- A belső sokkal fontosabb, és aki ezt nem érti vagy nem így gondolja... az kissé el van tájolva - mondtam neki röviden és tömören. Ehhez nem kell semmi egyebet hozzáfűzni, mert éppen elég mindahhoz, hogy valaki felfogja azt, amit ezalatt érteni lehet. - Ez a téma nagyon rossz, tudom... Bár nem ismerem a múltad, de mindenkinek lehet jövője, neked is. Valaki biztosan vár reád - csak ennyit mondtam neki, mert láttam rajta, ez frusztrálja őt, és inkább mosolyogtam a következő mondatán. - Nem is kell többet mondanod, gondolom, miféle módszereid lehettek és lehetnek - nagyot nevettem rajta, majd a kezembe vettem a poharat, és felemeltem. - Egészségedre - ezután gyorsan lehörpintettem az italt. - Én sem vagyok bőbeszédű, de most te sem - halványodott el a mosolyom, de még mindig jókedvem volt.
Lehúztam a tartalmát, majd újra töltöttem a poharakat és mosolyogva figyeltem őt. Én vámpír vagyok, nekem nem fog megártani, de kíváncsi lennék, hogy ő vajon meddig bírja, illetve mire lenne képes részegen. - Külső nem minden, az a fontos, hogy a felszín alatt mi található meg. - mondtam neki sietve és mosolyogva.- Tudod a külső egy adottság, amit a céljaink megvalósításához ki tudunk használni. Fiatalnak tűnök, de öreg vagyok, vagyis tapasztalt és hidd el az életben maradáshoz ez mindig is jól jött. - mondtam neki komolyan és közben végig húztam az ujjamat a poharam szélén. Figyeltem őt mosolyogva, hiszen eszembe jutott, hogy mennyi államtitokhoz jutottam már életem során és még megbűvölnöm se kellett őket. Nem hiszem, hogy valaha bárkit is szeretni tudnék. - mondtam neki egy vállrándítás keretében és én már lezárt dolognak is tekintettem ezt a témát. Soha se szeretettem ezekről a dolgokról beszélni, mert csak régi dolgokra emlékeztetett. Tényleg nem voltam már képes senkit se szeretni. Egyszerűen megvetettem a világot. Sokakat és még élvezték is, csak azt nem ami utána jött. - mondtam neki ördögien és közben az ajkamba haraptam. Sokakat kínoztam meg, vagy éppen más lett a büntetésük, de a világ már csak ilyen. - Fenékig. - emeltem magasba a poharamat, majd lehúztam a pohártartalmát.
•• ฝusic: - •• ฝords: - ••Note: [You must be registered and logged in to see this link.]
Kell egy kis áramszünet... Igen, mindig kell. Jólesik az, ha néha kilóghatok a kórházból a friss levegőre, ha csak pár percre is. Most viszont az egész este szabad, legalábbis addig, amíg nem hívnak be egy sürgős eset miatt. Egy kisebb séta után betértem a Grillbe, ahol hetek óta nem voltam már. Itt legalább lesz időm átolvasgatni azt a kutatást, amit az egyik kollégám a kezembe nyomott még az éjszakai ügylete során, és véleményt fog kérni róla. A pulthoz ültem, mint mindig. Egy apró mosoly a pultosra, aki már tudta mit kérek, így nem is kellett mondanom semmit sem. Ezt már szeretem. Elkezdtem olvasgatni, néha-néha felpillantottam, és körülnéztem, majd újra a lapokat böngésztem. Azt sem vettem észre lassacskán, hogy ki-bejárkálnak az emberek vagy nem túlságosan emberi lények. Igencsak érdekes olvasmány, és emiatt kissé bele is merültem már. Észre sem vettem, hogy valaki leült a szomszédos székre...
[You must be registered and logged in to see this link.] / zene: [You must be registered and logged in to see this link.] / megjegyzés: kicsit béna kezdés
- Fenékig... - gyorsan lecsúszott ez a kis ital, mert miért is ne, elvégre egy pár pohár nem árthat nekem. - Ez bölcs mondás volt - bólintottam a titkokról szóló mondatára, és igaza volt valóban. Jött azzal, hogy öreg... Na, ezt utálom, nagyon. - Az életkorod szerintem nem befolyásol semmit sem, hiszen külsőre fiatal vagy - mosolyogtam egy halványat. - Lehet, nem él már senkid... de lehetne egy új családod, bármikor - nos, nem vagyok jó a lelki dolgokban, és a család... Nem olyan könnyű új életet kezdeni valaki nélkül. - Akkor bizonyára sokakat elcsábítottál már - nevettem fel egyet. - Egy újabb ital? - kérdeztem tőle kedvesen.
Vajon mennyi ideig tudjuk megjátszani magunkat? Vajon mennyi időbe telik a másik félnek olvasni bennünk? Megpróbálhatjuk elrejteni az érzelmeinket, de egy idő után a másik fél számára nyitott könyv leszünk. Nem mondom, hogy tudok benne olvasni, de elég sok jelet ki tudok venni a reakcióiból. Figyeltem őt rezzenéstelen arccal és jól tudtam, hogy számára az említett nő tényleg sokat jelent. Miért kellene, egyszer élünk csak. - mondtam neki egy féloldalas mosollyal, majd töltöttem magunknak.- Fenékig. - mondtam neki mosolyogva és lehúztam. Mosolyogva hallgattam őt, s közelebb hajoltam hozzá.- A titkok nem lapulnak elég mélyen. Elegendő csak megtudni, hogy mi az az út ami a titkokhoz vezet. - mondtam neki mosolyogva, majd ezek után megigazítottam a hajamat és hátradőltem. - Öreg vagyok és nem él már senkim se. - mondtam neki semmilyen hangon, mert egyáltalán nem akartam kifejezni azt, hogy mennyi fájdalom lakik bennem, majd a férfiakra tett megjegyzésén hangosan felnevettem.- A férfiak olyanok számomra, mint egy marionett bábú. Úgy rángatom őket, ahogyan akarom, de egyik se tudja kielégíteni a csillapíthatatlan éhségemet.- mondtam neki egy ördögi mosoly keretében és közben a pohárral kezdtem játszani. Fogalmam sem volt, hogy mennyire érti meg a burkolt mondani valómat, de talán nem is az volt a célom, hogy megértse, csak jól esett elmondani az igazat.
•• ฝusic: - •• ฝords: - ••Note: remélem tetszik [You must be registered and logged in to see this link.]
Az érzéseimet mindig lepleztem, legalábbis amennyire csak lehetett. Nem szerettem, ha bármit is elárul az arcom, és olvasnak az arcomról. - Nos, úgy látom, nem spórolsz semmivel... - mosolyogtam egyet, mert rögtön üveggel kért italt, nemcsak pohárral. Nem semmi. - A hallgatás aranyszabály, és a titkok pedig mélyen rejtőznek - mondtam neki, mert ez így van. A legféltettebb titkunk az egy kincs, és ha az kiderül, nincs több esély arra, hogy újból elrejts valamit nagyon mélyre. - Kell egy kis szórakozás,egy kis italozás belefér a napirendembe... És ugyanezt kérdezhetném én is tőled, hogy miért vagy egyedül, miért nincs senki melletted, hiszen szép vagy, okos is, biztosan sok férfi udvarol neked... Igazam van? - őszintén mosolyogtam.
Fura volt látni, hogy ennyire oda van egy férfi egy nőért. Ennyi év alatt rengeteg hűtlen férfival találkoztam, amit persze az ifjú hölgyek orra alá is dörgöltem, mert mindig is úgy gondoltam, hogy minden nőnek kijár egy tisztességes férfi. Talán a farkasok hűségesek, mint a kutyák a gazdáikhoz. Alig, hogy beértünk és helyet foglaltunk máris megjelent a pincér. Én egy üveg Whiskyt és vodkát kérnék, akkor legalább nem kell túl gyakran fordulnak és 2- poharat. - mondtam mosolyogva a pincérnek, majd visszafordultam a farkashoz.- Nos, sokkal jobb hallgatni, több titokra derül fény, ami az én koromban jól jöhet.- mondtam neki egy ördögi mosoly keretében, majd az ajkamba haraptam. Biztos voltam abban, hogy tudja mire gondolok. Az információ és a titkok mindig is nagy kincsnek számított és ez ma sincsen másképpen. - Miért porosodsz itt velem, ahelyett hogy az imádott nőddel legyél?
- Nem tudom, fogalmam sincs, mit érez... És a reményem, a hitem iránta még mindig szilárd - bámultam a szemébe a lánynak, hogy láthassa, őszinteség fakad belőlem. - Majd egyszer kipróbálhatjuk - nevettem egyet, hogy jobb kedvem legyen. Nos, nem igazán hiszem, hogy épp vele fogok civakodni annyira, hogy párharc alakuljon ki közöttünk. Pár perccel később már a Grillben voltunk, mert odainvitáltam őt néhány pohár italra. Jó egy kicsit lazulni menni, meg rám fér, és szerintem a különlegesen szép nevű lánykára is. - Hallgatni arany... de egyébként sem vagyok egy nagyszájú vagy épp sokat csacsogó személyiség - válaszoltam neki. - Egy martinit kérek... - szóltam a pincérhez, aki közben már odalépett hozzánk. - De te sem vagy túl bőbeszédű, vagy netán az ital kell erősítésnek? - mosolyogtam a vámpírlánykára.
