyrehoznom, ha biztos lehetek benne, hogy egy halandó sem látja meg, de a pakolás most fontosabb. Azonban bevillan valami és megáll a kezem egy pillanatra a mozdulat közben. - Ne haragudj, te nem Mrs. Johnson fia vagy? Pascal, igaz? - nézek fel a fiúra kérdőn. A keresztnév előtt gondolkodnom kell egy kicsit, de hamar beugrik. Szerencsére elég jó a névmemóriám. Bár nem tudom egyelőre, ez az információ mennyiben is lényeges bármelyikünk számára is, inkább csakúgy kicsúszik a számon a kérdés a felismeréssel egy időben.
Igyekszem elfogadni ezt az egész helyzetet. A tényt, hogy más vagyok. Bár igazából mintha egész életemben éreztem volna ezt. Hogy kilógok a sorból például. Mert mi mást tehetne egy tanár fia? Csakis példát mutatni a magaviseletével másoknak, akik véletlenül tudják azt kinek a fia. Szomszédok, régi osztálytársak, a diákok akiket anya tanít nap mint nap és a barátaim meg az ellenségeim, mert őket sem kell kifelejteni a sorból. Mert nekem is biztosan sokkal többen lesznek ha rájönnek milyen ’ügyes’ vagyok és bármilyen állattá tudnék válni ha akarnék. De ez még bonyolult a számomra. Későn érő típus vagyok, ezzel szerintem senki sem tudna vitába szállni ellenem, mert ez az igazság. Olykor nagyon gyerekes tudok lenni, de mégis nagyon komoly ha arra van szükség. Szóval igazából minden a kedvemtől és a helyzettől függ. Most egyáltalán nem volt semmi sem ami megzavarhatott volna a saját lelki békémben. Nyugodt voltam és biztonságban éreztem magam, pont mint a négy fal között a szobámban, de ott mégsem ugyanolyan a levegő. Azért a park mégis friss oxigént termelő fákkal van tele, nem pedig egy illatsprayvel ami jácintillattal teli felhőt lövell ki magából ha elhaladok mellette. Tehát a különbség megvan. Itt jobb. Sokkal jobb. Bár ki tudja? Van aki sokkal jobban érzi magát a falak között, mint idekint. Megtudom érteni azokat a személyeket is, mert ha úgy vesszük a szobájukban aligha találkoznának olyan személyekkel, mint amikről anya beszélt. A szellemes sztori elég fura, maradjunk annyiban. Nem tudom elképzelni őket rendesen, számomra mindig a szellemes filmek Casperre jut az eszembe. Tényleg. Ez lehet borzasztó, de ez van ha nem láttam még igazi szellemet, talán nem is fogok – ami megjegyzem talán az lenne a legjobb a számomra – mert miért pont én találkoznék egy szellemmel? Kicsi az esélye. Vagy legalábbis én úgy gondolom. Egy kicsit nyújtózkodni kezdtem, előrébb toltam a lábam, a magasba emeltem a karom és... hát nem, nem váltam semmivé sem át. Sokkal inkább meglepődtem. Nem is kicsit! Az egyik percben még nyugodt voltam aztán a másikban... bumm szó szerint előbukkant a semmiből a szőkeség. Jól elvágódott a lábamban. A képet ahogy ez az egész lejátszódott a szemeim előtt inkább le se festeném. Nevetséges, maradjunk annyiban. Csak egy kis híja tartsa, hogy ne kezdjek el nevetni, mert valljuk be más kárán mindig édesebb a nevetés, mint a sajátunkon. Ez így igaz, senki sem tudna meghazudtolni, de aztán valami mindig közbe szól, hogy ez mégsem olyan vicces, mint hisszük és... Hát persze, hogy megesett a szívem rajta! Ha nem így történt volna, nem én lennék az. - Bocs, én... – azt sem tudtam mit mondjak, de most komolyan. Mit mondhatna ilyen helyzetben az aki csak nyújtózkodni próbált, de útban volt a lába? - Jól vagy? – egyszerű kérdés, mégis jobb, mintha makogni kezdenék és a haján kívül semmit sem látnék az arcából.
Zene: I ran ×× Üzi: remélem tetszeni fog ×× Szószám: jó kérdés ×× Credit
Érzem, hogy kell errefelé lennie valaminek. Vagy valakinek. Persze az is lehet, hogy már csak az agyamra ment a tétlenség. Hogy megfeneklett a kutatásom, minden. Türelem, türelem. Ez a kulcsszó persze, ha le akarok számolni a féltestvéremmel, de már egyre kevésbé bírom. Szinte mániákusan igyekszem elfoglalni magam valamivel. Talán ideje lenne keresnem már magamnak valami melót. Ebből az indíttatásból el is küldtem az egyébként nem túl gazdag önéletrajzomat egy-két helyre. Így, egy érettségivel a zsebemben aligha számíthatok nagy melóra, de nem is ez a lényeg. Csak valami időtöltés, kis pénzkereset. Az árvaháztól kapott összeg egész szép, de azért nem kellene felélnem teljesen. Egy hostess ügynökséghez adtam végül be a papírjaimat, az ilyen munkáknál úgyis csak szépnek és kedvesnek kell lenni, az meg nekem megy. Néhány napja már kaptam is egy telefont, hogy kiválasztottak egy munkára, be kellene mennem. Ma délután esedékes ez, én pedig olyan szépen elvacakoltam az időt, hogy már rettentő késésben vagyok. Hiába, elszoktam én már attól, hogy időre kelljen odaérnem bárhova is. És meg kell mondanom, magas sarkúban sietni egyenlő a lehetetlennel. Ráadásul nem kellene leizzadnom, ha a lehető legjobb formámat akarom nyújtani a munkában. Márpedig azt kellene. A busz pedig az orrom előtt megy el.
