New Orleans.Az a város ahol éjjel nappal buli van.Azzal a különbséggel,hogy este vámpírok buliznak és emberi életeket oltanak ki.Én is ezzel a céllal jöttem ebbe a Nightclubba.Mivel itt sok ember táncol,tuti,hogy nem veszik észre ha megcsapolok párat.Szépen lassan beléptem a club ajtaján és rögtön a bárpulthoz siettem.Az ott álló csapost rögtön megigéztem,hogy kaphassak egy kis viszkit.- Nem bánná,hogyha ezt elvenném? - mutattam a pulton lévő üvegre.A férfi csak ledermedve tudott válaszolni.- Köszönöm - válaszoltam egy udvarias mosoly kíséretben.Egyre csak ballagtam a sok ember között míg nem akadt meg a szemem egy férfin aki csak ott ácsorgott a tömeg közepén.Használva a vámpír gyorsaságom rögtön ott termettem mellette.Megigéztem és rögtön inni kezdtem a nyakából.2 perc múlva abba is hagytam mert észrevettem egy ismerős arcot.Nem is haboztam,gyorsan odasétáltam mellé és a kezébe nyújtottam az üvegem.- Nocsak,nocsak kit látnak szemeim csak nem a híres Rachel wall? -
₪ note:Bocs,hogy rövid.A következő hosszabb lesz. -
Lassan siklott végig a nyelve a nevenincs férfi feszes bőrén lenyalva az utolsó vércseppeket is róla. Nem volt arra szüksége, hogy a fickó elvérezzen, és különben sem akarta magára felhívni a figyelmet, ezért is rendezte úgy, mintha a mosdóig sem bírták volna ki egy kis előjáték nélkül. - Kösz, baby - suttogta vágytól lüktető hangon a férfi fülébe, csak hogy biztos legyen abban, nem csak neki volt jó az, hogy ma is elvette a napi adagját. Tett arról, hogy egy ideig ne feledkezzen meg a történtekről a sötéthajú, ezért is érintette hergelve érzékeny területen a zöld szeműt, mialatt alattomos mosoly siklott arcára. - Most pedig szépen elfelejted, hogy valaha is láttál. Úgyis szomjas vagy, menj a pulthoz és rendelj magadnak egy száraz martinit. Azt mondtad, az a kedvenced - szemeit tartva a másikéban hagyta, hogy amaz felajzott állapotban hagyja őt ott, és a férfi tovább nem is izgatta. Szeretett játszani az ellenkező nem képviselőivel, ahogy a nőkkel is egészen addig, ameddig neki is érdeke származott belőle, pillantása pedig az ismerős idegen arcára vándorolt, miközben lenyalta ajkáról a férfi utolsó emlékfoszlányát is. Nem érdekelte, hogy kiből vett magához vért, csak az volt számára fontos, hogy igazán üdítő és pezsgő érzés uralkodjon el rajta, amikor mások bőrére hajolt. Már messziről érezte az alkohol füstösen kesernyés illatát, a tölgyhordóban érlelt ital összetéveszthetetlen zamatát szinte a szájában érezte elegyedve az előbbi férfi vérének fémes ízével. - Nem hiszem, hogy híres volnék, Rose - hamis mosoly játszott ajkain, ahogy Miss Blake szemeibe nézett. - Egyetlen halandó sem tudja, ki voltam - biggyesztette le ajkait szomorúságot mímelve, végül felnevetett lágyan. - Félre a kétszínűséggel, most nem alkuszom. Egyelőre - félrebiccentette a fejét, de nem ivott bele az alkoholba, helyette kíváncsian szemügyre vette a másik vámpírnőt. - Nem csinálsz titkot abból, hogy mi vagy - állapította meg szinte csak magának, ám szórakoztatta a helyzet. - Nem tartasz attól, hogy vadászni fognak rád? - kíváncsiskodott, egyáltalán nem megróvó stílusban, és ha Rose is engedett, akkor megindult a tömegben, hogy egy kissé távolabb eső boxban helyet foglalhassanak ők ketten. És engedni fogja, hogy Rose válasszon. Mindig szerette tudni, ki mennyire eltökélt.
× Rose-nak × zene: Pure Heroine × elég gyér, de lesz jobb is nagyon remélem XD ×
Hát a vámpírok közt híres vagy hisz nem mindenki olyan kalandvágyó mint te.-Néztem rá mosolyogva közben visszavettem az üvegem és inni kezdtem belőle.amúgy meg kit érdekel,hogy mit gondolnak rólad a halandók hisz minden természetfeletti aki mellett valaha megfordultál az tudja,hogy milyen klassz vagy. Feleltem halk szavakkal hisz a sok italtól mindjárt összesek.Egy lépéssel hátráltam és megfordultam.Az előttem lévő lányba gyorsan belekóstoltam majd egy gyors igézést követően visszafordultam Rac-hez.[Őszintén szólva,kit érdekelnek a vadászok?Akik legutóbb üldöztek már nyársra felszúrva úszikálnak a Mystic Falls-i bányatóban.[/i]válaszoltam neki gonosz mosollyal az arcomon és helyet foglaltam mellette a box-ban.Amúgy meg tetszik ez a város.feleltem két karomat összetéve az asztalon.Párbeszéd.Régóta élsz itt?kérdeztem merő kíváncsisággal.Amúgy tényleg jó ez a hely.Ha már franciaországba nem mehetek vissza(mert rajta van az arcom vagy ezernyi portrén egy csomó múzeumba)akkor jó New Orleans francia negyede is.