Pontosan, de biztos vagy abban, hogy ő szeret téged? - néztem rá kíváncsian, mert eddig elég egyoldalúnak hangzott, plusz még jó falat se lehet belőle. Ez az én szerencsém. - Kíváncsi lennék, hogy mennyire nem jó. Biztosan jó móka lehet nézni, vagy éppen egy kicsit bunyózni veled. - mondtam neki nevetve, majd bólintottam arra amit mondott. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen helyre megyünk, de csak nem valami lepurcant helyre. Nem sokkal később meg is érkeztünk az említett helyre. Óvatosan léptem be, majd egy üres hely irányába indultam.- Szóval minden farkas ennyire csöndes és magányos? - néztem rá érdeklődve, majd a pincérre vártam közben, hogy felvegye a rendelésemet. Kíváncsi lennék, hogy mennyire bírja a piát. Remélem nem fog hamar leállni.
Még mindig nem voltam az a "üljünk be csak úgy egy bárba" típus, de valljuk be, hogy a Grill Mytisc Falls kultikus helye volt, ahová mindenki betévedt. Ha valaki meg akart tudni valamit, akkor ide jött, ha iszogatni akart, akkor ide jött, ha szórakozni akart a barátaival, akkor ide jött és még sorolhatnám. Én egyedül léptem át a küszöböt és mindössze azért, hogy szétnézzek és megállapítsam, hogy az én időmben mennyivel másabb a hely. Nem kellett sok újdonság után keresgélnem, a Grill alapjában véve szinte teljesen ugyanolyan lesz húsz évvel később is, mint most. Persze a kor előrehaladtával járó alapvetőbb változások megvoltak, de azon kívül nem sok minden. Biztos azért, hogy megmaradjon a hangulat. Leültem a pulthoz és narancslevet rendeltem magamnak. Délután volt, ilyenkor az alkoholnak nálam semmi esélye, sőt, még este sem nagyon. Körbenéztem. Nem mintha olyan sok nekem ismerős alak járkálhatna erre... vagy ha igen, akkor fiatalabb kiadásban. Ha pedig mégsem emberekről van szó, akkor őket könnyen felismerem, viszont most csak gyorsan pásztáztam körbe a területet, így nem figyeltem fel senkire. Belekortyoltam az innivalómba és vártam. Hogy mire? Magam sem tudom.
[You must be registered and logged in to see this link.] zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | megjegyzés: kicsit rövid, de remélem megfelel (:
-Jó az! Legalább nem egy helyen punnyadsz -mondtam Ana válaszára. Néha belegondolok mennyivel jobb lenne ha mondjuk még mindig a banda tagja lennék. Milliószor jobb életem lehetne, több helyre elutaznék például koncertezni. De a vámpírság miatt muszáj volt kilépnem, mert még ha tudtam volna magam kontrollálni a kezdeti időkben, akkor meg az a veszély fenyeget, hogy rájönnek erre az „aprócska” titokra. Elég furcsa lenne, ha 40 évesen is ilyen fiatalos lennék. Egy ideig még csak-csak mondhatom, hogy kegyes volt velem az idő, de aztán már nem veszik be, hogy csak ez miatt van. Persze király, hogy nem öregszek, de részben ez a tette tönkre a karrierem. Kénytelen voltam felszívódni az előbb említett okok miatt. Egyébként meg azon is agyaltam, milyen lesz 200 év múlva... gondolom addigra már a rendkívüli életuntságtól fogok szenvedni. A legtöbb ember szeretne sokáig élni, de ha megkapnák az örök életet, nem biztos, hogy tetszene nekik. Legalábbis egy idő után. -Oké -bólintottam, majd a szememmel a pincér után kutattam. Most minek mentem volna oda a pulthoz, ha egyszer van kiszolgáló? Nehezen sikerült csak kiszúrnom az egyik sarokasztalnál, mivel takarta egy elég méretes ember. Szépen megvártam, míg előbújik onnan, majd amikor közelebb ért odaszóltam neki. Idejött hozzánk és felírta a rendelést egy lapra. Én ugyanazt kértem, mint amilyen bort az előbb ittam. A whiskyt is szeretem, meg bírom is, viszont ahhoz nem volt kedvem. -Tudod, egyszer szívesen kipróbálnám milyen a bor vérrel vegyítve -jelentettem ki halkan, mosolyogva, miközben valamivel közelebb hajoltam Anastasiához. -De nyugi, nem a tieddel fogom -vigyorodtam el, mert nagyon úgy jött ki a helyzet, mintha őt akarnám terrorizálni. Pedig eszem ágában sem volt elijeszteni magamtól, mert még úgy is szerettek volna kérni tőle egy apróságot. Amúgy tényleg érdekelt milyen a vér felhígítva egy kis alkohollal. Szerintem mindenképp jobb, mint nature sósan. A íze miatt sem szeretem túlzottan, ezért csak végső esetben szoktam inni, mikor már nem bírom. Ha nem tenném elhaláloznék... az életéért pedig bármit megtesz az ember (vagy éppen vámpír). -Hát, szerintem ugyanannyi van -vontam vállat. Úgy láttam, hogy semmivel sem volt kevesebb természetfeletti lény a városban egy évvel ezelőtt sem. Vagy egyszerűen én vagyok ilyen figyelmetlen. Sokat járok a városban, ha tehetem, de ha lehet, próbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy legalább 10 egyéb lény mellett haladtam el. Régebben még nagyon tetszettek ezek a képességek, próbáltam haverokat is gyűjteni más fajokból, de ma már inkább kerülöm a legtöbbet. Túl komolyan veszik az ellentéteket és képesek egymás torkának esni akár egy sikátorban is. Az emberek meg azért veszélyesek, mert köztük lehetnek vadászok. -Nem igazán. Mióta „más lettem” elszigetelődtem a külvilágtól. Részben a média miatt, mert egy rock bandában voltam gitáros és el akartam tűnni -bár szerintem ezt már Ana tudta, ugyanis úgy rémlett említettem neki régebben. Ha mégsem, az sem baj. A lényeg, hogy már tud róla. -Figyelj... lehet egy kérésem? -tértem rá a lényegre, bár már éreztem, ha elmondom neki, akkor jót fog rajta nevetni. -Letört a vámpírfogam. Vissza tudnád pricc-pracc varázsolni? -még én is kezdtem elvigyorodni, pedig halálosan komolyan gondoltam az egészet. Muszáj meglennie a méretes szemfogaknak, mert azzal végzem ki az áldozatomat. Direkt arra valóak, hogy belemélyesszem őket a finom puha húsba és átharapjam velük az artériát. Persze anélkül is lehet vadászni, mert mondjuk az is egy módszer, hogy leütöm egy ásóval az embert, de nem az a természetes. Egy vámpír vadásszon vámpírként.
zene: [You must be registered and logged in to see this link.]| megjegyzés:-
Nem feleltem Enzo-nak. Csendben hallgattam Őt, és amikor elment, csak búcsút intettem neki. Úgy éreztem, ebben az utolsó 1-2 percben többet tudtam meg Róla, mint az egész beszélgetésünk alatt eddig összességében. Még ha nem is úgy mondta, de ahogy előadta nekem, látszott a szemeiben... hiába volt az arcán a mosolya utána, a szemei mélyéből sokkal másabb dolgokat éreztem, nem azt amit igazából akart előadni nekem. De nem szóltam semmit. Úgy voltam vele, hogy találkoztam az egyik oldallal, és kaptam egy foghíjasan összerakott kirakós játékot. Ennek a kirakónak sok darabja van egy másik személynél, és úgy gondoltam, Enzo-t most jobb békén hagyni, és valamikor megpróbálni a másik fél kirakóit is megnézni. Hátha akkor teljes lesz a kép. De nem most. Most, az első "látványos" napom és estémet nyugiban akarom tölteni, és élvezni hogy még megvan a fejem a helyén. Úgyhogy kértem még egy italt...!