Nincs más lehetőség, kénytelen vagyok gyalog elindulni, legalábbis egy messzebbi, másik busz megállójáig. Igyekszem szedni a lábam, ahogy átvágok egy parkon. Nem egyszerű, de kapkodom a lábam, ahogy tudom. Már majdnem futok a park ösvényén keresztül, mikor egyszer csak a cipőm sarka beleakad valamibe, ami éppúgy lehet egy göcsörtösebb gyökér, egy kő, egy hasadék, vagy akár egy ember lába is, majd nagy csattanással, négykézláb a földön landolok. Azt hiszem, a cipőmnek annyi, talán a világos felsőmnek is. A térdemet is lehorzsolom egy kissé, de a sikítás, ami kiszakad belőlem, inkább az ijedtségnek szól, semmint a fájdalom szüli, ahogy elvágódok, egyenesen egy földön ülő alak, a cipője alapján férfi lábai előtt, aprócska táskám tartalma pedig körülötte szanaszét gurul a földön. Hát ez tényleg nagyon nem az én napom!
Elég egy nap, hogy az életed a feje tetejére álljon. Tudom. Megtapasztaltam. Animágus vagyok. Igyekszem nem bolondnak látszani, de annyi szent, hogy mást szemmel nézek a világra és a személyekre akik körül vesznek. Nem tudom mi lenne velem anya nélkül, hogy egyáltalán túl fogom tenni magam a tényen teljesen más vagyok, mint hittem. Amiben teljes mértékben biztos vagyok az a nevem. Tehát Pascal Andrew Johnson. Ez ami biztos. Nem vesztem össze anyával. Nem tudok. Egyszerűen elfogadtam a tényt, hogy ez van. Jobban ki kell nyitnom a szemem, át látni a szitán amit elém tesznek a természetfelettiek. Felsóhajtok. El kell jönnöm otthonról vagy anya idegeire megyek és azt nem akarom. Nem változtam át semmilyen állattá, hogy gyakorolhassak vagy hasonlok. Pedig esküszöm a gondolat, hogy felvegyem egy fekete kandúr látszatát igazán csábított. Én most mégis ellent mondtam ennek a késztetésnek, azt hittem ezzel elérhetem azt, hogy normális halandó ember legyek. Holott most már tudom, hogy nem vagyok teljesen az. Bár így legalább már minden megmagyarázásra került. Sokkal nagyobb pácban vagyok, mint gondoltam. Mert mostantól nem csak a professzorok fognak szúrós szemmel nézni rám, hanem azok is akiknek nem tetszik a puszta létezésem. Mert vannak ilyen személyek is, nemde? Biztos lesz. Csúcs, mondhatom! A parkot választottam vagy legalábbis a gondolataimból felébredve ott találtam magam, miután össze-vissza, látszólag céltalanul bóklásztam egyet a városban. Imádok sétálni, pontosabban sietni, szedni a lábaimat, mintha éppen késésben lennék, mert pár perc van az egyik előadás megkezdődéséig. Érthető, nem? Bár azt mondják aki siet az mindig elkésik. Hát én nem! Nem vagyok az a nyúl a meséből aki időben elindul, de mivel a sün az ellenfele így ráérősen heverészik a fűben, míg a sün megelőzi és elnyeri az almákat jutalmul. Szóval képes vagyok meghazudtolni valamit amit a régiek kitaláltak tanítómeseként. Viszont most nem erről van szó, hanem arról hogy kellőképpen kitudjam szellőztetni a fejem. Még szép, hogy most is úgy teszek, mintha sietnék. Egyszerűen ehhez szoktam és ha valaki azt mondaná, hogy lassítsak egy kicsit biztosan nem menne. Feszélyezve érezném magam, amit meg igazából jobb nem át élni. Különben imádom ezt a parkot. Rengeteg emlékem van itt. Még mindig magam előtt látom azt a kicsi Pascal-t akit akkor Drew-nak becézett az édesanyja, aki a kis biciklijén ül és próbál úgy tenni, mintha olyan hű de jól menne neki a bringázás, holott dehogy. Nem hajtottam a pedált. Minek ugyebár? Ott volt a lábam, azt tettem le a földre és hajtottam magam. Most is a fejemben visszhangzik anya szavai amint valami olyasmit mond, hogy tegyem fel a lábaimat a pedálra és hajtsam a kerekeket. Jó tanács is lett volna, ha megfogadom. Most azonban már nem vagyok gyerek, sokkal inkább felnőtt, így képes vagyok oda figyelni az okos szóra, ami gondolkodóba ejt és próbálom úgy felfogni, hogy anya mindezt azért mondja, mert a javamat akarja és nem rosszból. Különben is... Félt. Nem mintha lány volnék, aki bármelyik pillanatban bejelentheti neki, hogy állapotos. Hanem sokkal komplikáltabb a helyzet, ami mostanra értelmet nyert. Úgy hiszem. Lépkedtem néhányat, aztán megérkeztem. Vagy legalábbis egy belső hang azt mondta, hogy itt az ideje megállni és leülni. Jobb esetben a padot választom, mint ülőalkalmatosság, de most... Talán az előtörő lustaság, ami azt súgta, hogy jó lesz nekem a fa alatt a fűben üldögélni meggátolt abban, hogy elsétáljak egy padig. Végtére is, akárhonnan nézhetem a tájat, a kilátás úgyis ugyanolyan lesz. Remélhetőleg.
Zene: I ran ×× Üzi: remélem kezdésnek megteszi ×× Szószám: jó kérdés ×× Credit
Talán kisit túl személyes lett a téma, de láthatóan ő bízik bennem, de vajon fordított esetben én is mesélnék magamról? Nem, nem hiszem. Nem akarom újra élni azt a sok borzalmat, ami velem történt. Nem akarok többé annak a részese lenni. Ha tehetném elfelejteném, de akkor tudnám, hogy hiányozna egy részem. Annak köszönhetően lettem erős, annak köszönhetően vagyok most itt. Menekülök, de ugyanakkor meg szembe akarok szállni a démonaimmal. Sietve rázom meg a fejemet, hogy a múltam darabkáitól szabadulni tudjak és újra lányra pillantok, aki láthatóan nem csak elmeséli a dolgokat, hanem teljes mértében át is éli. Fura, hogy egyetlen egy személy a múltunkból mekkora hatással tud ránk lenni. Egyszerűen elképesztő és hihetetlen. Nem értem őt, ahogyan magamat se, mert mégis csak egy vámpírral beszélgetek. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy pillanatra elképzelem őt boldognak. Olyannak, akinek semmi miatt nem kellett aggódni, de pontosan annyira szépnek látom, mint amilyen most. Ha ennyire hinni tudtál egy vámpírban, akkor magadban miért nem tudsz? Akkor csak egy egyszerű ember voltál ,de most már te is vámpír vagy. Hova tűnt az a hitt, ami akkor élt benned? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ha akkor annyira erős tudott lenni, akkor most is mennie kell. Nem lehet az, hogy most esetleg feladja a harcot. - Mi történt vele? - kérdezem meg óvatosan és piit halkabban, mert nem rám tartozik, de meglepő, ha akkor annyira szerették egymást, akkor most hol van az az illető. Ő talán tudna még inkább segíteni Chloe-nak.
