Ez a bolondok háza kezdte nagyon... felforralni a vérem. Tudtam, világ életemben tudtam, hogy problémás családban élek... életem első tizenhét évében azért, mert az apám orvos volt, ezáltal mindenki irigykedett arra, hogy ez kicsi népszerűséget ad nekem a városban. A középiskolai évek rögtön emeltek ezen, de sosem értettem, miért vannak olyanok, akik irigykednek rám... nekem is megvoltak a magam problémái. Pasi-ügyek, otthoni veszekedések, bár szerencsére ritkán fordultak elő... de az életem már akkor sem adott okot irigykedésre. Igaz, talán többet, mint a mostani. Erről Caroline-t kellene kifaggatnom. Visszatérve; végignéztem ezeken a nőkön... egyik bolondabb, mint a másik. S az fordult meg a fejemben, hogy még ötszáz év, és én is ilyen leszek? Már ha megélem, persze... az én nyelvemmel előfordulhat, hogy hamarosan valaki simán letépi a fejem. Főleg a Whitmore főiskolán.... ahol eleve hentesek élnek. Nem gondoltam volna, hogy az apám egy efféle "szekta" embere volt... de nem adott okot túl nagy megnyugvásra. - Elég legyen már, elég! Bonnie élete forog kockán, és ti egyszerűen képtelenek vagytok bármi megértést mutatni! - bukott ki belőlem már, ezt címezve mindhárom hasonmásnak, kik még itt voltak rajtam kívül, és szabad kezemmel beletúrtam hajamba, miközben ereim majdnem szétrobbantak a feszültségtől. - Bonnie egy erős boszorkány, tudjátok nagyon jól, hogy ha visszatér, valószínűleg a mágia fog visszatérni egyetlen egy erős kézben! És nektek bármikor... szükségetek lehet ehhez hasonlóra, nem? - vontam fel a szemöldökömet, majd miután éreztem, hogy a düh csillapodik, visszanétztem Tessára. Már mindenkitől gyűjtött vért... azt vártam, hogy elkezdje.
Ment folyton a hiszti, nyugodt tudok lenni, de ez már nekem is sok volt. Ahogy elvettem Amarától amit akartam újra magán akcióba kezdett és játszotta az idiótát. Be kell, hogy valljam idegesítőek, de amikor az egyik hasonmás forgatta meg szemeit egy igen jól eltalált poénnal, még én is apró mosolyt engedtem komor ábrázatomra. Már csak két lány vére kellett és tudtam, ha Amara nem marad, egy helyben megszakítja a kört. - Ha nem maradsz egyhelyben semmi értelme a véreteknek. – mondtam vicsorogva, rá támaszkodván az asztalra. Szemeim nem őt, hanem a fa bútort nézte, amin éppen kezeim pihentek. Elenára pillantottam talán még ő itt a legnormálisabb mind közül. - Add ide a kezed! – szólítottam fel a gyógyíros hasonmást. Megrázta a fejét, azt hitte most ez hatásos lesz. Rá pillantottam szemeim szinte lángoltak az idegességtől. - δώσε μου το χέρι σου – szóltam rá ismét már a saját anyanyelvemen. Biztos voltam benne, hogy a szolga megérti, de akihez intéztem szavaimat intéztem süket fülekre talált. Szemeimmel az ujjára pislantottam és a bőre kissé meghasadt a vér csepegni kezdett. - Ez most egy ideig fájni fog kedvesem. – suttogtam, majd rá pillantottam az utolsó hasonmásra, aki már a kezét nyújtotta. Kezembe vettem az Atamét és megböktem az ujjbegyét, felé tartottam a nyakláncnak. Mindenki vére megvan hát.
Felháborodva húzódtam vissza a sarokban miután a véremet adtam ehhez az egészhez. Nagyon reméltem, hogy történni is fog valami velem, nem a semmiért jöttem el.
Tulajdonképpen miután végre megszabadultam ettől az átoktól, újra normális lehetek és nem egy őrült aki percenként elüvölti magát és agyára ment a sok fájdalom.
Az ujjaimmal játszadozom, amikor hirtelen megpillantok egy idős hölgyet a sarokban. - Elena... mióta van bejárónőtök? -suttogom szinte halhatatlanul magam elé. A nő közelebb jött én pedig összeszorítottam a szemeimet, mikor hozzámért és eltűnt. - Siessetek már! -sziszegtem magamba fojtva a nő fájdalmát. Fejbe lőtték. Ez volt a halála oka. Megsimogattam a tarkómon a golyó nyomát. Volt ennél már rosszabb is. Vigasztaltam magamat. Felálltam és átsétáltam a szobán. Észre sem vettem de nekimentem a félfekete csajnak. - Elnézést! -mondtam, miközben hátrafordultam, hogy bocsánatot kérjek. Csak akkor tűnt fel, hogy átmentem rajta. - Hihetetlen... -nyugtáztam. Annyira régóta vagyok a horgony, hogy már észre sem veszem ki valódi és nem. Remélem hamar végeznek, mert az életkedvem is elmegy ettől a zárt helységtől. A falak olyan közel vannak hozzám. Szinte körbeölelnek... félek.