A téma elterelődött egy közös ismerősre, amit nem bántam, de még aggasztott a gondolat, hogy ha sokat kérdezget elköpök valamit, aminek én magam sem örülnék. A tűzesetet így is kinyögtem már, nem volt rajta mit tagadnom, bár meglepődéséből következtettem arra a tényre, hogy ő sem tud erről a barátja múltjában. Bennem viszont élénken élt az az éjszaka, és a mai napig érzem a meleget, a tűz perzselését bőrömön, az égett hús szagát, s látom, ahogy a függönyök és a dísztárgyak szépen sorba válnak a tűz martalékává. Kérdéseire összevonom szemöldököm és magamban jól bemosok önön magamnak, amiért az alkohol befolyása alatt feleslegesen beszélek erről a dologról. Tudhattam volna, hogy heves kérdezgetésbe kezd, s kérdéseinek egy részére én se tudtam a helyes választ. Miért nem szabadított ki? Mert nem tudott, mert a saját bőrét mentette talán?! Kikapcsolta miattam az érzéseit? Tehetek én róla? Nem az én saram, ha nem tud magban elszámolni ezzel a dologgal, s nem az én bajom, hogy a rabévek alatt sem edződött meg annyira, hogy tudja milyen az igazi áldozat. -Először is, nem vagyok Damon lelkiismerete és sajnálatomra gondolatolvasó se, így fogalmam sincs, miért hagyott ott azon az éjszaka.-hangomban egy kevés gúny és némi sértettség vegyül, nem is beszélve az alkohol nyújtotta kissé szakadozott beszédmódról.-Másodszor pedig sem a hely, sem az idő nem a megfelelő arra, hogy a miért voltunk abban a ketrecben témát kivesézzük. -zárom rövidre, arcom megkeményül, hangom pedig a rendíthetetlen elhatározásomról tanúskodik, ami a tényleg nem fogok beszélni dolgot igazolja.-Harmadrészről, tudjuk jól mire képes a mi fajtánk, ha magát akarja védeni. Sokan kihasználják az érzelmek kikapcsolását, mert nem tudnak élni azzal a ténnyel amit elkövettek, vagy amilyen külső hatás érte őket. A ketrec előtti években bőven volt benne érzelem, aztán valószínű a bűntudata felemésztette volna, így...-emelem meg poharam amiben az új adag még érintetlen volt, majd folytatom-megértettem milyen érzés lehet lesülni a szó szoros értelmében.-iszok egy kortyot, majd leteszem vissza a pultra, és szemeibe nézek. Látszik rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, viszont ő kérdezősködött én pedig válaszoltam neki. A kérdezősködésben nem szerepelt a kikötés: ne mond az elmondható igazat, inkább hazudj valami hihetőbbet, amiben nincs benne a haverom. -A szó szoros értelmében talán nincsenek bajban, viszont ezt én sem tudhatom mennyire. Nem tőlem kell tartaniuk annyi szent, ahogy neked sem kell féltened őket tőlem. Viszont úgy vélem, ha valami ezzel kapcsolatban érdekel, az majd a te füledbe is eljut, mivel ahogy a szavaidból kivettem jól ismered őket. Nem vagyok vészmadár se, és nem szeretek belefolyni más dolgaiba se, de figyelmeztetem, ha tudom, hogy bajban lehetnek. -támasztom alá a témától való elszakadásom és a titkolózásom okát, bár nem hiszem, hogy ez megnyugtatná a szőkeséget. Meghallgatom a monológot, bár szerintem ő maga sem gondolja teljesen komolyan azt, amit mond. A jellemrajz itt-ott sántít, és ezért szót is emelek. Már csak az önbecsülésem miatt is. -Nem nyuszikát eszek, nem vagyok szent, és ne hidd, hogy nem vagyok hidegvérű gyilkos, ha arról van szó. Több dologban hasonlítok Damon-ra, többen, mint hinnéd.-emelem meg a poharam ismételten és a maradék italt is kiiszom belőle. Iróniával fűszerezett humorom nem talált célt, de jobban foglalkoztatott, hogy a poharam üres lett és a pultos még csak fel sem figyelt rá. Felmordultam, ahogy tekintetem rá emeltem, de nem csinált semmit, csak beszélt tovább a pár székkel odébb ülő párocskával. Jellemző... De még mielőtt szólhattam volna, s újra ráemeltem tekintetem, rájöttem zavarba is hoztam. Ez viszont simogatta a lelkem, nem is kicsit. Figyeltem, ahogy a pultot kezdi kaparászni, s csak ekkor reagáltam arra, amit mondott. -Hidd el, a képzeleted fele annyira sem szadista, mint amennyire az lehetne. Gondolkodj tovább, egy vámpírnak ennél sokkal több gyenge pontja van. A fulladás, mikor újra és újra átéled, vagy mikor a gyógyulási képességét kínzod meg. A kiszáradás a föld alatt rövidtávon hatásos csak, de az igazi bosszút hosszú távra kell megtervezni, embertelenre és hidegvérrel végig kell csinálni, nem pedig gondolkodni rajta.-adom tudtára a hosszú évek alatt felállított elméletem, mely nem volt túl emberbaráti, és még csak kedvesen simogató se, sőt. Elgondolkodtam azon amit mond, de azon is, amit én mondtam. Talán nem ártana felmérni tüzetesebben is ezt a helyet. Mondjuk némi felhozatalt nézni, kutakodni egy kicsit. Lassan felálltam, majd a pultosra néztem, aki a poharam a koszosak közé tette, majd kezeivel megtámasztotta az előtte fekvő fadarabot, mire elővettem egy bankót és a pultra csúsztattam. -Tartsa meg az aprót.-közlöm egykedvűen, majd felkapom a dzsekit, arcomon féloldalas mosollyal pedig búcsúzásra adom fejem. -Öröm volt a találkozás, bár javaslom kérdezősködj egy kicsit Damon-tól is. az ő szemszöge érdekes is lehet.-mondom, majd elfordulok tőle s könnyed léptekkel távozom a helységből, ahol idő közben egész sokan gyűltek egybe.
*Külváros-Vasútállomás*
music:[You must be registered and logged in to see this link.]| note: köszönöm a játékot | words: 759[You must be registered and logged in to see this link.]
- Vagy mindkettő - ingatom a fejemet, még mindig elhűlve a ténytől, hogy ilyen ügyesen egymásra találtunk Enzo meg én, tök véletlenségből egy zsúfolt bárban, és lám, ki a közös témánk? Damon. Hihetetlen... csak nem bírok szabadulni a fivérektől, hiába, ebben a városban tényleg nem lehet olyan messzire szaladni, hogy Ők ne kerüljenek az ember lányának látószögébe valahogy. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy kis híján félrenyeljem azt a korty italt, ami éppen a számban volt, ahogy hallgattam Enzo válaszát a tűzesetes gondolatmenetemre, ami még mindig az itteni tűz körül járt, végtére is, én csak arról tudtam, ám... aztán persze kiderült Enzo jóvoltából, hogy rossz tűzeseten gondolkodom. - Verbénás ketrecben?? - meredtek ki a szemeim, ahogy a mellettem ülő férfira kaptam a pillantásomat. Az ötvenes évek környékén, Enzo egy verbénás ketrecben raboskodott, és egy kitörő tűzben Damon otthagyta...?? Mi...?? Nem tudtam kiigazodni Enzo testbeszédén, szavai engem elborzasztottak... Damon nem tehetett ilyet, még akkor sem, ha akkoriban nem volt hajlandó érezni... A múltjuk ismeretében, ez... - Ezt nem értem. Damon hogy... mégis hogyan volt képes ilyesmire? Miért nem szabadított ki? Miért voltál abban a ketrecben...?! - sorjáztak belőlem a döbbentebbnél döbbentebb kérdések, melyekre agyam rosszabbnál rosszabb gondolatokat szült csak. Oké, ezt azért nem gondoltam volna... de... de csak kell lennie egy logikus magyarázatnak.. Damon érzéketlen volt, de azért... ennyire..? Nem tudom eldönteni kedvelem-e Enzo-t vagy sem, e percben. Egyik pillanatban még sokkol így, a következőben már sokkol amúgy... Direkt csinálja? Mert nem vicces, ennyi döbbenetnem ért már... hát egy ideje...! - Öhh... ezt hogy érted..? Bajban vannak? Miért kell nekik segíteni? És mit kell tálalni Elenának? Bár az megnyugtatott, hogy Enzo azt mondta, segíteni jött, nem akarja bántani Damonéket. Tény ami tény, Damon olyan volt, amilyen a múltban, de még akkoriban sem hagytam volna szó nélkül hogy ártsanak neki vagy a családjának, nem még most, amikor a barátom. - Ohh, azt ne mond, hogy Te is egy sorozatgyilkos lennél - forgattam a szemeimet kuncogva. Oké, azt már tudom hogy emberevő, és haverkodott Damon-el, de... azért azok akik valamiért verbénás ketrecben raboskodtak, és előtte vagy utána elviselték Damon-t mint barátot... bár gondolom inkább előtte. Nemigen tudom elképzelni hogy ha Damon otthagyta Enzo-t egy lángokkal körülvett ilyen ketrecben, akkor utána nagyon közeli barátok lettek volna... Szóval egy ilyen figura nem igazán szokott őrült gyilkosnak bizonyulni. - Nem a kinézeted miatt hiszem hogy nem vagy az, inkább... tudod, aki mélyen ismerte a régi Damon-t, az már egész jól felismeri a hasonló firmákat. Szerintem Te nem vagy olyan mint Ő volt, igazán hasonló sem talán. Tekintsd női megérzésnek. Én általában jól kiismerem az embereket. Nem is árt, a munkám része, hogy kiismerjem azt az éned, ott a lelked mélyén, akiről még talán Te magad sem tudod hogy ott van. De mindenképpen barátságos egy figura - bökdöstem meg az ujjammal a mellkasát, jelezve hogy ott bent kell keresni azt akiről beszélek. - Ami meg a nem tasakból evést illeti... - vállat vonok -, hát senki sem lehet tökéletes. Mindünknek volt ilyen időszaka, senki sem teljesen ártatlan, aki ilyet állít, az áltatja magát vagy hazug. Vámpírok vagyunk, egyikünk keze sem patyolat. Ettől még lehetünk jók, és jobbak is, javulni sosem késő. Nem ijesztett meg a mosolya, hiába is villantgatta felém. Egy vámpír mosolyánál azért még több kell hogy megijedjek, meg a ténynél is, miszerint nem "vega". Ami a folytatást illette... nem annyira esett jól, de ennyivel még nem "üldöz el", ha netán ilyesmi lenne a szándéka. Amúgy is, én voltam itt előbb, szerintem minden szempontból... - Damon tettét nem az vezérelte hogy direkt nekem akart ártani, vagy fájdalmat okozni. Önző volt, és bunkó, de nem az a kimondott kegyetlen szadista, aki többet érdemelt volna a tettéért egy "kicsinyes bosszúnál" - idéztem, kissé gúnyosan a szavait. - Én magam is tudnék kreatívabb lenni is akár, ha szükséges lett volna, például egy indokolt tett esetén egy vámpírt biztosan alaposan kikészítene, ha belekötözném egy zsákba, és elásnám valahol a világ egy sarkán, és puszta kedvességből beléje igéztetném hogy nem áshatja ki magát és ott kell maradnia örökre a föld alatt, egy jelöletlen sírban - merengtem el, először Enzo szemeibe nézve, aztán lesütve szemem, magam elé lesve, a pult falapjának sötét csíkozású mintázatát bámulva meg, körmömmel szórakozottan kaparászva a fába.. és közben igyekeztem nem tudomást venni a szemem sarkában jelentkező szúró érzésről. Megköszörültem a torkom, és abbahagyva a fába való kapirgálást, megvakartam a szemem sarkát, elmulasztandó a kellemetlen érzést benne, de nem nézve Enzo-ra. Inkább előbb fogtam egy másik poharat, és lehúzva belőle a whisky-t, intettem a csaposunknak, hogy töltsön most következőnek valami kicsit erősebbet, pikánsabbat... elegem lett a megszokottból. - Érdekel a város egyik nevezetessége, külön vámpírok számára? - kérdeztem aztán, amikor megkaptam az italomat. Nem is érdekelt mi az, csak meghúztam, utána Enzo-ra sandítva a szemem sarkából.
