- Nem, nem önként jött - morogtam válaszul Johnnak. - Vagyis... nem teljesen önként - szépítettem aztán a dolgokat, majd hátradőlve hallottam a monológot. Sosem hallottam még John Gilbertet ilyen hosszasan beszélni. De az tény, hogy ha én megleptem az előbb - és eléggé ez tükröződött a képén - akkor ez kölcsönös volt, mert most fordítva történt mindez. Nocsak, ez a pasi képes emberi hangon is beszélni?
- Szép, kerek történet - sóhajtottam a végén. - Elena... talán apádat is meg lehetne érteni, nem? - kérdeztem halkan, óhatatlanul is azt járt a fejemben, hogy pont neki kellene megérteni, hiszen csaknem ő maga is lemondott a lányáról. És ha Isobel mellett ott állt volna úgy valaki, ahogy én Elena és Delena mellett, minden másképpen alakulhatott volna.
- Az emberek követnek el hibákat. Ezért jár új esély mindenkinek - mondtam, felváltva nézve Johnról Elenára. - És gondolom nem kell kimondanom, hogy mindkettőtöknek ez az utolsó esélye, ha normalizálni akarjátok a köztetek lévő kapcsolatot - tártam szét a kezem, miközben Delena lecsúszott az ölemből, rátámaszkodott John térdére, és rámosolygott.
- Miattuk is... - szorítottam meg Elena kezét kedvesen, a gyerekekre mutatva.

Hazudnék ha azt mondanám, nem lepődtem meg újfent. Lehet hogy ez a pasas nem is hagyta az agyát a múlt évszázadban? Talán el lehet ismerni, hogy ésszerűbben forgatta a szavakat mint vártam. És higgadtabb mint mi Elenával együttvéve. Mondjuk ez nem jelentett enyhülést a felmérésében, de pozitív meglepetést okozott, jóval pozitívabbat mint amit Elena produkált, bár továbbra is tagadtam hogy érdekelne.
- Gondolom nem tévedek ha azt mondom, hogy nem önként jött, igaz? - kérdeztem Damont, cseppet sem rejtve el a nem éppen kedves véleményem Elena szavairól, de... aztán vettem egy nagy levegőt, és gondoltam, hogy ha már egyszer pár hét múlva a lányom bizonyára úgyis jön majd és egy lapáttal ver agyon, így talán EGY alkalomra megtörhetem magamban a kínai nagyfalat... hátha elhiszi hogy van bennem emberi lény is.
- Elena... - kezdtem, most először ütve meg egy teljesen másik hangot mint eddig. - Mikor anyád jött a hírrel, a nagykorúság közelében sem jártunk még. Én össz-vissz 15 éves voltam, majdnem 16. Tudom hogy te csak azt értetted ki az előbb, hogy nem akartalak. És ha rajtam múlik, nem születsz meg. És ezt nem is fogom tagadni, így igaz. De te most sem vagy túl idős még, nézz magadba, 15 évesen, te akartál volna gyereket? Erősen kétlem. Grayson és Miranda viszont már felnőttek voltak, és akartak gyereket. Én már akkor is vámpírvadásznak készültem, ellenben "apáddal", így jó megoldásnak tűnt hogy ők felnevelnek, mi meg élünk boldogan. Te emberként, emberi életet, én meg amilyet akarok, és amit a családi hagyomány elvárt. Isobel miatt volt az egész, ha Ő nem harcol érted, elvetettünk volna. Bár így is majd belehalt hogy kvázi elvettelek tőle. Igen, ez az én saram, de akkor sem igazság ha mindent belevarrsz a nyakamba. Mert amikor megszülettél, már nem voltam az életed ellen. És utána sem. Te voltál a legszebb csecsemő akit valaha láttam, és azt akartuk hogy jó sorod legyen. Nézz rám, én nem vagyok apa, vadász vagyok, Te is megmondtad, volt már apád. Én nem vagyok alkalmas arra a szerepre. Vadásznak jó vagyok, de apának nem lennék jó, nyilván szörnyen hangzik, de nem is akarok az lenni. A nagybátyádnak, vagy a biológiai apádnak jó vagyok, de nyilván sosem leszünk az a "szeretleket" mondogató fajták egymás számára. És ez így is van rendjén, mert ha közel kerülnénk, nem lennék már jó vadász. És én az vagyok, annak születtem, akképp is fogok meghalni. De ez nem azért van így, mert nem szeretlek - mondtam, és... azt hiszem, lehet hogy ezt életemben először mondtam ki úgy, hogy hallja... De hát egyszer élünk, TALÁN ér valamit, ha nem úgy halok meg, hogy csak a mumus vagyok.

