Hosszú távú betegek kórtermei
(kómások, gyógyíthatatlan betegek, elfekvők)

( Előzmény: az út széle, az események főként még helyben zajlanak )

Már saját magam éreztem a csattanást. A hús.. a vér.. a fájdalom.. Az egész csak egy szemvillanás alatt játszódott le. De már tudtam.. elérem a célom! Hogy örültem e? Nem, nem volt időm eltöprengeni ezen, egyszerűen csak megadtam magam a fizika erejének. De valami megváltozott. Valami nagyon meg, és az elmém eltévelyedve a hirtelen sokk sűrűjében, először nem eszmélte a veszteséget.

♫...

Roppant a csont.. súlytalan vagyok.. Repülök? Még az is lehet. Pedig én azt hittem az kellemes! A halál.. Számtalanban volt már részem, de egyik sem volt ennyire... hideg. És aztán ráeszméltem...

Nem maradt más, csak a sötét és valóság. Egy hang a fülemben, ami ott se volt talán, se angyalok, se hirtelen halál, csak egy nevetés... egy aljas és erőteljes, és a tudat, a kétségbeesés, nem sikerült. Elvétettem.
Tompán feküdtem ott. Nem tudom hol de ez nem is számított. Csak a legyőzöttség érzése járta át a fejemet. Hideg volt.. vacogtató hideg. Vér íze a számban.. sós.. azt hiszem az én vérem, de csak egy pillanatnyi benyomás aztán a rettentően égő, feszítő gyötrelem. Aztán már nem éreztem. Semmit nem éreztem. Kudarcot vallottam. Összetörtem...
Hideg föld borította az arcomat. Mellettem vér, egy része még meleg, egy hang a messziben, vakító fények.. A felkényszeredett szemhéjamon át világították meg a szememet, de.. ÉRZEK! Végre érzek! Én voltam! Megint én! Végre minden újra az enyém...- száguldott át a fejemen csak egy pillanatnyi gondolat, de aztán vége volt. Onnan már minden megváltozott..
Utolért valami meleg... Valami gondolatűző, és kecsegtető közeg és valamiért megtépázta az összes gondolatom. Képek... az életem.. a feleségem.. Amikor csillan a gyűrű az ujjakon.. Ahogy gömbölyödő hassal a szemembe nevet.. És Adam! A mosolya! A nevetése visszhangzott a sötétben.. Nekem is nevetnem kellett! Olyan tisztító volt.. olyan kellemes.. mégsem mozdult vagy rezdült meg a szám. Nem volt semmi sem ott, csak a mindent betöltő elsöprő hideg magány. Hogy az az aljas? Nem tudom. Elveszett. Talán én voltam az aki nem hagyta hogy még utoljára is betöltse a fejemet, nem tudom. De csak én voltam ott. Végre én... Egyedül. Magányosan... és a családom emléke melengetőn vett körül..
Aztán valami halk férkőzött a fejembe... Valami azt súgta hagyd! Engedd, hogy átöleljen.. hagyd hogy magával rántson.. melengessen.. az utolsó percnyi rabság végső felszabadítójává tegyen, hagyd, hogy elragadjon...
Azt mondják a halál keserű... Én nagyon nem éreztem ezt ebben a percben. Megváltás.. Inkább valami ilyesmi keringett mélyen, a még gondolatokra képes fejemben, de mégis annyira fájt! Azt mondta ne félj.. Azt súgta semmi baj nem lesz.. És én hittem neki. Éreztem... A szám megint mosolygott, de csak a lelkem. Már nem kapaszkodok. Édesget.. és én örömmel engedek neki..


