A toronymagas irodaház legfelső emeleteit egy az egyben megvásárolta az Uniworld. A központ Európában van, itt csupán azon szektorok irodái kaptak helyet, amelyekben az ernyővállalat jelen van. Ilyen többek között a Kutatás és Fejlesztés, a gyógyszergyártás, illetve a médiaipar néhány szereplője. Ezenkívül a cég nonprofit részlegének is található irodája, köztük a tehetséggondozó alapítványé is. Louisnak saját irodája van a legfelső emeleten, ahová a vendégek még a közvetlen alatta lévő szintről is csak lifttel juthatnak fel. A felvonóból kilépve egy kisebb előcsarnok fogadja a vendégeket, s egy széles íróasztal mögött várakozó munkatárs bocsátja be az érkezőket. A világos előtér után furcsa lehet Louis irodája, mely faborítású, s alkonyatkor, a kedvenc napszakában, kimondottan kellemes meleg fényben pompázik. A vaskos márvány íróasztal mögött foglal helyet a vámpír, bár nagyon ritkán látni itt, hisz a vállalat meglehetősen decentralizált, tulajdonosként ugyan van beleszólása, de ügyeit általában az igazgatótanácsra bízza. A kétszárnyú fa bejárati ajtóval szemközti fal egy az egyben panorámaüveg, a felhőkarcolók között ellátni a tengerpartig.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Jan. 11, 2015 5:27 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Mr. Daalman részére
✦ Az egyetlen valóság az, amit hiszünk! ✦
Alkonyodott, mire Louis megérkezett az irodájába. Odakint a meghirdetett állásra jelentkezők egész sora várakozott már. A vámpír bátorító mosollyal tekintett végig rajtuk. Többségük fiatal, bölcsész alkatú lány volt, de akadt köztük egy két merészebb, valamely szubkultúrát képviselő hölgy is. A vérszívót leginkább ők érdekelték, de szeretett volna mindenkit meghallgatni. Idő akadt rá, hisz előttük állt az egész éjszaka. A jelöltek persze csodálkoztak, hogy miért sötétedés után zajlik az interjú, de Louis már az álláshirdetésben leszögezte, hogy elfoglalt, ezért a kései időpont, viszont minden jelentkezőt taxi visz haza, az ő kontójára. Ilyen ügyekben kimondottan nagyvonalú volt. Helyet foglalt asztala mögött, melyen már egy jókora kupac önéletrajz sorakozott, tenyerét végigsimította a hideg márványlapon, majd kinyitotta laptopját, de nem kapcsolta be. A számítógép pusztán dísznek szolgált, hogy mégis komoly üzletembernek tűnjön, valójában viszont töltőtollal jegyzetelt papírra. Olyan embereket keresett, akik segíthetnek a tehetség gondozó alapítványba különleges embereket találni. Amolyan utazóügynök félét. Ezzel kettős célja volt. Egyrészt valóban szerette volna, ha kreatív, különleges emberek dolgoznak neki, akik itt ki tudják bontakoztatni képességeiket, szárnyalhatnak, ezzel a vállalatot is tovább repítve. Másrészről viszont olyan halandókat keresett akár a jelöltek, akár leendő felfedezettjeik személyében, akik amellett, hogy egyedülállóak valamiben, megvan bennük az affinitás, hogy vérszívóvá váljanak. Ez Louis hosszú távú céljait szolgálta, s egyedül ez miatt intézte személyesen. Az interjú sokak számára talán unalmasnak tűnhetett, a vámpír azonban roppantul élvezte. Mindenkivel egyesével elbeszélgetett, nem csak szakmai dolgokról, hanem igyekezett megismerni őket. Az önéletrajzokban is inkább a stílust, a fogalmazást nézte, semmit a tényleges kompetenciákat. Persze azok is számítottak, de nem volt szükségre kimagasló tehetségű, viszont unalmas, egysíkú emberekre. Mindenkit megkínált csemegével, innivalóval, s az egész inkább hasonlított könnyed csevegésre, semmint állásinterjúra. Örömmel konstatálta, hogy minden vendége jó hangulatban távozott. Akadt köztük rengeteg olyan szerzet, javarészt nő, de néhány férfi is, akinek megkívánta a vérét, némely hölgy pedig flörtölni próbált vele, de ezidáig egyik sem nyerte el különösebben a tetszését. Sóhajtva nyújtóztatta ki tagjait, majd felállt, s az ablakhoz fordulva végigtekintett az alant elterülő város fényein. Ó, a nyüzsgő sokaság, ki nem is sejti, miféle lények járnak közöttük, s ezek a teremtmények sem sejtik, ki figyeli őket innen a magasból. Az eféle patetikus gondolatok mindig megmelengették szívét. Bár nem vágyott rá, hogy ez az egész az övé legyen, örömmel töltötte el a tudat, hogy akár azt is megtehetné. Az erőforrások a rendelkezésére állnak, igaz nem végtelen mennyiségben, nem úgy az időből. Az idő az egyetlen, melyből a halandóknak életük során, bármit is érnek el, bárhová jutnak is, csak egyre kevesebb lesz. A vámpírnak viszont nem. A legősibb, legfélelmetesebb korlát, a legtöbb félelem forrása évszázadokkal ezelőtt leomlott előtte. Ezért is nem türelmetlenkedett, amiért ennyit késik a következő jelölt. Pedig az íróasztalon még akadt egy önéletrajz.