Egyet kellett értenie Rose-zal. Sokan, attól függetlenül, hogy egyszer már meghaltak, nem használták ki a második életüket sem, amibe sokkal több kéj, szenvedély és hevesség elegyült volna, de hát nem volt ő senki, hogy észhez térítse a vámpírokat. Hirtelen nevetett fel jókedvűen a lány szavaira hosszan elidőzve az alkoholos üveg tartalmán. - Ugyan! Egészen addig vagyok... klassz, ameddig ellenem nem tesznek -somolygássá szelídült mosollyal figyelte, ahogy Rose egy újabb nyakra hajolt rá, de nem tartott előadást, mégis minek tette volna? A nő csak tíz évvel volt nála fiatalabb, volt ideje megtanulni mindent a határairól, és csak egy bólintással nyugtázta, hogy a barnácska sem ijedt meg attól, hogy bárkinek is az életét megrövidíthesse, ha az kellett, mégsem kontrázott rá válasszal, a boxban ülve pedig szórakozottan vezettem végig a pillantásomat a szórakozóhelyen. - Egészen sokféle ez a város, mindenképpen fogsz találni olyat, aki elszórakoztat téged. Bármire is vágysz, bármit is kívánsz, mindig lesz olyan, aki teljesíti ezeket, ha kéred, ha elveszed - felelte mosolyogva, hagyva, hogy a halandók kedvükre csússzanak el a boxuk mellett. - Pár éve költöztem csak ide, azóta az üzlet is fellendült, élvezem és szeretem - folytatta ugyanolyan vidáman kiszúrva egy elég önbizalomhiányos fiatal fiút a tömegben, aki valószínűleg csak menőnek érezve magát a poharában martinit szorongatott, a kötelező olívabogyók sem hiányozhattak. - Te mit kerestél Mystic Falls környékén? Nem hiszem, hogy ott többet kapnál az élettől, mint itt, ahol feneketlen a vérkészleted - nézett a lány szemeibe még akkor is, amikor egy igencsak illuminált állapotú szőke izomagy tenyerelt rá az asztalra Adonisznak gondolva magát. - Helló lányok! Mit isztok? - kérdezte mély hangján, az összpontosítás teljes hiányában pedig mindenhova nézett, csak a két vámpírnő arcát tévesztette el.
× Rose-nak × zene: ezt is, azt is × javítottam a félig rosszul megírt reagot XD ×
Egy nagy sóhajtás, miközben beléptem a bár terebélyes ajtaján, és körülnéztem. Nem láttam ismerős arcot, de miért lepődtem meg ezen? Most érkeztem, és ugyan jártam már itt talán egyetlen alkalommal, de tudtam, hogy az ördög sosem alszik. És ki kellett használnom az időt arra, hogy mindenre fel tudjak készülni. Akár a legrosszabbra is, ami engem érinthet. És nem tudom, volt bennem egy olyan... hogy meg kell védenem Tatiát is. Nem értem, miért jött ez elő, de... már évtizedek óta így érzem. Aztán egyszer csak megtorpantam, és egy másodperc múlva terebélyes vigyor jelent meg az arcomon, ahogy azt a régi arcot megpillantottam. Ezzel azonban csak a félelmemet akartam palástolni, hiszen még mindig emlékeztem, mit tett velem ez az átkozott ribanc annak idején. És nem hiszem el, hogy egy évet sem öregedett. Szeretném az arcával feltörölni a pultot. - Kit látnak szemeim... ribanc - léptem oda mellé a pulthoz, és nem is néztem rá, csak sóhajtottam, majd italért intettem. Minden félelmemet el kell rejtenem.... muszáj. Nem mondom, eléggé félelmetesen viselkedett. Vagyis, a viselkedése nem volt az. A tekintete igen. Micsoda egy furmányos boszorkány...! Megállította saját öregedését, így biztosított engem arról, hogy ha újra találkozunk, és ismét belenézek azokba a szemekbe, ránézek erre az arcra... rögtön felmerüljön az, ami egykoron történt egy sötét pincében. Fogvatartóm volt. Féltem tőle, mint a tűztől, mégis volt annyi bátorságom, hogy megszökjek tőle, és nagyot nyelve ültem le mellé a pulthoz. Tekintetem végigszáguldott rajta. - Fáj elismernem, de még mindig túlzottan jól nézel ki. Túl jól ahhoz képest, hogy belül egy rothadó szemét vagy - jegyeztem meg egyből,
Szerettem ezt a várost, mert mindig történt valami érdekes dolog. Bár az igaz, hogy a boszikat nem szívesen látták, de ez engem soha nem érdekelt. Ha állandóan azzal foglalkoznék, hogy látnak engem szívesen, akkor azt hiszem lassan már sehova se tehetném be a lábamat. Egyszerűen akkor otthon lennék és nem tudnám kiélni a vágyaimat. Talán beteg elme vagyok, talán nem. Részben a világnak teszek jót, hiszen a gyengék meghalnak, akik meg erősek... Nos, azokkal meg jót teszek, mert legalább erősebbé válnak és nem lesznek puhányok, ha esetleg egy vadásszal hozná össze őket a sors. Sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon a vadászok vagy én vagyok e a rosszabb, de talán én. Én a pokol bugyraiban nőttem fel és erről egyetlen egy személy tehetett. Ohh, az én drága Mackenzy-m. Egyszerűen nem tudom elfelejteni, de nem is akarom. Ő miatta élek, ő táplálja a bennem lobogó tűzet, mert egyedül miatta akartam eleinte tovább élni, hogy a bosszúmat kedvem szerint véghez tudjam vinni. Rég nem láttam már őt és talán itt lenne az ideje, hogy újra felkeressem. Vajon mennyit erősödött? Tovább bírná, mint legutóbb? Ravasz és gonosz mosolyra húzódtak ajkaim miközben egy újabb italt rendeltem, de hamarosan olyan hang csapta meg a füleimet, amire egyáltalán nem számítottam. Ennyire a kezemre akarna játszani a sors? Mit vétett ez a szerencsétlen pára, hogy a sors minden keresés nélkül a karmaim közé sodorja őt? Nem is tudtam, hogy már nevet cseréltél, de mit ne mondjak igazán illik hozzád. - mondtam neki minden kedvesség nélkül, de még mindig nem pillantottam rá. Pontosan tudtam, hogy rám értette azt a bizonyos egy szót, de ha fel akar húzni, akkor ahhoz több minden kell és amúgy is, ha engem annak tart, akkor ő vajon micsoda lenne?! Lassan rápillantottam és végig mértem őt. Mint ne mondjak még mindig jól tartja magát, de egy vámpírnál nem meglepő. De sokkal inkább az tetszett, hogy állta a tekintetemet és nem kapta el egyből a fejét. Hmm, talán erősebb lett, vagy csak egyszerűen megtanulta azt, hogy hogyan palástolja a félelmeit. Bárhogyan is volt ez tetszett benne, de persze titkon reménykedtem, hogy az első dolog az igaz, mert akkor sokkal tovább fogja bírni az újabb "terápiát". Köszönöm a bókot. - mondtam neki egy ördögi mosollyal az arcomon és közben lehúztam a poharam tartalmát. - De azt kell mondanom, hogy te is jól tartod magadat, ahhoz képest, hogy a pokol szülöttje vagy. - mondtam neki még mindig teljesen érzelem mentes hangon, majd óvatosan végig húztam az ujjaimat az arcán és mélyen a szemébe néztem. - Örült vagy, hogy nem fordultál azon nyomban sarkon amikor megpillantottál, de legalább feldobtad az estémet. - mondtam neki ördögien és továbbra se engedtem el őt a tekintetemmel. Végül intettem a pincérnek.- Még kettőt kérnék, nem szeretném, ha a barátom kiszáradna. - de közben még mindig a lányt néztem egy apró mosoly kíséretében és próbáltam megfejteni, hogy vajon mennyire tart most tőlem. Vajon bízik abban, hogy ekkora közönség előtt nem tennék vele semmit se?
