Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Dauphine Street

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Cheryl G. Cooper
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans, seattle
Hobbi & foglalkozás :
practising magic ❥ archery



A poszt írója Cheryl G. Cooper
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 08, 2016 5:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


to Dane

- Hát, elég gyér a felhozatal a német káromkodási lehetőségeket illetően, mivel a németek mindenre  azt mondják, hogy Scheiße, szóval kreatívnak kell lennem. - Nevetek, miután azt mondta, vicces lehet, amint elkezdek németül szitkozódni. Hát, olykor az is szokott lenni, az való igaz. - Próbálok ilyenkor direkt olyan szavakat használni, amiket garantáltan nem értenek meg a diákjaim.. így csak kevesen nevethetnek fel a teremben, leggyakrabban azok szoktak, akiket érdekel a tantárgyam. - Mosolyodom el sunyin. Ha már nem szokásom verekedni, mondjunk nem is lenne szabad, muszáj volt kitalálnom valamit, amivel tanulásra tudnám motiválni a hallgatóimat. A káromkodást pedig minden nyelven előszeretettel tanulja meg a nagy többség. Ami érthető is, valjuk be.
- Oké, jöhetsz. - Egyezem bele, mikor megemlíti, hogy szívesen beülne egyszer az egyik előadásomra. És természetesen a komoly tanárnő szóhasználata hallatán akaratlanul is elmosolyodtam. Hih. Bár nem valószínű, hogy sokáig komoly is tudnék abban az esetben maradni.. Az azért mégiscsak másabb, ha egy a saját koromhoz közelebbi egyén ül be az órámra, mintha csak a diákjaimnak kellene beszélnem. A diákok általában nem tudnak zavarba hozni.. na jó, néhánynak már sikerült, de már kezdek immunissá válni ezekre a "beszólásokra".
- Na ezt szuper hallani, az a lényeg, hogy szeresd. És igen, ők nem tudnak, de helyette karmolnak, harapnak és ugatnak. Bár, olykor a hallgatok is ugyanezt művelik le, csak kicsit másképp, szóval neked még mindig jobb. - Mosolyodom el szélesen, közben a kávémból is kortyolva néhányat. - Örülök az apukádnak. Addig a jó, amíg ilyen sok engergia lakozik benne. - Teszem hozzá kedvesen. Sosem tudhatjuk, mikor látogat el hozzánk egy hirtelen megbetegedés.. addig kell örülnünk, míg minden szép és jó, és egészségesek vagyunk.
- Hát, nagyjából letudtam azt is. - Forgatom a szemeimet ártatlanul, mikor a világjárást hozta fel, mint témát. - Csak aztán félbemaradt, de még mindig tervben van néhány világváros, pl Tokio. Ha tervezel valamikor odamenni, szólj és csatlakozhatsz hozzám. - Ajánlom fel  egy széles mosoly keretein belül.
- Kérdezz kettőt s könnyebbet - nevetek, mikor megkérdete, hogy van-e barátom. - Igazából azt néha még én magam sem tudom. Bonyolult, maradjunk ennyiben inkább. - Vigyorgok saját zavaromban.

Szavak száma || :333 || Locked away || ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 31, 2016 2:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
crystal & dane
you was my wife material