De aztán valami megváltozott! Éles fájdalom a mellkason! Szinte széttép a hirtelen fájdalom! És megint! Megrándul a testem, és megkeseredve szenved, amiért nem hagyják, hogy menjek. Miért nem hagyják? Hagyjatok! Hadd vigyen el! Menni akarok! - kiáltozom néma csendben, de újabb ütés, a testem újra megremeg, és visszatér a hideg. Fáj! Pokolian fáj, hogy újra érzek! Nem akarom! Miért nem engedtetek!? - kiáltozom, de közben már megint mozgok. Lebegek.. megint lebegek.. emelnek? Aztán megint minden más lett. Emberek. Beszélnek, de egy szavukat sem értem. Valami más van itt ami kering a fejemben, képek... Megint képek, de most távol a család, távol minden, ez most valami más.. A saját fehéren csillogó nevetésem a tükörben.. De a szemem! Látom, de nem az én szemem ami visszanéz. Valami csillog benne! Valami pokoli és félelmetes! A kezem véres... Érzem ahogy ragadón csúszik az ujjaim között. Megnyalom? Igen, és förtelmes! Az az íííz.. én mégis élvezem. De NEM! Nem akarom! Zokognom kell, mégsem engedelmesek a könnyek... Aztán újabb képek. Feszültség.. meleg.. lihegek. Izzadok.. egy nő.. egyenesen a kezeim között. A bőre forró.. liheg.. és én vele együtt élvezek... Aztán megint váltás. Az éjszaka sötétje.. hideg.. ásó a kezemben, földes vagyok. Temetek. Mit temetek? Nem látom de mégis nagyon jól tudom. Újabb mosoly az arcomon, egy elégedett, és az én könyörgő lelkem inkább abban a földben veszne el... Azután DAMON! Damon segíts! Hát nem érted!? Segíts nekem! Mégis csak csúszik a penge, ropogón kettészelve minden egyes bőrdarabot. És a lányom! Elena! Kicsikém, segíts nekem!.. De mégis éhesen tapogatja végig a szemem, és érzem a testemben felrobbanó gerjedelmet. Undorodom! Okádni tudnék, ha menne! De képtelen vagyok! Isobell.. ahogy egy papírra vésetnek a sorok, az én kezem, de én sehol nem vagyok. Zajos, vad szavak. Elutasítóak. A lelkem könnyezik… én mégsem cselekszem, csak túúúl könnyedén csúszik az ujjamról a gyűrűm, és végzi az ismerős lépcsőn ott lenn. Szeretem.. hogy mennyire szeretem.. – az utolsó gondolat mar bele a fejembe de aztán törnek az újabb képek. Az anyám teste! Ahogy szabdalom! Tépem, és cafatokra vágom, ahogy kiált.. "Segítség! Segítség! Ne tegye ezt velem! Könyörgöm! Eresszen.." – aztán újabb sikításba torkolló vöröslő gyötrelem. És bennem az érzés… majd széttép.. mégis pokolian élvezem… Holtak.. egyre és másra, halomban vádló szemek... Sípolás a háttérben.. emberek... De előttem mégis a saját kezem, benne a penge, ami nem az enyém, mégis ott az az őrjítő kéj, amitől rohannék minden egyes percben. Mégis ittmaradok. Egyhelyben. Nem mozdulok. Képtelen vagyok. A múlt.. és a jelen bűvkörében. Fogság. Igen, maga a börtön. Benn a fejemben, kínzás.. gyilok... és én mindvégig úgy érzem hogy vagy százszor, de minden percben belehalok...

(kórház folyosója)

Egy idő után leváltam a két nővérről, mert azok szemmel láthatóan a kis büfé felé vették az irányt. Tétován ácsorogtam... a kórház ezen részén még nem jártam soha. Fogalmam sem volt, merre menjek. Hosszú, összevissza kanyargó folyosó, és ajtók végeláthatatlan sora, mint valami horrorfilmben, vagy szürreális rémálomban.
- Elnézést - kaptam el hirtelen egy mellettem elsiető orvos karját. - A kómás betegek kórtermét keresem. Igazítson útba - mélyedtem a szemeibe, mire az ő tekintete felvette az igézés jól ismert kábulatát, és elvezetett egy folyosóra, majd egy ajtóra mutatott.
- Kösz öregem - csaptam a vállára, majd útnak engedtem.
A kezem reszketett, mikor a kilincs után nyúltam, és úgy éreztem, nincs elég levegő, nemcsak a kórházban, talán az egész naprendszerben sem. Féltem. Féltem attól, ami odabenn várt. Nem a test látványától féltem... hanem attól, aki abban a testben élt. Végül erőt vettem magamon, és olyan elszántsággal nyitottam be, mint aki rohammal készül bevenni egy várat.
Három ágy volt a kórteremben, de csak az egyiken feküdt emberi test. Nem volt olyan felület, ahonnan ne lógtak volna ki belőle csövek, egy gép pedig mellette állandó pittyegéssel jelezte szívének ritmusát.
Lassan, a szemem le sem véve a testről közeledtem az ágy felé, hogy mikor meglássam, és felismerjem, hogy valójában kit is látok magam előtt, egy rekedt hang törjön fel belőlem.
- Rick - suttogtam döbbenten.

