(Campus)

Annak ellenére, hogy az épületet teljes mértékben fiatalok lakták az év nagy részében, mégis érzékelni mertem valamit, ami emlékeztetett arra, hogy milyen régi is ez az épület... és egy halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy eszembe jutott, hogy az apám már hozott el ide egyszer. Igaz, aligha emlékszem rá, de nem is ez a lényeg.
Felsétáltunk az emeletre, velünk szemben pedig rögtön megpillantottam egy szürke kosztümben sétáló nőt. Tipikus szigorú kifejezés, valószínűleg matematikát taníthat. Csúnya előítéleteim vannak.
- Elnézést, az igazgatói irodát merre találjunk? - állítottam meg egy pillanatra, minden jómodoromat magamra erőltetve, de ekkor már egy másik fickó is felütötte a fejét a folyosón, valami fehér köpenyben, és ettől valamiért kirázott a hideg.

A nő kipillantott a szemüvege mögül, de mire szóra nyílt volna a szája, máris közbeszólt az a hátborzongató férfi, és odasétált mellénk.
- Öhm... üdvözlöm - nyújtottam vissza neki a kezemet. - A nevem Elena. Elena Gilbert és... öhm... a férjem nem akar idejárni - kuncogtam fel aztán zavarban. Bár nem tudom, Damon hogyan fog reagálni arra, hogy burkoltan azt mondták neki, hogy öreg a főiskolához, de remélem, hogy nem úgy, ahogyan én gondolom.
- És... az igazgatónő irodáját keresnénk. Én szeretnék beiratkozni.

Megköszörültem a torkomat. Damon nem nézett túl kedvesen a fickóra, bár a fene tudja, hogy miért. Egy köpenytől csak nem félhet ennyire... és nem is ember, hogy valami ilyen okból kifolyólag gondot okozzon neki egy orvos jelenlétében. Nekem kezdett elmúlni az érzés, hogy gyanakodjak erre a fickóra.
- Igen. Grayson Gilbert az édesapám volt... - suttogtam halkan, és egy keserű mosoly jelent meg az arcomon. - Talán ismerte, hiszen itt tanított ő is egy időben, míg... egy balesetben életét nem vesztette - nyeltem egyet.

Na jó, már végképp nem értek semmit. Damon a napokban... akárhányszor csak szóba kerül az apám... de szeretném én megérteni, hogy mi a fene ütött ebbe az átkozott világba, és miért reagál így mindenre! De ha a fene fenét eszik, akkor sem értem, mi zajlik körülöttem.
- Igen, tudom, hogy az édesapám itt oktatott egy időben... - bólogattam. - Örülök, hogy... van olyan, aki még emlékszik rá - mondtam mosolyogva már.

- Régen járt olyan dicséretes oktató és orvos az iskolánkban, mint az Ön édesapja. - ismertem el, majd a férfi felé fordultam, aki ugyan vigyorgott, de amit megtanultam pályafutásom során, hogy átlássak az efféle gesztusokon. Túlságosan érdeklődő, s ez nem hiszem, hogy abból fakad, hogy ő maga is doktorálni kíván mikrobiológiából, és orvosi egyetemet kíván végezni.

- Vírusok. - válaszoltam ennyivel számára, majd sóhajtva fordultam a folyosó végi iroda irányába. - Ott találják az irodát. A további viszontlátásra, Elena. És Elena férje. - néztem végig még egyszer a férfin, s talán neki is feltűnhetett, hogy nem az a tipikus baráti végigmérés volt ez. De nem vártam feleletet. Zsebembe nyúltam, s távoztam.

Köszönöm a rövid kis játékot, hamarosan újra találkozunk! ^^

Hát... a férfi viszonylag elég gyorsan távozott, de mégis ott volt bennem egy kis megnyugvás, hogy... az apám tényleg jó ember lehetett. Itt biztosan az volt. De soha senki nem mondta, hogy nem az.
- Meglehetősen furcsa fickó. Biztosan egy valódi... öhm... cápa az előadóteremben - kuncogtam fel.

- Öhm... - néztem meglepve Damonre, de körülbelül úgy, mint akinek totálisan elment az esze. mármint nem nekem, hanem neki.
- Te most egyetlen tanár miatt akarod azt mondani, hogy járjak máshová? - kérdeztem vissza meglepetten, és azt hittem, hogy az egész előbbi kis jelenetet beképzeltem. Elvégre nekem kell idejárnom, nem neki kell ezt az "unszipmatikus" fickót elviselnie. Meg ha úgy nézzük, nekem se. 

- Ha találsz egy közelebbi főiskolát Mystic Fallshoz, bármikor megoszthatod velem - tettem még hozzá egy negédes mosollyal, persze mindketten tudtuk, hogy e mögött nem éppen a jókedvem áll, de nem tehettem ellene, ez kibukott belőlem.
- Rendben, akkor legyen. Talán fél óra az egész... találkozzunk a kocsinál? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Ha már úgyis kávézol... kérlek, nekem is vegyél egyet. Talán szükség lesz rá - sóhajtottam fel, majd odahajolva hozzá egy gyengéd csókot nyomtam a szájára, csak utána indultam meg a papírjaimmal az igazgatói iroda felé, és egy apró sóhajtás kíséretében kopogtattam be, majd léptem be, miután megkaptam a felszólítást, hogy lépjek beljebb.

Fél szemmel láttam, hogy Damon elsétált, csak ezek után léptem be, és rögtön egy fehérbőrű nő fogadott. Engem sosem zavart az ilyesmi, elvégre az egyik legjobb barátnőm, Bonnie is az, és sosem voltam olyan, aki ezt szóvá tette volna, vagy megvetéssel adózott volna azok iránt, akik mások, mint mi.
- Jó napot! - köszöntem egy apró mosollyal, majd felvázoltam, miért is jöttem. Uyan sejtettem, hogy mi fog következni, de felkészültem mindenre. Megnézte a papírjaimat, az érettségi eredményeimet, de úgy látszott, hogy elégedett azzal, amit olvas és lát, a mosolya legalábbis erre adott gyanút.
- Töltse ki kérem ezt a papírt - tolt oda az orrom alá egy hivatalos papírt, én pedig csendesen töltögetni kezdtem. Hiheteltne, hogy vámpír vagyok, és képes vagyok ilyen jámbor maradni... de mindegy, jobb is, ha nem derül ki soha.
Talán húsz perc volt az egész jelenet, mire a nő csak annyit mondott, hogy isten hozott engem a Whitmore főiskolán.
- Köszönöm - jelent meg egy mosoly az én arcomon is. - Akkor... azt hiszem, biztosan találkozunk még - biccentettem felé egyet, miután szóvá tette, hogy immáron végeztünk is.
- Viszlát! - köszöntem, majd kisétáltam az irodából, tekintetemmel rögtön Damont keresve.