- Aki kreatív, annak mindegy, hogy gyér a felhozatal, úgyis kitalál valamit. – Crystal pedig kreatív személy volt, ehhez kétség sem férhetett. Már az is erről árulkodott, hogy kitalálta, tanárnak megy: akármilyen foglalkozást választhatott volna, sőt, a szülei által kijelölt út talán még jobban is illett hozzá, ám ő mást talált ki magának. Én nem voltam ennyire szabadszellemű, ami a szakmaválasztást illeti, mivel szinte az apám rendelőjében nőttem fel. Sőt, szerencsésebb is voltam, mint a nő, mert engem érdekelt, mit csinált a szülőm, nem rám kényszerítették a szakmát.
- Kíváncsi lennék, hogy reagálnál, ha egyszer meglátnál a padok között. – Vigyorodtam el. Régen volt már az, hogy én bárhogy iskolapad közelébe kerüljek, szívesen elkerültem a tanintézményeket, ha nem volt muszáj megjelennem a környezetükben. Sajnos a továbbképzések továbbra is az egyetemeken folytak, de azokat már megszoktam, szükségesek voltak ahhoz, hogy jobbá váljak a munkámban. Ám rávenni magam, hogy bármi másért kihúzzam a széket… lehetetlen vállalkozás. – De nem vagyok olyan szemét, hogy zavarba hozzam a tanárnőt. Nem kell tőled félnem. – Kacsintottam rá. Főleg, hogy a német nyelv soha nem volt a kedvencem, szerencsére eddig nem is volt muszáj megtanulnom. New Orleans-ban inkább a francia volt a mindennapos vagy éppen a vészhelyzetekben használatos, nem egyszer találkoztam már annyira a gyökereket ápoló személlyel, aki nem volt hajlandó angolul megszólalni.
- Most, hogy így felsoroltad, rá kellene jönnöm, hogy nekem sincs sokkal jobb dolgom. Viszont míg én megpróbálkozhatok azzal, hogy nyugtatót adjak be az állatoknak, neked nem lenne szerencsés hasonló módon szedálni a diákjaidat. – Pedig nem is lenne rossz ötlet. Emberbarát voltam, de voltak személyiségek, akiket maximum nagy adag nyugtatóval lehetett rávenni arra, hogy hallgassanak már el. Ezért választottam az állatokat, az emberekhez és az ő gyógyításukhoz, valamint az ahhoz fűzött megjegyzésekhez és laikus tudásokhoz nem volt elég türelmem.
- Pedig már majdnem megsajnáltalak, hogy nem tudtad valóra váltani az álmaidat. – Csóváltam meg a fejem hitetlenkedést mímelve. Ahogy elmesélte, egyáltalán nem volt rossz élete, nem panaszkodhatott. Nem mintha én tehettem volna. – Eddig nem igazán gondoltam bele abba, hogy Tokió az én világom-e, de hogy utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot? – Ugyan világjárásban nem jeleskedtem, szerettem utazni és új helyeket felfedezni. Amíg lehetőségem volt rá, nem akartam kihagyni a különleges és újszerű dolgok felfedezését. Ám az ismételten meglepett, ha már az újdonságnál tartunk, hogy Crys még nem próbálta ki magát házasságban, sőt, nem igazán definiálta, mi a helyzet vele ilyen téren.
- És nem tudod egyszerűbbé tenni? – Érdeklődtem, bár nem akartam erőszakoskodni, csupán soha nem értettem, hogy lehet egy kapcsolat bonyolult. Van vagy nincs, ha pedig megérdemli a bonyolult jelzőt, akkor érdemes egyáltalán vacakolni vele?

Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Kedd Jan. 02, 2018 7:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Moon && Les

Mivel Chriest dolgozott, én pedig a rövid beszélgetés után a felmondásom véglegesítettem, ezzel szembekerülve a ténnyel, hogy ismét munkanélküli lettem, arra gondoltam, szétnézek, hátha találok valamit, ami az elmúlt időszakban elkerülte a figyelmem és szükségem lehet otthon rá. Az utcákat róva próbáltam elkerülni az emberek kíváncsi tekintetét. Tudtam, hogy boszorkányok és farkasok egyaránt megfordulnak utánam, és pánikszerűen rezzentem össze, ami eddig kevésbé volt rám jellemző.
Hayley elment, és azóta hónapok teltek el, ő pedig hírt sem adott magáról. Tudtam, így van biztonságban, de ettől nem éreztem magam jobban. Próbáltam a boszierőm kihasználni, de körülbelül annyit értem el, hogy vérezni kezdjen az orrom a felesleges erőlködéstől. Az elmúlt hónap nehézségeit viszont magamban tartottam. Senki nem tudott a gyászomról, az okokról, miért tűntem el, leszámítva Chriest-et. Az egyik kirakat előtt állva az utca túloldalán sétáló lány arcát meglátom, és olyan hévvel fordulok hátra, hogy a mögöttem elhaladó nő kezéből kis híján kicsapom a kávét.
-Mi a fr....-szakad ki belőlem a halk kérdés, és indulok keresztül az utcán, mikor két kocsi között épp képes vagyok átérni. A nagy forgalom mindennapos volt és én azt hittem, káprázik a szemem. De nem.. a szag is egyezett. Felszisszenek és megszaporázom lépteim.
-Mi a francot keresel itt Moon?-kapom el kezét, bár a köztünk lévő korkülönbség nem indokolta volna, hangom anyáskodó lesz, akaratlan. Örültem, hogy látom? Igen. Örültem annak, hogy épp itt? Kevésbé. Ha ő itt volt, az két dolgot jelenthetett. Vagy az egész banda itt van, amit kizártnak tartok, ugyanis közmegegyezésre ez a város kisebb fertőnek volt elkönyvelve. A másik opció, ami sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy ő van csak itt. Ez viszont kizárt, hogy engedéllyel történt volna meg. Tudtam, hogy védik attól, kiváltsa az átkát. De ehhez ez a város tökéletes volt.-Na nem... ez csak egy rossz vicc, ugye?-nézek rá abszolút dühösen, ahogy a fejemben kattogni kezdenek a gondolatok. Ismerte, mint a tenyerem. Azt hiszem. Ellenben ő sem tartozott azok közé, akinek távozásom, hirtelen felbukkanásom, majd ismét távozásom okairól beszéltem volna. Az utolsó infó, ami hozzá eljutott, az volt, ami másokhoz is. Férjhez mentem, összevesztünk, időt kértem,megfontoltam és visszajöttem. Se kibékülésről nem esett szó azóta, sem válásról. És volt egy olyan sejtésem, hogy ő inkább utóbbi hírnek örült volna, mert a házasság dolog kisebb sokként érte emlékeim szerint, és nem a jó értelemben....
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 02, 2018 8:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Moon && Les