Eleinte nem hittem a fülemnek, de ez az állapot gyorsan túljutott rajtam. Pontosan ugyan arról az emberről, vagy inkább vámpírról beszéltünk. Damon úgy látszik sokkal nagyobb kultuszt bír itt, mint gondoltam, s nem holmi senkiről beszélünk. Persze évek alatt sok mindent megtudtam róla, de mióta visszatértem az igazi élők sorába, csupán egyszer találkoztam vele. -A város kicsi, vagy inkább sok évünk van egy életre. Ismerem, a múltjának jó néhány részéről tudok.-adok választ hüledezésére, és arcára pillantva még kissé kótyagosan is látom, hogy ő maga is meglepődött. Az alkohol köde azonban nem száll annyira fejembe, hogy ne tudjak a világról, attól még igencsak távol vagyok, ahogy a kontrollálhatatlan énem sem tör még elő belőlem. Az emberek kitárgyalása nem tartozott a kedvenc dolgaim közé, mégis ha már így ismeri, miért ne. Ki tudja még a végén kiderül valami szaftos az ismeretségükből. Talán már az is egyfajta előrelépés, hogy tudomást szereztem, annyit mégse változott, hisz kinyíratta az öccse legjobb barátját. Bár ez aligha hánytorgatnám fel neki, hisz biztosra veszem az önös indoka tette ezt vele, vagy inkább tetette. -Nem, nem itteni tűzeset. Ez az ötvenes évek környékén volt, nem messze innen. Az már más kérdés, hogy hagyott bennégni egy istenverte verbénás ketrecben.-hangom akár egy sértett kisgyereké, de készségesen válaszolok, mégis arcom mást mutat. Egyszerre undort és hiúságom, egyszerre tükrözi a haragom, és a hálám. A képet kezdte összerakni, de még közel sem volt annyira tájékozott, hogy a puzzle minden darabját a helyére tegye. Sőt. Az igazság az, hogy rossz irányba indult el. Igaz, ami igaz, szíves örömest bosszút álltam volna Damon-on, mégse tettem, figyelmeztettem, a régi idők emlékére pedig igyekeztem újra barátjaként viselkedni, bár kétségeim voltak, s ezt úgy vélem ő is pontosan tudta. -Ezen a részen már túl vagyok vagy vagyunk. Már a frászt hoztam rá, egy kicsit megszorongattam, de semmi több. Segíteni jöttem neki, s nem mellesleg a feleségének, bizonyos Elenának is. Bár fogalmam sincs, hogy Damon a maga modorával, hogy fogja tálalni a tényeket szegény lánynak. De ez már nem az én vállam nyomja. De megnyugodhatsz, nem a családod akarom bántani.-adok egyszerre részletes választ az ittlétem okáról s egy ízben biztosítom róla, hogy semelyik családtaghoz nem tervezek véres kapcsolatokat kiépíteni. Ennyire nem vagyok kicsinyes. Inkább elvárom, hogy elérje a barátságunk újra szilárd legyen, de értelmét nem látnám a rajta való bosszúállásra. Pláne nem a felesésgén. Szegény lány biztos nincs vele tisztában, hogy az apja micsoda pszichopata kísérletek részese volt. Remélem az alma kivételesen messze esett a fájától. Kérdésemre részletes választ adott, amiből megtudhattam: sokkal jobb a kapcsolata és mélyebb Stefan-nal, mint Damon-nal, illetve a jelen állásban létező Damon-ról szóló véleményét. Egy biztos, a fivéreket eddig nemien hagyhatta magára. Elmosolyodtam és megfogtam az újabb pohár italt, bár nem ittam belőle, de a tudat, hogy kéznél volt, van, igencsak jó érzés volt. -Túl sok választása annak idején nem volt. Beérte velem, s én vele, ennyi a történet. Kezdetben nem gondoltam, hogy különösebb személyiség lenne, de ahogy telt az idő egyre érdekesebb lett.-vonom össze szemöldököm, és tekintetem a szőkeségre emelem. -Tudod, a sorozatgyilkosok fejére sincs odatetoválva, hogy kicsodák, ahogy nekünk sincs, hogy mifajták vagyunk. Nem lehetsz benne olyan biztos, hogy nem tartozom a gyilkosok kategóriájába. Sőt. Mint már említettem, nem vagyok az a tasakból táplálkozó típus. -villantom meg félelmetes mosolyom, a poharat a pultra teszem, de tekintetemmel nem engedem el övét. Szép dolog a nosztalgiázás, de nem szívlelem, ha rossz következtetéseket vonnak le rólam. Nem vagyok sem gyámoltalan, sőt még csak önzetlennek vagy kedvesnek sem nevezném magam. -Egyébként pedig nem vagyok az a típus sem, aki kicsinyes bosszút áll valamiért a múltjából. Ha érted, hogy értem.-villantok újabb mosolyt, egy enyhe célzással arra a dologra, amit nemrég a hulla állatok küldözgetéséről mesélt.