Magamban újra élek minden egyes pillanatot amit a szerelmemmel töltöttem, bármilyen régen is történt, elfelejteni szinte lehetetlen, az emlékek mindig megmaradnak az embernek, és ez így van rendjén. Ha már Ő nincs itt velem, akkor legalább a közös múltunk velem maradt, amit elengedni sosem szeretnék, elfelejteni pedig pláne nem akarom. Halkan elnevetem magamat amikor meglepődve teszi fel a kérdéseit. Már az egész helyzeten csak mosolyogni tudok, hisz egy vadidegennek számoltam be a múltam azon részéről, amiről nagyon kevesen tudnak, aztán ő pedig egy vadidegennek - nekem - felajánlotta a vérét. Eléggé abszurd helyzet ez, de hát legalább nem unalmasan telik a napom, meg amúgy is. Eléggé szimpatikus a lány, lehet barátok leszünk, hisz bebizonyítottam azt, hogy nem bántom, mivel ha kárt akarnék tenni benne, akkor már az első adandó alkalommal megharaphattam volna a nyakát, de nem tettem, mivel nem szándékozok bántani senkit sem. Főleg olyan személyt nem, aki olyan kedves velem, mint ő. - Akkor, és ott, nem nagyon számított az, hogy ő vámpír. Teljesen bele szerettem, és habár az elején próbáltam, de sehogy sem sikerült kiszeretnem belőle. Nem is bánom ezt, gyönyörű dolgokat éltünk meg együtt, és habár szomorú vissza gondolnom rá, de még is örülök, hogy megismertem őt, anno. - mondom nosztalgikus hangon, hisz még mindig a történetem hatása alatt vagyok, az emlékek teljesen rabul ejtettek. Oly régóta nem gondolkodtam már ezen az egészen, és túl hirtelen jött a vissza emlékezés... - Soha sem féltem tőle, teljesen megbíztam benne.
Reménykedtem abban, hogy amit mondok az segíteni fog rajta. És nem csak úgy mondtam a dolgokat, hogy mentsem a saját bőrömet. Ritka esetben tennék ilyet, de szerintem még világ életemben nem tettem ezt. Egyszerűen tényleg meglepődtem azok után, amiket mesélt, hogy ekkora önuralma van és nem ront nekem. Ő nem is ismerte a tündéreket, se azt, hogy a vérünk milyen hatással lehet vámpírra. Egyszerűen csak vonzotta őt, úgy mint ahogyan az embereket vonzza az ismeretlen és az új dolgok. A gyermekek mindent ki akarnak próbálni, hiszen az ember is mindig a saját kárán tanult. Ritka az olyan, amikor másokra hallgatnak, de talán az összes lény ilyen. Látom rajta, hogy meglepődött azon, amit mondok, de ez van. Mindig is szerettem tudni azt, hogy mi történt az emberekkel. Mi miatt viselkednek úgy, ahogyan a jelenben, mert a múlt sok mindent képes elmesélni. S én jobb szeretem az illető szájából hallani, mint esetleg egy-egy érintésből megtudni. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy apró mosoly kúszik az arcomra, amikor a fekete felhők elkezdenek tovább szállni, majd pedig újra elkezd kisütni a nap. Mindig is szerettem a jó időt és a meleget. A kezemmel pedig automatikusan egy-két fűszálat kezdek el megölni, apró darabokra törni. Szóval ember létedre egy vámpírba voltál szerelmes? - kérdeztem tőle csodálkozva, hiszen ez egy pillanatra igazán meglepett.- Ő soha nem akart bántani téged? Nem féltél tőle, hogy esetleg csak a véred kell neki? - megállás nélkül törnek ki a számból a kérdések, de azért szerintem nem mindennapi dolog, hogy egy ember és egy vámpír egymásba szeretnek. Főleg, nem abban a korban, ahol még a sima emberek is képesek voltak ilyen személyeket bántani, mármint olyanokat, akik nem sima halandók voltak.
Mosolyogva nyugtázom a mondatát, amit szerintem vehetek biztatásnak is. Van benne valami, amit mond. Tényleg nem gondoltam arra, hogy ennyi lélekjelenlétem lesz ahhoz, hogy ne igyak belőle, hisz itt sokkalta nagyobb uralomra van szükségem, mintha csak egy szimpla emberrel találkoztam volna. Azt hiszem tényleg kezd az életem újra rendbe jönni, a lelkiismeret-furdalás, ami eleinte az egész bensőmet felemésztette, kezd elmúlni, tudok uralkodni magamon, úgy hogy nem kell félnem attól, hogy mi lesz velem a jövőben. Sikerült talpra állnom, helyre hoztam az életem. Egy-kis segítséggel. Lenézek rá, és meglepődöm azon amit kérdez. Komolyan azt szeretné tudni, hogy hogyan lettem vámpír? Felőlem, nem nagy titok, csak meglepő, hogy érdekli. Vagy csak megjátssza. - Még egész régen történt, egy nyári estén. Tudtam a természetfelettiekről, mert a családom vadászott rájuk, így hát engem is beavattak ebbe az egész dologba. - mondom ránézve. - Egyik este sétálgattam, és egy vámpír megtámadott. Olyan lehetett amilyen én voltam, nem tudott uralkodni magán, vagy nem akart, nem egy és ugyan az. Nah de a lényeg, hogy annyit ivott belőlem, hogy ha a szerelmem nem változtat át vámpírrá akkor meghalok. - mondom halkan, miközben lelki szemeim előtt látom a dolgokat, szép sorjában újra átélem azt a pár napot. Furcsa volt erről beszélni, mert ezt a témát általában kerültem, talán csak Belle az aki ismeri a teljes történetemet.