Az ügyeletemet kezdtem el lassan egy órája, most jött el az idő, hogy egy gyors vizitet tartsak. Épp indultam a kórlapokért, de előtte még odamentem a kávégéphez, ami persze, nem igazán működött, már miért is működne ez a szemét, kicsit belerúgtam, de aztán annyi is volt, és inkább mentem utamra.
A nővérpulthoz érve legszívesebben visszafordultam volna, mert ott álldogált az egyik iszonyatosan kiállhatatlan és túl beszédes nővér, és bájcsevegésbe kezdett velem, holott tudja, hogy nem érdekelnek engem az ő magánéleti problémái, és az összeszedett pletykái, inkább újságnál kellene dolgoznia, nem pedig egy kórházban. Legszívesebben beragasztanám a száját, hogy ne őrjítsen meg a hülye hangjával sem, mert még a fejem is fájni kezdene.
Gyorsan elkaptam a kórlapokat, egyet rámosolyogtam, és leléptem inkább onnan. Sose lenne kedvem ehhez a nőhöz beszélni, csak néha muszáj... Gyorsan átnéztem az első adag pácienst, aztán végül is odaértem egy kórteremhez, ahol egy férfi ott állt a beteg ágya mellett, és csak állt.
Aztán gyorsan megnéztem a beteg nevét, és mi történt vele, majd beléptem ebbe a kórterembe, és odalopakodtam az ágy mellé, és ránéztem a férfira, aki szintén rám nézett. Majd gyorsan a monitorokra néztem, és felírtam az ott látható adatokat, és felírtam a kórlapra.
- Dr. Meredith Fell vagyok - gyorsan áttettem a bal kezembe a kórlapot, és jobb kezemet felé nyújtottam és mutatkoztam be a férfinak, aki láthatóan ismeri, és talán jó barátja is ennek a betegnek.
- A barátja? - kérdeztem meg tőle, szimplán orvosi kíváncsiságból, és emberileg is próbáltam vele beszélgetést kezdeni, ha már itt vagyunk mi ketten...

Úgy léptem kettőt Rick ágya felé, mintha attól félnék, hogy egyszer csak felrobban az egész... és hirtelen ugrottam egyet, mikor kinyílt mögött az ajtó, és egy fiatal, fehér köpenyes nő lépett be. Először egy csodálkozó tekintetet vetett rám, majd ellenőrizte a lázlapot, a gépek működését.
Eszem ágában sem volt innen kihúzni a belem, szerencsére nem is kellett. A nő, mikor rájött, hogy nem fogok távozni, felém fordulva bemutatkozott.
- Öhm... Damon Salvatore. Örvendek - motyogtam, megrázva felém nyújtott kezét, majd újra a cimborám felé pillantottam. - Nos, úgyis lehet mondani. Valamikor nagyon jó barátok voltunk. Azt nem tudom, azok vagyunk-e még - dünnyögtem az orrom alatt, aztán rájöttem, hogy jobb normális ember módjára viselkedni. A fehér köpenyes szép doktor néni küldhet akár a speciális ápolókért is, ha így folytatom tovább.
- Mondja... mi történt vele? - érdeklődtem, rápillantva Rick halottsápadt arcára.

A kórterembe érve, nem zavartam el a fickót, mert hát, jó, ha van itt valaki, aki beszél hozzá, meg ilyesmi, az általában segít a felépülésében.
Miután bemutatkoztam ennek a fickónak, nem tudom milyen érzés kerülgetett engem akkor, de mindenképp valami furcsaság, amit inkább magamban tartok.
- Én is örvendek, Mr. Salvatore - kezet fogtunk egymással, majd elmondta, hogy közöttük pontosan mi is a kapcsolat, közben pedig a fekvő férfira néztem, és már a gyomrom is forgott, mert elég súlyos sérülései voltak, és ki tudja, hogy milyen lesz ezután a jelleme.
- Pontosan én sem tudom, de balesete volt... De túlélte, de hogy mik az esélyei a teljes felépülésre, és ugyanaz a személy lesz -e egyáltalán egyelőre kérdéses, és megválaszolhatatlan. Azután tudok pontosabbat mondani, ha felébred. Most az kell neki, hogy valaki biztassa őt, és beszéljen hozzá - válaszoltam vissza fanyar és kedvetlen módon, mert szeretném, ha élne ez az ember, mert egyébként sem igazán bírom azt, ha meghal valaki. Reménykedős típus vagyok, de néha már én magam sem bízom a csodákban, s a hitben sem...
- Viszont ha felébred, lehetséges, hogy kellenek neki barátok, családtagok, akik ott lesznek mellette és számíthat rájuk - folytattam az előző mondatomat, majd figyeltem a beteg állapotát továbbra is, illetve vártam a reakcióját Mr. Salvatore-nak.

- Nem tudom örüljek-e annak, ha maga lesz, vagy sem. Attól függ, melyik maga lesz - túrtam a hajamba, és mivel a dokitől egy elég értetlen tekintet érkezett, magyarázkodni kezdtem.
- Tudja, a barátom... nos, mostanában instabil volt kicsit idegileg. Szóval... nem tudom, ha felébred, vajon olyan lesz-e mint régen. Vagy azelőtt régen - ültem le a Rick melletti ágyra, és néztem a borostás arcot, a lehunyt szemeket. - Családja van. Felesége, és egy fia meg egy lánya - tettem hozzá, majd Meredith felé fordultam.
- Mióta van itt? Miért nem értesítettek senkit? Nem volt nála semmi? Igazolvány, tárca, semmi a világon? - kedvetlenedtem el. Ha még egy igazolványt sem hordott magánál... sem Isobel, sem a srácok képét... akkor aki itt fekszik, nem a barátom. Csak a testébe bújt lény.

