Szokásos, szinte a már kezemhez ragasztott termoszommal sétáltam át a campuson, de az eddigiektől eltérően most nem siettem. Nehéz volt visszaemlékezni olyan napra az egyetemen eltöltött idő alatt, amelyiken nem rohantam volna még akkor is, amikor nem kellett volna. Döcögősen bírtam a semmittevést, valahol mindig megfordultam remélve, hogy csinálhatok valamit. Bármit. Szerettem érezni, hogy fontos vagyok és most, hogy egy ideje semmit sem hallottam Maxfield professzor felől és szinte minden eltűnt a pincéből, ami a dolgunk végzéséhez lett volna szükséges, kezdtem kétségbe esni. új iskola utáni programokat keresni rosszabb volt, mint gondoltam volna, főleg, hogy az eddigi nem csupán hobbi volt. Néhány feljegyzést magammal vittem, azokat is, amikhez eddig nem férhettem hozzá… csak két hullámcsat választott el a nyitott zártól, jó, hogy használtam őket. Ha minden igaz, az eddigi mentoromnak nem fog hiányozni tekintve, hogy színét sem lehet látni, elérni pedig képtelenség. A gondolataimat inkább a hosszú hétvége irányába tereltem, hazautazni felüdülés lesz. Az anyám tegnap este közölte, hogy meglepetéspartit szervez apám születésnapjára, aki tényleg meg fog lepődni, mert nem csak nem szerette az ilyen bulikat, hanem külön megkérte anyámat, hogy idén hanyagolja az össznépi gyűlést, bár nem is tudom, mit várt… anyám amiatt is szívesen partit adna, hogy lehullott az első hópehely. Nem volt ezzel semmi baj, jó, hogy nem gyepesedett be és a kompenzációk ezen módját választotta.
Éppen Crystal-hoz tartottam, hogy meginvitáljam magunkhoz a hétvégére. Nem egyszer kiveséztük már, hogy mennyire imádjuk New York-ot mindketten és míg én ott nőttem fel és ismerem az összes zegzugát, addig őneki még lett volna mit megmutatni. És az sem volt elhanyagolható, hogy szívesen töltöttem volna pár napot az újdonsült barátnőmmel kikapcsolódásként, akinek kibeszélhetném magam a közelmúltban történt találkozásomat illetően azzal a rejtélyes idegennel, aki azt is elérte, hogy meglógjak az anatómia órámról. Még mindig nem tértem napirendre a dolog felett.
A kelleténél kissé lendületesebben fordultam be az egyik sarkon, ennek köszönhetően megtorpantam, mivel természetesen szembejöttek velem, de a megállásom sem tudtam megakadályozni az ütközést. Az éppen nyitott tetejű termoszom libbent a kezemben, későn kaptam el, így a kávém egy része a letarolásom áldozatává vált fiúra borult.
- Jaj, nagyon sajnálom. – Kezdtem el mentegetőzni, miután tettem arról, hogy lehetőleg ne az összes fekete folyadék a srácon landoljon, gyorsan lezártam a termoszt és elhúztam a számat, majd elé kaptam a kezem. – Ne haragudj, nem figyeltem és úgy látszik, túl ügyetlen vagyok ahhoz, hogy bevegyek egy kanyart. – Kínos mosoly ült ki az arcomra. Komolyan ennyire szerencsétlen lennék?

Elnevettem magam. Igazán nem hiányzott, hogy a mai fejmosásadagomat egy véletlen miatt kapjam meg, de felkészültem a legrosszabbra tekintve, hogy a mai emberekből mindig kitelik, az is, hogy leordítsák a fejemet egy baleset miatt. Ám a srác egyáltalán nem tűnt mérgesnek, én viszont elhúztam a számat, hiszen egyáltalán nem állt szándékomban őt megégetni a kávéval, sőt, leönteni sem. Semmi baj, már csak ezt a napot kell kibírnom és hétvége… minden rendben lesz.
- Azért szabadkoztam jó előre, mert féltem, hogy olyasvalakivel sikerült összetalálkoznom, akit te is lefestettél. Meg amúgy is az aggódós típusba tartozom, főleg, ha az én hibámból történtek a dolgok, a flegma vállrándítás nem az én stílusom. – Néztem rá mosolyogva, megenyhült tekintettel, amiből eltűnt a kétségbeesés és leráztam a termoszomra kilöttyenő kávét a műanyag tartóról. Fellélegezve láttam, hogy kezet nyújt nekem, amit rögtön el is fogadtam.
