Egész reggel telefonálgattam és a második kávémat ittam, amit nem kellett volna. A vérnyomásom így is az egekben volt, de annyira jólesett a koffeines ital, amit az asszisztensem hozott, hogy legszívesebben annyit ittam volna belőle, amennyi belém fért. Egyetlen akadályozó tényező volt, mégpedig hogy folyamatosan vonalban kellett lennem: és a legidegesítőbb, hogy így sem mentem semmire, mert egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy az Európából telefonáló, eddig partnernek hitt vég igazgatója az egyik percről a másikra hogyan jutott el odáig, hogy pert akar a nyakamba akasztani. Gyártási hibáról volt szó, de szerinte a szállításban is eltértünk a megbeszéltektől, én pedig legszívesebben behívtam volna a gazdasági igazgatót, hogy a kezébe nyomjam a telefont és megmondjam neki, hogy rendezze el, amiről az olasz azt hiszi, elrontotta. Ha ez nem lett volna elég, a szállítmány másik felét meg is állították a határon – ezt a hírt két telefonhívás között kaptam és kezdtem úgy érezni magam, mint akinek felgyulladt minden hajszála és közel áll ahhoz, hogy kiessen mindkét szeme. Ritkán szokott ilyen érzés a hatalmába keríteni és most szent meggyőződésem volt, hogy minden kicsúszott a kezeim közül, kezdve az irányítással és mivel a kontrollmániám nem szokta megengedni, hogy szétcsússzak, felettébb ijesztő volt kacérkodni a gondolattal, hogy nem tudom összefogni a dolgokat. Segítség kellett. Nagy. És még egy telefonhívással egybekötött kávézás.
- Olivia! – Felálltam a székből, hogy üdvözöljem az érkezőt, miután a titkárnőm közölte, hogy megérkezett. – Elképzelni sem tudod, mennyire hálás vagyok, hogy szinte azonnal jöttél. Ugye nem zavartam meg a vakációdat? – Ha jól tudom, már nem New Yorkban él, hatalmas szerencsém volt, hogy kifogtam az időpontot, amikor a városban tartózkodott. Mégis van valami jó ebben a napban, kezdtem látni a fényt az alagút végén, ezt a mosolyommal is jeleztem a nő felé. – Hogy vagy mostanában? – Tényleg érdekelt, mi van vele és illetlenség lett volna rögtön fejest ugrani a problémába, ami miatt felhívtam. Régóta nem beszéltünk, de mindkettőnknek megvolt a maga élete, munkája, amibe nem mindig, sőt általában nem fért bele a régi kapcsolatok ápolása, hiába lett volna rá igény. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem szerettem az elfoglaltságot… megőrültem volna a pörgés nélkül, a tétlenkedésben, ám a felelősség képes elfeledtetni az emberrel, hogy éljen egy kicsit, mielőtt leeresztik a föld alá.