– every day you getting stronger and don't you feel life is a little better
Az egyik előadásom után igyekeztem átszelni a kampuszt, hogy szerezzek egy kávét és találkozzak újdonsült barátnőmmel, Kathrine-nel találkozzak. Nemrég ismerkedtem össze vele, mégis a barátomnak tekintettem, ugyanis különösen gyorsan megtaláltuk a közös hangot, ami annak volt köszönhető, hogy sok szempontból hasonlítottunk. Persze nem külsőre, de sok tulajdonságunk egyezett. Azt hiszem, az emberek vonzódnak is a hasonló habitusú emberekhez, hiszen a közös alapokkal könnyebb kapcsolatokat építeni. Nem hiszem, hogy „az ellentétek vonzása” miatt alakult ki viszonyom a sógorommal, és éppen a különbözőségünk miatt nem bírjuk egymást elviselni Megannel. Szóval igen, Kath-tel is a hasonlóság hozott össze. És ez általában igaz volt az életem során között kapcsolataimra, legyenek azok bármilyen jellegűek. Arról nem is beszélve, hogy Kath rögtön felkeltette a figyelmemet aznap, amikor megismertem, mert rettenetesen kilógott a főiskolások seregéből, akik agyatlanul és koncentráció nélkül lézengtek a kampusz parkjában. Az emlékeimben a találkozásunk előtti pár pillanat egészen filmszerűen él, ahogy megpillantottuk egymást burjánzó, tavaszi zöld háttérben. Nevetségesen hangzik. Én is tudom. De nem kell senkinek tudnia és nem is szándékoztam elkotyogni. Amúgy sem volt jellemző rám a fecsegés, hacsak nem volt vele konkrét célom. Ez utóbbi gyakran előfordult, hála az új barátnőmnek, hiszen Kathrine-nek figyeltem nagyjából mindenkit a Whitmore-ban, hátha valaki gyanúsan viselkedik. Jogos kérdés, miért mentem bele ebbe az egészbe… Nos, egyszerűen szimpatikusnak tűnt az az elképzelés, hogy segíthetek felszámolni egy rakás horrorfilmbe illő alak létezését. Mindezt nem félelemből tettem. Nem is igazságérzetből. Inkább csak mert unatkoztam, ráértem, és megtehettem. Néha úgy éreztem, hogy túlságosan értelmes vagyok az itteni közösséghez, és éppen ezért lógok ki a sorból. Nagyképű volnék? Nem hinném. Csak rám kell nézni, és teljesen egyértelművé válik, tökéletesen tisztában vagyok a képességeimmel. Éppen ezért voltam olyan magabiztos is. Nyilvánvalónak tartottam, hogy ez is szempont volt, amikor Kath választása rám esett. Az egyik kültéri asztalnál ült a barna hajú nő, akit egyébként könnyű volt észre venni. Feltételeztem, hogy ezzel tisztában van. Lezuttyantam az asztalnál lévő egyik üres székre, magam mellé tettem a táskámat, és belekortyoltam a már megrendelt lattémba. – Kösz a kávét. Rám fér – néztem Katherine szemébe, mosolyogva. Alapvetően jó kedvem volt, de be kellett valljam, a hangulatom pozitív irányban változott, mióta úgy éreztem van célja a Withmore-ban töltött időmnek. A tanulás nem kötött le, ezt tudta Kath is. Munkát kerestem éppen, bár nem voltam rászorulva, a szüleim hagytak „némi” pénzmagot maguk után a gyerekeiknek. – Hogy vagy? – kérdeztem aztán, csak hogy elindítsam a beszélgetést.
"Always trust your gut. It knows what your head hasn't figured out yet."