Lassan én magam sem tudom, hogy mit kéne mondanom Damonnak, sőt nemhogy neki, de magamnak sem tudok mivel szolgálni, hiszen én is csak egy órája kezdtem a műszakot, és akkor már itt volt a beteg.
- Egyelőre még mi sem tudunk okosabbat mondani. Jelenleg csak várhatunk - sajnáltam, mert n ilyen személy vagyok, nekem sem volt jobb érzés ezt kimondani, mintha nekem kellene az ágy túloldalán állnom, és várnom arra, hogy valakire értesítsen a fejleményekről.
- Mellette kell lenni. Ez okozhat nyilván majd tőle passzív és agresszív reakciót, és eltaszít majd sokakat, de meg kell érteni, és valahogy visszatéríteni a régi önmagához... Egyébként mi miatt volt instabil? - vázoltam fel neki ezt, hiszen volt már egy ilyennel dolgom... Egy közeli hozzátartozómmal is ez történt egy ilyen után, és teljesen más emberré vált, mintha egy vadidegen kószált volna a házban... Meg valahogy az volt az érzésem, hogy valami nagyon nagy gond lehetett, vagy fogalmam sincs.
- Én csak most kezdtem el az ügyeletemet, szóval nekem nem említettek többet, hogy volt -e nála bármilyen igazolvány, vagy pénztárca - válaszoltam neki tudatlanul, mert engem csak arról értesítettek, hogy milyen állapotban van, és hogy kómában van, semmi többet.

- Már így is sokakat eltaszított - mormogtam, aztán megköszörültem a torkom. Mégis, mi a fenét mondjak? Mi miatt volt instabil? Enyhén hülyén hallatszik az, hogy mert megszállt valami lény, aminek lételeme volt a pusztítás...
- Nos... az édesanyja halála miatt - köszörültem meg végül a torkomat. Elvégre tényleg ott kezdődött az egész. Így nem is hazudtam... olyan nagyot.
Felkeltem, kihúztam az ágy melletti szekrény fiókját, de semmi. Üres volt. Szekrényt nem láttam a szobában. Talán valahová elviszik az ilyen állapotban lévő betegek ruháit. Kétlem, hogy pucéran találták volna az utcán.
- És mi van akkor, ha nem lesz önmaga, mikor felébred? - kérdeztem aztán Meredith szemébe nézve. - Mi van akkor, ha... hogy is mondjam... agresszív lenne? Mit tesznek akkor vele? Mit lehet tenni egyáltalán?

Az, hogy elmesélte Damon, hogy mi történt, mennyi embert taszított el már, láttam az arcán kisebb aggódást érte, de ez érthető, hiszen barátok...
- Egyelőre az kell, hogy felébredjen... - mondtam neki, hiszen ez a legfőbb, mert utána következnek a vizsgálatok, amik mindenfélére választ adnak majd.
- Egy anya halála kiváltó ok lehet - ha tudná Damon, hogy sok mindenről tudok, főleg arról is, hogy itt van valami más, mert közben idegesít pár dolog, és kérdés, de nem zúdítom felé, elég az is, ami most itt történik.
- Hogy milyen problémákkal kell szembenézni? Mindent csak akkor tudhatunk biztosra, ha felébred. Lehet, emlékezni sem fog dolgokra, vagy az őt körülvevő emberekre sem... Az is megeshet, hogy semmi gond nem lesz, sem lelki, sem mentális, sem fizikai probléma - mindent a maga idejében... de bármit megtennék, hogy ő is felépülhessen, mert végül is ez egy orvos dolga...

Néma csend. Mégis valahol sikoltó magány. Félelem.. rettegés.. vér szaga a levegőben.. nyisszan a penge.. elfojtott kiáltás. Iszonyodó szemek. Az utolsó fény... az a végső és félelmetes, amikor érzed hogy itt a vég... és én ahogy nevetek... Szinte a bőrömön éreztem. Az elégedettséget. A pillanatot amikor elhagyja a tüdőt az az utolsó lélegzet, és eggyé válik a semmivel... Ez volt a legjobb benne! Ez.. az élvezet! Ezzel nem ér fel egy nő öle, bármiféle étel vagy ital sem, semmi nem tudja visszaadni az érzést amikor hatalmasként szel a penge, szabadjára engedve a vérereket.
Ekkor csapott valami a képzetbe! Félelem! DE ez az én félelmem, az ééén iszonyodó rettegésem, az undor, a segélykiáltás, valaki mentsen meg! Rángasson ki ebből a rémálomból vagy legalább öljön meg! Csak ne kelljen éreznem! Ezt.. ne kelljen éreznem! Semmit.. ne kelljen éreznem.. Inkább halljak meg...