Már éppen nyitottam volna szóra a számat, hogy nem éppen moderált válaszokban részesítsem Johnt, de ekkor Damon letette a csészéjét, és hangosan kifejezte nemtetszését annak, ahogy viselkedünk.
Egy ideig szúrósan néztem rá, de aztán valahogy próbáltam ezt legyűrni, és nagyot nyeltem újra. Belekortyoltam a teámba, és némán hallgattam egy ideig, közben kinézve az ablakon.
- Akkor... beszéljünk az időjárásról? Nekem nincs vele közös témám, mégis mit mondjak neki? - kérdeztem eléggé morcosan, nem rejtve véka alá, hogy mit gondolok. De talán ez annak az oka, hogy tényleg túl makacs vagyok és nem engedem, hogy közelebb kerüljön hozzám.

- Az isten szerelmére! - tettem le a csészét az asztalra, a mennyezet felé függesztve a tekintetemet. - Miért érzem azt, hogy én vagyok jelenleg az egyetlen kommunikációképes ember? Vagy lény... vagy mifene - legyintettem. - Mi lenne, ha nem gyilkolnátok egymást szópárbajban? Azért jöttünk, hogy láss minket, mert a karácsonyi ajándék arra utalt, hogy szeretnéd. Mi meg ha már eljöttünk, legyünk szívesen viselkedni... mint a kulturált emberek - morogtam halkan Elena felé. - Ez most nem a sérelmek felhánytorgatásának az ideje. Ez volt, elmúlt, kész, nem lehet változtatni rajta. Nem lehetne a jövőbe tekinteni?

- Igen, érezheted - feleltem Damonnek. Bár ez nem jelentette azt hogy nem is vágyom rá, de hát... két vámpír talán még nem a világ, annyit kibírok. Most úgyis más vonta el a figyelmem. Ha Delena kettő éves lesz... hmm... - Úgy látom családi hagyomány hogy korán válunk szülővé - célozgattam, miközben azon töprengtem, mennyire derekasan is mondtam le a lányomról, hogy normális élete legyen, amit azt hittük Miranda és Grayson megadnak neki... de látom csúnyán tévedtünk. De még ha legalább vadász lenne Ő is, de nem... vámpírfeleség... a sors fintora talán?
- Anyád egy szent, tudjuk, engem temess az Ördög mellé - forgattam meg a szemem gunyorosan Elena védőszavaira. Lassan mégis kedvet érzek hogy lássam Isobelt. Lehet meg kéne "köszönnöm" hogy anno teherbe esett, azóta záporoznak rám az áldásai, a lányunk képében főleg, mióta itt vagyunk.
- Szóval jön a harmadik is? - kérdeztem, s most őszintén elkerekedett a szemem a meglepetéstől. Talán örültem is? Hmm... ezt az érzést eddig mellőztem, hisz az első kettőről nem kaptam ily hamar hírt... ez új volt nekem.
- Ki merjem számolni hogy kb. mikor fogsz szülni, vagy csináljak inkább úgy mintha erről az unokáról sem tudnék? - sandítottam át Elenára, és a hasára néztem, de azon még nem látszódott semmi. - Gratulálok hozzá. Bizonyára nagyon... izgatottan várjátok - gondoltam ki végül egy megfelelőnek kinéző szót, bár el nem tudtam képzelni az apuci-vámpírt, hiába ült itt előttem. - Majd küldök anyádnak egy gratuláló-kártyát - tettem még hozzá, Isobelt érintőleg azt hiszem ez volt még a legfinomabb mondatom. - Nem találkoztam Jeremy-vel, de... a holmija érintetlen - böktem az emelet felé. Nem mintha nagyon kerestem volna a rokonokat, de szerintem addig jó míg egyik se akar megfojtani, és vica-verza.