Vékony csíkká összepréselt ajkaim közé igyekekszem elbújtatni kacajom, de végül kiengedem és első hasonmásom képébe röhögök. Talán... Nem, egészen biztos, hogy ennek most nem itt a helye, de olyan mulatságos nézni Amara kiakadását. Miközben ő teljesen megmagyarázhatatlan okok miatt felüvölt, minket szidalmaz azzal, hogy dilisek és őrültek vagyunk. - Komolyan? Dilis? Voltam már rosszabb is. - nézek gúnyosan Amarára. - Ami azt illeti, csak rosszabb voltam. - jegyzem meg hozzá mellékesen. - A világon létező összes szidalmat a nyakamba zúdították már, de dilisnek még csak te neveztél. Légy büszke rá, nagyon eredeti vagy. - vágom hozzá még cinikusan, majd úgy döntök, hogy több időt, erőt és energiát nem vagyok hajlandó rá pazarolni, de amikor szidalomsorozata véget ér és egy hatalmasat üvölt, megváltozik a véleményem. - Tudod, mindig is azt kívántam, hogy ők bár ne lennének a rokonaim. - mutatok a két másik, szellemileg viszonylag normális hasonmásomra. - De nálad nem ez a helyzet. Képtelen vagyok elhinni, hogy te a rokonom vagy. Persze, minden családban van egy selejt. - vonok vállat, majd végleg leteszek róla, hogy Amara viselkedését sértegessem. Úgy érzem, nem sikerülne dűlőre jutnunk és elszabadulnom, ha leállnék egy őrülttel vitatkozni. - Van egy olyan érzésem, hogy az nem csak nekünk lenne rossz. - mosolygok a goromba banyára örömtelenül. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel csak húzom az agyát, de azzal is, hogy nem lenne ő olyan boldog, ha kiszakítaná a szívünket. Na jó, abban a pillanatban biztos személyes tapasztalat. Azonban később megbánná - egy fenét személyes tapasztalat. Újbóli visszautasítása után sem tudom csak úgy nem észre venni, hogy ő már a harmadik a szobában, aki kicsit sem szemérmetlenül méri végig alakom. Arcáról le tudom olvasni a testem jelenlegi állapotát. Nem szánakozva néz, nem is sajnál, inkább csak megjegyez, tudomásul veszi az állapotot. Hajam viszonylag könnyednek álcázott mozdulattal hátradobom és végigsimítom hajszálvékony alakomon a ruhát, majd kihívó tekintettel pillantok vissza a többiekre. - Ahh. Rögtön tudtam, hogy túl szép, ahhoz, hogy igaz legyen. - mondom szem forgatva. Elena rögvest visszavonta a segítségkérést és engedelmeskedett a banyának. Bizonyára azért, mert az rendesen megfélemlítette. Természetesen, nekem is tele lesz tőle a gatyám, de egy csipetnyi méltóságot azért illene megőriznie. Persze, a látszat kedvéért - hogy ő továbbra is egy lelkiismeretes és jólelkű nő maradjon - elejtett egy olyan megjegyzést, hogy majd egy másik nagy erejű boszorka segíteni fog. Nem tudom, higgyek-e neki. Rajtam kívül már mindegyik hasonmás önként vagy kényszerítve vérét adta az ügy érdekében. Én azonban még húzni akartam egy kicsit az időt. Az éles kés miatt is, amitől a frász kerülgetett és a kívánságom miatt is. Hisz én megmondtam neki, ha nem teljesíti a kívánságom, egy csepp vért sem fog látni tőlem. És ez most nem csak a testemről szól, hanem a büszkeségemről is. Két kezem összefonom a hátam mögött és elszántan nézek Tessa szemébe. Nem vagyok hülye, tudom, hogy egy pislogással kényszeríthet arra, hogy előhúzzam a tenyerem és akkor azonnal meg is vág, de arra várhat, hogy önként adom meg magam. Ne legyen már olyan könnyű neki. - A helyzet még mindig úgy áll, mint amikor idejöttem. - világosítom fel. - Egy csepp vérem a halhatatlanságért cserébe. - emlékeztetem. Ilyen korban már a banyák agya sem lehet a régi.
- Megvolt, nem emlékszel? - Vontam össze én is a szemöldökömet Elenára pillantva és ennyivel le is zártam a témát. Nem akartam arra emlékezni, hogy miközben egy pillanatra nem figyeltem a tőlem jó néhány évszázaddal fiatalabb hasonmásom az orrom alá nyomta azt a rózsát, ami pár napra emberré változtatott. Akkor arra a pár napra azt hittem, életem egyik legszebb időszaka volt... most éppen az ellenkezőjét gondolom róla. Aztán úgy voltam vele, hogy tényleg nem az én dolgom, hogy Katherine és Elena miként egyezkedik. Nekem aztán mindegy, hogy ki él és ki hal, csak nekem ne adódjon semmi problémám. Főleg, hogy az igazán őskövület boszi is kezdett kiakadni. Bár bevallom, ez a hangulat sokkal jobban tetszett, mintha mindannyian mosolyogva nyújtogatnánk a kezeinket, aztán leülnénk iszogatni és kibeszélnénk az élet dolgait. - Azta... - Pillantottam Amarára, amikor a legszebben is kifejezve magam egy cseppet kiakadt. - Igen, teljesen lejött, hogy normális vagy. - Megforgattam a szemeimet. Az igazat megvallva eszméletlenül vicces volt, ahogy keménykedni próbált, de ez a próbálkozása még annyit sem ért, hogy több szót fecséreljek rá. Vagy ahogy láttam, bármelyikünk. Elena után jómagam is a boszorkány felé nyújtottam a kezem. Vegye a véremet, mondja el a varázsigét, aztán csókolom, mindenki menjen a maga dolgára.