És ekkor csaptak be a fülembe valami hangok. Ismeretlenek, beszélnek de ez most mégis annyira mááás.. Más mint ami eddig ragadta el a fejemet, ez valahogy.. nyugodt és tökéletes, és csipog a gép.. ütemesen szaggatva a fejembe, előtör egy emlék, még régen.. nagyon régen.. egy pince.. az erdő széltépte árnyéka a fejemben és a tudat: Élni akarok! Élnem kell! Isobelért kell élnem és a fiamért, hogy ők élhessenek!
Hirtelen öntötte el a vér minden sejtemet... Az izmok ellenőrizetlenül rázkódtak össze, éreztem, hogy remegek! Reszket a testem, szinte mindent leverve, a gép meg csak csipog.. bip... bip.. ütemesen szaggatva a fülembe és én a levegőért kapkodok. Megfulladok! Meg.. fogok.. fulladni! - érzem a szívem megveszetten ütlegel, csak nyelem a levegőket, a szemem csukva, képtelen vagyok hogy megmozdítsam, a kezem, a lábam meg csak reszket, mintha rángógörcs tombolna bennem, én meg csak lélegzek.. próbálok.. fuldoklok.. ahogy hallom valamit levertem.. hatalmas csattanás.. talán egy tálca benne valami fémmel, a hangok.. a hangok a fülemben erősek, de én képtelen vagyok, mégsem ébredek, amíg.. amíg...

Hallottam Meredith szavait, és hosszas gondolkodóba estem. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, mi lenne most a legjobb. Nemcsak Rick, hanem valamennyiünk számára. Ha magához tér... és ha még most sem önmaga, egy szörnyeteg újra rászabadul a világra. Vajon képes lennék megállítani őt, akár a legradikálisabb eszközökkel is? Úgy is képes lennék talán, hogy el kell vennem hozzá az életét, hogy védjem másokét? Ha ez bekövetkezik, hogy nézek majd Elena, Isobel, és a két gyerek szemébe? Hogyan fogok elszámolni a saját lelkiismeretemmel, hogy esélyt sem adtam a legjobb barátomnak arra, hogy kitörjön a mögül a rém mögül? Bárcsak valaki most megmondaná, hogy mit is tegyek...
Merengésemből egy hatalmas csattanás riasztott fel. Rick megmozdult... a karjával különös, használó mozdulatot tett. Úgy hörgött, mint aki fuldoklik. Egész teste menekülésért küzdött... és segítségért könyörgött.
- Hátrébb! - toltam a szoba ajtaja felé Meredith-et. - Ha támadna, azonnal hívjon segítséget! - mondtam, és ez már nem kérés volt, hanem kemény utasítás.
Rick mellett termettem, leszorítva hadonászó karját. A szemei félig felnyíltak... hogy látott-e valamit, vagy sem, nem tudtam megmondani. De amit ebben a tekintetben láttam, az átlökött a "szabad, vagy sem" vékony korlátján.
Kikapcsoltam a gépet, amely már az őrületbe kergetett a pittyegéssel, aztán kirángattam torkából a tubust. Ekkor már nem érdekelt semmi, sem az, hogy Meredith nyilván mindent lát, amit épp teszek - és tenni fogok - az sem érdekelt, ki vagy mi az a lény, aki elfoglalta a cimborám testét. Egyet tudtam csak. Hogy nem fogok rezzenéstelenül végignézni, ahogy Rick kiszenved.
A csuklómba haraptam, és szájához nyomtam a kezem. Ez volt az egyetlen dolog, ami segíthetett rajta.
- Igyál, cimbora - biztattam. - Gyerünk, igyál!

Semmi sem volt egyszerű, ahogy az sem, amint Alaric visszatért... Amikor Damon félrebökött, nehogy bajom essen, hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, viszont ahogyan Alaric teste egyszerűen rángatózott. Damon azonnal mondta, hogy támadás esetén hívjak segítséget, én azonnal megnyomtam a gombot, hogy jöjjön valami ápoló segítségnek...
Közben észrevettem, hogy mire is készül Damon, de valahogy nem tudott érdekelni, mert tudtam, hogy a Salvatore család tagjai nem épp emberek...
- Remélem ez hatásos lesz - mondtam igenlően, és határozottan, és hogy ezzel is tudomására adjam Salvatore-nak, hogy igen is tudok sok mindenről, és hogy ha beválik, akkor remek lesz...