- Kiara vagyok. Örülök, hogy összefutottunk, még ha így is kellett találkoznunk. – Mutatkoztam be. – Nekem nem lett semmi bajom, sokkal inkább érted aggódtam, nehogy megégessen a kávé… remélem nem történt semmi azon kívül, hogy foltos lett miattam a felsőd. – Tudván, hogy nem haragszik kissé kellemesebb beszélgetőpartnerré és jelenséggé váltam, nálam ez volt a megszokott: addig, amíg nem tudtam hogyan álljak a másik személyhez inkább igyekeztem kissé távolságtartó maradni akkor is, ha első ránézésre közvetlennek tűntem. Elvégre elmarni magam mellől az embereket nem lett volna jó stratégia az életre nézve, főleg, hogy igencsak szerettem a jó társaságot. Ha valakire direkt borítanám rá az innivalómat, azt megérezné az illető.- Igyekezni fogok a jövőben, de láthatod, úgy látszik, ez az egyik az ügyetlen napjaim közül. - Megvontam a vállamat, ám ezt sem fellengzősen, nemtörődöm módra tettem, sokkal inkább a szituáció végső feloldásához illő lazasággal. Jobban belegondolva, eddig még senkinek se borítottam semmit az arcába akkor sem, ha megérdemelte volna. Mindig visszafogtam magam, pedig néha eléggé nehéz volt.
- Mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak valamire? Kávét nem biztos, hogy kívánsz ezután, de akár azt is felkínálhatom. - Mosolyogtam továbbra is. Szimpatikus volt.

Ebédelni indultam, mert vége volt az órámnak, ami az egyike volt azoknak, amelyek tényleg érdekesek voltak. Soha nem gondoltam volna, hogy természettudomány tanulására fogom adni a fejem, hiszen nem ez volt az álmom és a tervem kiskorom óta... mégis így alakult és azért nem bántam, mert így talán közelebb kerülhetek a Chantele-el közös végcélomhoz, ami a természetfeletti kórság meggyógyításáról szólt. Nem is létezne számomra ettől nagyobb ajándék, de jelenleg még nagyon messze lebegett ez a célszalag... egyszer remélem, elérjük. Én minden tőlem telhetőt megpróbáltam megtenni az ügy érdekében. Míg Chantele otthon győzködte az engedélyekért és a támogatásokért a tanácsot, addig én az elméleti háttért bővítettem.
Elgondolkodtam azon, hogy meginvitálom Bryan-t, töltse velem az ebédszünetet, de nem akartam ráakaszkodni. Ismertem már őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, szokása volt ilyenkor behozni az esetleges lemaradásait és ami azt illeti nekem is lett volna dolgom bőven, nem az lett volna a normális, hogy viszonylagos nyugodtsággal eszegessek, de úgy döntöttem, megérdemlem ezt a fél órát. Legfeljebb kicsit kitolom az estémet és majd a sötétben görnyedek az íróasztal fölött a jegyzetkészítéssel bajlódva. Még az idő is túl szép volt ahhoz, hogy az épületem belülről szemléljem, pedig régen nem figyeltem már az időjárás gyönyörűségére... és most sem sokáig tehettem, alig tettem pár lépést, szinte ledermedtem. Egy ismerős arcot láttam felém sétálni, olyasvalakiét, akiért ezer közül is felismerném és nem a napon szebbé varázsolására született. Mit csinál ő itt? Bryan azt mondta, fogalma sincs arról, hogy itt vagyok... de ahogy közelebb jött az arcán szinte láttam, hogy igenis az ölési ösztön dolgozik benne. Az a tekintet... pár másodpercre kihagyott a szívem. Bevallom, megijedtem tőle. Nagyon kellett nyelnem, hogy egyáltalán emberi arckifejezést erőltessek az arcomra. Ebből az egyébként első benyomásra kedves és élettel teli nőből én váltottam ki ezt a jeges tekintetet? Bár miért is csodálkozom? Minden bizonnyal engem okol a válásáért.
- A számból vette ki a szót. - Csupán ennyit tudtam mondani. Azt sem tudtam, hogyan szólítsam meg. A Mrs. Foster idejétmúltnak tűnt, az Irina-t pedig inkább hanyagoltam volna, nehogy első lendületből fel is pofozzon. - Mit keres maga itt? - Kérdeztem rá egyenesen. Csak nehogy itt tanítson, csak nehogy itt tanítson...