Első két hónapot kifizettem mindennel együtt, és még Do is jött egy kis pénzzel, hiszen nem lettem én Teréz anya, hogy minden költséget én álljak. A lakás is egyre inkább kezdett otthonosabb lenni, és úgy éreztem, hogy a lehető legjobbat választottuk, ami csak volt. Két boszorkányhoz tökéletesen illik, bár van egy olyan sejtésem, hogy ő még csak most tanulja az erejét. Ideje lesz majd egy-két csínyt is megtanítani neki. Azt se értettem, hogy Leslie felbukkanása mi volt, ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy a felét se mondta el nekem az igazságnak. Mit kell ennyire titkolni? Mi történhetett? Egyáltalán minek ment férjhez? Most komolyan mégis miként kereshetném fel őt? Mi lesz akkor, ha bekopogok és az a férfi nyit ajtót, aki miatt Les, a „nővérem” boldogtalan és aki miatt hazajött. Annak örülök, hogy hazajött, de annak már nem, hogy milyen állapotban és milyen hírekkel.
Komolyan, ő volt a reményem, hogy megérti a függetlenségemet, hogy miért nem kellene soha megállapodni, vagy éppen férjhez menni. Egyszerűen csak nem értettem, hogy mire volt ez az egész jó számára. Remélem, hogy nincs komolyabb baja. Ugye a farkasok nem tudnak igazán betegek lenni? Gondolataim közepette a kirakatokat fürkésztem, hiszen gondoltam ideje valami könnyed, laza munkát találni, ahova netán keveset kell bejárni. Nem sok kedvem volt dolgozni, de egyetemig nem élhetek csak a buliknak és a pénz se fog kitartani örökké. Amennyit tudtam levettem még a bankszámlámról is, igaz másabb városokban tettem meg a biztonság kedvéért, de talán már le is tiltották, vagy csak arra várnak, hogy végre használjam és akkor lebukom. Nyitni kell egy újat is, vagy mehetne akár Do számlájára is és akkor onnan vesszük fel.
Hallottam az autók dudálását, de mégse néztem oda. Tuti valami idióta fut át közöttük és azért teszik. Éppen egy gyönyörű nyakláncon akadt meg a pillantásom, amikor is meghallottam egy ismerős hangot, majd megéreztem egy érintést.  Nem feleltem az első kérdésére, inkább csak figyeltem az arcán átsuhanó érzéseket, amikor pedig az utolsó adag örömködés is  elhagyta ajkait, akkor egyszerűen csak elhúztam a karomat, majd közelebb lépve megöleltem őt szorosan. – Jó látni, hogy ennyire örülsz nekem. – persze, hogy volt egy kisebb irónia a hangomban, nekem ne lett volna? – Itt lakom, ide fogok egyetemre járni és a lakótársam is itt lakik. Egészen kedves csaj. Tudod, az akiről már meséltem neked. Szóval most akartál meghívni egy kávéra, sütire, amiért annyira örülsz nekem? – vágtam angyali mosolyt és magam sem tudtam, hogy direkt táncolok-e az idegein, de azért egy fokkal jobb fogattatásra számítottam. Azt hiszem az anyáskodó hangnem váltotta ezt ki belőlem, mert nem kellett anyáskodni felettem. Megvoltam eddig és megleszek ezek után is. - Szóval melyik kávézóba is megyünk? -
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Kedd Jan. 02, 2018 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Moon && Les