Valami küzdött! Ellenem! Leszorította a két kezem, de nekem mennem kellett! El! Innen! Menekülnöm kellett, ki innen, el.. ebből az álomból! Ebből az érzésből! A világból! Öljetek meg! Miért nem hagytátok hogy elmenjek!?? Ott az árokparton! Ott éreztem ahogy a halál közeleg és.. olyan kellemes.. meleg.. és húz magához, valakik mégis visszatéptek, és most.. és most...
Éreztem hogy a szemem megadja magát a remegésnek, és vad rángásokba kezd! Nem láttam! Csak a fejemben. Képek! Borzasztó képek sorakoztak előttem, vérző nevetések, halott arcok kísértenek, csak nevettek.. aztán a saját tűéles fogsorom a tükörben és a győzelem a szemekben: "VÉGED! Végleg véged! Az enyém vagy...! ÖRÖKRE!"
Újabb sötét szünet.. sikítások és nevetések.. újabb hangok.. körülöttem.. érzem hogy mozgok..pokolian fáj mindenem néha meg nem érzek semmit. Minden érzéketlen, aztán megint az a SZAG! VÉR! Azon nyomban kattan a fejem, már jól tudom hogy a képek újra jönnek, letepernek, ezért küzdeni kezdek. Tűnjenek el! - kapálóznék tovább, de valami szorít, rettenetesen és az a szag! Csak csorog le a torkomon, nem engedve ellen és én nyelek. Nem bírom.. kell! Muszáj! Már képtelen vagyok küzdeni ellene, és érzem ahogy rettegek. Félek. Mindentől félek. Az emlékektől félek. Aztán elsötétült minden.

Nem tudom mi történt közte. Mennyi idő, vagy egyáltalán mi történt körülöttem. Azt tudtam, hogy már nem fájt. Semmi sem. És pár pislogást megerőltetve lassan nyitottam ki a szemem...

Különös módon Rick vergődése, és a vele folytatott "harc" közben is képes voltam hallani mindent, ami körülöttem történt. Meredith rátenyerelt a hívógombra, és reméltem, hogy lesz még annyi időnk amennyi kell, mielőtt beront ide egy komplett orvosi különítmény. Aztán elrántottam a kezem Rick szájától, és kissé bambán meredtem a doktornőre. Semmi megrőkönyödés vagy döbbenet nem látszott rajta. Sőt. Láttam a szemeiben, hogy pontosan tudja, ki és mi is vagyok.
- Erről kicsit később beszélünk - pislogtam rá, majd Rick felé fordultam. Még némi tusakodás önmagával... aztán az izmai lassan elernyedtek. A légzése nyugodttá vált. Már nem olyan volt, mint aki élet-halál harcát vívja, hanem mint egy békésen alvó ember. És nagyon reménykedtem benne, hogy sikerrel jártam. Másrészt, hogy nem követtem el iszonyatos őrültséget.
- Cimbora! - mondtam reménykedőn, mikor kinyitotta a szemeit. Többre nem volt időm, mert nyílt az ajtó, és nővérek, meg orvosok trappoltak be rajta. Szinte azonnal el is taszítottak az ágytól, én pedig hagytam, hagy csodálkozzanak a csodálatos gyógyuláson. Szememmel megkerestem Meredith szemeit. Reméltem, hogy nem vár támadás az ő részéről, és nem uszítja rám a fél kórházat.

Lassan tisztult a kép.. Először homályos, de aztán hirtelen történések. Nem tudtam hol vagyok. Kik azok akik engem néznek, mégse tudtam megszólalni. A torkom... Már nem is tudom mikor használtam utoljára a hangomat. Az éééén hangomat. Az én hangszálaim, most mégsem engedelmeskedtek. Ezért.. feladtam. Csak figyeltem a körülöttem feszengő embereket, mindenki fehérben, és kísértetiesen emlékeztetett alig néhány évvel ezelőttre. Vagy hónappal? Fogalmam sincsen. Nem tudom.. ez melyik év, nem tudom mennyi idő telt el, hogy milyen évet írunk, egyáltalán.. úgy egyáltalán...

- Hol vagyok.. - sikerült nagyon gyengén és gurgulázón, szinte hangot nem is engedve. Inkább suttogás. Igen, annak inkább mondanám ami sikeredett és éreztem hogy kapar a torkom. Igen, valami rossz íííz játszott benne, de nem tudtam kérni vizet. Most nem, most inkább az érdekelt, hogy mit akarnak tőlem. Hol vagyok.. mi történt.. KI VAGYOK? - emeltem meg a testem mellett fekvő kezemet, és mozgatni kezdtem rajta az ujjakat. MOZOGTAK! Engedelmeskedtek az ééén akaratomnak! Hallottam hogy körülöttem beszélnek, zsonganak mint valami méhkas, de én csak néztem a kezemet, és valamiféle vigyor ült ki az arcomon. Nyertem! Azt hiszem ééén.. NYERTEM! Újra én irányítok!

Minden probléma nélkül ment, legalábbis egy kis ideig, aztán mikor el kezdett beszélni Alaric, rögtön megvizsgáltam őt, néhány alap dolgot megnéztem..
- Tudja, hogy hívják Önt? - kérdeztem tőle, majd közben megnéztem a pupilláit, és a keze reagálását, majd végül a felpillantottam a monitorra, azt hiszem, most már talán egyenesbe érünk...
- Most meghallgatom a szívét, kérem, nagyot lélegezzen - nos, közben pedig Damonra néztem, és tudtam, hogy valamit sejt arról, hogy én tudok valamit, mivel egész egyszerűen megengedtem neki azt, amit tett...