Olyasfajta szorítást éreztem a mellkasomban, mint már régen nem. Körülbelül pár napja, de ez nekem még réginek számítottak, hiszen míg pár hónapja állandóan rosszul voltam, mostanára kezdtem visszatalálni a viszonylag normális kerékvágásba. Ehhez nem lett volna szükségem Irinára... az a tekintet, amivel vizslatott az inkvizíciót juttatta eszembe, csupán egy burkoltabb és okosabb formában. A szavai pedig hátba ütöttek, ugyanakkor kellőképpen igazak voltak. Nem akartam az orrára kötni, hogy először én sem értettem, Bryan miért jött utánam, nem igazán akartam elhinni, hogy tényleg én vagyok az ittlétének az oka, de... azt hiszem kezdtem megérteni, Bryan miért hidegült el a nejétől. Ha rá is ugyanígy nézett és ilyen hangsúllyal beszélt vele, csoda, hogy nem három perc után szaladt ki a házasságából.
- Igazán elmés megjegyzés, köszönöm. - Mély levegőt vettem, ám így is csak az orrom alatt sikerült motyognom. Nem szerettem volna semmilyen konfliktust vele, viszont tisztában voltam azzal, hogy kettőnk között nem lehet más, csakis... harag? Sértődöttség? Hirtelen nem is tudtam, hová tegyem a helyzetet.
- Itt fog tanítani? - Jézusom, nekem végem. Akár ebben a pillanatban csomagolni kezdhettem volna, ha kiszabadulok ebből a beszélgetésnek gúnyolt piszkálódásból, akkor fel is hívom Chantele-t, hogy be ne szervezzen valakit a szobámba, mert hazamegyek... ha ez a nő biokémiát fog tanítani, ennek a még el nem kezdődött karrieremnek is lőttek. Kettőből két Foster tanított eddig, egyiknél sem sikerült diplomát szereznem.
- Micsoda jó hír. - Kényszeredett mosolyt varázsoltam az arcomra és úgy döntöttem, megpróbálom nem kimutatni a döbbenetemet. Legalább addig legyen bennem egy kis tartás, míg itt állok előtte, különben darabokra fog szedni. - Én pedig itt tanulok, de gondolom erre már rájött. Biokémia alapszak, úgyhogy sok időt fogunk együtt eltölteni. - Megkerestem a tekintetét, ami túlságosan is ijesztő volt. Jeges és a gonosz egyik fajtájából való. Még hogy szívből féltett... biztosan emiatt hívta mindig akkor Bryan-t, amikor a férfinak az én védelmemmel kellett foglalkoznia. - Már nem kell aggódnia értem, jól vagyok. Szerencsére a férje volt olyan kedves, hogy addig ment, míg ki nem hozott a rácsok mögül. Azóta is hálás vagyok neki a szívességért, de most, hogy tudom, valószínűleg a maga imái is segítették a szabadulásomat, engedje meg, hogy magának is megköszönjem. - Majdnem elhánytam magam. Ez a stílus nem én voltam, de valami nem engedte, hogy hagyjam neki a lekezelő bánásmódot.

Felötlött bennem a kérdés, egyáltalán mi értelme volt annak, hogy megálltunk? Mind a ketten továbbsétálhattunk volna anélkül, hogy egy szót is szólunk a másikhoz, mi mégis úgy döntöttünk, hogy szemtől szembe kerülünk egymással. Semmi kedvem nem volt ehhez a helyzethez, sőt, soha nem is akartam egy vele való találkozásba belekeveredni. Látszott rajta, hogy engem hibáztatott a történtekért és nem volt szükségem arra, hogy ismét feléledjen bennem annak a lehetősége, hogy tényleg én voltam az utolsó szög a Bryan-el kötött házasságának koporsójába. Rosszul voltam magamtól, amikor az kúszott a fejembe, hogy a Bryan-el való megismerkedésem egy családot tett tönkre… ezért tartottam én annak idején a számat és próbáltam elhessegetni azokat az érzéseimet, amiket a volt tanárom iránt tápláltam. Főleg, hogy a lehetősége sem merült fel bennem annak, hogy kölcsönösségről is beszélhetünk az esetünkben. Ostoba libának éreztem magam, akárhányszor arra ácsingóztam, hogy egyáltalán Bryan közelében lehessek.
- Véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy hasonlítanak a módszereik. Ne vegye sértésnek, de magáról távolról süt, hogy kicsit kegyetlenebb. – Halvány, kényszeredett mosoly csúszott az ajkaimra, amely le is hervadt onnan, mindössze a szavaimat próbáltam nyomatékosítani vele. Utáltam, amiért így viselkedtem, de nem akartam hagyni magam és engedni, hogy Irina nyeregben érezze magát vagy egyáltalán azt higgye, hogy velem bármit megtehet majd a jövőben csak azért, mert az utjaink keresztezni fogják egymást. Arról nem is beszélve, hogy volt egy olyan érzésem, az is bökte a csőrét, hogy jelenleg nem egy cellában tengettem a mindennapjaimat, hanem Bryan tett róla, hogy szabad legyek. Valószínűleg könnyebb dolga lett volna, ha engem elítélnek.
- Szóval maga nem hitt abban, hogy ártatlan vagyok? Nem lep meg, a legtöbb ember számára nyilvánvaló volt, hogy egy hidegvérű gyilkos vagyok, akinek pusztulnia kell. – Szinte már magam sem emlékeztem, hogy fajultak el annyira a dolgok, hogy én kerültem a vádlottak padjára. Az az időszak felettébb zavaros volt, összefolytak az emlékek, nagyon nehezen hámoztam ki belőlük egy éles képet, de arra tökéletesen emlékeztem, hogy Bryan akkor sem mozdult mellőlem, amikor én magam mondtam neki, hogy hagyjon békén és felejtse el az ügyemet. Nem akartam, hogy belekeveredjen abba, amit még én sem tudtam nevén nevezni.
- Nézze… - Az ajkaimba haraptam, amikor meghallottam a rosszindulatú hozzászólását arról, vajon miért is segített nekem Bryan. Nem annak volt itt az ideje, hogy támadjak, jelenleg sokkal inkább szerettem volna megvédeni magam. – Brüsszelben én csak Bryan diákja voltam, semmi több. Semmi közöm nem volt ahhoz, ami kettejük között történt, nem vettem rá semmire. Tőle kellene megkérdeznie, hogy mit miért csinált és csinál, nem tőlem. – Jelentettem ki belemarkolva a táskám szíjába. Mégis mi mást mondhattam volna neki, amitől ne kaparná ki azonnal a szemem?

Kezdtem leengedni. Hajlamos voltam a legpitiánerebb ügyekből is hatalmasakat csinálni, sajnos ez hozzátartozott a személyiségemhez. Dolgoztam rajta, de nem valami nagy sikerrel. Azt viszont nagyon meglepett, hogy közelebb lépett és átölelt, főleg, hogy ez a gesztus némiképp megnyugtatott. Az idejét sem tudtam, mikor öleltem meg valakit és ez a srác túlságosan kedves volt ahhoz, hogy ferde szemmel nézzek rá vagy furának tituláljam azért, mert ezt csinálta. Sőt, örültem neki. Miért nem futottunk eddig össze? Kellenének a hozzá hasonló üde színfoltok az életembe.
- Te mindig mindenkivel ennyire édes vagy? Vagy csak engem és csakis most tisztelsz meg vele? – Kérdeztem mosolyogva, miután elengedtük egymást. Abban már most biztos voltam, hogy kevés hozzá hasonló ember járkált ezen a kampuszon, vagyis engem eddig nagyjából elkerültek. Persze azt nem mondhattam, hogy nem voltak barátaim, hiszen szerettem társaságba járni, ismerkedni, a szobatársaimmal és csoporttársaimmal nagyon jól kijöttünk, tehát nem voltam egy zárkózott típus, aki akkor sem lelhetne ismerősökre, ha azok bemásztak volna az ablakán. – A mentegetőzések embere vagyok, ha valamit elrontok vagy nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, akkor képes vagyok bepánikolni. – Adtam magyarázatot a folyamatos bocsánatkérésemre, de igazából csak mosolyogva legyintettem egyet, miközben előadtam neki a hátterét annak, miért ejtettem ki a „bocsánat” szót többször is egy perc leforgása alatt. Voltak, akik még arra sem voltak képesek, hogyha konkrétan fellöknek annyit mondjanak, hogy ne haragudj, én ezt mindenféleképpen el akartam kerülni. A bunkó stílus egy ideje távol állt tőlem, hiába gyakoroltam kamasz koromban előszeretettel.