a hozzászólás Kenzinek készült, - szót tartalmaz, és írás közben a Serial Killer című számot hallgattam. Remélem tetszik.
Tulajdonképpen nem is tudtam, méltassam-e őt bármire. Válaszra, kérdésre, egy pofonra... netán egy átkozott harapásra... végül mégsem léptem, hiszen ismertem a kis trükkjeit. Boszorkány lévén nem hiszem, hogy túlzottan packázni szeretnék vele, hiszen nem akarom megismerni azt a bizonyos haragot, amit ezek szerint még nem sikerült kiváltanom belőle évtizedekkel ezelőtt abban a sötét pincében. Annyiszor akartam megkérdezni, hogy miért én? Miért pont én? De tiszta választ sosem kaptam. Egyszerűen mintha képtelenség lett volna felfognia, hogy a vámpírok nem ártatlan pillangók. Mi ölünk. Ahogyan ők is képesek rá. És néha éppen olyan kegyetlenül ölnek, mint mi, általuk csak átkozott vérszopóknak nevezve minket. De talán nem is tudja, hogy valójában az egész olyan régre nyúlik vissza... hiszen mikor volt olyan, hogy egy vámpír és egy boszorkány önzetlenül viszonyult egymáshoz? Nem emlékszem rá. Végül csak egy negédes mosoly kúszott az arcomra. Jellemző. Na meg ez az egész kiszáradásos dolog... most mégis mit akar? Hogy emlkezzek, régen az volt a kedvenc játéka, hogy napokig ott hagyott a pincében vér nélkül? Táplálék nélkül? Emiatt nagyot kellett nyelnem, de ezt rögtön át is váltotta az önbizalom, amely most jó mélyre ásta magát, de nem hagyhatom el magam. - Tanultam a leckéből. Jobb lesz, ha most te félsz tőlem. Nem vagyok sebezhető kislány. A legjobbaktól tanultam azóta - vált tekintetem rideggé és fagyossá, kezem pedig a csuklójára fontam, és úgy megszorítottam, hogy biztosítsam őt egy kis csonttörésről. - Uppsz. Még mindig nem tudom uralni az indulataimat - tettem hozzá ártalmatlanul. Elvigyorodtam, ahogy fájdalmának hangja eljutott fülemig. Tudtam, hogy most pontosan odatapintottam, ahová kell. A csuklója... hát igen, emberként én is eltörtem, bár én nem emlékszem rá olyan krisztálytisztán, hiszen szokásomhoz híven be voltam nyomva, és miközben az egyik srác éppen a falhoz szorítva vette el testemtől azt, amire vágyott, hát erősebben szorított meg, mint ahogyan azt a csontom bírta. Szép következménye lett. - Csak egyetlen jó okot mondj arra, miért ne törjem ki a nyakad, átkozott ribanc! - sziszegtem a képébe, ahogy megmarkoltam a haját.
