Fabien & Amita

Becsuktam magam mögött az ajtót és láttam, hogy a sebemből csordogáló vér átáztatta a blúzom vállrészét. Az a nyavalyás férfi majdnem elkapott, egyetlen másodpercen múlott, hogy nem hagytam ott a fogamat: kicsusszanni egy két méter magas izomtömeg kezei közül fájdalmasan nehéz volt. Annyi szerencsém volt, hogy a boltom raktárában az ajtó melletti szekrény eleve instabil volt, ezért könnyebben rá lehetett borítani, méghozzá anélkül, hogy eltörtem volna a karomat. Aztán már csak pár lépés volt a kocsimig... és haza. A kórházba nem akartam menni, egyszerűen csak biztonságba akartam kerülni és az otthonomtól semmi sem volt biztonságosabb. Most nagyon örültem volna annak, ha Fabien itthon van, bár jobban belegondolva, talán jobb, hogy nem lát így: az arcom sajgott, kaptam rá egy ütést, ami biztosan be fog lilulni, a nyakamat piros foltok tarkították, a vállamon pedig egy viszonylag hosszú vágás éktelenkedett. Nem emiatt örültem a férjem hiányának, hanem mert fogalmam sem volt arról, miért támadtak meg... lehet, hogy Fabien és a kapcsolatai miatt, de már az is bőven benne volt a pakliban, hogy a saját viselt dolgaim voltak az okok. Nem feledkezhettem el arról, hogy abban a pillanatban, amikor elkezdtem kutatni a druidák után, sőt, ahogy ők felébredtek és rajtam is megjelent a tetoválás, elkezdtem megásni a saját síromat is. A boszorkányoknak, akik ártottak nekik ugyanúgy élnek leszármazottaik, mint bárki másnak a Földön, miért ne ébredhetne fel bennük is az ősi ösztön, ami a druidák elpusztítására kódolja őket?
Megszabadultam a blúzomtól, a földre dobtam és kivettem a tükör mögül az elsősesélykészletet. Szinte semmi sem láttam a sebből, de a fertőtlenítővel átitatott lapot gézlapot rá tudtam nyomni, a csípős érzéstől összerándult a szám. Már amikor megszereztem a sérülést is éreztem, hogy nem csak felületes karcolás kaptam ajándékba, a fertőtlenítővel simogatva a sebet elképzelésem sem volt arról, mit fogok én ezzel egyedül kezdeni. Egy hatalmas sóhaj kíséretében vettem tudomásul, hogy be kell mennem a kórházba. Nincs mese.
Egy pillanattal később hallottam a bejárati ajtó csapódását, aztán rögtön Fabien hangja töltötte be a teret. A nevemet kiáltotta, én pedig egy tizedmásodpercnyi lefagyás után elkezdtem pakolni. Természetesen a kezemből kicsúszott a tiszta alkohollal teli üveg, csörömpölve tört ezer darabra a mosdókagylóban és éppen mire káromkodni kezdtem volna jöttem rá, hogy be sem zártam a fürdő ajtaját. Fabien be is lépett rajta.
- Szia. - Erőltetett mosolyra húztam a számat. - Nem úgy volt, hogy két nap múlva jössz? - Kérdeztem rátenyerelve a kagylóra, mintha semmi sem történt volna. Elég hülyén nézhettem ki.