- Hé, hé! Meg ne fulladj - néztem rá kissé nevethetnékkel, ahogy az italt félrenyelve, kissé fulladozva meresztette rám a szemeit. Hátba veregettem finoman, miközben beszéltem. De aztán úgy látszódott rendeződött az állapota. Lehet nem kéne már ennyit inni? Csúnya dolog itt a piától fuldokolni, a mi állapotunkban azt már nem illik, végülis, mire jó az örökkévalóság, ha nem arra, hogy baromi sok alkoholt döntsünk le a torkunkon? Ám aztán a gondolatmenetem megbotlott és összetalálkozott a padlóval, amikor koppanva jutott értésemre, hogy mit is beszél Enzo. - Tessék? Te is Damon-ről beszéltél? Mármint.. Damon Salvatore, az a Damon, akinek az öccse Stefan, és itt születtek Mystic Falls-ban? Az a Damon? Te ismered Őt? Róla beszéltél, amikor...? - Ez váratlanul ért. Mint a hideg zuhany. Erre muszáj volt lehúznom még egy pohárral, közben lázasan kutatva emlékeimben. - Sosem hallottam Rólad... És én még azt hittem, hogy a Salvatore fiúk már nem tudnak újat mutatni nekem... Tényleg kicsi ez a város... Meglepetéssel adóztam a helyzetnek. Oké, tény, hogy Stefan-t jobban ismerem mint Damon-t, de azért... minden mait Stefan tud a bátyjáról, megvan nekem is, vagyis akkor Enzo-t Stefan sem ismeri... gondolom én. Érdekes... ez a srác baromira nem passzol Damon régmúltbéli baráti körébe... - Igaz, tényleg nem semmi... bár persze, tény ami tény, Damon rengeteget változott, előnyére, az évek alatt, a második halálom és a feltámadásom közt. Jó férj, meg apa, és jó barát is... a teljes ellentéte annak, aki réges-régen volt. Üdítő is a változás - mosolyogtam, de aztán eszembe jutott valami. - Mond... milyen tűz volt, amiből Damon kimenekült...? Amit említettél? Ez itt volt Mystic Falls-ban? Csak mert... én egy tűzről hallottam, amihez Damon-nek köze volt, viszont akkor nem menekült tűzből... Ő nem volt a templomban... - Emlékeimben egy tűzesetre emlékeztem, amiről hallottam, és Damon-nek köze volt hozzá, az akkor volt, mikor a templom leégett, mely alá a vámpírokat zárták, a kriptába... De ott senki nem menekült ki a tűzből, Damon főleg nem, hisz ott sem volt. Vagy más tűz is volt, csak én arról nem hallottam....? Ezen elgondolkodtam... - El tudom képzelni, de... én csak felszedtem egy már elhullott állatot az út széléről, nem öltem meg senkit, emberi lényt főleg nem, mert a szavaidból már így tudom, Te erre készülsz. Ne érts félre, az én múltamban is vannak olyanok, akiket szívesebben látnék holtan, ha még élnek, de... én viszont már tudom, hogy a bosszútól csak egy pillanatig érzed jobban magad, utána elmúlik az az érzés, és visszajönnek a rosszak. A bosszú nem szokott általában segíteni - ráztam meg a fejem. Nem akarok én erénycsősz lenni, meg hát... minden bosszúvágy előzménye más... nem ítélkezem, míg nem tudom, miért és kiket akarna Ő megölni, a gesztusai és a szavai nem utalnak jóra... - Ugye nem Damon-t akarod bántani, vagy a családját? Csak mert szólok, hogy ahhoz nekem is lenne pár keresetlen szavam - jelentettem ki váratlanul, amikor kapcsoltam, hogy neveket nem mondott, vagyis akár... Damon is lehet a bosszúja célpontja, vagy Elena, vagy Stefan, de akár a gyerekek is... És azt viszont én nem hagynám, Damon a barátom, Stefan is, és az egy jó család, Elena is jó, és a gyerekek nem ártottak még soha senkinek! Habár, ahogy Enzo-t szemügyre vettem, volt egy olyan érzésem, hogy a prédikációért kár lenne... eléggé láttam én már a szemeiben, a viselkedésében, éreztem a hangján, hogy Őt azért már befolyásolja az ital... - Mondtam, a testvére egy nagyon jó barátom. Még másfél évszázaddal ez előtt, itt a városban ismertem meg Őket, egy átutazásom alkalmával előbb Stefan-t, majd következő alkalommal már Damon-t is. Addigra mikor Őt is megismertem, már mind a ketten vámpírok voltak. Nem igazán mondanám, hogy túl nagy barátság indult köztünk anno Damon-el, inkább Stefan-nal volt jó a kapcsolatom. Miután a fivérek átváltoztak, szétvált az útjuk ugye, és... hát az enyém Stefan-al folytatódott, Damon meg elment világgá. Utána jó darabig nem is láttam Őt. Aztán hébe-hóba találkoztunk, khm... de... nem állítanám hogy később jobban megkedveltem, nem igazán volt az a fajta akkoriban, akivel haverkodnék. Ő akkoriban gyilkológépnek volt beállítva a programja szerint, én viszont tisztelem az emberi élet szentségét, így.. nemigen volt közös témánk Stefan-on kívül. Azt hiszem ismeretségünk első 150 évében kb. egyszer folytattam vele igazi és őszinte párbeszédet, aminek értelme is volt... az akkor volt, miután megismertem, és megkért, hogy vigyázzak az öccsére... - méláztam el egy pillanatra, mikor anno, a távozása előtt kérte ezt tőlem, aztán eltűnt mint szürke szamár a ködben... - Eleinte nem voltam túl jó véleménnyel Róla, de... ma már tudom, hogy nem rossz ember Ő sem, csak... megviselte az élet, meg a vámpírrá válás, meg a szerelem, meg... ez-az-amaz. De amióta normális élete van, és normális társa, szerintem jó fej, már nem "hírhedt", hanem csak egy jó ember - összegeztem, amit én így gondolok Damon-ről, meg szűken a megismerkedésünk és ismeretségünk. De engem igazából inkább az Ő kapcsolatuk érdekelt volna, nem a magamé. - És Te? Ne vedd sértésnek, mert inkább bóknak szánom, de... Te nem igazán tűnsz afféle srácnak, akit a régi Damon baráti körében el tudok képzelni... - emlékeztem vissza a régi, érzelmek nélkül élő Damon-re... akit még én se tudtam rávenni hogy érezzen... Fura egy ilyen normálisnak kinéző pasit elképzelni a régi Damon mellett... Valahogy nem megy...
Elfintorodtam, és magamban mormogtam a gondolataimnak, hogy a kifejezései mennyire nem támasztják alá az igazságot, ahogy én is csak szépíteni akarok a múlton, mégse megy, és egyre rosszabb kifogásokat szülök, ahogy az idő előre halad. Gondolataim mégis eltereltem, ahogy társalogni kezdett, ahogy felfedte közel s távolibb múltját, s igyekeztem emberien viselkedni, ami kissé nehézkes volt, de egyre jobban beleéltem magam a szerepembe. A döglött állat kis túlzás volt, hisz a maga nemében jóval nagyobb "ajándékot" adtam volna egy ilyen embernek, vagy vámpírnak, vagy bármely más természetfelettinek, hisz inkább az élet, mint a szellemlét. Már épp közbeszóltam volna, amikor meghallottam a nevet, és az újabb korty megakadva torkomon majdnem fullasztáshoz vitt. Öklendeztem egyet, majd elkerekedett és sötét szemekkel néztem arcára, hogy halljam még egyszer a nevet, de ahogy újra a teljes nevén nevezte a férfit, elképedésem inkább féloldalas mosolyt csalt arcomra. -Tehát Damon rendszerint a maga dolgait tartja a szeme előtt. Kissé önző, s ezt a múltja is alátámasztja, már ha abból indulunk ki, amiket akkor is tett.-nevezzük nevén a dolgot, elárulom, hogy ismeretségem van az említett személlyel, ugyanakkor mélyre menő részletekbe nem avatom be. Engem hagyott volna megégni a tűzben. Mentségére legyen, ezt a részt már átléptem, tekintve, hogy elmondta kikapcsolt érzelmekkel élte túl a tudatot, ami miatt én még évtizedeket lehúztam egy mély pincében. A részegség lassan kezdett meglátszani rajtam, s gondolataim egyre kevésbé forogtak e körül a dolog körül, s egyre kevésbé akartam visszagondolni, annál inkább remélni, hogy bizalmam még visszaszerzi a jövőben, hisz jóformán ő volt az egyetlen barátom, akit a cellaévek alatt szerezhettem magamnak. -Vicces, hogy a családot alapító személy is egy ugyan azon ember, akiről eddig beszéltünk.-nyugtázom újra és a poharam megemelem, de ahogy újra megszólal, elmosolyodom, és megrázom a fejem, a poharat visszatéve a pultra. -Ugye tudod, hogy ezt elég nehezen veszi be a gyomrom egy olyantól, aki ugyan olyan kisszerű bosszút eszelt ki? A múltban nem élnék, de megadom magamnak azt az örömöt, hogy kiiktassak egy-két szemérmetlen mocskot a társadalomból, aki az ember jelzőt sem érdemelné meg.-emelem meg immár újra poharam, a maradékot is megiszom, majd hozzá hasonlóan a pultra vágom, de hiába tölt újra a csapos, nem reagálok, tekintetem lassan Lexi-re emelem, és sötét szemeim csillogtatva bizonyságot adok neki, hogy a bosszúvágyam bármit is mond, nem csillapodik, s aligha múlik el az idő előrehaladtával. Persze ezt nehéz úgy elfogadnia, hogy fogalma sincs s bosszú indokáról, de arról elég, ha csak én tudok. -Egyébként, te honnan ismered a híres, vagy inkább hírhedt Damon Salvatore-t?-merül fel bennem a kérdés, visszakanyarodva az előző témához, hisz igazán érdekel, s foglalkoztat ez a dolog. Mert azt gondolhattam, hogy a Mi ismeretségünk csak rövid időt ölel fel, ugyanakkor kíváncsi voltam más nézőpontokra is, s ahogy elnézem ez a lány vagy inkább nő jól ismeri őt. Pláne, ha az öccsét is ismeri. Végül is ez a szemszög biztos más, mint volt cellatársamé, arról nem is beszélve, hogy annak így másik életszakaszáról kaphatok némi leírást.