Kíváncsi voltam, hogy meddig fog tudni megülni a popóján és nem tenni semmit se. Ismertem már annyira, hogy tudjam előbb vagy utóbb elszakad a cérna és akkor kíváncsi vagyok, hogy mit tanult ennyi év alatt. Talán erősebb lett, strapabíróbb, de mi van akkor, amikor a démonod ölt testet és megjelenik előtted? Akkor vajon mit lépsz? Akkor meddig tudod megjátszani azt, hogy erős vagy és már nincs rád semmilyen hatással? Nos, hamarosan azt hiszem megtudom, hogy a kedvenc játékszerem mire képes és meddig tudja megtartani a "tökéletesen" felépített álcáját. Csendesen ülök ott és figyelem őt. Biztos vagyok abban, hogy a szavak mögötti célzások nagyon is hatásosak. Szívesen nézném azt, ahogyan vergődik újra egy sötét szobában, de vajon most már hiányozna valakinek vagy még mindig annyira magának való, mint volt? Hmm, ez jó kérdés, de talán egyszer megtudom.... talán hamarosan. Nem is tudom, hogy miért nehéz elhinnem azt, hogy nem vagy sebezhető. Ohh, már tudom, mert minden okos vámpír tart a boszorkányoktól . - mondom neki egy ördögi mosoly kíséretében, majd amikor pedig eltöri a csuklómat, akkor egy nevetés hagyja el az ajkaimat. Nem tagadom, hogy fáj, de az életmódomnak köszönhetően már nem ez az első esett, hogy hasonló dolog történik velem. Az arcom rezzenéstelen és az iránta érzek dolgok még erősebbek lesznek bennem csakis azért, hogy a fájdalmamat el tudjam nyomni. Majd végül egy kicsit megmozgattam, már amennyire tudtam mire egy-két roppanás újra elhagyta a csuklómat, de a számon, mintha lakat lett volna és egyetlen hang se jött ki rajta. Ohh, mert azzal semmit se érnél el. Tudod jól, hogy szellemként is itt lennék és akkor semmit se tehetnél. Nem menekülhetnél, nem bújhatnál el előlem. - mondom neki nevetve, majd egy varázsigét elmormoltam, aminek következtében biztos voltam, hogy a fájdalom járja át a testét, mintha égne az egész lénye, majd amikor végre elengedte a hajamat, akkor az első éles tárgyat felkaptam az asztalra és először habozás nélkül az egyik kezébe vágtam, majd pedig a hasa következett. Szerencsére nem sokan voltak, illetve itt még a fények is kialudtak hála nekem, így csak félhomály volt és semmit se láthatott. Lassan a keze alá tettem a poharat, majd pedig egy-két kortyot ittam belőle, mire éreztem, hogy a csuklom is kezd helyre jönni és újra mosolyogva pillantottam rá. - Ez a baj veled drágám, hogy még mindig nem bírsz uralkodni magadon és az érzéseiden. - mondtam neki ártatlanul miközben megtörölgettem a számat a szalvétával és figyeltem azt ahogyan szenved, majd pedig mire helyre jött a csuklom feloldottam a bűbájt is. - Nos, hol is tartottunk? Ohh, emlékszem már. Mit is tanultál te a legjobbaktól? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd pedig lehúztam a maradék alkoholomat.
a hozzászólás Kenzinek készült, - szót tartalmaz, és írás közben a Serial Killer című számot hallgattam. Remélem tetszik.
Nem tudom meddig tudom még távol tartani Klaustól. Hogyan vethetnék véget ennek a sarj kötöttségnek. Gondoltam magamban, hogy talán ezen a bulin, ami New Orleansban van talán akad egy két boszi aki tudja a megoldást, vagy valaki aki már át esett ezen. Klaustól távol vagyok, hiszen legutoljára még csak MysticFallsban láttam. Beléptem a buli helyszínére és éreztem magamon a férfiak tekintetét. Be vallom nagyon tetszett. És be vallom az is, hogy már jó ideje tetszik az, hogy nem válltoztam át farkasként.
Kop-kop, hallottam a cipőm zaját még a zenétőlis. Mennyi ember,de honnan tudjam, hogy ki a bosz és ki nem? Menjek oda mindenkihez és helló boszi vagy? Nem ezt nem tehetem. Megpillantottam egy szőke lányt, aki nagyon ismerős volt számomra. Talán klaus egyik hibridje lenne, ahoygan én is. Úram isten, én ezt a lányt ismerem.
Úgy terveztem, hogy egyedül érkezem erre az úgynevezett bálra, de végül is az utolsó pillanatban csak sikerült partnert találnom. Nem mondanám, hogy túlságosan sokat tudunk a másikról, de most nem is randizni jöttünk, hogy megismerjük a másikat. Egyszerűen csak jobb, ha az ember nem egyedül van így, ha esetleg valaki túlságosan is nyomulni kezd könnyedén hivatkozhat a másikra. Bár szerencsétlen srácon, már látom, hogy a szíve foglalt. Nem értem, hogy miért nem vele jött. Talán, mert abban reménykedik, hogy én leszek az, aki a szerelmében felébreszti a zöld szemű szörnyeteget. Ki tudja! Bármi megtörténhet. Akkor legalább ma valami hasznosat is sikerül elérnem. Igazából nem tudom miért jöttem el ide. Talán csak egy kis kikapcsolódást kerestem. Vagy mások botrányának akartam a szemtanúja lenni. Igen.. Az ilyen híres események valahogy mindig magukban tartogatnak egy kisebb bonyodalmat. Nem vagyok megszállott sajtós liba, hogy lekapjam a legjobb sztorikat egyszerűen csak önmagam szórakoztatására szoktam rögzíteni bizonyos felvételeket, amiket Brian társaságában visszanézek. Most ő sincs itt velem. Pedig, ha itt lenne határozottan ő lenne az, aki elkísérne egy ilyen eseményre. Nélküle nem mehetnék amúgy sem, sehova. Miután kiszállok az autóból rögtön belekarolok Alex-be. Igazán izmos. Ha nem válogatnám túlságosan meg, hogy kit is engedek közel magamhoz, akkor könnyedén mondhatnám, hogy elfogadnám pár éjszakára. De nem vagyok ezen a téren olyan, mint a többi nő. A testi kapcsolat számomra sokkal többet jelent, mint a lelki. Bár ennek is lelki okai vannak. Már azt is csodának mondhatom, hogy emelt fővel tudok sétálni és egy férfival az oldalamon, aki lehetne ugyanolyan szörnyeteg, mint a mostohabátyám, de hála a múlt sérelmeinek képes vagyok meglátni az emberekben a jót és belé nagyon is sok szorult. – Esetleg van kedved táncolni? – Teszek fel egy kérdést neki, miközben halovány mosollyal pillantok végig a tömegen. Egyelőre minden nyugodtnak tűnik. Bár kinek mi a nyugodt.