- És még meg vagy lepődve, hogy elment... ahogy az előbb beszéltél arról, hogy milyen nagy örömben vártatok, én is faképnél hagytalak volna... - mondtam, de ismét csak az orrom alatt. Na jó, talán nem kellett volna ennyire látványosan az anyám párját fogni, és Damon ötletének kellett volna helyet adni, miszerint jár egy esély Johnnak is, de... én próbálkozom.
Közben Damon beavatta a nagypapit a gyerekekkel kapcsolatos információba, és ténylegesen el is feledkeztem arról, hogy ő a legifjabb unokájáról még nem is tud. Bánom is én... én most se fogom hívni sehová, főleg azok után nem, amiket a szememre olvasott.
- Jeremyvel találkoztál már? Kicsit aggódom érte, hogy mi van vele mostanság... - tereltem el a témát.

- Akkor most átmenetileg érezhetem magam megnyugodva, és biztonságban? - dőltem hátra, mikor John kiejtette a száján, hogy nem öl néhány napja meg minden egyes vámpírt. A rokoni szálat legalábbis békén hagyja.
- Delena két éves lesz. Egész pontosan húsz hónapos. Fizikailag legalábbis. Értelmileg már egy három éves szintjén áll. David pedig nyolc hónapos most... és apu nagyon büszke rá - kacsintottam a fiamra. - Kellett egy fiú, aki tovább viszi majd a Salvatore nevet. És... ami azt illeti... a legifjabb Salvatore kb 5-6 hetes. Bár róla eddig még csak mi tudtunk - vigyorogtam el magam, és ölembe vettem Delenát, aki a lábamhoz bújt.

Damonre vigyorogtam, amikor meghallottam a hangját. Lehajoltam, és visszavéve a verbénás üveget, újra zsebre vágtam.
- Gyerekek előtt nem szoktam vadászni - vontam meg a vállam. - De gondoltam hátha mazochista vagy - kacsintottam Rá, majd Delenát fürkészve leültem a szemközti fotelbe. - Akkor szerencsés, úgy hallom a hasonmások vonzzák a vámpírokat - ironizáltam kissé, az Elena mellett ülőre nézve, aki történetesen na mi? Hát vámpír...
- Előbb vámpírrá kéne válnia, hogy a feketelistámra tegyem - mondtam komolyan. - És ki kéne tagadtatnia magát a családból, mert rossz szokásom, kb... két napja, hogy családtagokat nem ölök, akkor sem ha vámpírok - merengtem el, hogy ők vajon ismerik-e Erint, miközben szemem kissé szúrósan fordult Elenára. Ezzel sajnos le is lőttem a poént, hogy pechemre hozzáment a vámpírhoz, vagyis nem nyírom ki... csak maximum szélsőséges esetben. Bár ezt azért hangosan nem mondanám ki.
- Szívesen - bólintottam. Nem téve hozzá a kérdést, hogy mit szólt a vámpírbabához, el tudtam képzelni. - És mennyi idősek? - kérdeztem, fejemmel a két gyerek felé bökve, ezúttal Damontől. Főleg mondjuk Delena miatt kérdeztem, mert nem értettem ugyan a gyerekekhez, de kicsit fejlettebbnek látszott mint aminek a körül-belüli korát saccoltam... De lehet hogy csak beképzelem, mert olyan okos tekintettel néz rám. Pedig állítólag sima emberke. Érdekes, lehet ennek is utána kéne majd járnom. A keverék-gyerekeknek...
- Isobellel? - kérdeztem vissza, és magam is megfogtam az utolsó bögrét. - Nem. De nem tudom, miért ne mernék? Nem én mentem el. Ő futott el mint egy gyáva kismacska, inkább neki kéne gondolkodnia, akar-e az enyém elé kerülni - feleltem, enyhén burkolva csak az ellenszenvem Isobel múltbéli kedves és átgondolt döntései kapcsán.