De talán pont erre van szükséged. Az kellett, hogy velem találkozz és megmutasd magadnak is, hogy mekkora önuralmad van. Hidd el sok idős vámpírnak sincs ekkora türelme, mint neked. Így szerintem igazán hihetnél magadban, hogy újra minden rendben lesz. - mondom neki mosolyogva, majd ujjaimmal a hajamba túrok és a szél állta arcomba sodort hajszálakat kiszedem onnét. Soha nem voltam jó barátkozásban, de talán most másképpen lesz, de az is lehet, hogy nem lesz ebből barátság. Egyszerűen csak meghallgatom és segítek abban, amiben tudok. Őszintén szólva nem tudom, hogy mi lesz, mert egy vámpírban megbízni számomra sokkal nagyobb erőfeszítés, mint bárki másban. Túl sok rossz emlék köt a fajtájához, így érthető, ha óvatos akarok maradni, na meg nem is szeretném azt, ha esetleg balul sülne el minden. Szép lassan kell haladni, mert nem csak neki kell megküzdeni a vérszomjával, mert nekem meg ott vannak a démonaim. Kényelmesen elhelyezkedem a fűben és reménykedek abban, hogy nem fognak az égiek tényleg rázendíteni, mert nem szeretnék elázni. Szeretem az esőt, de ebben az esetben nem lenne túl kellemes és tanácsos, mert ha a végén még elfutok, akkor félreérti a lány és nekem esik. Eme gondolatnak köszönhetően egy kicsit a hideg is kiráz. Miként lettél vámpír? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen biztos vagyok abban, hogy nem csak ripperként élt, legalábbis az elmondása is ezt támasztja alá. Illetve nem értem, hogy egy ilyen teremtés, mint ő miért szeretne örökké élni.
- Hidd el, engem is meglep, hogy ennyire tudok uralkodni magamon. Azt persze nem mondom, hogy ez könnyen megy, hisz minden porcikámat csábítja a véred, de ahogy mondtam, vissza akarok térni a régi életemhez. Az pedig, hogy találkoztunk, megfelelő alkalom arra, hogy lássam, tudok uralkodni magamon. Legalábbis nem megharapni azon nyomban. - mondom mosolyogva, és a vége felé kicsit elnevetem magamat. Eddig senki sem hasonlított Hannibálhoz, szóval ez megmosolyogtatott. Ami azt illeti, kezdem megkedvelni ezt a lányt, aranyos, kedves, és természetesen az is imponál, hogy megígérte, hogy majd kaphatok a véréből. Ezek után mi kéne még? Szóval, tényleg kedvelem, az is lehet, hogy majd ha jobban megismerjük egymást, akkor kibontakozik kettőnk között egy barátság, amit én nem bánnék, hisz Belle-n kívül egy barátom sincs. Amíg ki voltam kapcsolva, addig másból sem állt az életem, csak gyilkolásból, szexből, gyilkolásból és szexből. Most viszont tényleg az a szándékom, hogy vissza térjek a régi életemhez, mert minden sokkal könnyebb volt úgy. Persze a legjobb az lenne, ha ez a vámpírrá válásos dolog meg sem történt volna, de hát már nem lehet mit tenni, meg kell szoknom ezt az életet, nem tudok mást tenni. Nézem ahogy leül a fűbe, és elmosolyodok amikor azt kéri, hogy meséljek magamról. - Az elmúlt évszázadokat ripperként éltem, nem hiszem, hogy beszámolót szeretnél arról az életemről kapni. Szóval mit szólnál ahhoz, ha te kérdeznél, én pedig amire tudok, válaszolok? - kérdezem tőle barátságos hangnemben.
Csendesen figyelem őt és hallgatom azt, amit mond. Teljes mértékben megértem, hogy nem akar állandóan annak a személynek a nyakán lógni, hiszen én is így vagyok Molly-val. Nem lehetek állandóan vele, vagy nem zavarhatom. Szüksége van neki is a magányra, még ha nem is mondja a szemembe. Az embernek szüksége van barátra, de talán többre is, hogy ne legyen soha se egyedül. Bár szerintem az igaz barátokat soha nem zavarjuk, mert ők mindig ránk érnek. Ebben biztos vagyok, hogy nem akarsz bántani, de ahhoz képest, hogy azt állítod, hogy két lábon járó Hannibál lett belőled nem tűnsz annak. - mondom neki kedvesen és egy kisebb mosoly keretében.- Mármint tényleg ártatlan arcod van, de én most nem erre gondoltam. Nem támadtál meg. Annak ellenére se, hogy most valószínűleg a pokolban jársz a vérem illata miatt, vagy tévednék? - kérdezem tőle kíváncsian, mert őszintén szólva fogalmam nincs, hogy ebben a pillanatban mit is érezhet. Egyszerűen csak azt tudom, hogy a vámpírokat nagyon vonzza a vérem. Mesélj még magadról. Furán hangzik, de azt hiszem szeretnélek megismerni. - mondom neki komolyan és leülök a fűbe, hiszen nem akarok közelebb menni hozzá. Nem akarom még jobban kísérteni őt, mert már így is hálás lehetek azért, hogy nem támadott meg. Talán, ha beszéltettem, akkor egyre jobban meg fogja szokni közben az illatomat és még könnyebb lesz számára is a helyzet. És ha ez megtörténik, akkor ráérek kitalálni azt, hogy miként is adjak a véremből úgy, hogy ő se utálja meg magát és én is életben maradjak. Hiszen megígértem neki és be is fogom tartani a szavamat.