Megjegyzés: ✙ Words: ✙
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Jan. 12, 2015 10:45 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Mr. Stone
..to join the black parade
Az esti forgalom szeszélyes, mint a tenger hullámzása – mikor kedve támad, dob egyet az ember hangulatán. Szemforgatva kémlelek ki a taxi ablakán, keresztbe tett karokkal, ujjdobolással vezetve le a feleslegesnek legkevésbé sem, nem kívánatosnak már annál inkább nevezhető feszültséget. Nagy a kavarodás a Boscow Avenue kereszteződésében, áll a sor, áll a bál: ismét a kocsis szlenghez folyamodik az arab fizimiskájú sofőr, akitől a kárpitot kaparnám legszívesebben.. A sokadik ’anyázást és céltalan dudálást követően gejzírként bukik ki belőlem a kedves kérelem. - Befogja már vagy segítség kell hozzá? – morranok rá figyelmen kívül hagyva a mellőzött modort, ide minek? Megerőltettem magam helyette is, mit jelentőségteljes pillantásommal nyomatékosítok a visszapillantóból hátraleső fuvarosnak. - Cöh, szebben is lehet kérni.. – szisszen magának, de kristálytisztán jut el minden szava a hallójáratomig. – Máris, máris. Bocsátassék meg a bűnöm Uram. – emeli a vállát s kezét megadó gesztust villantva irányomban. A megemelkedett szemöldök, a meglepődött tekintet és a pocsék színészi képességek: csak a vak nem látná mennyire érdektelen a viselkedése. Megrázom a fejemet, majd lehúzom az ablakot, hogy enyhén kihajolva vegyem szemügyre az álló sor helyzetét – az én szemem többet lát, mint a bevándorló dioptriása.. Karambol a lámpánál: príma.
Az épület elé érünk, búcsút mondva a kényelmesen beérés opciójának – kétkedve bököm meg a taxis vállát, forduljon hátra a „fizetéshez”: még mindig szeretem az ingyen utat.. - Én kifizettem magát, a zsebébe tette a pénzt, de nem fogja találni: ekkor átkutatja a kocsit, sárvédőtől egészen a motor belsejéig, nyughatatlanul keresni fogja. Szét akarja majd szedni a kocsit. Ugye így van? – megveregetem a vállát. - Persze.. Szétszedem és megtalálom! - Remek, csak így tovább! – kinyitom az ajtót és hamar be is csapom, sietősre nyújtott léptekkel kell fenn lennem a megfelelő emeleten, hol az interjúztatómmal kell találkoznom. Az üvegajtón belépve felhúzom a zakót a karomon: pontosan hat perc késésnél járunk. Zsötem’.. Liftet váltva, útba igazítást kapva jutok el a megfelelő ajtóig – good luck to me.. Halkan csettintek egyet, mielőtt az engem bejelentő kollegina beereszt Mr. Stone-hoz, akivel az elbeszélgetés esedékes. Bosszankodásnak nyoma sincs rajta, már-már gondtalanság tükröződik az arcberendezésemről a késedelem ellenére is. S hiába a beeresztés a meglehetősen puccosnak vélt irodába, melyet szívesen elfogadna szerénytelen személyem is: jobb szeretek egyből bemutatkozni. Mire visszamegy a helyére az ajtónyitóm, becsukódik a méretes ajtólap mögöttem odalépek a férfihoz.. - Jó estét kívánok Uram, mélységes elnézését kérem a megvárakoztatásáért, borzalmas volt a forgalom az úton.. Ha sejtettem volna bizonyosan előbb indulok. – a kezemet nyújtom, mikor olyan távolságba kerül, hogy ezt megtehetem. – Ludger Daalman vagyok, örvendek, hogy megismerhetem! – határozott, lendületes fellépés, mint mindig: el is felejtkeztem már a taxiban történt morgolódásról.. Féloldalas mosoly kanyarodik az ábrázatomra, nincs okom stresszelni, nem látom okát.