Örömről kevésbé volt szó, és nem is lepleztem a vegyes érzelmeket, hagytam, hagy üljenek ki arcomra és tudassák vele is az érzéseim, ha szorító ujjaim és kedvesnek nem mondható szavaim nem lettek volna elegek. De ő szokásához híven egyből fordít a helyzeten és képtelen komolyan venni a meglepettségem okát. Ismertem az anyját, és tudtam hogyan is állnak a városhoz, kételkedtem benne, hogy igazat fog mondani, de adtam egy esélyt. Valamiért eleinte azt hittem példaképe vagyok, követendő valaki. Pedig nem voltam az, de ezt édes kevés volt magamnak bizonygatni.
-Ne játszd a sértődöttet, nem áll jól.-szólok rá, de meleg ölelésben nem igazán részesítem, inkább egyik karom megemelve, semleges vizeken maradok, valahol az öröm és a félelem között. Tudtam milyen hatással tud rám lenni és így is épp elég dolog miatt kellett aggódnom, nem akartam, hogy ő is azok közé kerüljön. Pedig válaszának hála hamar leesik az ötcentes, hogy épp abba kerül ő is. Örültem neki, hisz szerettem, ugyanakkor kétlem, hogy csak úgy világgá eresztették volna. Ő elszökni előbb szökött volna el, minthogy engedélyt kérjen. A város pedig egy olyan lány számára mint ő, egyszerre lehetett átok és áldás. Előbbit esélyesebbnek tartottam, minden rossz feltételezése nélkül.
-Tessék?-hőkölök fel.-Nem megyünk kávézóba. Egyikbe sem. Mi az, hogy itt laksz és ide jársz egyetemre? Kizárt, hogy ezt azért csinálnád, mert megengedték. Hol a csavar Moon, ismerlek már, mint a rossz pénzt.-az egészen más kérdés, hogy tudom meddig kellene hazaérnem anélkül, hogy Chriest túlzott aggódásba kezdene, bár alapjáraton adott, hogy Moon nem lesz lelkes az ötletemért, miszerint szeretnék hazamenni időben. Ahogy ismertem kávézó helyett inkább valami kocsmát keresett volna, amire per pillanat semmi szükségem nem volt. Örültem, hogy kicsit talpra álltam az egy hónappal ezelőtti nemhez képest.-Nem kérek se kávét, se egyéb napindítót.-mentem magam, ugyanis a legyengült szervezetemnek vagy az idegességnek hála még koránt sem voltam olyan jól, mint előtte. Mellékesen az erőm pont annyira bizonyult hasznos társnak,
mint amennyire haszontalannak. Ha nem figyelek, elüt az autó. De esküdni mernék, hogy nekem hála romlik el a fék és azért tapossa a gázt. A lehetetlen képzelgésből hamar kirántom magam, és figyelmeztetem is a gondolataim, hogy ne merészeljem elszólni magam a történtekről. Nem akartam titokban tartani, de jobban örültem volna annak, ha Chriest és én tudok csak néhány dologról, más nem. Ellenben a vitánkból következtethettek arra is, hogy Chriest a fekete bárány, ahogy Hayley előtt sem sikerült éppen elsőre túl jó színben feltüntetnem, az ő vitájukból pedig megtanultam, jobb a családot ketté szedni, és nem egy alfára bízni a döntést, hogy elviseli-e maga mellett a másikat.
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 03, 2018 7:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Moon && Les

Eléggé egyértelmű volt, hogy talán még az ördögnek is jobban örült volna, mint nekem. Egyszerűen nem értettem, hogy mi történt vele. Régebben annyira közel álltunk egymáshoz, mindent megosztottunk egymással, legalábbis szeretnék ebben hinni, mert én megtettem. A nővérem helyett is a nővérem volt, egy családba tartoztunk, mert a motoros banda tagjai mindig összetartoznak. De most hirtelen egyre távolabbnak éreztem őt, mintha már nem ugyanazt a személyt láttam volna benne, aki egykoron visszatekintett rám. Hol van az én Lesliem? Hol van az, aki a menedékem volt?
- Én játszom? – hőköltem hátra, ha volt rá esélyem még a karomat is megpróbáltam elhúzni. A szavaim mellé pedig még egy nevetést is kapott. – Úgy viselkedsz, mintha az ellenségedet látnád, pedig csak én vagyok. Az, aki elméletileg a testvéred volt és a bizalmasod is, de most mintha csak egy idegent látnék. A múlt pedig csak egy szép álom lett volna! – szaladtak ki ajkaimon egészen sértetten a szavak. Nem akartam a fejéhez vágni, nem akartam még inkább megbántani, de nem értettem, hogy mi történik vele. Mindig is azt mutattam, hogy nem félek semmitől se, hogy erős vagyok, talpraesett és jöhet ezernyi vihar is, mert nem fog érdekelni. Ez általában így is volt, de ennyire messze még nem tudtam a családomat se, ez pedig kicsit megrémített. Főleg a legutóbbi esett, amikor teljesen máshol, sérülten tértem magamhoz. Olyan dolog történt velem, mint még előtte sose. Do-nak nem mertem elmesélni, mert még inkább megrémülne, ha azt mondanám neki, hogy menjünk bulizni, s szemmel láthatóan az előttem álló ismerősnek se mondhatom el, mert csak még inkább kiakadna.
- Itt bérlünk házat, és ezért voltam egyetemi körúton, amikor még be is köszöntünk neked, mert jelentkeztem a helyi egyetemre. Anya nem örült neki, de elengedett, mert itt vagy te is. Igaz, az nem mostanság volt, hanem még akkor. És igen, valóban nem tudják, hogy itt vagyok. Eljöttem, mert el akartam jönni és mert azt hittem, hogy a családom azon része itt van, akik megértenek. – dac még mindig könnyedén kicsendült a hangomból, ahogyan a szemem is kicsit összeszűkült, mert nem akartam kimutatni a benne rejtőző fájdalmat. Nem fogok se sírni, se megajándékozni azzal, hogy lássa mennyire is rosszul esnek a szavai, a viselkedése. – Ha pedig szólsz anyának róla, hogy itt vagyok, akkor elfelejthetsz örökre! – nyers volt a hangom, államat is felszegtem és hirtelen még az se érdekelt, hogy idősebb nálam, hogy régebben mennyire felnéztem rá a függetlensége és a tettei miatt, de most? Hirtelen úgy éreztem, hogy már nem is ismerem őt. – Pedig igazán rád férne valami boldogsághormon, mert netán legközelebb egy járókelőbe harapsz bele. – vágtam mellé még egy grimaszt is, hiszen pontosan tudtam, ha pár éve nem állít meg a családom, akkor most olyan lennék, mint ő. Két erőt birtokolnék, nem pedig egyet. Boszorkányként se könnyű féken tartani, de farkasként meg talán még nehezebb lenne. – Esetleg alkoholt? Akkor talán újra tudnál mosolyogni is. – tettem még hozzá csöppet se kedvesen, miközben összefontam a karomat magam előtt és őt fürkésztem.
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 04, 2018 7:51 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Moon && Les