Minél több időt töltök a lány társaságában, annál könnyebb elviselnem a lány édes vérének csábítását, örülök annak, hogy meglehet szokni, mert tényleg nem szeretném bántani őt. Szimpatikusnak tűnik, és ahelyett, hogy elmenekült volna, inkább itt beszélget velem. Méghozzá tök normálisan, pedig tudja, hogy egy pillanat alatt megölhetném, ha akarnám, de nem akarom. - Van magánélete, nem akarok folyton a nyakán csüggeni. Anno, az átváltozásom időszakában sikerült egyedül megtanulnom uralni a szomjamat hiszem azt, hogy ez most is sikerülni fog. - mondom határozottan, majd felállok és oda sétálok hozzá. Szép lassan körbe járom, majd hátrébb állok tőle. - El nem hiszed, hogy mennyire vágyok a véredre... - suttogom. - Viszont nem fogok inni belőled, tudok uralkodni magamon. - hogy ezt most neki, vagy inkább magamnak mondtam, azt nem tudom. Természetesen próbálom magamat meggyőzni arról, hogy tudok uralkodni magamon, de a lelkem legmélyén pontosan tudom az ellenkezőjét.
▲music:XX▲Words:XX▲Note: Bocsi, hogy rövid lett, a kövit igyekszem hosszabbra & jobbra írni. :3 ▲
Mióta lettem én vámpír szakértő? Mióta gondolom azt, hogy tudom miként jár az agyuk a vámpíroknak vagy a különböző vérek milyen hatással vannak rájuk? Talán akkor, amikor Dolores ellen hadjáratot indítottam, de őszintén szólva magam sem tudom. Minden egyes apró rezzenésére figyel, hiszen nem szeretnék egyik pillanatról a másikra arra eszmélni, hogy egy vámpír rácuppant a nyakamra és úgy ízleli meg a véremet. Még magam sem tudom, hogy miként fogom megoldani azt, hogy esetleg adjak a véremből, de elnézve Chloet-t az szóba se jöhet, hogy ő sértse fel a bőrömet valahol és úgy igyon, mert lehet nem akar bántani, de még talán ő maga se biztos abban, hogy képe lenne leállni és nem megölni. Így szerintem valami másik verziót kell keresnünk. Akkor jól gondoltam. Nem vagyok nagy vámpír szakértő, de egy-két dolgot azért tudok rólatok, hiszen azért mégis csak veszélyben vagyok a véremnek köszönhetően. - mondom neki barátságosan, majd amikor észreveszem, hogy újra a nyakamra téved a tekintete, akkor még jobban megigazítom a kabátomat, hiszen nem akarom őt se csábítani, de persze a szél se kedvez teljes mértékben, hiszen valamennyire pont arra viszi édes illatomat. Szóval van egy boszorkány barátnője vagyis olyan, aki még pluszban vámpír is valamennyire. Ez egyre érdekesebb. - Ha ő képes volt visszahozni az emberségedet, akkor nem lenne képes segíteni abban, hogy anélkül tudj inni az emberektől, hogy igazán bántanád őket? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen visszahozni valakit az érelemmentes világból eléggé nagy dolog. Nem hiszem, hogy a másik dolog sokkal nehezebb lenne, de őszintén szólva fogalmam sincsen. - Miért nem vele vagy most? Mit csinálsz itt? - kérdeztem tőle kíváncsian és barátságosan, hiszen valamennyire saját magát sodorta azzal veszélybe, hogy egy emberekkel teli parkba tévedt. Illetve nem adott okot arra, hogy barátságtalan legyek vele. Segíteni szeretnék neki, de azt már meg nem tudnám mondani, hogy miért.
- Ahogy mondod. A tasakos vér teljesen más, mintha vénásan innám egy emberből. Meglehet élni rajta, de nem csillapítja teljesen a szomjamat. - mondom neki, miközben elmosolyodok. Hogy min? Azt én sem tudom, talán ezen az egész helyzeten. nem tudok semmit sem erről a lányról, még is elmeséltem neki olyan dolgokat amiket másoknak nem. Talán azért, hogy bízzon bennem, és adjon a véréből. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyok a vérére. Az összes erőmre szükségem van ahhoz, hogy arra tudjak koncentrálni, hogy uraljam a vágyamat, hogy oda menjek hozzá, s a nyakába mélyesszem a fogamat. Másra sem vágyok, csak arra, hogy érezzem vérének édes ízét. Azt mondtam neki, hogy nem akarom bántani, ez igaz is, csak nem hiszem, hogy letudnék állni, hacsak nem tud valahogy leállítani. - Van egy ember, akarom mondani vámpírboszi, aki azt hiszem a barátnőm. Ő érte azt el, hogy újra tudjak érezni. Segít nekem, hogy újra a régi önmagam legyek, csak hát ez nem olyan egyszerű. Főleg, hogy rengeteg ideig olyan életet éltem, amilyent. - mondom, majd hátradőlök a padon és úgy nézek Diamondra. Próbálok nem a nyakára nézni, csak elég nehéz.
Egyszer már megpróbáltam valakinek elmagyarázni azt, hogy miért is akart megölni az egyik vámpír annyira, de soha se sikerült teljes mértékben. Gondolj arra, hogy van egy kedvenc süteményed, amiért bármit képes lennél félbehagyni, mert annyira szereted. Nos, számukra valami ilyesmi lehet a tündérek vére, mert őket ez mindennél jobban csalogatja. Azon se lepődnék meg, ha egy közelben csavargó vámpír is ide találna, mert a vérünk illata eléggé erős, meg ilyen szélben elég messzire eljuthat annak az illata. Kicsit összébb húztam a kabátomat magamon, de közben végig a lányt figyeltem. Néztem ahogyan leül az egyik padra, mire én neki dőltem a közelemben lévő fának. Amennyire eleinte el akartam menni, most annyira szerettem volna maradni. Talán egy pillanatra még meg is sajnáltam őt. Csendesen hallgatom őt és nem mozdulok, mert biztosan nehezére esik beszélni róla. Nem ismer, de mégis bízik bennem. Fura egy vámpír, de talán ez teszi őt különlegessé a szememben. De gondolom a tasakos vér nem csillapítja úgy a szomjadat, mint korábban az ember vér tette. Nem tudom, hogy miért kapcsoltál ki, de őszintén szólva nincs is közöm hozzá, de egy dolgot megtanultam már az életben, hogy senki se tud megfosztani minket az igazi valónktól, attól akik valójában vagyunk. - mondom neki komolyan, de barátságosan, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Miért nem kérsz meg egy barátot, hogy segítsen neked? Egy olyan személyt, aki képes lenne megakadályozni egy tragédiát, de visszaadni a saját magadba vetett hitedet? - kérdeztem tőle kíváncsian. Lehet, hogy vámpír, de a vámpírok se minden esetben magányosak. Lehetnek barátaik, társaik, esetleg párjuk. Nem is értem, hogy miért nem kért eddig segítséget valakitől.