Csak szúrósan pislogtam Tatia felé. Hiszen életemben talán utoljára cselekedhetek jót valakivel, akit gyűlölök... és mégis kigúnyolnak... nem értem. Bár mit vártam pont Tatiától? - Talán a te torkodon kellett volna lenyomnom - suttogtam rekedten, majd Katherine-re pillantottam, miközben Tessa nemes egyszerűséggel kitépte a kezemből Bonnie nyakláncát. Na igen, mit is vártam... - Akkor találok rá más megoldást... van más boszorkány is ezen a világon... - sziszegtem a fogaim között, miközben Tessa felé fordult a tekintetem. Nem állt szándékomban előhívni a haragját, hiszen talán öt perc, és Bonnie itt lehet... talán... remélem, hogy így lesz. De egyszerűen tudom, hogy addig nem élhetek nyugodt életet, amíg nem mentem meg Katherine-t... elvettem tőle az életét, és ha meghal... azt a lelkiismeretfurdalást nem lennék képes elviselni. Nem... semmi kétség! De mikor én magam akartam a tenyeremet nyújtani, megszólalt Amara... úgy szórta a szitkokat, mintha könyvből olvasta volna, mindenkihez volt egy "kedves" szava, de erre csak megforgattam a szemem. - Te tényleg... bolond vagy - jegyeztem meg rekedten, de csak úgy kibukott belőlem a gondolat. Nem hiszem, hogy előre tervezett lett volna, csak úgy jött... de mit csináljak, azt hiszem, körülbelül mindenki ezt gondolja a jelenlévők közül.. - Inkább... csináljuk végre! A barátnőmet akarom - nyújtottam oda én is a tenyerem, hogy véremet vehesse.
Megforgattam barna szempárom és rájuk meredtem. Hogy ezek mekkora hisztérika gépek. Elvettem Elenától kapott nyakláncot, majd letettem az asztal közepére, ekkor hirtelen Amara szokásos örült jelenete következett. Meg van, kitől veszek először vért. Kezemet rá irányítottam és a lány remegve elkezdte kinyújtani a kezét, megragadtam és elvágtam azt, majd rá csurgattam a nyakláncra. - Következő? – pislogtam, majd Elena újabb könyörgése következett. - Nézetek magatokra. Semmit. Ismétlem, semmit nem teszek meg nektek többé, ha a kis exed miatt csinálod aranyom, akkor keresd azt a szőke ribancot, aki elvitte. – vicsorogtam az idegességtől. Sokkal jobban örülnék neki, ha végre engedelmeskednének nekem és oda adnák a kezüket. Rá néztem a haldoklóra végig néztem alaposan rajta, nem volt jó bőrben, de nem érdekelt. - Még egy és itt hagylak titeket, vagy elvágom a torkotokat, kitépem a szíveteké. – Kezdett megmutatkozni az igazi énem, sok éves egyedüllét az, hogy vártam, hogy silas velem legyen. Nem bírtam a Petorvákat hallgatni, főleg nem Amara nyivákolásást.
- Mindenki hagyja abba! -üvöltök fel miközben résnyire húzom a szemem és a fejemhez kapok, mintha hatalmas fájdalom gyötörne. - Hagyjátok abba! -lihegem, majd a csípőm mellé ejtem a karom. Mérges tekintettel tekintek körbe a helységben. - Nézzetek csak magatokra. -mondtam indulatosan, majd a mondat végét elnyeltem. - Te! -mutattam az egyik hasonmásomra[Kath]. - Te láthatóan nem vagy normális! -sziszegtem. - Dilis vagy! -csikorgattam a fogaimat. - Te pedig!! -mutattam egy másik felé[Tatia]. - Egy csotrogány szajha vagy, aki azt hiszi a kora miatt kivételes. -morogtam. Megnyaltam a szám szélét, mert túlságosan száraz volt. Nem bírtam egy helyben maradni. Egy halott átszaladt a testemen. Felüvöltöttem. De nem érdekelt. - Szállj le a magas lóról, mert a végén még letörik a koronád széle. -mondtam szinte égnek meredő tekintettel. - Te pedig! -mutattam a harmadikra. - Csak egy álszent kis nyamvadt vagy. Utállak... utálom... -akadtam ki, majd hirtelen kifújtam a levegőt. - És... te -mutattam a banyára. - tetted ezt velem. Miattad van most belőlem még 3 darab. -rángatóztam az idegtől. - Azt hiszitek különlegesek vagytok? Egyetlenek? -kérdeztem körbe. - Hát nem. Mindannyian csak hasonmások vagytok... az ÉN hasonmásaim... Semmivel sem jobbak vagy rosszabbak nálam... Ne nézzetek! Nem vagyok őrült! -toporzékoltam idegesen. - Ajánlom, hogy megszabaduljak a horgony szerepétől... különben nagyon megbánod Tessa! -fenyegettem meg. Most, hogy Silas és én is együtt vagyunk újra semmi esélye kettőnk ellen. Ha ki mer szúrni velem nagyon megemlegeti.