-Nem erről van szó.-rázom meg fejem, bár nem magyarázom meg, hogy akkor pontosan miről is van szó. Erre továbbra sem térek ki. Valóban nem fogadtam tárt karokkal. Féltem tőle, hogy nem fog békén hagyni és újra felnyílnak a sebeim. És nem titok, tartottam tőle, hogy a jelenlegi életem mivel szembemegy az általa preferált stílussal, felborulhat, mert ő képes kisördögként a vállamra ülni, és egy időben hagytam is magam… igaz, ez fordítva is így volt, csakhogy én felnőttem és be kellett látnom, nem úgy mennek a dolgok, mint ahogy eddig hittem.
-Sejtettem…-célzok arra, hogy az anyja ezzel a döntéssel nincs kibékülve, és tudtam az milyen. Az én meghozott döntéseim sem nyerték el a tetszését, csak nekem nem volt az anyám, hogy megállítson. Őt inkább képes lett volna. De a dacosságunkban rettentően hasonlítottunk, mintha tényleg testvérek lennénk. Hayley viszont… voltak egyezések, de jó sok különbség is akadt köztünk. Ellenben az, hogy egyetemre készül, nem úgy, mint ahogy én tettem, és van egy célja, megnyugtat. Talán benő a feje lágya is idővel és felhagy a meredek viselkedéssel, amiből gyanítom mostanában is kijárt.
-Igen, de neked is meg kell értened, hogy az életem, amit itt élek, nem olyan, mint amit veletek éltem. Van egy férjem, akit szeretek, és akivel jó úton haladunk, hogy felépítsük újra a házasságunk. Nem vagyok már az a bohém lány, akár tetszik, akár sem.-vonok vállat, valamivel könnyebben reagálva szavaira, mint ahogy eddig tettem, bár tartásom még mindig inkább tartózkodó, mint barátságos, hangom viszont ellágyul és úgy forgatom meg szemeim, mint régen. -Majd pont én szólok anyádnak, hogy itt vagy… Mert jellemző rám, hogy spicli vagyok.-lényegében igen. Amikor kiszakadtam a falkából, pár hónap alatt elértem, hogy az alvilág egyik nagysasszonya a szárnyai alá vegyen. De szerencsére az az időszak lezárult, és ezzel együtt el is tűnt, míg az apró heg vádlimon a mai napig emlékeztetett rá, hogy Chriest gondoskodása sem volt elég ahhoz, hogy hegmentesen begyógyuljon, de nem zavart már. A lényem része volt az is, egy emlék, ami csak figyelmeztetett, nem vagyok mindenható és vannak határaim, amiket jó, ha mielőbb felismerek egy-egy meredekebb helyzetben.
-Nem lehet, és legyen ennyi elég válasznak. Nem szeretnék róla beszélni.-zárom rövidre, pedig a válasz ennél jóval egyszerűbb volt. Egyszerűen a gyógyszerek mellett nem ihattam, amihez mostanság inkább tartottam magam. Farkasként nem volt szükségem gyógyszerre, de emberként ahhoz inkább volt, hogy ha már a sors úgy hozta, nem lehet soha saját gyerekem, legalább a gyógyulásom száz százalékra fejlesszem.-Egy kávé maximum, semmi több.-egyezek végül bele.-Örülök, hogy itt vagy, csak kicsit zűrös volt mostanság az életem.-vonok vállat, mintha ez ilyen egyszerű lenne, bár az ő szemszögéből valószínűleg az lenne. Mégis mennyit tudott? Vitatkoztunk, és szükségem volt egy kis szünetre. Pedig szerettem volna elmondani neki, de kicsit tartottam a reakciótól, hisz a házas élet elképzelése is épp kiakasztotta. Az ő családja és az enyém pedig kicsit távol volt egymástól, mint nézetekben, mint az életstílusban. Abban viszont egyezett a véleményünk, hogy neki nem szabad az átkát kiváltania. Fogalmam sem volt, hogy akkor meddig ment volna el, hisz már így is igen nagy türelem kellett hozzá, hogy le tudja beszélni az ember, ne csináljon semmi hülyeséget.
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 04, 2018 6:25 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Moon && Les