Érzékeltem az érintésem nyomán megfeszülő izmait... Hmm... igen, igen... ez is azt éreztetni, hogy nem lehet neki túl szép múltbéli meséje... Nem is mondott már erre semmit hangosan, én pedig nem kérdeztem bele jobban. Egészen biztos voltam benne, hogy nem lenne túl kedves dolog faggatni, ha akar beszélni arról amit burkoltan érintettünk, úgyis megteszi... ha pedig nem akar, akkor senki vagyok én ahhoz, hogy faggassam... - Kísérletezgetni, és kutatásokat folytatni? Ennyire érdekelték őket a nevek eredetei? Érdekes firmák lehettek azok a múltadban - jegyeztem meg, közben a gondolattal, hogy az én családom is mennyire régen halott már. Stefan-nak meg már új családja van... Jajj, de jó, hogy ez a bár tele van ilyen magunkfajta magányosokkal.. esküszöm jól nézünk ki... - Nem sértődöm meg - vontam meg a vállamat, és vettem a kezembe egy új, teli poharat, amibe bele is ittam. - Vidéki lány voltam, anno, még a régi időkben, nem kapok szívrohamot egy döglött állattól, nem úri kisasszonyként nőttem fel. És mondom, nem voltam eszemnél, mikor azt a macskás küldeményt postáztam. De... gondolj bele a helyzetembe, az egyetlen amid van az életben, maga az életed. Halálosan gyűlölöd a magányt. Erre jön egy selyemfiú, és csak úgy unalomból, és csak hogy saját magának jót tegyen, átszúrja a szívedet egy karóval, így a lehető legnagyobb magányba taszítva, és elvéve tőled az egyetlent, amit évszázadok óta csak tudsz birtokolni, és az esélyt, hogy... visszaszerezd az egyetlent amire a halálod óta vágysz és a nyakadat törnéd érte. Te nem vágnál vissza ha tudsz? Akkor jó heccnek tűnt. És Damon arcáért meg is érte, amilyen képet vágott, amikor meglátta a macskát - emlékeztem vissza, igyekezve száműzni a savanyúságot a képemről. - Mert amúgy így hívják a kedves bátyuskát akiről beszéltem. Damon Salvatore. - Damon arca anno tényleg felejthetetlen volt... és ahhoz képest hogy Ő megölt engem, nem is volt olyan durva dolog, főleg hogy nem én öltem meg szegény macsekot, én csak kicsit hasznát vettem a holttestének. - Vicces, úgy látom mostanság mindenkinek gyerekei lesznek, és társa... bunkóság, mindenki nagyon érzi a tavaszt az elmúlt években, akármilyen évszak is legyen - forgatom meg a szemem, aztán felnevetek magamon. Hogy én mennyire tudom sajnálni magam... szánalmas... Tényleg le kéne innét lépni... ártalmas ez a város az egészségemre, az életemről nem is beszélve... - Igen, igaz. A múlt már elmúlt. Megváltoztatni már úgysem tudjuk, nem igaz? Jobb a jelenben élni, és hátha akkor nekünk is csurran-cseppen végre valami jó is - ittam ki a jelenlegi poharamat is, és "finoman" lecsaptam a pultra. Koppanására felfigyelt csaposkám is, és hozott nekem egy újabb adaggal. Szépen rámosolyogtam hálából, hadd legyen boldog. Arckifejezése alapján, boldog is volt. - Hmm... ugye tudod, hogy a bosszútól nem lesz jobb? - kérdeztem vissza, amikor láttam reakcióit a kérdésemre, de talán még Ő is kiérezte a hangomból hogy én se értek egyet magammal. Jó, mondjuk, én beszélek... ma is kikaparnám egyesek szemét azért amit velem tettek, és nem csak velem. De hát, most... épp próbálok én lenni az okosabbik iszákos... akkor ilyeneket kell mondani, nem?
Mi tagadás, sokat kellett innom műanyag kispoharakból, hát most minek fogjam magam vissza? Viszont nem akartam másnak kellemetlen emlékekkel teli lévő mesét mondani, sőt úgy terveztem történetem senkivel nem osztom meg egyhamar. Így is elég nagy bajom lett a szökésből, hisz ki tudja mikor támad fel valamelyik örökösben a keresgélhetnék. Csak hiszi, hogy ért, de soha nem fogja megtudni az igazat. Vagyis hacsak valami olyasmire nem kerül sor, ami indokot adna máshogy cselekednem. Vállamon megéreztem kezét, mire izmaim egy pillanatra megfeszültek, de amilyen hamar jött ez a mozdulatsor, olyan gyorsan abba is maradt, újra ellazultam, és igyekeztem a paranoiás gondolataim megjelenését elterelni. Hisz nem néz ki kaszás gyilkosnak, aki vámpírokra vadászik, ha ő is az. De ugyebár a történelem kifürkészhetetlen. -A családom még kis koromban meghalt. Mindenki akiről tudtam. Inkább úgy mondanám, hogy a múltamban voltak emberek, akik szerettek kísérletezgetni, és kutatásokat folytatni. Így tőlük hallottam sokat a nevem eredetéről.-titkolom el újra az igazságot, vagy inkább még mindig nem mondom el azt teljesen, de már így is soknak tűnt. Furcsa volt beszélgetésbe elegyedni egy idegennel egy bárban, bár ez a normális világban nem éppen volt furcsának nevezhető. Kérdésére bólintottam, hisz fogalmam sem volt honnan ugrott be ez a név. Valahonnan viszont igazán ismerős volt. -Kedves kis bűntudatkeltés. Bár meg ne sértődj nőként nem sokan küldenének döglött macskát ajándékba, mert a puszta látványuktól is rosszul lennének.-ismerem el, majd én is mesélek egy férfiról, egészen pontosan Damon-ról, hisz túl sok mindenkiről a múltamban nem tudtam kedves kis beszélgetéseket felidézni. -Háborúból. Majd kimenekült egy tűzből, de ahogy a napokban láttam ma már sokkal jobban van, mint akkor volt. Gyerekei és felesége van, ami meglep annak fejében, amiket mesélt nekem anno.-teregetek ki némi szennyest a régi cellatársam életéből. Az ital lecsúszva torkomon felidézte bennem a régi időket, amikor még katonaként az esti program a lerészegedés volt, hogy minden esténk azzal telt, igyunk még egy utolsót, mert lehet másnap már nem lehet. Persze vámpírként tudtam, hogy túlélhetném a másnapot, mégsem különcködtem, az ital bódító hatását pedig vétek lett volna kihagyni. Kérdésemre válaszolva elgondolkodtam, vajon hogy érezhette magát, s a következtetésem valami olyasmiben merült ki, hogy hozzám hasonlóan ő is sokat szenvedett, még ha nem is kínozták úgy igazán. -Ez borzalmas lehetett pláne úgy, hogy társasági ember vagyis vámpír vagy.-mondom halkabban.-De ahogy mondtad, a lényeg, hogy most már élsz. Nem túl jó folyton a múlton rágódni.-ismerem el, s az előttem heverő üres pohár aljára nézek, összevonva szemöldököm, ahogy újra kiráz a hideg a múlt említésétől is. Kérdésén elgondolkodtam, felhorkanva elmorzsoltam egy rövidke nevetésfélét. -Ahogy bebiztosítom a bosszúm, és meg tudom valósítani amiket elterveztem az elmúlt években, jól leszek. De már így is jól vagyok, jobban mint valaha.-közlöm féloldalas mosollyal arcomon, amikor a poharam újra megtelik itallal, és arcára pillantva kacsintok, majd egy korty erejéig számhoz emelem az üvegtárgyat.