- Süti? Benne vagyok. Valamit úgyis ennem kellene, mielőtt órára megyek. – Egyeztem bele az ajánlatába. Tisztában voltam vele, hogy a fehér cukor annak ellenére, hogy gyorsan felszívódó energiaforrás, nem tart sokáig, úgyhogy rövid időn belül ismét éhes leszek és nem fogok tudni koncentrálni, de tényleg jólesett volna valami édes. – És mondd csak Lewis, eddig hogyhogy nem találkoztunk? Nagyjából mindenkit ismerek az orvosi karon. Vagy nem ide jársz? – Kérdeztem érdeklődve, majd vettem egy kanyart és a büfé felé vettem az irányt. Ez mondhatni az orvosnak készülők területe volt, a többiek csak akkor fordultak meg nálunk, hogyha csak itt tudtak felvenni egy bárkinek felvehető tárgyat és a többi karon már betelt az a bizonyos kurzus. Esetleg még a könyvtárunk lehetett vonzó a többiek számára, de más lehetőség nem igazán szokott adódni.

Úgy éreztem, hogy ez a beszélgetés eleve halálra volt ítélve. Ha jobban belegondoltam, semmi nem volt, ami indokolta volna a szóváltást: nem volt olyan téma, amiről érdemben elbeszélgethettünk volna, közös pontunk is csak egyetlen létezett, de nem voltam biztos abban, hogy Bryan-ről beszélni túlságosan jó ötlet lett volna. Szívem szerint meg sem szólaltam volna, mert amit mondtam volna, ami tényleg a szívem mélyéről kívánkozott volna ki, amiatt megüthettem volna a bokámat. Nem volt szükségem arra, hogy Irina még jobban utáljon, főleg, hogy Bryan nemrégiben beavatott abba, mennyire ördögi tudott lenni a volt neje, ha akart. Nem szerepelt a terveim között megismerni azt az oldalát, ami biztosan szívesen eltenne láb alól és őszintén, sok mindenre szükségem volt most az életben, ám arra nem, hogy a hátam mögé kezdjek figyelni egy konfliktus miatt.
- Úgy tesz, mintha én mondtam volna Bryan-nek, hogy foglalkozzon az ügyemmel. – Bukott ki belőlem. Egyáltalán nem akartam ráverni a férfira a balhét, hiszen én annak csak örülhettem, hogy segített nekem és biztos megkapta a magáét amiatt, hogy engem helyezett előtérbe és a felesége ezt megelégelte. A helyében én sem örültem volna annak, ha csúnyán szólva lecserélnek, ám nem éreztem magam hibásnak és nem hittem, hogy Bryan is az lett volna: semmi nem volt közöttünk addig, míg házas volt és az elutazásom után azt hittem, hogy soha többé nem is fogom látni őt. De hát Irinának találnia kellett egy bűnbakot, ez lettem én.
- Ha azt mondanám, hogy ártatlan voltam, elhinné? – Kérdeztem vissza. Hidegen hagyott, mit gondolt, viszont hazugság lett volna, ha azt állítom, hogy a lelkiismeretemet megnyugtatta az, hogy a törvény előtt nem kellett felelnem és elméletileg ártatlan voltam. Túlságosan is rosszul érintett, hogy én tisztában voltam az igazsággal és hogy magamban tartottam azóta, mióta elkövettem azt a szörnyű tettet.
Csak sóhajtani tudtam, amikor fenyegetően felém lépett és arról kezdett el beszélni, hogy játszadoznék. Kettőnk közül nekem úgy tűnt, hogy sokkal inkább ő volt a játékos fajta, én mg fénykoromban sem voltam az, nemhogy most. Csupán normális életet akartam, abban nem fért bele az, hogy mindenféle kerülőutakon járjak és ott szúrjak ki az emberekkel, ahol tudok. – Eszemben sincs játszadozni, ha már ezt a szót használta. – Nagyot nyeltem. – Azért jöttem ide, hogy új életet kezdjek és ha megkérhetem, ne legyen a része. Nem kell, hogy bármi közünk legyen egymáshoz, magának is jobb lenne, ha elengedné ezt a történetet. Én ezt fogom tenni, semmi kedvem magával viaskodni. – Jelentettem ki.