Nem túlzottan érdekelt már, hogy mit sejtett és mit nem. Ő otthagyta a családját, azokat, akik megint befogadtak, hogy aztán megint egyszerűen lelépjen. Talán ez volt az utolsó reményem, ezért jöttem már most ebbe az idegen városba, hogy hátha visszakaphatom őt, de minél több perc telt el, annál inkább úgy éreztem, hogy minden elveszett, hogy többé már nem lesz olyan, hogy ő és én. Többé talán már sose fog létezni igazán a bizalom, ami hajdanán körbelengett minket. Egykoron ott voltunk egymásnak, akkor is, amikor mások nem érthettek meg, de most? Most hirtelen úgy éreztem, hogy még egy idegent is jobban ismerek, mint őt.
- Aww, persze, mert pontosan így néz ki az a nő, aki boldog. Tudod, aki boldog az legalább mosolyogni képes, de te inkább úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger, elütött  egy vonat, megcsócsált valami fenevad, majd kiköpött. De tényleg, mondogasd csak magadnak, hogy az új életeddel tényleg boldog vagy, akkor talán , akkor még el is hideg ha elég sokáig mondogatod, akkor még el is hiszed netán. – túlzottan nyers lettem volna? Nem kizárt, de mégse érdekelt túlzottan. Nem bírtam többé a nyelvemre harapni, elrejteni azt, amit látok, ha ránézek, vagy éppen kifejezni azt, hogy mekkorát is csalódtam benne. Esélyesen még egy kisebb gyermeki dac is lakozott a szavaimban, vagy éppen a tetteimben. Mégse érdekelt, hogy netán a szavaimmal sebeket ejtek rajta, megbántom őt. Miért kellene óvatosnak lennem, megfontoltnak, ha őt se érdekli, hogy a viselkedése mennyire fáj? – Ki tudja, hogy mi jellemző rád. Férjhez se akartál sose menni, mégis megtetted. Boldogtalan vagy, de mégis bemeséled magadnak, hogy boldog vagy, így ezek után ki tudja, hogy még mennyire titkot tartogatsz még, vagy éppen mennyi hazugság hagyja el az ajkaidat. – csak mondtam, ami elsőre eszembe jutott, meg se próbáltam kertelni, óvatosan fogalmazni, egyszerűen csak ki akartam adni magamból, azt amit neki köszönhetően éreztem. Nem volt kedvem tovább hallgatni azt a rizsát, hogy nem mondhat semmit se, vagy éppen mennyire is tökéletes az élete. Hogyne, talán ha a vonal túlsóvégén lennék és nem egy zombit látnék magammal szemben állni, akkor el is hinném, de azt láttam és nem mást. Mintha az életfényei se csillantak volna olyan ragyogóan az íriszeiben, mint korábban.
- Örülsz? Zűrös? – nevettem fel keserűen és még a fejemet is megráztam, aminek köszönhetően a fekete loknijaim táncra keltek, mert a szellő is még inkább belekapott. – Tényleg ennyi, amit mondhatsz? Tudod mit, ha ennyire elfoglalt vagy, akkor nem kérek a kávézásból se veled. Még a végén miattam kapnál ki a munkahelyeden, vagy netán a boldog családifészekben lakó másik személytől. – direkt nyomtam meg az utolsó pár szót jobban a kelleténél. – Menj haza, úgyis annyira boldog vagy, majd elkávézgattok együtt. – tettem még hozzá, majd mit sem törődve vele úgy hagytam faképnél, ahogyan még előtte sose. Egyszerűen csak besétáltam abba az üzletbe, ami mellett álltunk ás szemeztem egy nyaklánccal, ha nem állított meg.  Könnyű volt-e végig kitartani? Nem, csöppet se volt az, de mégse akartam kimutatni egy fikarcnyi érzelemmel se többet, mint amit eddig tettem. Nem fogom hagyni, hogy pont előtte sírjam el magam.

|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 04, 2018 6:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Moon && Les