Ráhúztam matt fekete nyakkendőmre, hogy kellő és megkövetelt tartást erőszakoljak az anyagba; a hosszú kocsiút során alaposan elengedte a hurok. A kezembe akadt szórólapot mustráltam. Szépen ívelt betűkbe volt szedve a szerkesztő által legfontosabbnak tartott információk a rendezvényről - letuszkolva a befogadó torkán, mennyire is fontos az alkalomhoz illő öltözék. Ott áll feketén-fehéren: férfiaknak ajánlott az öltöny és az álarc viselete. Elgondolkodtató. Mindenki különleges alkalomhoz vértezte fel magát, nők mindenféle fodorral és borsos árú nyakékkel, férfiak limuzint béreltek, nyakkendőt válogattak; izzad a tenyerük és forog a gyomruk. Rám ez mégsem hatott. Mindennapi öltözetemet itt maskaraként tisztelik, nem is vesződtem álarccal, aki látja, azt is elismeri. Oldalra sandítottam. Tömeg. Műmosoly. Izzadtság. Ezt rühellni fogom. ઈ Zene ઈ Note ઈ Words
Ahogy egy hűvös szellő megérintette a vállam, kezdtem bánni, hogy nem hagytam, hogy Damon eljöjjön ide velem. Az ő karja mindig felmelegített, és... a kabátja még inkább. De talán lassan ismét átjár majd a meleg... elvégre sok itt az ember. Igen, biztosan így lesz. Átsétálva ide, kicsit megköszörültem a torkom, majd a kezembe vettem egy újabb pohár pezsgőt. Caroline-t sehol nem láttam, nem is értem, hogy hová tűnt el. Biztosan azzal a rejtélyes fickóval van, akit valamiért nekem még sosem mutatott be. Végül megakadt a tekintetem egy ismerős háton, el is indultam felé, de azt már nem vettem észre, hogy a nagy sietségben nekimegyek valakinek; a pezsgő úgy borult ki, mintha ennek csakis ez lenne a feladat, hangom pedig rögtön jelezte, hogy megijedtem mindettől. - Én... izé... sajnálom, csak... szóval nem vettem észre, hogy itt áll - motyogtam mentegetőzve, ahogy a férfi szemeibe néztem.
Az új élet egyik fő jellemzője, hogy meredek dolgokat is csinálunk. Így juthattam ide én is. Fogalmam sem volt, mit keresek egyáltalán itt. Mondjuk nem igen bántam, társaságra vágytam, na meg persze egy italra, ami felmelegített valamennyire. Lassan sétáltam végig az emberek között, érezve a zene dübörgését, ugyanakkor ez sem nyomja el a vágyat, hogy egyik-másik nyakába harapjak, hisz hallom a mellkasukon keresztül zakatoló hangot. A szívverésüket. Mégsem zavartattam magam, pláne mikor egy idegesen körbe-körbe pillantó lányra lettem figyelmes. És még én hittem azt, hogy ki fogok tűnni a tömegből. Az ismerős tekintet és arc, fogalmam sincs, hogy honnan rémlik, de erős a gyanúm, hogy azért, amiért egy fajt tagjait erősítjük. A megérzéseimre tudnom kell hallgatni, mostanság pedig ez bejött és tökéletesen megvalósult dolgok következtek belőle, épp ahogy elterveztem. -Jól vagy?-lépek oda mellé csodálkozó tekintettel, és óvatosan megérintem vállát. Nincs taszítás vagy vonzalom a vére iránt, egyértelmű a felismerés, hogy tőle épp annyira kellene tartanom, mint magamtól. De érzem, hogy valami baj van, szinte lesüt tekintetéről. -Azt hiszem mi már találkoztunk valahol...-próbálom megnyugtatni és rájönni az ismeretség okára.
A rögtönzött forgatagban nem az elvegyülés adta a problémát, hanem az életben maradás. Több ízben megtapostak, leprüszköltek, kigáncsoltak. A zene marta fülemet, és a különféle fajok elegye csalta érzékszerveimet. Rohadt életbe... A tumultust bárhogy is próbáltam, nem tudtam legyűrni, akármennyi vállat lökök félre, akármennyi sípcsontot találok meg, mindig jön egy újabb és egy újabb szerencsétlen, aki csak azért sem találja a jobb és a bal lábát. Durr és loccs. - Nézhetne az orra elé, a fenébe is! - rivallok rá egy újabb tagra, és bár nem vagyok egy forrófejű figura, az itt ért kellemetlenségek, a feszítő kényelmetlenség és a nedvesedő öltönyöm igencsak meghozta a kedvemet néhány pofon kiosztásához. Vettem egy fordulatot, és a delikvensre emeltem a tekintetem. Fiatal lány, őzike szemek, bárgyú tekintet és mentegetőzés. Ah.. hitvány. Egy laza nyakkitöréshez készültem, karóba húzáshoz annak okán, hogy a kedvenc öltönyömet találta meg és a legrosszabb pillanatomat, de amint kiéreztem vére illatát, hozzáállásom gyökerestül megváltozott. - Elnézését kérem a faragatlanságomért - szabadkoztam egy újabb hanggal felvértezve. - Én.. Nem az én világom ez, tudja... Jól van? . érdeklődtem finoman, majd ahogy megpillantottam a szeszes cseppeket ruházatán, zsebemből előhúztam egy finomított anyagú zsebkendőt. - Szabad? - tettem fel a kérdést, de a kendő már a pezsgőt itatta vállán. Nem akartam túlságosan tolakodó lenni, bár marhára nem tudom, hogy mi számít annak, de kezébe nyomtam a zsebkendőt, hogy az érzékenyebb részeket inkább ő tapogasson végig. - Engedje meg.. - Még egy kis figyelmesség, hogy málészájú kezdésemből adódó hátrányomat behozzam, elnyerjem a hölgy szimpátiáját - kikaptam kezéből az üres poharat, és a következő pillanatban egy frissen töltöttel álltam meg előtte, felé nyújtva, bőszen vigyorogva. - Egyébként.. Jared. Jared Galbraith. ઈ Zene ઈ Note ઈ Words
Hajamba túrtam zavartan és a tömeget kémleltem. Hogy a francba lehet ez, hogy egy boszit se látok? A lány felém meredt én pedig takartam az arcom, de ő észre vett, amikor én nem akatam. De még is oda jot és megtalált. -Tudom ki vagy, köszönöm. - mondtam modortaanul. - Nincs szükségem a bajra csak egy boszorkányt keresek, tessék fuss Klaushoz, hogy itt a szökött. - mikor legutoljára találkoztam Klausal azt mondta nem szabadulok tőle.