Nem tudtam nem észrevenni azt az arckifejezésében végbemenő változást, amit a kérdésem okozott nála. Ennek következtében mondhatni, hogy már az első pillanatban meg is bántam a kérdésem, mert érezhető volt az arcából, hogy ez olyasmi, amihez nincsen közöm. Ám Ő mégis csak válaszolt... - Ohh... azt hiszem értelek - böktem ki, mikor úgy nagyjából tíz lehetőség végigfutott képileg az agyamban, amiért ezt válaszolhatta így nekem. Eszembe jutottak a kriptavámpírok, és... eszembe jutott a húgom. Eszembe jutott, amikor én magamat próbáltam kiéheztetni... és amikor a szomjúság győzött, és megadtam magam a vérnek. Amikor egyszerre átok, és áldás a gyomrodnak, a lelkednek... Nem is tudom miért, de valahogy odakalandozott a kezem a vállára, mint egy megértésem és... nem tudom... biztatásom kifejezendő, hogy lesz ez még jobb is... Bár nem ismertem a körülményeit, és kb. semmit nem tudtam arról mi az Ő múltja... de azért tudattalan is együttéreztem Ővele. Ezért sem kérdeztem tovább ebben, nem akartam bunkó lenni. Ami a nevét illette, érdekes magyarázat volt. - Talán tudóscsaládból származol, hogy a neved fejtegetése volt a kedvenc témájuk amikor fiatal voltál? - kérdeztem vissza, miután kezem visszahúzva a saját poharamra helyeztem át azt, és ismét ittam pár kortyot. - Az enyém? - néztem meglepetten, és... el nem tudtam képzelni az hogyan lehet. Ő mondta hogy nem túl gyakori a nevem... én meg nem ismerem Őt, úgyhogy... ez rejtély. - Az, valóban rém kedves bátyuska volt, de... azóta végülis kibékültünk. Miután szellemként kicsit megbolondult állapotomban küldtem neki postán egy döglött macskát hálám jeléül hogy megölt, és ennek hatására megkeresett, és beszéltünk kicsit, hát ööö... végülis mondhatjuk hogy már jó a kapcsolatunk. Sokat segített nekem, amikor vak voltam, szállást, és segítséget szerzett nekem - mondtam, igaz is volt, Damon sokat segített nekem később, hiába, hogy miatta kezdődött el ez az egész cécó az életemben, a halál, a vakság, lényegében, szóval... mindez, de aztán segített nekem, úgyhogy asszem ez már... nem is számít. Most boldog vagyok. - Háborúból menekülő bátyuska? - ezen a részen kissé megakadtam. Jééé, egy ilyet én is ismerek. Mondjuk Ő nem került tudtommal még rosszabb helyre a linkeskedése miatt, de hát... azért érdekes, ezek a nagytesók sosem bírnak magukkal? Gondoltam megkérdezem, mennyire akar lerészegedni, mert már meg-meglátszódott rajta hogy nem az első pohár. Úgy látszik annyira nem ihat sűrűn, ha én ilyen hamar kiszúrom a fejére ható italt. Én még jól voltam, az évszázadokig tartó piálás megadja a kellő edzettséget. Aztán mégsem kérdeztem, mert Ő kérdezett egy meglepőt. - Hát... - először csak vállat vontam, és lehúztam ami még a poharamban volt, utána visszaraktam az üreset a pultra. Utáltam azt az időt... - Borzalmas - összegeztem először így, mert ebből mondjuk tényleg minden részét jellemeztem is. - Kérdezd meg a szelet, milyen érzés neki a létezés... Szeretem a társaságot, és gyűlölök egyedül lenni... de szellemként olyan volt, mintha én lennék a szél. Eleinte senki nem látott, nem hallott, és olyan volt mintha nem is léteznék, pedig itt voltam. Hónapokba került, hogy megtanuljam, egyáltalán hogyan juthatok odáig, hogy valaki hallja a hangomat... Odáig, hogy valaki lásson... rettentő nehéz volt jutni, és akkor is elsőre csak a gyerekek láttak... Nem vitatom, hogy az életben vannak jóval nehezebben elviselhető dolgok is, és rengeteg ember jobban szenved más dolgoktól, de... szellemnek lenni is pokoli rossz, nem kívánom senkinek - ráztam a fejemet, mereven bámulva magam elé a pult falapjára... Aztán megköszörülve a torkom, ráztam meg a fejem, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. - De most már jó. Élek, látok is, szóval minden... szuper - mondtam, habár nem volt teljesen igaz, de nagyrészt igen. Nem minden szuper, de majdnem minden. És ez az elmúlt évek statisztikájához képest most jó. - És Te jól vagy? - néztem aztán újra Enzo-ra. - Mármint... azután a dolog után, ami miatt.. túl sokáig kellett nélkülöznöd a tele has fogalmát? - idéztem vissza, amit Ő mondott nekem. Mondjuk jól nézett ki, nem úgy mint aki rosszul van, vagy depressziós, vagy ilyesmi, de... ki tudja, a látszat egy dolog, én is jól szoktam kinézni, és akiket ismerek is, mégis sok embernek van attól még baja.
Arcom megkeményedett egy percre, majd újra a szokványos arckifejezésemmel válaszoltam, egy pillanatra kerülve a szemkontaktust. Hazudni emberi dolog, jelen esetben egyszerre voltam hazug és próbáltam megóvni magam és őt is az esetleges "kíváncsiskodó" tudósoktól. -Túl sok ideig kellett nélkülöznöm a tele has fogalmát. Egyenlőre kihasználom a lehetőségeim.-válaszolok sejtelmesen, hogy megforgathassa az agytekervényeit, vajon mi is állhat a döntésem mögött. Bár kicsi rá az esély, mondhatni egyenlőre semennyi annak, hogy rájöjjön az igazságra. A kor kérdésről rendszerint nem beszélek, hisz valódi koromból kivonva azt a részt, amit igazi élettel töltöttem meg, elég csekély számot kapnánk, mondjuk egy nagypapa korát. A név kérdést kiboncolva teljes leírást adok neki az Enzo eredetről, hisz ezt már a tudósok is megvitatták, mielőtt kínzásra adták volna a fejem. -Az Enzo-t az egyszerűség kedvéért használom. Mikor fiatalabb voltam sokat hallottam a nevem fejtegetését.-adok némi rövid, tömör magyarázatot az eredete kiindulásának ismeretéről. Hisz végül is, csak ismételten egy leegyszerűsített magyarázat volt, nem pedig hazugság. Az ő neve is furcsán csengett számomra, bár ennek az oka az is lehetett, hogy az általam ismert személyek többsége férfi volt, és a halálozásuk miatt volt olyan, akiről csak a nevét tudhattam meg. Így ő is bevezet az ő nevének eredetébe, már ami a rövidítés terét illeti. -Ismerősen cseng ez a név, bár fogalmam sincs, hol hallottam már.-igazából tényleg ismerős volt, de nem vagyok az a típus, aki ilyen dolgokra vissza akar emlékezni, mint például kit hogy hívtak. Aki fontos volt, azt megjegyeztem, azt a kevés embert, de a többit vagy futólag hallottam csak, vagy az emberektől a háborúban. Élveztem a helyzetet, s az egy-egy megjegyzés, ami sértő szándék nélkül elejtettem, inkább felhívás volt egy keringőre, mintsem egy vita generálására, de ahogy láttam őt sem épp taszította ez az ötlet. Sőt, kérdésemre adott válasza elég érdekesnek bizonyult. Leszúrják, szellem lesz és még meg is vakul. -Kedves bátyus lehetett. Ismertem valakit, aki a háborúból akart menekülni, elhagyva az öccsét, végül még rosszabb helyre került. Hát a tiéd is hasonló sors lehetett. Már ha a két dolgot össze lehet hasonlítani. -iszom meg a harmadik pohár italt is, és már kezdem érezni, ahogy a fejembe száll. Elgondolkodva révedek magam elé, majd felteszek egy kérdést, amit lehet sértőnek fog találni, de igazán foglalkoztat a dolog, ha már soha nem sikerült a túlvilágra kínozniuk. -Milyen volt a szellemlét? Leszámítva azt a részt, hogy nem mindenki láthatott.-érdeklődök mígnem a poharam eltűnik előlem, és helyére rendelés nélkül egy új adag kerül. A pultos biztos rájött már mi a célom, hát ha a ifizettségről van szó, a számlát csak növelni fogja a jó bevételéért.
Valami azt súgta, érdekes dolgokat lehetne megtudni ettől a sráctól, ha gondolatolvasó volnék. Milyen kár hogy nem vagyok boszorkány, úgy tudom egyes tagjaik tudnak ilyen trükköket is. Asszem érdekes dolgokat hallanék, ha belekukkantanék Enzo gondolataiba. Legalábbis a feleletei, és az arckifejezése alapján, így érzékeltem. - Hát... nem tudom, nem vagyok gondolatolvasó. Szabad megkérdezni, hogy miért? - érdeklődtem finoman, de... inkább csak olyan szelíden a hangommal meg az arckifejezésemmel is alátámasztva ezt, hogy nem erőszak a disznótól, nem harapom meg, ha nem mondja el. Bár kíváncsivá tett ezzel a szöveggel... Na, most vagy tényleg nem számolja az éveit, vagyis már jó öreg, vagy csak nem akarja az orromra kötni. Mondjuk egyiken se lepődnék vagy sértődnék meg, vannak akik nem számolják, és vannak akik simán nem akarják mások orrára kötni, főleg ebben a városban... - Tyűű.. - füttyentettem elismerően. - Én ennyire részletesen nem tudom a nevem eredetét... bár nekem egyébként a Lorenzo is igencsak egzotikusan cseng, sőt... De nem kétséges, hogy szép név. Legalábbis nekem tetszik, jól cseng. Tényleg nem volt semmi, legalábbis nekem meglepő hangzású név volt. Jó, mondjuk józanul minden név másképp cseng, én meg ált. a bárokban kissé ittasabban ismerkedtem, míg éltem még a társasági életem. Aztán meg... a hullaság és a remetézés után már ugyan mi az ami nekem nem különlegesség...?? - Ohh, nos... ha szerinted a Lexi különleges, akkor ehhez mit szólsz? Igazából Alexia a nevem, Alexia Marguerite Branson, de körül-belül mindenki akit csak ismerek, Lexi-nek hív, hisz kár ezt cifrázni. Meg én is az egyszerűsített mivoltát szeretem, csak a családom hívott úgy hogy Alexia, az meg már nagyon régen volt. Mióta vámpír lettem, csak simán Lexi vagyok - vonogattam meg a vállam, miközben kifejtettem a magam oldalát. Tényleg nem hív már senki a teljes nevemen. Régen úgy volt szokás, de mára már nem, és azt az életem amúgy is lezártam. Alexia meghalt és elásták Őt is, már csak Lexi van. Akinek nem tetszik, hát... annak nem tetszik, az már az Ő baja. Láttam hogy tetszik neki a szitu. Na jól van, a kukacoskodunk, akkor oké, én benne vagyok, úgysem tud ledumálni, én vagyok a jobb ebben ez fix! - Öööö... hát nem. Nem igazán hiszem hogy bennszülöttnek vagyok nevezhető. Bár ki tudja. Végülis... emberként valamivel távolabb innét éltem, egy másik városka legszélén. Aztán vámpírként... hát csak pár alkalommal jártam itt, igazából, csaaaaak az utolsó hosszabbra nyúlt mint azt én terveztem. Pár éve egy barátom miatt jöttem ide, a születésnapjára, hogy együtt ünnepeljük meg. Csak hát a buli félresikerült, városi sajátosság, és a barátom fivére átszúrta a szívem egy karóval. Ez ugye megakadályozott a távozásban, szóval mondjuk úgy, leragadtam itt, egy jó ideig szellemként ténferegtem a városban, akkor azért nem mentem el, aztán feltámadtam, de vak voltam, akkor meg azért maradtam, mert a házban is eltévedtem egyedül... most meg az első szabad estém töltöm hogy már nem kell attól félnem, ha kijövök a házból, akkor elcsap egy kocsi, szóval most meg még ezért vagyok itt. Hogy aztán meddig maradok... nos, az még bizonytalan. De azt hiszem így bennszülöttnek nemigen lehet még nevezni. Te régóta vagy már a városban? Bár hülyén hangzik ez igazából épp tőlem, de... még nem láttalak erre - mondtam, bár nehéz volt nem nevetni a saját szövegemen... még hogy látni... a legjobb barátomat se láttam eddig, csak hallottam, az utóbbi időben, nem még egy idegent...