- Igen, hasonlít rám. De nem lesz belőle hasonmás. Remélhetőleg - tettem hozzá. Ha az lenne, már régen itt lenne egy nagymenő a gyomában. És abba belepusztulnék, méghozzá nagyon is, ha a lányomnak baja esne.
Damonre néztem, aki köszönetet modnott az ajándékokért, de még mindig láttam John szemeiben, hogy rühelli a férjemet. Az érzés azt hiszem, Damon részéről is kölcsönös volt, de ő azért próbálta tartani a látszatot, ahogy John is.
Belekortyoltam hát a teába, és ránéztem az apámra. - Találkoztál már anyával? Vagy az ő szemeibe még nem mertél belenézni?

John visszatért, letéve egy tálcát az asztalra.
- Kösz - biccentettem, kinyújtva a kezem egy csésze felé, de kezem egy kis üveg verbénába ütközött.
- Marha humoros - húztam el a számat, konstatálva, hogy nem borult ki a maró anyag, majd elvettem a csészémet. - Mindenesetre értékelem, hogy csak mellé tetted, nem bele - szimatoltam a teába, de nem éreztem rajta veszélyeset, hát belekortyoltam.
- Kicsim óvatosan, ki ne lötyögtesd, mert rögtön feketelistára kerülsz - szóltam oda Delenának. - Nem, nem klón. Egyszerűen csak hasonlít. Bár, a hasonmás vérvonal ugye századok, sőt, ezredek óta öröklődik. De Delena embergyerek. Okos, értelmes, és szép. Ennyi az egész - mosolyogtam a gyerekre. - Egyébként, köszönjük az ajándékokat, ha már itt tartunk - fordultam John felé.

Nem néztem Elenára, helyette a kislányt bámultam... ahogy elveszi a bögrét, és megköszönte nekem. Mintha Elena lett volna, ekkora korában... akár azt is mondhattam volna, hogy a gyerekkori képeiből lépett ki, könnyedén hihető lett volna.
- Ha jól sejtem, a Delena név a tiédből van neki kitalálva - fordultam végül mégis Elenához. - Biztos nem klón? Elég átütő a hasonlóság. Mintha a következő kis "hasonmás" állna itt, ami fura, még száz év sem telt el a te születésed óta.

Nem telt bele sok időbe, John gyorsan visszatért, a teával és egy tálcával a kezében, és mélyet lélegeztem a levegőből, hogy tényleg teljesen le tudjak higgadni.
- Oké, kösz - biccentettem felé és elvettem a cumisüveget, hogy David kezébe adjam, Delena pedig rögtön nyúlt is a bögréért, majd Johnra nézett felfelé. Ami meglepett, hogy Delena rámosolygott, és azt mondta, hogy "köszönöm", majd ellépkedett a teával, hogy tovább nézegesse a fényképeket.

(Konyha)

Nem kerülte el a fülem Elena hangja amint arról beszélt hogy Ő menni akar. Igen, erre számítottam, mint az anyja, ha nem úgy van ahogy Ő akarja, már el is szaladna. Vajon ezzel a csodával csak a körülöttem lévő nőket áldotta meg az ég, vagy minden nőben benne van ez a futkosós kényszer?? - kérdeztem magamtól gondolatban, miközben inkább fapofával lépkedtem a nappali felé. Elég groteszk volt azt hallani, hogy a vámpírnak mennyi sütnivalója van, gondolkodó lénynek eddig nemigen tekintettem őket, bár... tegnap Erin volt a kulcsszereplő eme gondolatmenet változni kezdésében. És most ez a Damon pasas is kissé... meglepett. Na persze ettől még nem íratnám a nevemre.
Majd mikor úgy tűnt hogy nem repül semmi felém, beléptem újra, kezemben a tálcával és rajta a gőzölgő bögrékkel, cukorral, meg a "vámpírmeglepetéssel".
- Íme a tea, ígérem, nincs benne méreg, de ha kér valaki, azzal is tudok szolgálni - tettem a tálcát az asztalra eléjük, szándékosan úgy fordítva hogy Damonnek kézre essen a verbéna, ha netán kérne. Ezen azért magamban kacagtam.

Sejthettem volna, hogy Damon is az mellett fog pártolni, hogy próbáljuk meg. Azt meg tudtam, hogy mindent hallott. Hiszen vámpír. De... mégis nagyon rosszul érintett ez az egész.
- Jól van... jól van... - próbáltam meg lehiggadni, és ennek érdekében mély levegőket vettem. - De ha még egyszer egy rossz szót mer arról szólni, hogy... ő nem is akart engem... én a képébe döntöm a meleg teát - suttogtam, de ezt már nem mérgesen, inkább keserűen és csalódottan.