Úgy gondolom, hogy erre nem lehet csak úgy felkészülni. Elég hangosan és vehemensen reagált a véletlen lépésemre, amely azt eredményezte, hogy kissé eláztattam öltönyét, valamint a saját ruházatomat, de még magam sem gondoltam volna, hogy ilyen szinten reagál erre. Csak egy szó jutott eszembe. Seggfej. De nem lehet mindenki úriember, nemde? Felsóhajtottam, és már készültem volna hátat fordítani neki, hogy elhagyjam a terepet, hiszen nem állt szándékomban megalázni magam azzal, hogy továbbra is esedezni próbálok a bocsánatáért. De végül ahogy rám nézett ekkor már, úgy döntöttem, hogy az első reakció nem mindig mutatja be tökéletesen a másik embert, hiszen reflexből talán én sem mutatnám be magam eléggé bájosan. Ezúttal már ő kezdett szabadkozni, miszerint ez nem az ő világa. - Én... semmi gond - ráztam meg a fejem, ekkor már érezve, hogy a vállamon tapogat a selyem anyaggal, hogy rólam is eltávolítsa a kóbor pezsgő utolsó cseppjeit. Érdekes... sőt. Valóságos fordulat! - Ez az én... hibám is, sajnálom, felesleges önnek öhm... -kezdtem vlgül bele a motyogásomba, de ekkor már meg is jelent egy újabb pohár itallal, én pedig halványan elmosolyodtam. - Koöszönöm... Jared. - tettem hozzá már a nevét is, ahogyan időközben ez is napvilágot látott. - Elena... Gilbert. Nem hiszem, hogy találkoztunk már, nem vagyok idevalósi, ami azt illeti -magyaráztam, bár egy kissé még mindig zavarban voltam.
Fogalmam sem volt, hogy mi üthetett a lányba, és igyekeztem nem úgy tenni, mint ahogy gondoltam, hogy tennem kell. A tenyerem szinte pofonra éhezve kezdett viszketni szavai hallatán. Ismerős volt, de ez a letámadó jelleggel történő megszólítás irányából, mikor én kedvesen közeledem, a bennem lakózó maradék embernek érzékeny pontjára tapintott. -Valóban? Ez jó, mert nekem fogalmam sincs róla, hogy te ki vagy. De jobban jársz, ha visszaveszel egy kicsit magadból.-ragadom meg karjánál fogva, és odébb húzom, hogy ne a tömegben ácsorogva beszéljük meg ezt az egészet. Érzem, hogy több vámpír is volt itt, mint amire számíthattam, és nem hiszem, hogy az ilyen szavak építőek lennének a magunkfajta hibridek karrierjében. -Kétszer ha láttam. Én ilyen akartam lenni, de tudtam a módját, hogy megtörjem a kis köteléket. Jól tennéd, ha nem akarnád mindenki fejét letépni, mert a végén a tiéd bánja.-ennyit azért hallottam már, hogy az efféle nyílt lázadás nem túl építő a puszta létezés tekintetében.
Azt hiszem nem éri meg, hogy hagyjon engem békén végre. Nem értem, hhogy-hogy nem tudja, hogy ki vagyok. Megfogta a kezem és fájni kellett volna, de valamiért nem fájt. Leg inkább az aggasztott, hogy ne öljek meg senkint ugyan is az utobbi időben nem tudtam magam kordiálni. Volt mikor zt hittem csak megtámadom törlöm és kész, de nem ez nem jött be. Megöltem és nem csak őt még sok hozzá hasonló embert is.
- Eressz már el! - Szolítottam fel, de nem hagyott, majd elengedett. Meghökkenve hallottam, hogy mit mondott és rá kérdeztem. - Hogy akarhattál te ilyen lenni? - kérdeztem rémült tekintettel. Nem értem, hogy akarhat valaki ilyen lenni, de aztán eljutott a fülemig a másik szavak melyeket ajkán préselt át.
Őszintén? Halvány lila gőzöm sincs, mit keresek itt. Na jó, ez nem teljesen igaz. A madarak csiripeltek erről az estéről, engemet pedig vonzott a lehetőség, hogy tiszteletemet tegyem egy olyan eseményen, amelyen a természetfeletti világ apraja-nagyja fel szándékozik vonulni, és ettől még a több órás kocsikázás sem tartott vissza. Mystic Falls megvár, ez az este viszont nem. Húsz magányban töltött év után pedig, nézzék el nekem, hogy ennyire kíváncsi vagyok napjaink felhozatalára. De igazából még fogalmam sincs, mihez fogok itt kezdeni. Tulajdonképpen úgy indultam el, hogy azt sem tudtam, mit fogok felvenni. Túlságosan nem is érdekelt, úgy gondoltam, ráérek ezzel akkor foglalkozni, ha már itt vagyok. A környéken összeverődött társaságból már messziről látható volt, hogy puccos eseményről van szó, álarcos bál. Fogalmazhatunk úgy, hogy alulöltöztem a fekete ingemmel és a hasonlóan sötét farmeremmel, de ez nem kedvetlenített el. Kiszemeltem egy már igen csak illuminált állapotban ténfergő, alkatra hozzám hasonló fickót, és... udvariasan elkértem a zakóját. Mondhatni. A "kölcsönkapott" maszkot, melyet a szomszéd sikátorban mesterkedtem le a fejéről, miután ájultan esett össze egy kis mágikus migrén hatására, eligazgatom az arcomon. Aztán zsebre dugott kézzel beljebb sétálok...