Nem tudok neki mit mondani arra, hogy nem vagyok biztos magamban. Az igazat megszólva tényleg nem vagyok biztos magamban. Nem tudom, hogy letudnék-e állni, ha lenne alkalmam megkóstolni becses vérének ízét. Életemben nem éreztem akkora késztetést arra, hogy belemélyesszem valaki nyakába a fogaimat, mint most. Viszont tényleg nem akarom bántani. Le akarom zárni magamban azt a korszakomat, ahol nem számított senki és semmi, nem akarok többé gyilkolni. - Nem ismerlek, de ha az kell, hogy bízzál bennem akkor elmesélek mindent. - felelem immáron nyugodtabb hangnemben. Minél többet vagyok a közelében, annál jobban eltudom viselni a csábítást. Körbe nézek és leülök az egyik padra ami kicsit közelebb van a lányhoz, de eszem ágában sincs oda menni hozzá, szimplán csak leülök a padra. - Nem tudom mennyit tudsz a vámpírokról, őszintén szólva nem is nagyon érdekel. - mondom miközben felnézek rá. - Amióta vissza kapcsoltam az érzéseimet tasakos véren élek, nem iszom vénából, mert attól félek, hogy nem tudnék leállni. Nem akarok több ártatlant bántani, mert a lelkiismeret így is felemészt belülről. - mondom miközben végig mutatok magamon. - Mielőtt az érzéseimet kikapcsoltam volna, tudtam uralkodni a szomjamon. Emberből ittam és letudtam állni, mielőtt komolyabb kárt tettem volna benne. Csak nem tudom, hogy ez mennyire maradt meg bennem. - mondom őszintén.
Féltem-e a tőle? Igen, de nem annyira, mint illett volna. Aki egyszer már megússza ezt a dolgot,az többé már nem fél úgy, ahogyan természetes lenne. Én többször megúsztam már a vámpír támadást, így nem is értem, hogy mitől tartok. Ő csak egy ártatlannak tűnő vámpír, s ezt itt a bökkenő, hogy ez az ártatlan nézés engem nem tud megtéveszteni. Többé bár nem dőlök be olyan könnyedén az embereknek, mert mindenkinek van valami hátsó szándéka. Nekem is van, még pedig az, hogy életben maradjak, így szép, hogy a lehető legkedvesebb énemet veszem elő. Bár ez számomra nem olyan nagy újdonság, hiszen én alapvetően is az vagyok. Egyszerűen csak nem bízom meg másokban, olyan könnyen, mint a legtöbben. Elég volt egyszer megégetni magamat, többször már nem szeretném. Elmosolyodom, amikor meglátom a meglepődött arcát. Vámpír, de még mindig rá tud csodálkozni a világra. Ez eléggé érdekes és szokatlan. Ha egy sima halandónak mondtam volna, akkor megértem, hogy így néz rá, de ő se egyszerű ember, így miért olyan meglepő, hogy a tündérek se a képzelet szüleményei?! Nem értem, de ez van. Kicsit még inkább megnyugszom, amikor hátrálni kezd, majd elmosolyodom a következő mondatán. Ennyire nem vagy biztos a dolgodban, hogy inkább még egyszer meg akarsz erősíteni afelől, hogy nem bántasz?! Woow, szóval falukat irtottál ki, de úgy gondolod, hogy normál állapotban nem bántanál senkit se? Ez nekem picit hihetetlenül hangzik. - mondom neki kicsit hitetlenkedve, mert azért tényleg elég megdöbbentő hallani azt, amit mond. Talán a romlottság az összes vámpírra jellemző, ahogyan a tündérekre meg az, hogy jók és kedvesek. - Igen, tényleg adok a véremből, ha úgy ítélem meg, hogy megérdemled. - mondom neki egy kisebb mosoly keretében, majd egy kósza tincset a fülem mögé tűrök. -Miért kellene bíznom benned, Chloe? - kérdeztem tőle kíváncsian, miközben a távolságot továbbra is fenntartom.
Fél tőlem, ez csak természetes. Persze, hogy fél, hisz nem ismer, szimplán csak annyit tud, hogy vámpír vagyok. Azt nem tudja, hogy több évtizedekig ripper voltam, nem tudja, hogy több városnyi embert mészároltam le kegyetlenül. Semmit sem tud rólam. Mikor látom, hogy hátralép annyi lépést, amennyit én előre léptem, úgy döntöttem, hogy inkább én is hátra lépek egy lépést. Nem eshetek vissza, muszáj uralkodnom magamon, még úgy is, hogy a közelében ez nehezen megy. - Ne aggódj, nem akarlak bántani. - mondom halkan, higgadt hangnemben. Figyelek a magyarázatára, hogy még is miért vonz ennyire a vére. Tündér... Életemben nem hallottam még tündérekről, azt hittem, hogy csak a mesékben léteznek. Mondjuk most komolyan, ezen meg kell lepődnöm? Vámpírok, hibridek, boszorkányok, és egyéb lények élnek a földön, és én még képes vagyok meglepődni? Jó, mondjuk nem mindennapi ez a dolog. Sosem találkoztam tündérrel, épp ezért olyan furcsa, hogy ennyire inni akarok a véréből. Mintha csak a gondolataimban olvasna, hisz azt mondja, hogy ad a véréből. Mennyi meglepetést fog tartogatni számomra még ez a lány? - Régen kikapcsolt érzésekkel éltem, hideg vérrel gyilkoltam. Immáron nem olyan vagyok, ahogy mondtam nem akarlak bántani. - mondom neki higgadtan, még mindig ugyan olyan távolságban tőle.