- Igen, hallotta mindent - mormogtam, majd megfogtam Elena kezét, és lehúztam a kanapéra. - Na ide hallgass... talán valamiben mégis igaza van apádnak. Talán mi is kissé jobban az életünkbe engedhettük volna. Gondolj az ő helyébe. És igen, igaza van abba, hogy ha Isobelnek járt a megbocsátás, akkor jár neki is legalább egy esély. De már megint túl nyakas, és makacs vagy - sóhajtottam. - Csak légy egy kis türelemmel. Senki nem mondta, hogy egyszerűen vagy könnyen megy majd. Nyugalom, édesem - csókoltam meg. - Igyuk meg a teát, és csak... hidegvér, oké? Hidegvér, és udvariasság. Abba még senki nem halt bele.

(Konyha)

Úgy viharzottam be a nappaliba, mint egy léggömb, mint amit éppen kilyukasztottak, és mérgesen, fortyogva a méregtől álltam meg Damon előtt. - Menjünk haza! Én nem bírom elviselni ezt a pasast - nyeltem újra nagyot.

- Elena, ne légy udvariatlan - mormogtam csendesen, mielőtt távoztak a konyha felé, míg Delena odasétált, egy fényképet nyomva a kezembe.
- Igen kicsim, az ott anyu. De itt még eléggé kislány volt - vigyorogtam el magam arra a tényre, hogy a 20 évével most sem igazán mondható még felnőttnek, bár két és fél gyerek azért meghozza a felelősséget bárkiben.
- Csak óvatosan kicsim, ne csinálj rumlit - intettem Delenát, aki felfedezett egy könyvet, és noha a betűket nem ismerte, a képek eléggé lekötötték, míg David azzal szórakoztatta magát, hogy elfeküdt a kanapén, és sűrű nyálat folyatott mindenre. Persze, hülye lettem volna megakadályozni. Előre vártam, milyen arcot vág John. Hát ez csak egy kisfiú, ki tehet róla, ha ezt a korszakát élni épp?

Valahol a lelkem mélyén nagyon reméltem, hogy nem kell majd neki a segítségem. De végül úgy néz ki, hogy mégis. És ettől gyomoridegem lett megint. Miről beszélgesek én vele? Semmi kedvem hozzá...
- Öhm... én inkább az utóbbira saccolnék - válaszoltam még neki, amikor feljött, hogy vajon miért jön ide ritkán Jenna és Jeremy is.
Még Damonre néztem. - Mindjárt jövök. Jövünk - javítottam ki magamat, majd nagy nyeléssel elindultam a konyha felé, szinte érezve a hátamon John pillantását.

(Konyha)

Bólogattam nekik, és mikor Elena felém nyújtott egy üveget, átvettem azt. Hmm, na ez sem volt még a kezemben, esküszöm, ez a hét egyre jobb, több mint harminc év folytonosság után nekiállok változni? Hová vezet ez még vajon?
- Nos... ha nem fél a férjed, hogy elrabollak, örömmel veszem ha segítesz - billentettem kissé oldalra a fejem, miközben Elenáról Damonre, majd vissza a lányomra néztem. Kinéztem volna a hapsiból, hogy ugrásra készen várja, mikor rángatom ki Elenát a konyhaajtón.
- Magányosan? - néztem le kíváncsian a kanapén ülőre. - Nem szoktam magányos lenni, megnyugtatlak. Egyébként, amennyire tudom, a ház egészen belakott, Jenna és Jeremy elméletileg itt laknak, de mióta megjöttem, még egyikkel sem találkoztam szembe. Nyilván a városi forgatag elfoglalttá teszi őket - vontam meg a vállam. Vagy csak utálják a pofám - vigyorogtam magamban, és visszapillantottam Elenára. - Csak utánad - intettem kezemmel a konyha felé.