Nicole-lal beszéltem meg találkozót, aki nagyon emlékeztetett saját magamra. Ő nem tudhatott róla, de amikor kiszúrtam magamnak jó pár hete a kampuszon, rá egy napra már mindent tudtam róla. Tudtam, hogy egy tökéletesnek látszó családban nőtt fel, a szülei meghaltak, a nővérével pedig nem ápol túl jó viszonyt. Nem csak a képekből derítettem ki, amiket az interneten talál róluk bárki, aki beírja a családnevüket. A lány viselkedése is sokat elárult. Messziről ordított róla, hogy nem idevaló, az intelligens pillantásai csak még egy lapáttal tettek erre az érzésre. Megérzés. Első pillantásra tudtam, hogy ő lesz a tökéletes jelölt, már azelőtt, hogy kutakodtam volna utána. Már azelőtt, hogy ez a bizonyos megérzés beigazolódott volna. A kampuszhoz közeli kávézóba igyekeztem, végig az ismerős utcákon, majd el az iskola mellett, ami tele volt hazug, számomra átlátszó emberekkel. A kávézóban már ismertek, elég gyakran jártam ide, ha nem is minden nap, de egy héten háromszor minimum. Visszaköszöntem a pincérnőnek, akiről már tudtam, hogy a családja üzemelteti a kávézót, s hogy ő csak besegíteni akart nekik néhányszor, helyette teljes munkaidőben itt dolgozik már egy teljes éve, ami miatt fel kellett adnia az állását az egyik nagyvárosban. Hihetetlennek tartottam, mennyire beszédesek az emberek igézés nélkül is, talán nekem voltak csak ilyen beszédesek, vagy akárkivel, akivel kicsit is szimpatizáltak. Nagyon megnyerő tudtam lenni olykor, még akkor is, ha színjáték volt csupán az egész, és néha legszívesebben fejbelőttem volna magam egy-egy monológ hallgatása közben. Bevallom, néha el is képzeltem hasonló dolgokat. Nicole története viszont érdekelt, sosem játszottam meg magam a közelében. Nagyon szimpatikus lány volt, nagyon hasonló hozzám, bár ő még fiatal volt, sokat kellett tanulnia. Az én segítségemmel pedig igazi kis manipulátor válhat belőle, aki bármit megszerezhet magának az életben, amire csak vágyik. Megrendeltem a szokásos capuccinómat, és Nicole kedvenc italát, majd a kinti asztalok egyikéhez telepedtem, hogy élvezhessem a tavasz első napsugarait zavartalanul. Az italomat fújva, kortyolgatva várakoztam a szőkeségre, aki bármelyik pillanatban itt lehetett már. A járókelőket nézegettem közben, akik mellettem, illetvea szemközti oldalon haladtak el. Mindig nyitva kellett tartanom a szemem, minél több embert vettem magam mellé, annál jobb volt. Eszem ágában sem volt igazi hívőkké változtatni őket, azt akartam, hogy hozzám legyenek hűségesek, mindezt úgy, hogy a Tanács ne szerezzen róla tudomást. Nem féltem tőlük, hiába volt tele boszorkányokkal és varázslókkal a gyülekezetük. Fogalmuk sem volt róla, ki vagyok én, vagy mire vagyok képes. S ennek így is kellett maradnia.
Kezdőlap
Nicole-lal beszéltem meg találkozót, aki nagyon emlékeztetett saját magamra. Ő nem tudhatott róla, de amikor kiszúrtam magamnak jó pár hete a kampuszon, rá egy napra már mindent tudtam róla. Tudtam, hogy egy tökéletesnek látszó családban nőtt fel, a szülei meghaltak, a nővérével pedig nem ápol túl jó viszonyt. Nem csak a képekből derítettem ki, amiket az interneten talál róluk bárki, aki beírja a családnevüket. A lány viselkedése is sokat elárult. Messziről ordított róla, hogy nem idevaló, az intelligens pillantásai csak még egy lapáttal tettek erre az érzésre. Megérzés. Első pillantásra tudtam, hogy ő lesz a tökéletes jelölt, már azelőtt, hogy kutakodtam volna utána. Már azelőtt, hogy ez a bizonyos megérzés beigazolódott volna.