A hebegés és habogás megtette hatását, a pohárnyújtásnál már éreztem, hogy megvetette lábát a bizalom, bár csírázásról nem beszélhetünk. A rajta érzett őszinte zavar melengette szívemet, súgta fülembe, hogy valamit igazán jól csinálok, s ha ezen az úton tipegek tovább, az eredmény édes lesz és szemet gyönyörködtető - az egyik fél számára biztosan. Újra végigmértem. Vékony csípő... különösen vékony csípő, tudnék mit kezdeni vele. - Elena... - ízlelgettem a nevet, majd biccentettem egyet. - Ami azt illeti, én sem. Mystic Fallsból jöttem, nem tudom, ismeri-e. Kisváros csupa misztikummal.Tudja, különös halálesetek, hihetetlen állattámadások.. Egy magafajta hölgy számára sok lehetőséget nyújthat, élvezné - búgtam sejtelmesen, majd körültekintettem. Egy fényes papírlap tűnt szembe, hatalmas, piros betűivel : tilos a dohányzás! Megszorítottam zsebemet, amiben egy doboz cigaretta lapult. - Zavarná? - érdeklődtem, miközben fogam közé csíptem egyet. Talán sikerül kicsalni a szabad ég alá.
Fogalmam nincs, hogy egyáltalán mit keresek itt. Főleg azt nem tudom, hogy miért pont vele vagyok itt. Szinte alig ismerem, persze van egy-két dolog amit tudok róla és talán ő pont azok a lányok közé tartozik, akiket soha nem akartam megdönteni, mert talán a húgomat láttam benne. Idősebb nálam, de mégis úgy érzem, hogy néha még rá is kell vigyáznom, hiszen pontosan annyira lehetett sebzett vagy talán még jobban, mint a húgom. Kihasználták őt is és soha nem engedném azt, hogy még egyszer megtörténjen vele ez. Ha bárki is bántani akarná őt, akkor biztosan habozás nélkül tépném ki annak a személynek a szívét. Elhagytam édesanyámat és a húgomat, mert úgy éreztem kudarcot vallottam, de helyette meg idővel Jeanette-be botlottam, mintha a sors direkt szórakozott volna velem, hogy pont egy ilyen személynek kell kereszteznie az utamat. Mintha gúnyt akartak volna űzni belőlem, ami talán eleinte sikerült is, mert ő is kerülni kezdtem. Féltem attól, hogy esetleg én újabb bajt hoznék rá vagy ha a segítségem kellene, akkor kudarcot vallanék újra, mint egykoron tettem. Lassan sétáltam mellette, ahogyan egy igazi kísérő tenné és próbáltam figyelni arra, hogy jól érezze magát, hiszen mindenkinek szüksége van egy kisebb szórakozásra. Az is tény, hogy nem ilyennek képzeltem el az estémet vagyis ezt a bált. Mással szerettem volna eljönni. Liv lett volna a partnerem, de „meglepő” módon nemet mondott. Pedig még hülyét se csináltam magamból. Tök komoly voltam amikor elhívtam, de már meg se lepődök, hogy erre is nemet mondott. Nem értem, hogy minek töröm magamat, hiszen szemmel láthatóan nem igen kér belőlem, pedig úgy érzem, hogy számomra ő az egyetlen nő, akit képes lennék szeretni és bármit megtenni érte. Ezek után maradni se akartam és pont kapóra jött, hogy Jeanette elszeretett volna jönni, hiszen muszáj volt kicsit kikapcsolódnom, mert szerencsétlen bokszzsák már nem bírta a strapát. Lassan kortyolgattam az innivalómat, amikor a kérdése visszarepített a valóságba. Táncolhatunk, ha szeretnél. – mondtam neki kedvesen, majd gyorsan megszabadultam a poharamtól és a kezemet nyújtottam neki és úgy vártam, hogy elfogadja és elinduljunk a táncparkett felé. Gyönyörűen nézett ki ebben a ruhában, de valahogy soha nem tudnék úgy nézni rá, mint ahogyan Liv-re. Rá csak úgy tudok nézni, mint a húgomra…
Nem kenyerem a pangás, a zene lüktet, a tömeg és a hajcihő. Oly keveset becsülök belőlük, mégsem jutott nekem néhány morzsánál messzemenőbb adag hasonszőrű életvitelből, mióta feltett szándékommá vált, hogy megkörnyékezzem Mystic Fallst, a nagy ámításokkal belengett várost. Untam. New Orleans hamisabb és hangzatosabb ígéretekkel kecsegtetett, hívogatott csupaszín plakátjaival, szájjárta izgalmaival, hangulatával. Itt álltam, a club hatalmas oromzatú, fényesre nyalt dísztermében, ahol kackiás, nyalka legények forgattak fodros, arcpírtól nem szűkölködő hölgyeket. Pezsgő illata lengte be a mindenséget, s nyomta el ólmosan a fajok mocskos, matt szagát; arany csillámport vertek fel a lakk- és körömcipők, csillárok csendültek, ahogy egy kóbor szellő szaladt át forgatagon. Mennyei! A nagy volumenű eseményhez jómagam is kicsíptem magam, hosszú szabású fekete estélyimhez füstös szemek szolgáltak égkőül, hajamat nőies kontyba tűztem, lábamra fekete magassarkút vettem, arcomra álarcot. Bezsákoltam néhány aprósüteményt és egy pohár pezsgőt a frakkba vedlett ficsúrok tálcáiról, s miközben elmajszoltam, végignéztem a tömegen. Tekintetemet egy egymagában tengő srác vonzotta be, annak is a ruhaujja, melyről virított néhány karmazsinos csepp, ahogy a csillár visszaverte a lemenő nap sugarát. Cipőm kopogása kísért el alakjáig, füléhez ágaskodtam. - Azt a vért nem ártott volna letörölni, Sir.