- Delena már pohárból iszik, igen - helyeseltem. - Davidnek meg elhoztuk az üvegét... - kerestem, de végül is Elena találta meg hamarabb a cumis alkalmatosságot, én pedig hátradőltem, kíváncsian fürkészve John Gilbert arcát. Kíváncsi voltam, a kedvessége vajon álca-e. Őt ismerve, nyilván. Bár a bort még nem vágta a fejemhez, ez előrelépés, ennek ellenére gondolom, milyen örömmel lát engem a házában.
- És csak így, magányosan, mint egy remete? - kérdeztem tőle.

Láttam Damon igyekezetét, ahogyan próbált John és köztem valahogy... ööö... vagyis inkább próbálta egyensúlyozni az én utálatomat. Nem mintha ő másképpen érzett volna, vagy akármelyikünk a szobában. Ők utálták egymást, én bunkónak tartottam az apámat, és ez a mese vége. Vagy még nem is a vége?
- Delena igen, ő kaphat bögrében - álltam még mindig, majd a táskában kezdtem kotorászni. - David üvege pedig... itt van. Tiszta - tettem hozzá, miközben felé nyújtottam. - Ami azt illeti, ha segítség kell, én is... szívesen segítek - mondtam. Na, ez mégis honnan jött?

Elena szavai nem okoztak meglepetést. Talán a "humora" is tőlem érkezett, az anyjától ilyet anno nem hallottam. Vagy talán tanulta? Lehet Salvatore ilyen kedves természet.
- Ha olyan jó lesz mint amilyennek sejtem, megkínálom vele a párod is - válaszoltam neki vissza, míg leültette a kisfiút a kanapéra, és Damonre néztem. Nincs méreg. Na azért nem fogok sietni hogy ezt elhiggyem. Kutyából nem lesz szalonna.
- Tea, rendben - bólintottam nekik, mikor a férfi is leült. - Nem kell, megoldom, tudod, otthon vagyok - kacsintottam Rá, de leginkább csak kimérten. A gúnyt ezúttal a zsebemben hagytam, ahogy mást is. - Gondolom a lányotok már tud bögréből inni, a kisfiúnak netán van valami üvege amiben kaphat? Vagy pohár neki is? - kérdeztem Elenától, mert bárhogy is néztem, én nem értettem az ilyen kicsikhez, hát okosabb az anyjuktól érdeklődni, mint barkóbázni.

Leültettük Davidet a kanapéra, aki ujjával a szájában nézte a számára ismeretlen embert, Delena pedig körbesétált, mintegy felmérve a terepet.
- Nincs méreg a borban. Nem gyilkolni jöttünk - vágtam egy apró fintort, majd én is leültem a fiam mellé. - Egy tea azt hiszem mindannyiunknak jól jönne, veszett hideg van odakinn. Segítsünk esetleg valamiben? - kérdeztem udvariasan. Végül is, ha az ember meg akarja valahogy próbálni, hogy normálisan kapcsolata legyen a második, vagy fene tudja hanyadik apósával, nem viselkedhet bunkó állat módjára.

(Ház)

Halványan elmosolyodtam, mikor beléptem. Minden rendbe lett itt hozva. A fényképek újra be lettek keretezve, amiket annak idején széttörtem a keretjükkel. De a fényképek megmaradtak. Szerencsére.
- Öhm... - ültettem le David-et a kanapéra, hogy felálljak, és úgy éreztem, hogy eléggé otthonosan mozgok még mindig ebben a házban. Még ha... nem is az én dolgom lenne ez, de most még valahogy a házigazdától is szívesen átvettem volna a szerepét. Addig sem kell vele beszélgetni. Talán majd változik a véleményem a végére, de egyelőre... így vélekedem róla.
- Talán jobb lenne, ha valami tea jönne. A gyerekeknek tökéletes lenne, nehogy átfázzanak - motyogtam, biccentve az apám felé.

Mikor felébredtem, Katherine már nem volt sehol, de a fejem iszonyatosan fájt, és szédültem, a torkom pedig kapart. Csak egy rossz álom volt, gondoltam, vagy inkább reménykedtem, miközben a csaphoz sétáltam, hogy igyak egy pohár vizet. A víz azonban nem enyhítette a szomjamat. Sőt, csak rosszabb lett. Ugye nem? Utána akartam járni,ezért elindultam sétálni, remélve, hogy nem lesz belőle baj.
/Utcák/