Egy cinikus mosolyra húzom ajkaim a nyápic Gilbert hasonmáson szánalmas beszólására. Ő minden bizonnyal büszke magára, ha nem is a visszaszólás miatt, de az okán, hogy ő juttatott ilyen helyzetbe, biztosan. Válaszra sem méltattam, csak szárazon és örömtelenül felkacagtam. Hát szép dolog egy beteg ember baján viccelődni?! Szám döbbenten tátva marad és szemöldököm enyhén felvonom a boszorkány goromba válaszára. Kétségtelenül azt hittem, meg tudunk egyezni, de így… Várhatja, hogy segíteni fogok neki. Tőlem bizony egy csepp vért nem kap, az fix és hiába van még annyi hasonmás még a szobában, tisztában vagyok vele, hogy ez most nélkülem nem fog működni. - Hékás! Ha ennyire értéktelen, akkor miért van rá szükség egy ilyen hatalmas varázslathoz? – szúrom közbe. Eszem ágában sem volt jó pofizni vele és azonnal úgy cselekedni, ahogy ő mondja. Nekem bizony nem fog parancsolni, ha nem teljesíti a kérésem. - Ez akkor most egy nemleges válasz a kérdésemre? Mert akkor ágyő! – intek és már kezdek hátrálni az ajtó felé, amikor… Atyaég. Ez szürreális, lehetetlen, bizarr, természetellenes, képtelenség. Nem a rengeteg egyforma személy egy helyen tartózkodása az, ami ilyen különös, pedig azért ez sem piskóta. Az egyik olyan képet vág, mint aki most szabadult volna valami szanatóriumból, másik meg biztosan citromba harapott, mielőtt idejött. A harmadik azonban a rettegésén és az idegesítő ujjtördelésén kívül csak elszántságot mutatott, meg egy csipetnyi gúnyt, de ezt betudtam annak, hogy az előbb még én kóstolgattam. - Várj csak egy percet! Azt hiszem, már hallucinálok is. – nyögök fel idegesen, majd ijedten a fejemhez kapom a kezem. Igen, bizonyára ez lehet az oka. Elképzelhetetlen, hogy ilyesmit Elena szájából halljak. És mégis… - Vagy mégsem? – szemem zavarodottan cikázik a szobában tartózkodó személyeken. Mindenki hasonlóan meg van döbbenve, mint én. Kihúzom magam és erőt veszek meglepődöttségemen. Egyetértően bólogatok Elena szavaira. – Jól beszél! Akármennyire is nem úgy tűnik… - nézek szúrósan Tatiára. Nem hagyom, hogy elrontsa. Nem lehet, hogy elbaltázza az egyetlen lehetséges megoldást a bajomra. Most hagyna végre fel türelmetlenkedő, goromba természetével. – egy családba tartozunk és mit szépítsünk?! Elena túl messzire ment azzal, hogy megetette velem a gyógyírt. Engedd meg, hogy jóvá tehesse. – kérlelem én is a banyát. Elfordulok, hogy senki más ne lássa a következő szót, amit ajkaimmal formázom, kivéve Elenát. - Köszönöm. – mozgatom ajkaim hangtalanul. Azért arra kíváncsi lennék, hogy ki az a barát, aki kedvéért ezt megteszi. Sejtésem persze van, de nem lehetek elég biztos benne. Ha rákérdeznék, az pedig azzal lenne egyenlő, hogy leköpködöm az összes eddigi harmonikus családdal kapcsolatos mondatot, amiről eddig szónokoltam. Na de... Atyaég. Ez szürreális, lehetetlen, bizarr, természetellenes, képtelenség. Ez csodálatos.
Eddig sem kívántam a hátam közepére sem ezt a gyűlést, de látva a hasonmásom önelégült mosolyát még inkább hányingerem támadt. Inkább örülne, hogy itt vagyok, hiszen sem nekem, sem egyikőnknek nem lenne muszáj az asztal körül ácsorognia és várni a megváltást, vagyis Bonnie Bennett feltámadását, ami szintén nem olyan, hogy nélküle ne tudjak megélni. De ha már itt vagyok, kibírom. Mint már elgondoltam, ki tudja, mikor lesz valamire szükségem a kis boszitól. Az ajtó nyitódására lettem figyelmes és már kilométerekről lehetett hallani Katherine hangját. Már a lélegzetvételekből is ki tudtam szűrni, éppen melyik hasonmásom van porondon, megpillantva másik tükörképemet elmosolyodva állapítottam meg, hogy a drága nincs éppen a helyzet magaslatán. Hallottam pletykákat arról, hogy emberré változott és vele is Elena művelte ezt a szörnyűséget, mint anno velem, így legalább van egy közös tulajdonságunk: biztos, hogy utáljuk. De vele ellentétben nekem nincs szükségem hajfestékre. Aztán a Salvatore-házban ismét felgyorsult a hasonmás-forgalom, megérkezett a dilid is. Komolyan, néha ramatyul érzem magam, amiért nem sok jót tudok elhordani a hasonmásokról, de a defektesség úgy látszik a génjeinkben van. Csoda, hogy ilyenek lettünk? Látta már valaki ezt a kétezer éves nőszemélyt? Persze, hogy mi sem vagyunk teljesen épek, ám ez a csaj olyan, mintha öt perccel ezelőtt szökött volna meg a diliházból és előtte elfelejtette volna bevenni a gyógyszereit, az pedig még nevetségesebbé teszi, hogy keménykedni próbál. Vagyis velem már megpróbálta, csak nem jött össze a kis galambocskának. - Oké, ha már ilyen szépen összegyűltünk, nem kezdhetnénk, mielőtt ez a szektázás kertipartiba fordulna át? - Kérdeztem gunyorosan sóhajtva egyet. Még a végén elérjük, hogy négyünk kapcsolata olyan mértékben családias legyen, hogy egymás nyakába borulunk. De ez az egyezkedés már tényleg az ő dolguk, nem az enyém. - Ezektől a családi kötelékektől mindjárt rosszul leszek és isten lássa lelkem nagyon boldog lennék, ha Katherine-nek nem hullana a foga a szőnyegre, de nem azért jöttem, hogy egy újabb fél órát nézzek végig az "Elena Gilbert jósága" című filmből. - Vontam össze a szemöldökömet és ezzel egyetemben az ősi boszi felé nyújtottam a kezem. A kezdésekben mindig is jó voltam.