Némi matatás, ámélkodás, hátbaveregetés után az orvoskülönítmény távozott, csak Meredith maradt Rick mellett, aki ekkor már - noha még kissé kótyagosan - mégis sokkal éberebben nézelődött. Sőt, egy kérdés is elhagyta a száját. Igaz, ha nem lenne a vámpírhallás, talán meg sem hallottam volna, de mégis... úgy tűnt, bárki vagy bármi is ő, de élni fog.
- Ne menjen a közelébe! - rántottam el onnan hirtelen Meredith-et, és magam is hátráltam egy lépést. - A vérem rendbe hozza, ne aggódjon. Nem kellenek vizsgálatok. De ha lehet, ne menjen a közelébe. Higgye el... én megjártam már vele, hogy annak hittem, aki nem volt - adtam kissé zavaros magyarázatot, majd közelebb léptem az ágyhoz, ügyelve arra, hogy Meredith a hátam mögött legyen.
- Matthias? - kérdeztem feszülten, ugyanakkor kissé szomorúan. Bántott volna, ha a legjobb barátom ellen kellett volna használnom az erőmet. Legalábbis a teste ellen.

Miután Damon maga mögé bújtatott, nehogy bajom essen, így én hátráltam is, mert megbíztam Damonban annyira, hogy tudjam, hogy tényleg ezt kell tennem...
- Oké, oké... - mondtam kicsit röviden, mert nem tudtam mást kimondani.
- Nem, nem aggódok, ha ön mondja, és el is hiszem... - nyögtem ki kicsit zavartan az egészet, mert végül is tudom, mi ő, ki ő, ésw hogy amit csinál, az hatásos lehet, de mégsem rohanhatom le, szóval, maradtam nyugiba a háta mögött, onnan pedig kukkoltam, mert nem tudtam mást tenni.

Aztán egy nő jött oda. Beszélt.. hozzám beszélt, meg.. összevissza FOGDOSOTT! Ellöktem volna.. ösztönösen, de valamiért mégse tettem. Valami ott legbelül.. mélyen, azt mondta ne ellenkezzek. Most.. ne ellenkezzek. Nem lesz bajom.

- Hogy mi.. ? - próbálkoztam újra valamivel már erősebben felnézve a szemeibe, de a kép még mindig.. homályos volt, enyhén.. és nem ismertem ezeket a vonásokat. - Hol vagyok.. - kérdeztem már másodszor egy iszonyú szárazat nyelve, a torkom.. a nyelvem, mintha lenyeltem volna egy egész sivatagot. Aztán.. aztán megint minden hirtelen változott. Volt ott mééég valaki. Valaki aki igen ingerülten csengett, és ahogy a fehér köpenyes eltűnt a színről, lassan fordítottam a hang felé a fejemet. Először... először.. - erőltettem a szemem ahogy minden olyan veszettül zavaros volt a fejemben, de aztán egy név... és azonnal a helyére került minden!

- TE FÉREG!!! - ugrottam olyan nagyot hogy még magam is meglepődtem volna más esetben, és olyan szemvillanás alatt markolt a nyakánál a pólóba a kezem és rántottam a szemeimbe, hogy magam sem tudom honnan vettem az erőmet! Csak a szemeit néztem! Vicsorogva és nem eresztettem! Látnom kellett! Minden egyes hosszúnak tűnő másodpercben csak az száguldott a fejemben hogy ha az a rohadék most benne van, nem kell neki fél másodpercnyi idő sem hogy kitörje a nyakamat, de most nem érdekelt! Tudnom kellett! Isobel.. Elena.. a gyerekek.. NEM kerülhet a közelükbe még egyszer! És talán az égtől vártam a segítséget, hogy ha kell velem együtt, de valamiféleképpen vessen véget ennek!

Hibáztam. Bármennyire is vigyáztam, mégis elkövettem azt a hibát, hogy a közelébe mentem. Mintha nem tanultam volna már a templomos esetből, én barom...
- VIGYÁZZON! - kiáltottam figyelmeztetőleg Meredithnek, mikor egy szorítást éreztem a pólóm nyakánál, és belebámultam abba az arcba, amit olyan jól ismertem, és a jelek szerint mégsem ismertem. Kívülről szemlélve a barátomat láttam... azzal a lénnyel a testében, és a lelkében. És ha valamire tudtam gondolni, hát csak az volt, hogy milyen jó, hogy ezt sem Elena, sem pedig Isobel nem látja...
- Eressz el! - téptem ki magam a szorító kezekből, és jó méterrel hátrébb álltam. Utálattal, és leplezetlen szomorúsággal néztem az ágyon fekvő emberi testet. Ha volt is valaha bennem valami csekély remény, hogy talán végre a barátomat látom viszont, az most elszállt. Nem hagyott maga után csak valami különös űrt, és kínzó tanácstalanságot.
- Bár az lennél, akinek én egy pillanatig hittelek - mondtam aztán csendesen Ricknek.