we all have stories we won't ever tell

Soha nem szerettem senkinek se tartozni, de pár évtizede már adóssá váltam egy farkasokból álló családnak. Hiába ennyi évszázad a hátam a mögött, hiszen olykor még engem is érthetnek meglepetések, s ha ők nem lettek volna, akkor már rég nem élnék. Egy dolgot kértek, hogy óvjak meg valakit a családban. Nem csak a rá leselkedő veszélyektől, hanem attól is, hogy netán kiváltsa az átkát. Egyszerre tudtam érteni, hogy miért akarják távol tartani ettől a világtól, amiben én is rekedtem, ugyanakkor teljesen mégse. Emlékszem, hogy régebben mennyiszer éreztem úgy, hogy nem vagyok teljes. Hiányzik az egyik felem, aztán megjelent az erőm és szép lassan kiteljesedtem. Nem mondom, hogy nem részegített meg olykor az ezzel járó „hatalom”, megannyi rosszat tettem már ennyi évszázad alatt, míg a fájdalom elvakított, de visszataláltam ahhoz, aki hajdanán voltam. Megleltem újra a békémet, miközben a múltamat szép lassan részben elengedtem, hogy ne mérgezhessen tovább.
Nem tudnám megmondani, hogy miért, de félelmet éreztem a pillantásukban, mintha el lenne átkozva az, aki a családjukban kiváltja az átkot; biztosra viszont ezt soha nem vettem volna. Én nem kérdeztem, ők nem mondták. Megmentették az életüket, így részben az életemmel tartoztam egy másik életért. Vannak veszélyes varázslatok, de láthatatlanná még én se tudtam volna, így máshoz kellett folyamodnom, hogy biztonságban tudjam, míg szép lassan kicsit el is feledkeztem róla, a kötelességemről az élet áradatában, miközben a mostani kor magába szippantott engem is. Eleinte híres színésznőként, most meg színházakban játszom. Sokkal jobban imádom az utóbbit, mintha a színpadon részben hazatalálnék és közben újra, meg újra másnak a bőrébe bújhatok, újra élhetek akár általam ismert korokat is.
Emlékszem arra a pokoli fájdalomra, ami egyszer csak átjárt és ráébresztett arra, hogy valami nagy baj történt. Meg kellett találnom őt és még éppen idejében érkeztem. Sokan nem tartanák helyesnek, hogy egy embert gyógyít mágia, de nem hagyhattam azt, hogy meghaljon. A többit meg az orvosok is el tudták végezni. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy nem emlékszik semmire se. Ő csak annyit tudott, hogy én voltam az, aki rá talált és nekem köszönheti az életét. Ostoba voltam, hogy azt hittem nem lehet baj.
Kíváncsian fürkészem a diákokat, tanárok, akik  az épületbe, vagy éppen abból siettek ki, hogy egy másikba betérjenek, vagy másabb irányba haladjanak a dolgukat intézve. Aztán megpillantottam őt is. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy jól tettem-e azt, hogy kimerészkedtem az árnyékból, de letagadni se tudtam a létezésemet. Még ha ő a pontos okokat nem is ismerte. S talán mindig is így marad. Miután egyedül maradt sietve álltam fel a padról és indultam el felé.
- Helló idegen! - mosolyodtam el, miközben egyre közelebb értem hozzá. Ha hagyta, akkor nyomtam még egy puszit is az arcára, amolyan baráti üdvözlésképpen. – Azt hittem, hogy már nem is szabadulsz. Hogy érzed magad? – pillantottam rá kérdőn, hiszen lehet hozzájárultam a gyógyulásához, attól még nem voltam biztos abban, hogy annyira jól van, mint mutatja. – Emlékszel valamire a balesetből, vagy már a rendőrök is feladták a dolgot? – próbáltam burkoltan feltenni az egyik legfontosabb kérdést. Egy részem még mindig aggódott amiatt, hogy netán rájön arra, hogy mit tettem, vagy inkább mi is lehetek. Az emberek pedig ritkán képesek ezt elfogadni, de emiatt nem lehet őket elítélni. Esélyesen én se hinném el se elsőre, se másodikra, ha valaki azt mondaná, hogy boszorkányok, vámpírok és farkasok, meg a többi könyvekből, filmekből ismert lény létezik és pontosan úgy néz ki, mint én vagy bárki más az utcán. Arról fogalmam sem volt, hogy ő mennyit is tud erről a világról. S minden egyes újabb találkozáskor ráébredtem, hogy túlzottan is keveset tudok róla, emiatt pedig még óvatosabbnak kell lennem.