Azt hiszem, nem Tessa neve fog kerülni a "legkedvesebb boszorkányok, akiket ismerek" listám élére. A modora hagy némi kívánnivalót maga után, de azt hiszem, ezt betudhatjuk annak, hogy gyűlöli a hasonmásokat. Hiszen bárhogy is nézzük... a mi arcunk gazdája vette el tőle a szerelmét... vagy mi. És mindannyian tudjuk, hogy mivel jár az, ha egy szerelmi háromszögből egy fél dühösen, indulatosan esik ki... Nagyot nyeltem, és amikor azt mondta, hogy az idő pénz, már megértettem, hogy ára lesz annak, amit tenni fog. De annyi bizonyos, hogy... nekem lesz még egy kérésem hozzá. Talán egy mindennél nagyobb, önmagamat is meglepő kérésem. De én tehetek valamiről... aminek nem szabad megtörténnie. Stefan miatt sem... Csak beszippantottam a levegőt, és halványan elmosolyodtam, ahogyan érzékeltem... nem vagyok egyedül. Bonnie itt van... és nem tudom, hogy büszke-e a döntésem miatt... a döntésünk miatt, hiszen Caroline-nal megesküdtünk, hogy bármi áron visszahozzuk... de meg kell tennünk. Jeremy miatt is, akiről köztudott, hogy szereti Bonnie-t. A nővére vagyok, Bonnie pedig a legjobb barátnőm, és furcsa volt az egész... de sosem gázolnék bele valamibe, ami olyan szép is lehet, mint a szerelem... Tatia megérkezett. Nem csalódtam. - Csigavér. Hamarosan itt lesznek a többiek is - mosolyodtam el elbűvölően, egyenesen ránézve, és tudtam, hogy őt igenis ez bosszantja fel a legjobban. De mikor egy újabb hang ütötte fel a fejét... szinte az én hangom volt, csak mindig is más hangéllel szólalt meg... tudtam, hogy az a nő, akit még Tatiánál is jobban gyűlölök, megérkezett. - Óh, Katherine - néztem végig rajta, és ugyan az arcomon nem mutattam, de valamiféle szánalmat éreztem iránta... megitta a gyógyírt - vagyis én nyomtam le a torkán -, és most... valószínűleg közeleg a halála. Ami... nem is tudom, miért van ilyen kedvromboló hatással rám. Sosem tudtuk elviselni egymást, a halálomat akarta, azt, hogy ne lehessek Stefannal... de mégis sajnáltam őt. Egy lány volt, akit a sötétség rántott magával... egy ártatlan lány, aki elveszítette a gyermekét, majd olyanok közé keveredett, mint Klaus és Elijah... - Gondolom, ezzel arra utalsz, hogy már nem vagy annyira... hogy is mondtad? - gondolkodtam, de csak látszólag. - Áh, igen! Hajlékony. Ha most megpróbálnád, nem is hallanánk mást, csak a sorvadozó csontjaid ropogását - szúrtam oda egyet magam is, mindezzel próbálván levezetni a feszültséget, melyet felgyújtott bennem az egész viselkedésével. A sajnálat nem egyenlő azzal, hogy nem tudnám képen törölni a pimaszsága és gonoszsága miatt. Sőt! Szerintem ami a gyógyíres történet előtt lezajlott, pontosan bemutatta, hogy képesek vagyunk egymást probléma nélkül megtépni, vagy átszúrni egymás mellkasát egy seprűnyéllel. Mikor tekintetem ismét az ajtó felé fordult, olyasvalakit pillantottam meg, akit még sosem láttam előtte. Róla azt beszélték, hogy kapocs... a túlvilág és a mi világunk között... - Amara? - bukott ki belőlem a neve, ahogy végigmértem őt. Sosem láttam még, hogy négy egyforma nő lett volna egy helyiségben. Egy kissé feszélyezetté is tett a helyzet. Szürreális rémálom... csak a gesztusaink árulták el, hogy ki kicsoda.
Tessa a kezünket kérte, de előtte benyúltam a zsebembe, és előhúztam Bonnie egyik nyakláncát. - Ezt... viselte a ballagásunkon. A nagymamája hagyta... rá - nyújtottam felé, de mielőtt elvette volna tőlem, visszahúztam a kezem, és ránéztem Tessára. - Lenne még egy kérésem. Nem érdekel, milyen árat szabsz ki... de egy barátom kedvéért... erre is képes vagyok - hunytam le a szemem, és Stefanra gondolva suttogtam a következő szavakat. - Állítsd le Katherine állapotának a romlását. Én okoztam azt, hogy... ilyen állapotba került. A halála az... én lelkemen száradna, és... ő - bármilyen furcsa is - de egy családtagom... ahogyan ez a másik két nő is - böktem Tatiára és Amarára. - Legyen bármi az ára... csak állítsd le a folyamat romlását.... kérlek - tettem aztán hozzá az utolsó szót, és tekintetem megtelt kérleléssel.
Ahogy ott ültem sorra érkeztek a szánalmasnál, szánalmasabb hasonmások. Mindegyik más és más volt, mondjuk az a kettő, aki utoljára lépett be, mind ugyan olyan szukásan viselkedtek és néztek rám, mint valami szekta tagra. Felálltam és elindultak be fele én is velük tartottam, majd megjelent az édes, örült Amara is. Gyertyák még körülöttünk nem lobogtak, nem táncoltak a lángjaik. Felemeltem mind kettő kezemet és behunytam gesztenyebarna szempárom. A tűz lángra lobbant a gyertya kanócán. - Kezdhetnék? – kérdeztem és igyekeztem mindenkit figyelem kívül hagyni, köztük Katherinát aki panaszkodott nekem, hogy miért éri meg ez nekem, nos Amara szenvedése véget ér, de kap tőlem egy másikat. Viszont édes volt, ahogy kérlelt engem és biztosan azért is jött ide, hogy véget vessek a szenvedésének. Nos, mindenki tévedhet, é is tévedtem, amikor meg alkottam a gyógyírt. - Egyikőtök vére se értékes jó lenne, ha most csöndben lennétek, és ide adnátok a kezeteket. – pillantottam rájuk mérgesen, nem bírtam már a hisztijüket hallgatni. - Elena, van egy tárgyad ami Bonniehoz tartozott? – kérdeztem, majd pillantásaimat az utolsó hasonmásra szegeztem. Végre nem lesz több ilyen lány, és nem emlékeztet arra, hogy egy férfi csúnyán át vert engem.