Egy darabig még elmélázott a fényeken, az asztalához fordult, és szemügyre vette az utolsó aktát. -Ludger Daalman... -olvasta fel félhangosan a nevet. Szokatlan név. Érdekesnek találta, kezébe vette hát a papírt, de szeme egyből megakadt a végzettségén. Kíváncsi volt, vajon mit szeretne egy környezetmérnök egy ilyen állástól, aminek vajmi kevés köze van az eredeti szakmához. A késés, a név, és a szokatlan tanulmányok... ez a férfi már így látatlanban is felkeltette az érdeklődését. „Remélem, eljön.” Abban a pillanatban, ahogy a gondolat megfogant, nyílt az ajtó, és belépett a várva várt vendég. A férfi egyből hozzálépett, bemutatkozott, és elnézést kért, így Louisnak ideje sem volt alaposan megfigyelni. Ellenben a beszéde, pontosan az akcentusa azonnal szemet, pontosabban fület szúrt neki. Egyértelműen európai. Kezet rázott vele -az erős kézfogás szintén szimpatikus volt-, és a szemébe nézett. A látványtól egy pillanatra megdermedt, s még Mr. Daalman kezét is elfelejtette elengedni. Egy fajtársa állt előtte, méghozzá pompás példány. Fiatal, nem csak a teste, de maga a lény is, ebből a korból való. Halandó korában is igen jó vágású lehetett, de ahogy ötvöződött benne a modern nyugati világban oly elterjedt individualizmusból eredő magabiztosság a vámpírok ősi fenségességével, vonzereje sokszorosára nőtt. Egészen az utóbbi évszázadig Louis mindig kitűnt a tömegből, a maga 178 centiméteres magasságával valóságos óriásnak számított, manapság viszont inkább átlagosnak lehetett mondani, nem beszélve eredendően vékony, már-már vézna testalkatáról. Bár arca minden korban tagadhatatlanul szépnek számított, manapság ez nem sokat nyomott a latba. Kiszemelt áldozatait fáradtságos munkával kellett meghódítania -elbűvölésüktől elvből ódzkodott- míg régen már puszta megjelenése is elbűvölte őket. Persze való igaz, Louis hiába szerette a korok változásait, meglehetősen ódivatúnak számított, és meglehetősen nehezen ment neki az adaptálódás. Ilyen gondja ennek a férfinak aligha akadt, s halandóként Louis alighanem féltékeny lett volna rá, vérszívóként azonban csodálta ezt a teremtményt. Ideális megtestesítője álmának, az Új Nemzedéknek. Hátrébb lépett, hogy kicsit még jobban szemügyre vehesse, de aztán eszébe jutott, hogy talán meg kéne szólalnia. Mr. Daalman meglehetősen, sőt talán túlságosan is udvariasan beszélt, amit szimpatikusnak talált, valahogy mégis furának hatott. -Úgy hiszem fajtánk közt felesleges a magázódás, és a túlzott udvariaskodás -mosolygott rá végül. -Louis vagyok, és szeretném, ha így is szólítanál. -az egyik székre intett, majd leült vele szemköztire, s lábát a térdén keresztbe fektetve hátradőlt. -Ha már állás interjú, kíváncsi vagyok, mit szeretne egy vámpír egy ilyen állástól.
Kezdőlap