Alex igazán szemrevaló férfi. Azt hiszem minden nő boldog lenne, ha csak egy percig is a karjaiban lehetne, de neki pont az kell, akit nem kaphat meg. Mondjuk mi sem természetesebb ennél mindig arra vágyunk, ami nem lehet a miénk. De akkor lehetünk csak igazán boldogok, ha megtanuljuk értékelni azt, amink van és nem másképpen. Én jelen pillanatban boldognak vallhatom magam. Legalábbis azt hiszem. Értékelem, hogy mennyi mindent sikerült elérnem az életemben annak ellenére, hogy honnan jöttem. Nem volt könnyű kezdetem mondhatni elég pocsék múlttal rendelkezem, hiszen a testemet többször is kihasználta a mostohatestvérem. Olyan volt, mintha a sors egy angyallal és egy ördöggel áldott volna meg. Míg Xavier örömét lelte kettőnk kínzásában, Brian mindent megtett annak érdekében, hogy biztonságban tudhasson. Ő volt az én őrangyalom és mindig odafigyelt rám. Ezért pedig nem is lehetnék hálásabb neki. Persze haragudnom kellene, amiért egykoron felszívódott és az utolsó éveimet egyedül kellett túlélnem, de az igazság az, hogy nem tehetett volna értem semmit sem. Sőt jobb, hogy elválltak az útjaink akkor, mert talán ha nem így történik, akkor ma nem lennék itt és egyáltalán nem élnék. Szükségem volt egy kis kikapcsolódásra, hogy elterelhessem a gondolataimat az ilyen kellemetlen gondolatokról és azért is jöttem el ide. Alex pedig tökéletes társaság volt így nem kellett félnem attól, hogy valaki a nyakamban fog lihegni egy táncért. Egyszerűen ő a tökéletes kifogás. Senki nem mondhatja, hogy osztályomon aluli. Igaz fiatalabb, mint én, de ez a mai világban már semmit sem jelent. Főleg, mivel én egy nappal sem leszek már öregebb. Legalábbis külsőre nem. Úgyhogy úgy gondolom ez nem zavar túlságosan sokat. – Nem kényszer, de ha már itt vagyunk ne csak ácsorogjunk egy helyben. – Villantom felé a kedves mosolyomat, majd belekarolok és a táncparkett közepére sétálunk, ahol lassan ringatózni kezdünk a zene lágy dallamára. – Na, és mi a helyzet azzal a lánnyal, akibe annyira bele vagy habarodva? – Nem tudok róla sokat, de ezt biztosan tudom. Főleg, hogy az arca könnyedén elárulja mégis, mikor gondol rá. Azt hiszem ő erre nem akart gondolni, de velem aztán nyugodtan elbeszélgethet róla, mert nem rohanok vissza az illetőhöz elújságolni. Főleg, mivel nem is ismerem.
Jobbra, vagy balra? Teljesen mindegy. Akármerre forgok is, ugyanolyan maszkos embereket látok. Egyszerre izgalmas és bosszantó. Van némi rejtélyes, misztikus vonzata az ilyen estéknek, a különféle lényektől függetlenül, és ez a legtöbbünket csábít. Olyanokkal táncolni és beszélgetni, akinek nem láthatjuk az arcát, és ugyanúgy látva is láthatatlannak maradni. Ugyanakkor egy kicsit zavaró is, de erről a részéről igyekszem megfeledkezni, és szinte gyerekes izgatottsággal - hiába múltam negyven éves, ha egyszer tini szívem van és hozzá fiatalos képem - indulok el a fal mellett a tömeget figyelve. Itt-ott néha látszólag véletlenszerűen megérintem azt, aki mellett elhaladok, csak hogy felmérjem a kínálatot, kifélék, mifélék is vesznek körül. Szerencsére egy hozzám hasonlónak ennyi is elég, hogy meg tudja valakiről mondani, milyen fajba tartozik. Végül megállok egy oszlop mellett, vállamat félig nekivetem, és ebben a pillanatban meg is szólít valaki. Elmosolyodok azon a merészségen, ahogyan a nő közel hajol hozzám, és anélkül, hogy akár a legkisebb mértékben is elhúzódnék, követem a pillantását. Néhány csepp vér. Haha. Ilyen árulkodó jeleket vámpírokon lehet látni, de én nem azzal táplálkozom, amivel ők. A zakó gazdája mocskolta össze az anyagot, amikor a migrén hatására megindult az orra vére. Rácseppenhetett, eddig fel sem tűnt. - Sir? - kérdezek vissza anélkül, hogy a vörös foltokra további figyelmet szentelnék. Ezen a fekete anyagon egyébként is csak egy vámpírnak szúrhatott szemet. - Le kell hogy lombozzalak, drága, senki lovagja nem vagyok - ingatom a fejemet vigyorogva, és közben folyamatosan tartom a szemkontaktust. Milyen jó, hogy az álarcok legalább ebben nem tudnak megakadályozni.
Felemeltem a fejem, majd kicsit bátortalanul, de belekortyoltam abba a pohár pezsgőbe, amit kiosztott nekem. Kissé féltem attól, hogy ismét kitör belől a modortalanság, de szerencsére úgy tűnt, hogy ez nem fog megtörténni. Azt azonban észrevettem, hogy miként mért végig engem. Inkább megpróbáltam nem is figyelembe venni, hiszen nagyjából úgy lesett rám, mint valami éhes fenevad. Csak jelenleg nem tudtam, hogy pontosan mire is éhezik... azt éreztem rajta, hogy nem egyszerű ember, hiszen ha úgy lenne, megkívánhatnám a vérét... az ő vére olyan mint az enyém. - Én is Mystic Fallsban élek... igazából -jegyeztem meg halkan, még mindig félmosollyal, és megköszörültem a torkom. - Bár ennek ellenére sem emlékszem, hogy láttam volna önt bárhol is - billent oldalra a fejem, bár inkább nem tippeltzem, hogy ennek mi oka lehet. Amikor azonban elővett egy szál cigarettát, eleinte nem tudtam, mit is mondjak, azon kívül hogy én nem dohányzom. - Csak nyugodtan, engem nem zavar, bár azt hiszem, hogy ez a terem egy.. öhm... nem dohányzó terem? - kérdeztem hangosan, bár inkább magamtól. Áh, nem. Nem-dohányzó asztal van. Terem nem hiszem.