Állítólag Silas is itt lesz és Quetsiyah is. Végre megszabadulhatok az örökös rabságtól, amit ez a terhes feladat aggatott rám. Tudtam, hogy csak úgy hozhat vissza Tessa valakit a halálból, ha őt teszi az átjáróvá. Mivel én már amúgy is halott vagyok, nincs mitől félnem, ha elveszi tőlem ezt a kiváltságot. Igaz nem sok kedvem maradt az élethez, de az a kedves férfi rámutatott arra, hogy nem szabad feladnom és élnem kell. Ez egy ajándék. Persze mindezt én nem pont úgy gondolom, ahogyan ő. Inkább a túlélés hajt. Minden úgy történt, ahogy akartam. Rávettem Silast, hogy rávegye Tessát, hogy elkészítse a halhatatlanság ízét. Végül át is változtam. Elértem amit akartam. De mint mindig... a sors bosszút állt. Elvette tőlem a szerelmemet, a barátomat, az életemet és egy nyomorult rühes fadobozba zárt kétezer évre. Pedig ez még tőle is sok volt. Nem érdemeltem volna ekkora büntetést. De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy így menjek a halálba... boldogtalanul, elesetten, gyáván... nem akarok elmenekülni.
A helyiségbe lépve ijedten mértem fel a terepet. Silas még sehol sem volt és nélküle kissé elveszve éreztem magamat a sok hasonmásom között. Még kerestem önmagamat és amíg meg nem találom, addig nem mutatkozhatok elesetten. A szemem összeakadt az egyikkel[Elenával]. Nem tudtam kiolvasni belőle semmit. Aztán a tőlem jobbra álldogálóra nézek[Kath]. Valami kellemetlent éreztem felőle, bár lehet tévedek. A harmadik nem volt valami jó hangulatban. Hihetetlen, hogy mindhármuk én vagyok. Ellopták a külsőm, a személyiségem, az életemet élik más korban, más helyen... de az én valóságomban. Ők is ennyire groteszknek érzik ezt az egészet? Nem éreztem nővéri összetartozást, ahogy közelebb léptem az asztalhoz, ami köré gyülekeztek. Nem éreztem őket a családomnak... Ridegséget és undort tükrözött felém a szoba fala. Kissé zavart a sok tekintet, ami engem figyelt. Megérkezve az asztal pereméhez, megálltam, kihúztam magamat és nyeltem egy nagyot. - Amara vagyok. Ha még nem találkoztunk volna. - mondtam egy gúnyos mosoly kíséretében, majd összefűztem az ujjaimat. - Remélem nem hiába jöttem. -néztem egyenesen ádáz ellenségem szemébe. Nem bíztam Tessában.
Hát ez nevetséges. De most halál komolyan azt hitték, hogy egyszer üzennek, mert szükségük van egy csepp véremre a kis Bennett banya hullájának feltámasztásához és én lelkesen rohanok is a Salvatore házba?! Mit számít nekem egy halott boszorkány? Miért érdekelne engem Bonnie Bennett halott teste? Azon kívül, hogy az egyik - sokkal tehetségesebb és hatalmasabb erejű – őse a tenyeremből evett, még anno, nem azt jelenti, hogy lelkemen viselem az egész átkozott vérvonal sorsát. Sőt, ha lehetne, éntőlem már az egész Bennett ág a sírjában pihenne szép csendesen, ártalmatlanul. Ezek a boszorkányok megbízhatatlanok. Mindennek ellenére itt állok a Salvatore birtok terebélyes, lakkozott, cseresznyefa ajtaja előtt. Egy pillanatra emlékek százai ostromolják mostanában így is eléggé szentimentalista elmém – egy másodpercig sem régi szeretőimet siratom, inkább régi életem, amikor még vámpírként élhettem -, de csak egy pillanatra engedem fel a gátat, majd visszanyerve lelkem erősségét, nyomom le határozottan a kovácsoltvas kilincset. Eszemben sincs olyan udvarias és előzékeny lenni velük szemben, hogy még egy kicsit feljebb emeljem kacsómat és kopogjak. Ugyan már! Ők rángattak ide, tudják, mit vállaltak, nem kívánom megkönnyíteni a dolgukat. - Ahh! – kiáltok fel jó hangosan, hogy mindenki hallja, mikor belépek az ajtón. Nem látok senkit, de minden bizonnyal már a dolgozó szobában kínlódnak a varázsigén. – Mi ez az Isten verte hullaszag a levegőben?! Ja, tényleg! – kapok a fejemhez, mintha hirtelen eszembe jutna a válasz a kérdésemre. – Hisz te is itt vagy, Bonnie. Remélem, nem idegeskedsz a mai nap miatt. Biztos vagyok benne, hogy egy ősi boszorkány nem kér túl sokat a te legjobb barátnődtől, miután egy aranyos kis vérfertőzéssel visszahozunk a halálból. Életfogytig tartó szolgaság, megcsonkítás… - sorolom azokat a lehetséges kínzási módszereket, amikről az üzenetük óta álmodozom. Természetesen tudom, hogy ezzel a megjegyzéssel telibe találok. El sem kezdtem volna, ha nem tudtam volna biztosan, hogy miközben Bonnie mindennél jobban visszavágyik az élők közé, retteg attól, hogy Elena ezzel a kérésével túl messzire ment. Márpedig túl messzire ment. Elég időt töltöttem már a Földön, hogy tisztában legyek az ilyen boszorkányos dolgokkal. Egy halott lélek visszahozása az élők közé nem egy mindennapi varázslat. Ezt meg kell fizetnie. Habár tisztában vagyok vele, hogy a jelenlévők közül én leszek a legsebezhetőbb és leggyengébb – talán az ezeréves