Emlékszem olyan emberre, akit megigéztek és olyan fura volt a tekintete? Szerintem ez a lány is pontosan ilyen volt, de őt az én vérem babonázta meg. Soha nem jöttem még arra rá, hogy melyik a jobb esett az, amikor tudatlan a vámpír vagy amikor pontosan tudja, hogy miért akar annyira rám cuppanni és megízlelni a véremet. Egyik se jó dolog, kivétel akkor, ha sikerül megakadályoznom azt, hogy jó pár liter véremtől megfosszanak. Illetve elnézve a a szőke teremtést, abban se vagyok biztos, hogy képes lenne leállni még azelőtt, hogy minden csepp véremtől megfosztott. Eme gondolatnak köszönhetően még a hideg is kiráz, mert nem akarok meghalni. Eddig is sikerült mindent túlélnem, így most is minden rendben lesz. Legalábbis próbáltam nyugtatgatni magamat, mert ha ideges leszek, akkor azzal csak fokozni fogom a vérem áramlását az ereimben vagy esetleg a szívem gyorsabban fog verni, az meg senkinek se lesz jó. Amikor közelebb lép hozzám, akkor én teszek két lépést hátra, mert az ahogyan beszél és ahogyan viselkedik nem túlzottan reményekkel kecsegető. Lassan veszem a levegőt, majd az ökölbe szorult kezemet is szép lassan kinyitom és óvatosan körbe pillantok. Tényleg nem tudod, hogy miért csábít a vérem? - kérdezem tőle kíváncsian, de hamar rájövök arra, hogy ez eléggé ostoba kérdés volt. Bár, azt nézve, hogy ő vámpír, így talán mégse annyira, hiszen a vámpírok szeretnek játszani. - Tündér vagyok. Számotokra az én vérem sokkal édesebb, mint bárki másé, de nem hiszem, hogy ezért megszeretnél engem ölni. Talán ha kicsit visszaveszel ebből az ijesztő viselkedésből, akkor adok neked a véremből, hogy megízleld, de csak akkor, ha nem fogsz bántani. - mondom neki komolyan és közben a tekintetemmel nem eresztem el őt. Lehet ostobaság, amit csinálok, de még mindig jobb önként adni belőle, mint pár perccel később kívülről szemlélni a halott testemet. Molly, biztosan kicsinálna, ha most meghalnék, hiszen nem azért vesződött velem ennyi időn keresztül.
Egyszerűen fogalmam sincs arról, hogy miért vonz ennyire ennek a lánynak a vére. Még is mitől olyan más, mint az összes többi? Mi olyan különleges benne? Hisz csak egy ember. Csak egy ember... Ember... Mi van ha nem is ember, hanem valami más lény? Annyi emberi vért ittam, hogy ez tuti nem átlagos ember. Vámpír nem lehet, ezt halál biztosan tudom. Vérfarkas sem lehet, ismerek jó pár vérfarkast és azoknak nem érzem ilyen csábítónak a vérüket. Hibrid sem lehet, hisz ott van például Hayley, az ő vére nem vonzott. Mondjuk nála benne volt az is a pakliban, hogy még meg sem fordult a fejemben az, hogy bántsam őt. Nah, de vissza térve Diamondra, mi lehet ő? Nem hiszem, hogy boszorkány lenne. Viszont ha nem az, akkor mi? Milyen lények léteznek még, amikről nem tudok? Milyen lény lehet ő, hogy ennyire csábít magához csupán csak a vére gondolata is? Lelki szemeim előtt látom, ahogy belemélyesztem a fogamat törékeny nyakába. Szinte érzem ahogy édes vére folyik le a torkomon. Mikor meghallom a lány hangját, nyelek egyet és próbálom elfelejteni előbbi gondolataimat. - Eltaláltad, vámpír vagyok. - mondom még mindig ugyan olyan hangnemben, mint ahogy bemutatkoztam, s közelebb lépek felé pár lépést. - Te mi vagy? Miért csábít ennyire a véred? - kérdezem előtte állva, és belenézek szemeibe.
Pechemre vagy szerencsémre már felismerem a vámpírokat. Lehet nem olyan jó a szaglásom, mint nekik, de attól függetlenül felismerem őket. Számukra az én vérem teljesen másabb, mint egy átlagos emberé. Nem csak azokat csábítja, akik tudják, hogy milyen hatással lehet rájuk egy-egy csepp vérem, hanem az egész vérszívófajt. Nem is értem, hogy miért kellett tündérnek születnem, hiszen akkor legalább egy fokkal normálisabb életem lehetne. Nem kellene azon aggódnom, hogy esetleg egy vámpír követ engem esténként az alig kivilágított utcákon vagy esetleg csak egy részeg tévedt arra. Néha már kezdem úgy érezni magamat, hogy túlzottan paranoiás vagyok, de nem tehetek erről. Van egy múltam, amit nem tudok egyik pillanatról a másikra elfelejteni, illetve nem is akarom elfelejteni. Molly-nak se hagytam, hogy kitörölje az emlékeim közül azt a helyet, mert bosszút akarok állni, de előtte még meg akarom tudni, hogy mi történt Noah-val és Agnes-el. Figyelem a lányt és egyáltalán nem tetszik nekem az, ahogyan a nyakamat méregeti. Zavaromban még egy pillanatra oda is kapok, mintha csak azt akarnám megnézni, hogy nem esett-e még baja eme becses testrészemnek. Sietve összefonom magamat előtt a kezemet, majd amikor meghallom a nevét, akkor egy kisebb mosoly kúszik az arcomra. Legalább nem rontott nekem. Minél tovább figyelem őt, annál inkább kezdem úgy gondolni, hogy ő pontosan annyira zavarban van, mint én. Mintha nem tudná azt, hogy miért vonzza ennyire a vérem, ahogyan én nem értem, hogy miért kezdtem beszélgetésbe vele, mert meg is próbálhattam volna elfutni, vagy csak egyszerűen eltűnni a tömegben. Örülök, hogy találkoztunk. - mondom neki kedvesen, majd egy kisebb nevetés keretében újra megszólalok. - Ha ennyire nézni fogod a nyakamat, akkor azt fogom hinni, hogy esetleg bántani szeretnél. - miközben beszélek hozzá nem eresztem el a tekintetemmel, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Vámpír vagy, ha nem tévedek. - mondom neki komolyan, de még magam sem vagyok ebben biztos. Én is tévedhetek, de általában a vámpírok szoktak ennyire bámulni engem és nem a szemem miatt vagy a mosolyom miatt. Egyszerűen a vérem miatt.