Nem vagyok antiszociális, ugyanakkor az üres fecsegések híve se vagyok, s ha már megszólalok, nem fogom magam vissza az ironizáló modorommal. Talán a korral járhatna a megkomolyodás teljes foka, de ez rám nem volt jellemző, hisz a korral újra és újra visszanövesztettem a szerveim, mintha egy anyaméhben tengődő magzat lennék. Újra és újra minden kísérlet után. Az örök fiatalság a szó szoros értelmében igaz rám, bár mit sem törődök a korommal. Valahogy elgondolkodtatott a szőkeség, ahogy méregetett egyszerre volt hátborzongató és keltette fel az érdeklődésem, s vetette bennem fel a kérdést, hogy vajon ő miről gondolkodhat, mikor így néz rám. Bár teszek mások véleményére, a saját szabályaim szerint élek, ha lehetőségem van rá, mégis ez a helyzet olyan furcsa volt. -Ha te azt tudnád, hogy a tasak említése miért fordítja fel a gyomrom...-reagálok kérdésére, hisz mégis miért ittam volna épp most tasakból, mikor végre az áldozat újra a két kezem között juthat a másvilágra, ha nem vagyok óvatos vagy épp fajfenntartást akarok elérni, és azért nyírok ki valakit. Vagy épp a bosszúm miatt, ami kiszámíthatatlan, és néha-néha újrafogalmazódik. Bemutatkoztam, s nem láttam értelmét kitalált névvel próbálkozni, hisz ha valaki az életemre akar törni, az úgy is megteszi, név nélkül. Egyébként meg még esélyem sem volt komolyabb ellenségeket szerezni pár szabad évem alatt. -Nem vagyok mai darab és nem is számolom az éveket.-válaszolok kérdésére sötét mosollyal arcomon, maradva titokzatos. -Egyébként az Enzo név a Lorenzo név egy válfaja, ami mellesleg spanyol és egyben olasz név is. Eredetileg viszont latin név.-emelem számhoz a harmadik pohár italt is, de még mielőtt beleinnék, megjegyzem.-Ha már a név kérdést akarod feszegetni, akkor a te neveddel sem épp futhatsz össze minden nap. Egyáltalán milyen név az, hogy Lexi?-kérdezem felvonva egyik szemöldököm, és mosolyogva kortyolok bele az italba, jelezve, hogy a szócsatában benne vagyok, s nem utasítom el ezt a fajta "kihívást". -Egyébként te amolyan bennszülött vámpír vagy erre? Tudod hallottam ezt azt erről a helyről.-kezdek bele egy beszélgetésbe, aminek talán az ital is a rásegítője volt.
Csendes srácnak tűnt. Legalábbis nem ugrott a nyakamba információdömpinggel, amint hozzászóltam. Érdekes, ilyen hapsikkal ritkán van szerencsém találkozni. Sőt, asszem nem is emlékszem olyanra, aki olyan nagyon csendesebb fajta lett volna... kivéve egyet. De az nem volt nagy siker... Sebaj, gondolatban megvontam a vállam, és folytattam amit eddig, iszogattam, meg megigéztem a pultosunkat, hogy hozza csak nekem nyugodtan az italomat időről-időre, ha épp elfogy, aztán majd záráskor ne felejtse el kifizetni a számlát se, nehogy már valami gond adódjon majd elszámoláskor, végülis gonosz nem vagyok hogy kiszúrjak Vele, de ha már ilyen átéléssel tudja nézni a melleimet, akkor csak fizesse az italomat is nyugodtan. Mosolyogtam az orrom alatt, mikor láttam tőszomszédom mosolyát, ahogy látta a reakciómat a vérfoltjára. De hát.. mit csináljak, én sem vagyok szent, és bár élet-párti vagyok, de azért nem kötök fel senkit aki mást vall. Meg tetszett is a srác, valahogy... érdekesnek tűnt. De nem is tudom pontosan mitől. Csak érdekes volt. Ahogy nézegettem a gyülekező poharainkat előttünk, volt egy olyan sejtésem, hogy a kedves kiszolgálónk ma este lefutja a maratont, nem kell neki unatkoznia mellettünk, úgy néz ki. - Nem próbálkoztál még a tasakossal? Kevésbé macerás - intettem fejemmel a kabátja felé, utalva a foltjára. Az biztos nem keni össze az ember ruháját, igaz, évjáratban nem túl változatos, viszont az ember, azaz a vámpír lelkének azért mégis ott a melengető tudat, hogy nem oltott ki életet az étkéért. Én legalábbis így gondoltam az evésre. - Örvendek Enzo, én Lexi vagyok - mutatkoztam be én is, egy kedves mosollyal az arcomon, miközben a srác felé fordultam testemmel. - Na és, ha már az évjáratot említetted, Te mikori vagy? Mert érdekes neved van, gondolom nem tegnap születtél. - Nem éreztem szükségesnek kimondani hogy "szia, kitaláltam mi vagy, és képzeld, én is az vagyok", amúgy is bugyután nézne ki, asszem ez egyértelmű. És tényleg fura egy neve volt, még nem hallottam effélét. Vagyis mostanában biztosan nem.
Révén a társaságot eddig igencsak mellőznöm kellett, így örültem a viszonylag forgalmas helynek, ugyanakkor óvatosnak kellett lennem, és emberinek, civilizáltnak, amivel nem volt nagy problémám. Az aggályaim inkább annak szóltak, hogy a szó szoros értelmében kissé beszari lettem a tömegben, és a paranoia leküzdése az ital hatása alatt könnyebbnek bizonyult az eddigiekben. A szőke hosszú hajzuhatag alatt megbújó mosolygós nő segített abban, hogy kommunikatív legyek, bár azért közel sem voltam olyan jó passzban, hogy mosolyogva csacsogjak az éppen aktuális divatról, mint valami úri ficsúr. Ironizáló humoromtól nem kívántam megóvni, sőt, úgy döntöttem, inkább kihasználom ezt a lehetőséget. Összevontam szemöldököm, de nem kérdezősködtem, ráhagytam, és rendeltem még egy kört. Soha nem volt elég, pláne ennyi év fogság után, amikor napokat töltenék csak azért egy kocsmában vagy pub-ban, hogy az üveg alját nézhessem. A kis folt nem volt túl feltűnő, most mégis szúrta a szemem, hisz tiszta ruhában ücsörögtem, adva arra, hogy a férfi, akitől elkértem ne szakadt sportöltözetben flangáljon. A végrehajtott mozdulatsor láttán féloldalas mosoly kúszott számra, és a pultosnak intve még egy kört rendeltem, amiben már ő is részesülhetett. szerencsémre a fickó pénztárcájában több készpénz volt, mint egy épeszű emberében, így nem okozott nagy gondot az italok kifizetése. -Jó évjárat volt, bár ami azt illeti lehetett volna jobb is. De persze nem panaszkodom.-emelem meg a még előttem heverő második pohár italt is, amikor megérkezik az utánpótlást, azt azonban még a pulton hagyom. -A nevem Enzo.-mutatkozom be, egy félmosoly kíséretében. Bár üres beszélgetéshez semmi kedvem nem volt, mégis jobb ötletnek tűnt a lerészegedés folyamatát valakinek a társaságában végigjárni, még ha azt a valakit nem is ismerem.
Kezdőlap
| words: 759