hasonmás kivételével -, mégis határozottan, felhúzott orral lépkedek a Salvatore házban. Felpaprikázott hangulatom ellenére izgalommal és némi bosszúvággyal jöttem el, de csak annak reményében, hogy az ősi boszorkány a véremért cserébe rám bocsát valami abrakadabrát, ami újra vámpírrá változtat. Biztos nem ér senkit sem meglepetés, hogy nem önzetlen okokból érkeztem és nem vágyom az űzött hasonmásom legjobb barátnőjének élő testére. Nem mintha valami gondom lenne Bonnie Bennettel. Még enyhén szimpatikus jelenség is számomra, legalábbis így holtan. - Oh, máris milyen szépen összegyűltünk. – caplatok be köszönés nélkül a dolgozószobába, ahol már a legtöbb szerencsés meghívott jelen van. – Mondanám, hogy nagyon örülök a találkozásnak, de az túl átlátszó hazugság lenne… Még tőlem is. – vonok vállat. - Ez a ház egy tizenhetedik századi labirintus. Még szerencse, hogy ismerem a járást. – színpadiasan körbenézek a szobában, majd mélyet sóhajtok. – Ezek a bútorok mindig emlékeztetnek rá, hogy milyen hajlékony tudok lenni. – jegyzem meg gonoszul, miközben Elenára téved a tekintetem. Félreérthetetlen, egyenes beszólás, amelyből még a viszonylag fejletlen agyával és intelligenciájával is levonhatja azt a következtetést, hogy az este további részében sem szabadul csípős megjegyzéseimtől. Mivel megtépni sajnos nem tudom… Ez maradt. Legfiatalabb, silány hasonmásommal akkor találkoztam legutoljára, mikor ledugta a torkomon a gyógyírt. Nagyon rég volt már és az óta lehetett volna időm kiutálni őt a világ végére, de még most is olyan düh kerülget a puszta látványától, hogy kedvem volna sikítozva nekiugrani a csinos kis pofijának. - Qetsiyah, ugye? – vonom fel szépen ívelt szemöldököm, miközben a boszorkány felé fordulok. A múltam tele van kutatásokkal. Mindig azon voltam, hogy túléljem a holnapot vagy erősítsem meg a túlélési esélyeim és hatalmas, befolyásolható emberek után kutattam. Természetesen erről a kimondhatatlan nevű banyáról is hallottam már, de történetét olyan nyálasnak és szánalmasnak tartottam, hogy ez idáig nem foglalkoztam vele. Most azonban látom benne az erőt. A düh táplálja, amit az iránt a nyikhaj hasonmás iránt érez. Ez teszi erőssé. – Figyu, fogalmam sincs, miért éri meg neked ezt csinálni azon kívül, hogy újra megszívathatod az őrült hasonmást és súlyos adósságot terhelhetsz Elena törékeny vállára, de remélem tisztában vagy vele, hogy nem fogom önként és dalolva odaadni neked egy csepp véremet sem. – tudatom vele gigantikus fensőbbségérzetem biztonságában. – Az én vérem értékes. Nemes. Akkor kapod csak meg, ha szórsz rám valami varázslatot, ami visszafordítja a testem gyors… - kutatok olyan szó után, ami nem hangzik olyan megalázóan, mint az öregedés vagy vénülés. – leépülését.
Nem volt nekem elég bajom, még azt is meg kellett élnem, hogy a hasonmásom egyetlen szavára ugorjak. Legalább annyi sütnivalóm volt, hogy megkérdezzem, mi a fenéért van rá szükségem, de amikor a feltámasztás-résznél járt, inkább leállítottam. Ugyan a "hozzunk vissza akárkit az életbe" akciókkal eddig nem jártam jól, viszont most egy Bennett-boszorkányról volt szó. Úgy voltam vele, hogy ki tudja, mikor lehet szükségem a segítéségre most, hogy a legjobb boszorkányomat éppen elvesztettem és eszem ágában sem volt megalázkodni előtte, ha varázslatra lesz szükségem. A vérem nélkül pedig a Bennett kislány nem fog visszajönni az élők közé... tehát a tartozást majd a megbeszéltek alapján törleszteni fogja. Ahogy a hasonmásom is. - Már mondom, hogy nem érek rá ítéletnapig, szóval örülnék, ha a lehető leghamarabb túl lennék ezen a hókuszpókuszon. - Bármiféle köszönés nélkül léptem be abba a szobába, ahonnan szuszogást hallottam. Ez a birtok felettébb ijesztő volt, mintha csupán szellemek laknák és nem egy jóképű Salvatore. De ez tényleg nem az én gondom, mindössze annyi volt a lényeg, hogy irgalmas szamaritánus módjára a véremet adjam és egy jobb ügyet szolgáljak. Elenán kívül csak egy számomra teljesen ismeretlen nő álldogált a poros asztal körül. Végighordoztam rajta a tekintetemet és bár a szeme sem állt jól, én is éreztem azt az energiát, amit árasztott magából. Pedig ennek boszorkányos-dolognak kellene lennie, de a természetfelettiek fel tudják mérni egymás képességeit. És ez a nő erős volt. Túlságosan is. Aztán megálltam az asztal egyik oldalán, Elenával szemben és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy valószínűleg öt percen belül még két ugyanolyan kinézetű nő fog csatlakozni a csipetcsapathoz, mint mi. Így is elég szánalmasnak éreztem magam, amiért nem ez az első alkalom, hogy a legfiatalabb hasonmásom kedvében járok. - A többiek nem ismerik az órát? - Sóhajtottam szemforgatva.
