A szerelmes bolond;;

Biztosan mindenki emlékszik arra a pillanatra, amikor megpillantotta azt a személyt, akit többé már nem tudott kiverni a fejéből, hiába akart. Mindegy, hogy melyik évtizedet, évszázadott írjuk, mert a szerelem mindig jelen volt, ahogyan a tiltott románcok is. Természetesen egy-egy könyv oldalán mennyivel is jobban mutatnak, nem? Valószínűleg igen lenne a válaszod, de ez mindig is létezett, csak sokszor az emberek se tudták, hogy mennyire is tiltott és mennyire eszközök a mások szemében, életében. Manapság Danielnek hívja őt mindenki, akinek a szívemet odaadtam és bármit képes lettem volna érte megtenni. Megvédeni a veszélytől, ami abban az időben leselkedett ránk, megóvni a vének szemében, hogy nem rossz ember. Áldást kaptunk a frigyre, mielőtt még tudtuk volna, hogy a szívem alatt hordom a gyermekét, mielőtt az éjszaka sötétebbé válhatott volna, mint bármikor máskor korábban, de az esküvőre soha nem került sor. Az-az este mind a kettőnk életét megváltoztatta.
Tisztán emlékszem, hogy miként kapott a szellő a lombokba, miként töltötte meg vér és sikoltás az erdőt. Ez már nem háború volt a farkasok és boszorkányok között, hanem mészárlás. Ott kellett volna lennie, ő hívott oda, legalábbis akkoriban ezt hittem. Az árulás fájdalmas volt, de leginkább az fájt, hogy elvette tőlem azt is, amivel szerettem volna megajándékozni, hiszen ő még nem is sejtette, hogy apa lesz. Azon az estén nekem is meg kellett volna halnom, de egy-két idősebb „nővérnek” köszönhetően sikerült kijutnom a kelepcéből és messzire szaladnom. Fel kellett volna adnom és mindennél jobban kívántam, hogy ne érezzem a pokoli fájdalmat, aminek köszönhetően a lábamon a vér csorgadozott végig. Ne kellejen látnom az arcomra és kezemre tapadt társaim vérét, de nem tehettem semmisé. Nem törölhettem el az árulás estéjét, amibe csapdába csalt két „fajt” is, hogy egy másik utána uralkodhasson felettünk, mint a béketevőként.
Undor könnyedén kúszott végig a gerincem vonalán, de ehelyett a gyűlölet és a bosszú nyert. Ő uralta a tetteimet. Akkor is, amikor rám talált azon a réten. Amikor vérben fürdőzve csillant meg a holdfénye ruhámon, rajtam, mintha csak rubintba öltöztetett volna ezáltal. Hazugságát nem sokát hallgattam, hiszen olyan volt minden szava, mint a kígyó marása. A düh és a fájdalom csak még inkább belém mart, mintha csak mérget fecskendezett volna az ereimben, aztán egyszer csak némaságba burkolódzott a vidék, amit egyetlen egy fájdalmas sikoly töltött meg. Mai napig nem tudom, hogy miként vált kővé Daniel, de nem is kerestem a választ rá sokáig. Úgy éreztem, hogy azt kapta, amit egy áruló érdemel és csak remélni tudtam, hogy netán még tudatánál is van, hogy még inkább szenvedjen. Úgy szenvedjen, ahogyan én tettem minden egyes lélegzetvétellel, míg a sötétség végül magával nem rántott.
Ha a megmaradt nővéreim nem találnak rám, akkor talán ma már én se élnék…


Szív Királynő;;