Akit ő ismert, akit mindenki ismert abban a családban, az nem én voltam. Talán egyszer igen, de azóta az életem máshogy alakult, más dolgok lettek sokkal fontosabbak, mint amik egykoron. És ezzel együtt a mi viszonyunk is megkopni látszott.
-Tudod, igen, pont ezt teszem. Mondogatom, hogy ISMÉT elhiggyem.-nyomom meg szándékosan az ismét szót jó erősen, mindezt azért, hogy magam is elhiggyem, egyszer már valóban voltam boldog és önfeledt. Érzem hangjában a lekezelő, nyers modorosságot, de nem foglalkozom vele. Ha fel akar húzni, sikerül neki, mert egyre jobban érzem az agyamban növekvő lufikat. Tudtam, hogy ő sosem akarta, hogy megváltozzam, mert körülbelül én voltam az egyetlen, aki hasonló korú és mentalitású volt, mint ő. És rajta kívül csak az anyja és Chriest tudta, hogy az átkom hogyan is váltottam ki. Senkinek nem meséltem róla, hogy mire képes egy dühös, elborult agyú férfi, egy védtelen kislánnyal, akinek az ereje előbukkanni látszik. -Nem, nem akartam. De Ő más. És szeretem. És nem bántam meg, hogy igent mondtam neki. Mindent megad, amire szükségem van, még ha azt is hiszed, hogy ezeket csak beképzelem.-ha hagyom, hogy a bőröm alá férkőzzön, hogy előássa a lányt, akit pár hete eltemettem, nyer és tudom, hogy onnan hová vezetne az út tovább. És nem feltétlenül a boldog házas élet lenne a végkifejlett.
A bennem bujkáló bánat nem múlt el, és tudtam, hogy olvas a szememben. Épp úgy, mint Chriest. Csakhogy ő pontosabban tudta mit keressen benne. Mindig is képes volt átlátni rajtam, de sosem faggatott, magamtól mondtam el neki mindent. Most viszont hallgatok és nem nyílok meg, még csak nem is nyitok felé.
-A neve Chriest, nem a családi fészekben lakó másik személy. A férjem, bár nyilván csak azért sem fogod a nevén szólítani.-hangom immár dühös, szinte fújtatok, sziszegek, mint egy farkas, akit átejtett a prédája és most loholhat utána. -Mit vártál, hogy a nyakadba ugrok? Talán örülnék neked, ha nem tudnám mit hozol ki belőlem.-emlékeztem az együtt átélt kalandokra. De azt a lányt maga mögött kellett hagynom, hisz ő futamodott meg a problémáktól.
-Fogalmad sincs milyen elveszteni azt, akit szeretsz, igaz? Mert szerinted az a normális élet, ahogy Ők élnek. Család ide vagy oda, sokat köszönhetek nekik. De várd el se te, se senki, hogy az egész életem úgy fogom leélni, ahogy ők.-kapok keze után, mikor már bemenne, bár erőm is rásegít, hisz az ajtó egyszerűen nem nyílik ki. Dühös vagyok? De még mennyire, szemem szinte sötétkékké változik, amit jól ismerhetett már ő is. -Az, hogy titeket zavar, valaki megtalálta a a másik felét, nem az én problémám. Nem akarnék a gyerekemnek soha olyan életet, mint amilyen nekem volt. Ha ez akkora baj, én kérek elnézést. De nem tűnt úgy egy hónapja, hogy bárkit érdekelt volna miért császkálok inkább farkasként az erdőben egyedül, mint ülök le a tábortűz mellé sörözgetni.-szemrehányó hangnemem, nem ellene szól, dühöm mégis rajta töltöm ki, nem azon, akinek mindez szólt volna. Nem az anyján, aki fogalmam sincs miért, de minden nap csak annyit kérdezett tőlem, jól vagyok-e? Tudtam, hogy azért haragszik rám is, amiért két éve azt mondtam elég, felálltam és elmentem, abban a reményben, hogy képes leszek valami új életre. Abban a reményben, hogy megtalálom a testvérem, azt a fél kis kapcsolatot, ami a szüleim egyikét még köthette a földi léthez. Hát meg kell hagyni, a kis család és a népes között semmi különbséget nem éreztem, a problémák ugyanúgy jöttek, maradtak és nagy erők árán távoztak mind a két esetben. Jelenleg viszont remegő kezeim görcsösen pihentetem testem mellett, miután elengedem karját. -Az kész csoda, hogy anyád elengedett úgy, hogy abban reménykedett én majd figyelek rád. Felhívhatott volna, de nem tette. Vajon miért?-nem költői kérdés volt, és tényleg nem értettem miért nem volt képes szólni, Moon a városba költözik? Fájt volna neki tudatni ezt az apró infót? Vagy attól félt, hogy épp úgy fogok reagálni, mint most, mert tudta, más lettem, mint a kislány, akit befogadott?
|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 11, 2018 3:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Moon && Les