Miközben mindez történt, főleg az, hogy Damont szorította Alaric, én kicsit kétségbeestem, de valahogy nem tört elő belőlem olyan magas szintű félelem. Sőt, kicsit még jobban meghátráltam, és kinéztem az ajtón, senki ne legyen a közelben, majd becsuktam az ajtót..
- Vigyázok, de Te is! - bár tudom, hogy nem könnyű őt padlóra küldeni, de azért mégiscsak aggódom érte, és óh jajj, letegeztem őt, remélem ez nem fog problémát okozni, végül is hirtelen az ember nem tud hirtelen másképp gondolkodni, mikor ilyesmit lát.
- Volt-volt már ilyen vele? Meddig tartott? - kérdeztem és Damon felé néztem, mert ő tudhatja ezt, hisz barátok..

Nem tartott talán fél másodpercig sem amíg kitépte magát a kezeim közül! A tüdőm zihált, hangosan kapkodva magába az oxigént, de valami már megindult ott benn. Valami felismerés, vagy a hiányzó, őrülettől csillogó szemek! Talán az a kép az arcon ami árulkodott, a megtört csalódott tekintet, a vonások, amiért talán hosszú percekig csak az ágyra esve vissza, félig ültem és figyeltem. Az arcát figyeltem. Tudnom kellett! És tudtam is...

- Damon...? - sikerült kipréselni a lassan csituló lélegzetek között. - Te vagy az..? -kérdezte félve a hangom, félig még mindig valamiféle bizonytalanságot tükrözve, de a bensőm mindvégig tudta hogy ez.. ez nem lehet az. Ez ő...! - Tényleg te vagy az..? - próbálkoztam másodszor újabb nyelések között, és a szemem elveszetten kapott néha a fehérbe bújt doktornőre. Olyan.. zavaros volt minden! Még nyomták a fejemet az emlékek, de lassan minden tisztulni látszott..

- Volt ilyen - nevettem el magam keserűen Meredith kérdésén. - És ahogy látom, most is tart. Higgye el, jobb ha nem tudja, mire képes egy megszállott - néztem a doki szemeibe, és rábíztam annak az eldöntését, mit értsen a mondatom alatt. Mert megszállottnak lehet mondani egy embert normál értelemben is. De ha tudja, hogy én mi vagyok - és a jelek szerint tudja - akkor tudnia kell azt is, mennyi természetfeletti lény, és természetfeletti történés létezik ebben a városban. Hogy a mondandómnak ilyen alapon talál-e más értelmet, azt rá bíztam.
Rick ekkor mocorogni kezdett, így újra felé fordult a figyelmem. A szemöldökömet összeráncolva meredtem rá. Hívassak őröket? Bilincseltessem az ágyhoz? Milyen alapon? Ha elmondom, amit tudok róla, kapok a végén egy szép fehér kabátot. Ugyan, ki a fene hinne nekem?
De ekkor belém vágott valami különös sejtelem, vagy felismerés. A tekintete nem az a tekintet volt, amivel olyan élvezettel kínzott meg engem, vagy ölt meg nyilván sok-sok embert egymás után. Nem. Ez a tekintet egy rémült emberé volt. Ugyanígy nézett a hajdani Rick is az után a bizonyos Aria-eset után. Rettegve, bizonytalanul, ijedten.. mint egy szűkölő kutya.
- Rick? - suttogtam halkan, ismét közelebb merészkedve az ágyhoz. Annyira bíztam benne, hogy akit látok, az csakugyan Ő. A legjobb barátom. - Rick... tényleg te vagy az?

- Én elhiszem, vagyis csak elképzelni tudtam eddig, de most már azt hiszem, tudom - röviden válaszoltam, mert tudtam, hogy ha el kezdenék itt csacsogni mindenfélére, az nem lenne a legjobb, így inkább csendben maradtam, és figyeltem őket.
Az igazság az, hogy sok mindent tudok az itt történtekről, ebben a városkában élő nem épp emberies lényekről, vagy tudom is én hogyan kell nevezni őket. Tudom, hogy Damon micsoda, és mindenről tudok. És tudom, hogy nem fogom megúszni azt a beszélgetést sem, mikor megkérdi majd, honnan tudok ennyi dolgot...
Amikor Alaric hirtelen el kezdett beszélni, láttam Damon arcán, hogy örül, hogy ismét ő lehet az, de én azért még a háta mögött állok, és ha majd teljes mértékben azt mondja, hogy ő az, akkor majd közelebb lépek.