Mindenki ismeri őt, mindig kicsit másképpen ábrázolják, de esélyesen sokan azt mondták volna rám, hogy olyanná váltam, mint ő, vagy még rosszabbá. Amint sikerült felépülnöm tudtam jól, hogy nem maradhatok. Képtelen lettem volna rá, én nem láttam a jót semmiben se, ahogyan nem is akartam többé érezni. A szívem kővé dermedt azon az estén, így a szavak leperegtek rólam és szép lassan egyre inkább letértem az útról is. A szobrot biztos helyre rejtettük el, míg ők meg akarták törni az átkot, addig én nem. Azt akartam, hogy örökre maradjon ott és szenvedjen, vagy többé ne érezhesse a napfényt. Inkább csak azért keltettem volna életre, hogy a pokolra küldhessem és érezhesse azt, hogy milyen is az árulás miatti fuldokolás. Milyen érzés az, amikor a saját társai vére szennyezi őt. A lelkemet szép lassan pedig eladtam az ördögnek, magának a sátán feleségnek. Mindig is léteztek sötétmágiát űzők közöttünk, én pedig készségesen hódoltam be az egyik „papnőnek” – akkoriban így hívatta magát -. Nem kényszerített, inkább csak kihasználta a szívemhez egyre közeledő mérget, amit az egykoron szeretet férfi okozott. A sötétség pedig egyre inkább behálózott és elvakított. Férfiak számomra csak játékszerekké váltak, akiket kihasználtam, netán kínok között megöltem, vagy csak a feláldozható katonáimnak tekintettem őket egy-egy célom elérésében. Nem létezett szerelem, se  jóság számomra a világban, de esélyesen egyébként se létezett, hiszen miféle borzalmakat tett az emberiség is egymással? A világ önmagát pusztította, miközben az ördög serege egyre inkább nőtt, én pedig készségesen segítettem, ha úgy láttam megéri nekem. Nem számított a sikoly, a kérlelések. Mintha a világ fájdalmának a hangját többé nem hallottam volna meg, mintha egyszerűen süketté váltam volna. A jót könnyed eljátszani, hiszen a sötétség leszállta után kelnek életre a rémálmok is, ahogyan oly sokszor erre bizonyságot is tettem.
Sokan azt hiszik, hogy nehéz szív nélkül létezni, pedig sokkal könnyebb, mint azt bárki is gondolná. S emiatt pont annyira ijesztő és csábító a sötétség.


Elveszett jegyes;;

Színésznőnek álltam, ha már az évszázadok alatt úgyis az életet tekintettem a színpadomnak, akkor itt volt az ideje, hogy kamatoztassam a tudásomat. Egyébként is rajong az emberiség a tragikusan elhunyt színésznőkért és nem most először kellene megjátszanom a halálomat, vagy talán egyszer a múltam is meg fog találni. Soha se tagadtam, hogy mennyi pusztulást és fájdalmat okoztam másoknak, mennyi gyűlölet élhet másokban irányomba, de míg másokat ez elkeserített volna, addig engem inkább ösztönzött, hogy még jobb lehessek egészen addig a pillanatig, míg egy festményen meg nem leltem a kőbe zárt férfit. Nem értettem, hogy miként lehetséges ez, ahogyan a szív először újra dobbant, de mégis tagadtam. A képet megszereztem és az egyik soha nem látogatott szobába került. Mintha így újra bezárhattam volna a múltamat, egészen addig, míg egyszer csak be nem kopogtatott az ajtón.
A múlt mindig megtalál, csak sokszor nem úgy, ahogyan gondoltunk volna. Legszívesebben tőrt döftem volna a szívébe, amikor pedig egy partin is megtalált, akkor még inkább legszívesebben kínokba taszítottam volna, de valami visszarántott. Emlékszem a hazugságokra, amik elhagyták az ajkát, ahogyan bevallotta a mészárlás körülményeit, hogy mit tett az apja… Hittem-e neki? Nem! Abban a pillanatban nem, de bőven akadt éjszakám, amikor éberen virrasztottam és újra éltem mindent.
Kígyó méreg, ami olykor a legnagyobb tévedésből származik, de mégse tüntethető el. Képes voltam-e elmondani neki, hogy miként halt meg a gyermeke is azon estén? Dac és a jégszívemnek köszönhetően igen, mintha nem okoztunk volna elegendő sebet már egymásnak. Ő maradt, én maradtam a városba, hiszen a színházhoz szerződtem le, miközben egyre ritkábban vállaltam már filmes szerepeket az elmúlt időszakban. Beszéltünk-e azóta? Nem, mintha csak a vihar előtti csend telepedett volna ránk. Szerelem, melynek soha nem kellett volna megtörténnie, vagy netán erősebbnek kellett volna lenni minden másnál, de mégse volt. Keserűség, sértettség és még ki tudja mi lappang a felszín alatt. Bűnök és titkok, amik egyszer talán megbocsájtást nyernek, vagy még ezernyi fal fog romokban heverni, netán még megannyi ember életébe fog kerülni…
Ha a múlt is olykor kifürkészhetetlen, ami az igazságot illeti, akkor a jövő még inkább az.