Las Vegas, Chicago, Párizs, Tokió. Csak pár város ahol az elmúlt évtizedben voltam. Öltem, hidegvérrel gyilkoltam meg bárkit aki a szemem elé került. Nem érdekelt semmi, és senki. Nem éreztem megbánást, vagy sajnálatot. Élveztem azt, hogy vért ontok, mára viszont teljesen kivagyok készülve. Most már, hogy vannak érzéseim mindent megbántam. Nekem anno az volt a könnyebb, hogy lemondjak arról a csöppnyi kis dologról ami még emlékeztetett az emberi életemre. Nem voltam hajlandó elviselni a fájdalmat, és feldolgozni. Én inkább azt választottam, hogy nem érzek semmit és kitudja milyen következményei lesznek majd egyszer, ha vissza kapcsolok. Hát most itt vannak ezek a bizonyos következmények. Mai napig nem sikerült feldolgoznom a sok kiontott életet amit én tettem. Viszont a legrosszabb az amikor Hayley babájának akartam ártani. Sosem tudnék ártani egy gyermeknek, akkor, és ott, még is megtettem volna. Egyszerűen gyűlölöm magamat e miatt. Épp ezért nem is bírtam tovább ott lenni New Orleansban és tovább utaztam. Hogy hova? Legyen Seattle, ott még nem voltam. Azt mondják jó város, hát akkor nézzük meg. Az is lehet, hogy ott új életet kezdhetek, elfelejthetem mindazt amit tettem, talán még új barátokra is szert tehetek, kitudja. Ilyen gondolatok járnak a fejemben miközben a parkban sétálok. Jól esik a lágy szellő, ahogy hűvös levegőt fúj az arcomba. Így is segít kiszellőztetni a fejemet. Vagy is ezt hittem, amíg valami különöset meg nem érzek. Az illat felé megyek, s egy lányt pillantok meg. A vére illata teljesen más... Halálosan csábít magához. Hallom ahogy csörgedezik az ereiben az az ellenállhatatlan finom vér. Nem ember, ezt már tudom. Az emberi vér az nem ilyen, ez... Ez teljesen más, mint amilyeneket megismertem eddig. Nézem ahogy közelebb lép hozzám, én pedig teljesen megbabonázva állok ott, s a nyakát nézem. Életemben nem éreztem ilyen csábítónak még a vér illatát. - Chloe vagyok. - felelem kurtán.
Reménykedtem abban, hogy a sok őrület és a sok rossz után végre újra helyrerázódik az életem, de azt hiszem tévedtem. Talán rossz csillagzat alatt születtem és amiatt történik velem ennyi baj. Őszintén szólva magam sem tudom, egyszerűen csak nem értem a dolgokat, ahogyan azt, se hogy miért kell mindig bajba keverednem. Értem én, hogy tündér vagyok és vonzom a vámpírokat úgy, ahogyan a legyeket a légpapír, de akkor is ez már túlzás. Muszáj volt kiszabadulnom abból a városból és picit pihennem. El akartam felejteni azt a sok rosszat, ami a múltamban történt. Kicsit lazítani szerettem volna, hiszen egy napra mindenkinek jár a pihenő. Reggel gyorsan firkantottam egy cetlire egy üzenetet és otthagytam Molly-nak az asztalom. Nem szeretem, ha aggódik miattam, hiszen még a végén miattam fog elkezdeni ráncosodni, vagy esetleg öregedni. De ha egyszerűen eltűnnék, akkor is biztosan hamar rám találna, hiszen mégis csak boszorkány. Sok mindenre megtanított ő is, annak ellenére, hogy két különböző fajba tartozunk és sok mindent köszönhetek neki. Nem tudnám megmondani, hogy miért pont Seattle-be jöttem, de úgy éreztem ez tökéletes hely lesz kicsit kikapcsolódni és nem is tévedtem akkorát. Lassan sétáltam a városban, minden házat megfigyeltem, ahogyan a boltokat és embereket is. Kíváncsi voltam arra, hogy itt miként viselkednek és élnek az emberek. De nem sok különbséget fedeztem fel itt, de mégis valahogyan barátságosabb volt ez a hely. Talán ide kellene költöznöm, itt befejezni az egyetemet és végre elkezdeni a saját életemet, de akárhányszor ez a gondolat szökik a fejembe görcsbe rándul a gyomrom, mert annak ellenére, hogy Molly örökké élhet és én nem, egyszerűen nem tudom magára hagyni. Miközben a gondolatimba merülve haladtam egyik utcáról a másikra, hamarosan egy parkban találtam magamat. Elmosolyodtam, amikor megéreztem a nap gyengéd simogatását és hamarosan le is heveredtem az egyik szabad részen és egy pillanatra tényleg sikerült mindent elfelejteni, de hamarosan sötét felhők zavarták meg az idilli állapotot. Lassabban kaptam össze magamat, mint a többiek és szerencsétlenségemre pontosan egy olyan személlyel találtam magamat szemben, akihez semmi kedvem nem volt. Nem a lánnyal volt a baj, hanem azzal ahogyan méreget és azzal, hogy melyik fajba tartozott. Egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat. Ugye, most nem az a rész, hogy a nyilvánosság előtt a torkomnak fogsz esni. Nem tűnsz olyannak, mint aki tényleg bántani szeretne valakit. - mondom neki reménykedve és kedvesen, majd teszek elé egy lépést, de még mindig fenntartom a kellőtávolságot. - Diamond vagyok, te pedig? - kérdeztem tőle sietve, mert reménykedek abban, hogy így képes leszek elterelni a gondolatait a vérem csábító illatáról. Semmi kedvem harcba kezdeni, hiszen tényleg ártatlannak tűnik a lány. Soha nem voltam az ilyenekben jó, de hátha most beválik.
Kezdőlap
×× Szószám: jó kérdés ×× 