Tudtam jól, hogy mire készül Elena, de nem tudtam teljes mértékben ennek örülni, hiszen biztos voltam abban, hogy ennek ára lesz. Szerettem volna beszélni vele, de ez lehetetlen dolog volt, hiszen még Jeremy is eltűnt és már senkin keresztül nem tudtam neki üzenni. Nem örültem annak, hogy egy ismeretlen boszorkányban bíznak meg, illetve hogy ennyi Petrova lesz itt. Itt lesz Tatia, Amara, Katherine és Elena. Féltettem őt, de más részről meg boldog voltam, hogy képes értem ezt is megtenni. Örültem volna annak, ha sikerül ez az egész dolog, de féltem attól, hogy csalódni fog és a fájdalma még nagyobb lesz. Senki se látott engem, így azt se tudhatták, hogy én itt vagyok. Nem tudtam elmozdulni Elena mellől amióta ezt a fejébe vette, hiszen féltem, hogy esetleg valami baja lesz. Egy darabig még ott maradt, majd ahogyan szép lassan egyre többen érkeztek úgy mentem ki a szobából és a nappaliba sétáltam. Körbe pillantottam ott és reménykedtem abban, hogy esetleg hamarosan egy barátom arcát is meg fogom pillantani, de addig is megálltam a kandalló előtt és próbáltam felidézni azt, hogy milyen is volt a meleget érezni.. Szerettem volna újra Caret és Elenat az ölelésembe zárni.
Szinte hisztérikusan hívott fel engem az egyik hasonmás szuka. Nagyon semmit nem értettem csak at, hogy ott lesz Amara. Végre kiszúrhatok még jobban ezzel a csitrivel. Bár szerintem elég nagy kicseszés, hogy ő lett a horgony. Lépteim visszhangoztak a parkolóban és belépve láttam, hogy a kis Gilbert lány nem aprózott el semmit. Rám nézett bambán és én összekulcsoltam a kezemet. - Ki más? – kérdeztem durván és előrébb mentem, hogy megpillantsam a helységet. Mindenhol gyertyák égtek és füstölő illata szállt a magasba. - Ha nem beszélsz annyit talán. – mosolyogtam rá, majd lehuppantam a kanapéra. Csodaszép volt minden látott, hogy nagyon öreg ez a héz és mennyi titkot és érzelmeket őrizhet. Ha beszélni tudna. Remélem Silas is eljön, bár azt kétlem. Stefan arra se emlékszik, hogy éppen ki ő, miután az a szőke némber elvitte biztos már isten háta mögött járnak, de honnan volt nekem az a nő ismerős, hasonlított ahhoz, aki megidézett, ki is volt, ja igen. Esther, talán valami rokona lehetett. - Idő pénz kedvesem. – Préseltem ki lágyan dús ajkaim közül a szavakat.
A Salvatore birtok tűnt a legjobb választásnak. Csendes, alig jár erre valaki. Talán egyedül Stefan, de őt sem igazán láttam az utóbbi időben... miután kideerült hogy az egyetemen magába Silas-be botlottam bele, nem volt hangulatom azon gondolkodni, hogy hol lehet Stefan és vajon mit csinál... mi olyan fontos számára, ami miatt elfelejti közölni velünk, hogy Silas itt van, és akar valamit tőlünk? Egyszerűen nem vagyok képes felfogni.... de félek, hogy olyasmiért okolom, amniért amúgy nem volt lehetősége... vagy valami ilyesmi. Tessát... vagy Qetsiyaht... azt sem tudom, ő melyiket szereti jobban... sikerült megtalálni. És azt mondta, hajlandó nekünk segíteni. Nem tudom, milyen árat fog kérni, hiszen biztosan nem fog ingyen visszahozni egy élőlényt a mi köreinkbe. Bonnie Bennett... egy Bennett boszorkány. És ki tudja, hogy ez jó jel-e a... szóval számukra. Nem tudok róluk semmit. Csak hogy közel kétezer évesek, és boszorkányok. És Silasnek valamiért kellett a gyógyír, amit már... sikeresen kiszipolyozott Katherine-ből. De ma meg kell tudnom róluk mindent... a történetüket. És mikor lépteket hallva megpillantottam Tessát, már tudtam, hogy a lehetőségem adott. - Te vagy... Tessa, igaz? - vontam fel a szemöldökömet. - A többieknek még nyoma sem volt. Abban nem is tudtam bízni, hogy Amara eljön-e egyáltalán, hiszen róla az kering, hogy őrült... mivel ő valami kapocs a túlvilághoz... és minden természetfeletti lény, aki meghal, rajta keresztül jut át. Bár Katherine és Tatia is csukott könyv... nekik mi származna abból, ha Bonnie ismét itt lehetne közöttünk? - Azt hiszem, ma egy nagyon bonyolult és... ősi varázslatot fogsz elvégezni... hiszen kell hozzá minden hasonmás vére... sikerülni fog? - kérdeztem nagyot nyelve. Bíznom kellene benne, de képtelen vagyok rá...
Résztvevők: Katherine Pierce x Tatia Petrova x Amara x Elena Gilbert x Qetsiyah x Bonnie Bennett
Sorrend: Elena Gilbert -> Qetsiyah -> Bonnie Bennett (csak az első körben) -> Tatia Petrova -> Katherine Pierce -> Amara
Maga a játék: Bonnie Bennett-et ismét visszahozni az élők sorába, melyhez Qetsiyah-nak a Petrova hasonmások vérét kell használnia, de hiba csúszik a számításába, és Amarát emberré teszi...
Kezdőlap