- Erre mondja minden doktor azt, hogy önmagunk becsapása. Sajátmagunkat verjük át, mert addig mondogatunk valamit, amíg el nem hisszük, közben meg nincs igazunk. Nem attól leszel boldog, vagy lesz rendben minden, mert te azt mondogatod magadnak. – nem finomkodok, kimondom azt, amit gondolok. Nagyobb nálam, okosabb is sok esetben, többet látott a világból, de mégis a legnagyobb balgaságnak tartottam azt, hogy bemesél magának olyat, ami nincs is úgy. Ha megkérdeznénk bármelyik járókelőt, akkor tuti sok jelzőt mondanának rá, de azt nem, hogy boldog. Így kár is erőltetnie, pláne előttem, mert ahhoz túl jól ismerem, hogy megtudjon minden érzelmet játszani. – Mindent megad? Tényleg? Így néz ki, mint amikor az ember boldog és mindene megvan? Mert ha igen, akkor talán beverted a fejedet? Netán megkérdezzünk más embereket is, hogy ha rád néznek a boldog szó eszükbe jut-e? – fontam még inkább össze magam előtt a karomat, miközben őt fürkésztem. A szeretet írmagja is mintha eltűnt volna. Helyette inkább marad valami fura dac, és talán kisebb fajta sértettség, amiért így viselkedik, amiért ellök magától. Elhiszem, hogy megváltozott az élet, de olyan, mint egy felmosórongy, ahogyan per pillanat kinéz. Kicsavartak, összekoszoltak és…. inkább hagyjuk is, mert nem éppen kedves jelzők jutottak eszembe.
- Nem az én férjem, se nem a családom része, lévén arra nem voltál képes, hogy bemutasd őt nekünk, ahogyan mások teszik, így nincs miért a nevén szólítanom. Az áldásunkat se kérted, féltél, hogy nem kapnád meg, vagy inkább attól tartottál, ha ismerné pontosan a múltad azon részét, akkor elhagyna? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, hiszen mind a kettőben lehet igazság. Tényleg érdekelt, hogy miért is rejtegette ennyire  férfit, miért ennyire titkon ment férjhez. Köztünk is élnek olyanok, akiknek van párjuk, családjuk, nem csak magányosak vagyunk, de mégis egy család vagyunk, adunk a családunk szavára legtöbb esetben. De ő? Szinte mintha nem kért volna egyáltalán belőlünk, megtagadott volna minket, aztán mégis hozzánk futott egyből, vicces…
- Ahogyan ők élnek? Ha úgy akarnék élni, akkor szerinted itt lennék? Megvédenek, kiállnak melletted, ha kell, de te hátat fordítottál nekik, mégis visszafogadtak, amikor visszatértél. Szerinted annyira rosszak lennének ők? Ha annyira szeretett a férjed, akkor miért nem kutatott fel, miért nem kért hozzá segítséget? – teszem fel habozás nélkül a kérdéseket, mert mondhat akármit, mert attól az a család még remek. Sok olyat megkaphat ott az ember, amit egy sima családban sose tapasztalhatna meg. Ahogyan szeretetben sincsen hiány. Sőt, talán nem akarok olyan értelemben élni teljesen, mint ők. Ezért vagyok itt, de nem jelenti azt se, hogy valaha igazán hátat akarnék fordítani nekik. – Engem érdekelt, de LESZARTAD!  - nemes egyszerűen ejtem ki a szavakat, nem érdekel, hogy egy nő nem beszél csúnyán. Pont cseszek rá. – Akit érdekelne, azt nem avatod be, ha meg más kérdezte volna meg, akkor úgy néztél rá, mintha éppen a torkára akarnád rávetni magad. Anyámon kívül senkit se engedtél közel, akkor ne vesd a szemünkre, hogy nem akartunk segíteni!!!!! – dühös voltam-e? Igen! Ahogyan azt se hittem volna sose, hogy pont vele szemben fogom megóvni a családomat. Nem hittem volna, hogy ennyire félreismertem, vagy ennyire képes megváltozni az ember, hogy elfelejti kiknek mennyit köszönhet. Mintha teljesen idegen ember állt volna előttem. Amikor pedig nem enged elmenni és az ajtó se nyílik, akkor csak dühösen nézek rá és még azzal se törődve, hogy magamat is meg fogom égetni kisebb melegséget érezhetett a tenyerében, ahogyan némán morzsoltam el egy varázsigét, hogy megégessem őt. Majd begyógyítom gyógynövényekkel és varázslattal, mintha mi sem történt volna. A lila volt is jól látszódott már most is a szorításának köszönhetően. – Nos, talán az meg se fordult a fejemben, hogy anyám nem akarta azt, hogy idejöjjek? Nem akart a gondjaidra bízni már? Én döntöttem úgy, hogy idejövök, hogy a közeledben leszek, mert hiányoztál nekem, még ha te nem is nekem. Látni akartam azt, hogy milyen érzés egy helyen lenni, barátokat szerezni, de az elsővel kapcsolatban talán anyámnak volt igaza, hogy nem akart a közeledben tudni, csak nem tudtam miért… - fájhatott-e az, amit mondtam? Eléggé nagyeséllyel, ahogyan azt se tudtam, hogy igazam van. De ha már ő hozta fel, akkor nem volt kérdés, hogy kontrázni akartam. Visszavágni akartam neki, hogy érezze ő is azt, hogy milyen érzés az, amikor pont az hasít a bőrünkbe, aki egykoron oly sokat jelentett számunkra.

|| remélem jó lesz sis :bb:  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Vissza az elejére Go down
 

Dauphine Street

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Dauphine Street
» 6th Street
» St. Peter Street
» Madison Street
» Bourbon Street

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: New Orleans-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •