Ahogy halványan, de elmosolyodott, hasonlóképpen tettem én is. Nincs túl élénk humorérzékem sajnálatos módon, nagyon kevés alkalommal tudok egy épkézláb poént mondani ami csak úgy spontán jön, de szerintem ez sem volt az. Inkább azt hiszem, sikerült elképzelnie azt, hogy egy tanteremben játszom a dalos pacsirtát. Na igen. Ez tényleg vicces elképzelés. Talán túlontúl is. Ezt követően pedig rá kellett jönnöm, hogy egy nagyon nagy hibát vétettem az iménti megfogalmazásommal. Majdnem minden régi ügyemről tud... és részese is volt. Ergo olyan, mintha a kezdetleges éveink teljesen összeragadtak volna. Azóta persze nyilvánvalóan mind a ketten tovább vadásztunk külön és külön.. de a meghatározó ügyleteimet az ő társaságában éltem meg. - Csak egy... régi és mondhatni, lényegtelen ügy... - vakartam meg a fejem búbját. - Nem érdemes túlontúl sok magyarázatot fecsérelni rá. - jegyeztem meg, és megpróbáltam kivágni magamat a helyzetből, bár azt hiszem, aligha sikerül az ilyesmi ha rögtön kell hazudnod, és nem mondjuk fél órával később. Nem vagyok jó rögtönzésben, ha beszélgetéssel kapcsolatban kell tennem. A tettek embere vagyok, mit csinálhatnék? Azonban következő szavai túlontúl is komolyan hatnak. Ennek ellenére sem vagyok megadni magam. Arcom szintúgy rezzenéstelen. Nem árulhatom el, hogy miért vagyok itt... most még nem. Bajba keverném őt is. Nem elég, hogy én milyen nagy pácban vagyok? Komolyan. - Ismersz. Nem kenyerem a hazudozás, hacsak nem indokolt. - tettem még hozzá, majd félrebillentettem a fejem. - És jelen helyzetben nem az. Bár lehet, hogy ha tudom, hogy itt vagy, megvárom hogy magad is rágyere a dologra, és levadászd helyettem... deeee azt hiszem, már késő. Túl sok benzint költöttem erre az útra. - rántottam meg a vállam, ezzel jelezve, hogy jobb, ha nem próbál többet kihúzni belőlem. Fenyegetéssel sem ér el semmit, ahogy egyéb sérülésekkel sem. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy elmosolyodjak szavain. Hát igen. Bőre, akár a porcelán. Igazából kétlem, hogy képes rendesen lebarnulni anélkül, hogy megártana neki. De miket beszélek, vagyis gondolok. Most nem ez a hangsúlyos. Bár tény, hogy gyönyörű bőre van, mióta csak ismerem. A sok vérfürdő után... meglepő? - Hm, szóval nemcsak egy-két kóbor példány telepedett le itt... - dörzsöltem meg az állam, miközben végigmértem őt. - Volt már szerencséd kiélni a vadász ösztönöket, vagy nemrég érkeztél? - kérdeztem felvnt szemdölökkel. Tudni akartam, mennyire van előnyben hozzám képest.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 29, 2014 10:17 am
Ha az ördöggel táncolsz, az ördög a régi marad, téged formál a képére.
Őszintén szólva még nem sok igazán elhivatott vadásszal találkoztam, akinek magas szintű humorérzéke lenne. Ha olyan dolgokat látsz, mint mi, ha olyasmiken mész keresztül, akkor ez valahogy elvész. Persze akadnak ritka kivételek, vagy kezdők, netán azok, akik még eddig kimaradtak a sűrűjéből, de azt hiszem bőven elég csak egyszer végignézned, hogy egy vérszomjas vadállat szó szerint feltépi egy kislány nyaki ütőerét... nem lesz már olyan sok kedved viccelődni az élet dolgain. Az élet nem humoros, hanem kemény és kegyetlen és azok, akik ezt még nem fogták fel vagy csak naivak, vagy már eleve hullának könyvelhetjük el őket. Netán iszonyat mázlisták, ha ebben a világban kikerülnek majd minden bajt és csak úgy békésen öregednek meg. Minden bizonnyal azért ilyen is akad, de a kivételek mindig csak arra vannak, hogy erősítsék a szabályt. - Azért beszélsz lassan és elgondolkodva, megrágva minden egyes szót, mert lényegtelen ügy, igaz Duncan? Szerinted ezt beveszem? Egyszerűbb, ha azt mondod, hogy nem akarsz beszélni róla. Már nem vagyunk társak, nem kötelező. - vonom meg a vállam, miközben leengedem lassan a két karomat, amit összefontam magam előtt. Ha már itt vagyok, akkor tankolni is kéne, nem csak fecsegni. Nem fogom én erővel kihúzni belőle azt, amit nem akar elmondani. Megtehetném, de minek? Essek neki itt egy benzinkút kellős közepén? Ismerem már annyira, hogy ha valamit nagyon nem akar kibökni, akkor abban az esetben sem fogja, ha behúzok neki párat, akkor meg minek strapáljam magam teljesen feleslegesen? - Akkor legyen így, aztán majd ne könyörögj, hogy húzzam ki a segged a bajból. - van nekem is elég dolgom, nem kell még őt is pátyolgatnom igaz? Egyébként is kicsi ez a város és ha a sors úgy akarja, akkor még össze fogunk futni, főleg ha netán az ügyeink között van összefüggés, mert ki tudja... már nem egyszer futottam bele ilyesmibe. Csak egy kósza vadászat, ami egyszerűnek tűnik, aztán persze sokkal nagyobb balhé lesz belőle. Na nem mintha ez valaha is zavart volna. Az mondjuk szinte lehetetlen is lenne, hogy a bőröm valaha is erőteljesebb színt öltsön, ahhoz napozni is kéne, én pedig inkább csak akkor kerülök ki a napra, ha nagyon muszáj. Többnyire éjszaka vadászom, akkor pedig nem jellemző a verőfényes napsütés. - Nem rég érkeztem, első körben a helyi erőkhöz mennék el puhatolózni, mert mint tudjuk az újság soha sem azt írja, ami a valóság. Viszont, ha te titkolózol, nekem miért kéne mesélnem neked? - ez oda vissza működik és működött mindig is. A bizalom kényes dolog és elég csak egy egészen apró hiba és máris szilánkosra törik, amit aztán összeragasztgatni olyan, mint egy baromi nagy kínai vázát, ami rommá tört a kőpadlón. Közben kihúzom a kocsim kész, intek a fejemmel, hogy ha akar még valamit, akkor jöjjön velem, mondjuk gondolom ő is megy még fizetni a kasszához.
Mire is számítottam? Volt egy közös vonás minden egyes vadászban. Mégpedig az, hogy minden egyes mozdulatra, szóra és arckifejezésre fel tudjuk kapni a fejünket. Az egésznek nem érthetem a miértjét, bár valószínűleg az a magyarázat, hogy így forrtunk össze. Elvégree ha nem lenne ilyen jó a radarunk, miért ne lennénk rohadt jó megfigyelők? Az már egészen más kérdés, hogy Laurel az egyik legjobb ezek szerint... de ezen mit lepődök már meg? Ő mindig is jobb volt mint én. Meg sem közelítette a tehetségem az övét. A többiekről ne is beszéljünk. Ő egyszerűen ráérzett ezekre a dolgokra... az egésznek rákapott az ízére, és onnantól nem volt megállás. Remek tanár lesz belőle egyszer, ha netán úgy dönt, hogy másokat is vadászatra képez majd ki. Vagy valami hasonló. Én biztosan nem hagynám elvészni a tehetségem. - Legyen így. - biccentettem aztán felé, miközben nyeltem egyet. Talán elhamarkodott kijelentés volt, hiszen ha megtudja, hogy miért is vagyok itt... istenem, ki fog filézni! Nem lenne szabad eltitkolnom előle, de isten a tanúm rá, hogy amíg én nem ismerem a részleteket, hát őt sem fogom belekeverni. Ez az egy biztos. - Ha jól emlékszem, eddig csupán naygon ritkán kellett a seggemet kirángatnod a bajból. - tettem aztán hozzá, ekkor azonban már semmiféle pimaszságot nem produkáltam. Nem annak volt itt az ideje. Egészen másról szólt már ez az egész. Titkok. Régen nem voltak. MOst már az egész ittlétem egy nagy titok. És azt hiszem, ő sem fog olyan könnyen megnyílni nekem ezek után. - Szóval ismered a helyi erőket? Máris? - mondtam pontosabban kérdeztem elismerően. Bár nem mondott többet, mint én, ez tény. Ergo megint nem lettem okosabb. De bizonyára nem ugyanazon ügyön dolgozunk. Ha megtudja, hogy ki miatt vagyok itt... sőt, ha megtudja, hogy Ő még mindig életben van, és túlélt minket! Érzek már most valamit a levegőben. - És... khm... hallottál már valamit az itteni vámpírokról? - kérdeztem felvont szemöldökkel, látszólag érdektelenül. Tudni akarom, hogy mit tud. Vagy egyáltalán... tud-e valamit arról, amiről én. Amiért én vagyok itt. - Egyáltalán van szállásod már, vagy... öhm... - vakartam meg a fejem búbját. Túl sokat kérdezek...
Ha az ördöggel táncolsz, az ördög a régi marad, téged formál a képére.
Soha sem gondolkodtam úgy magamról, hogy olyan jó lennék, talán azért is lettem az. Nem akartam kitűnni, vagy kiemelkedni a többiek közül, én egyszerűen csak teszem a dolgomat és gyűlölök szívből mindent, ami nem természetes, az pedig nagyon nem az, hogy valaki meghal, aztán még se, vagy varázsol, vagy a átváltozik vérengző fenevaddá, ha jön a telihold. Ez olyan mélyen természetellenes, hogy igenis az a cél, hogy kiírtsuk végre a világból, vagy legalábbis mindent megtegyünk azért, hogy egyszer végre tiszta Földet kaphassunk és azt hagyjunk hátra a gyerekeinknek. Talán ez nem az én életemben fog bekövetkezni, de akkor majd a következő generáció megteszi, nekik már legalább adunk egy lehetőséget, ha mi minél többet harcolunk. Az pedig, hogy tanítsak... nem is tudom, sose gondoltam erre. Azt hiszem nem lennék elég megértő a diákokkal, meg egyébként is az tanít, aki kiöregszik a munkájából, én viszont nagyobb eséllyel fogok beledögleni. - A nagyon ritkán is számít Duncan, az is ugyanúgy számít... - rántom meg a vállam. Lehet, hogy nem kellett olyan sokszor megmentenem az életét, de épp elég, hogy volt rá példa, hogy igenis kellett. De nem érdekes, nem fogom elvárni, hogy hálálkodjon és azt sem, hogy egyáltalán csak felemlegesse ezt. Ha meg is tettem, az mindig a kettőnk érdekes volt, mert lássuk be a természetfeletti erősebb nálunk, nem árt két vadász ahhoz, hogy tényleg le is tudjunk nyomni, mondjuk egy idősebb vámpírt. - Volt már, akivel sikerült beszélnem, de nehezen nyílnak meg... ebben hasonlítanak rád. - csak hogy tudja, tisztában vagyok vele, hogy valami van a füle mögött, valamit titkol és ha nem lennék kíváncsi, hogy mi az, akkor biztos, hogy már rég hátat fordítottam volna neki, hogy itt hagyjam a fenébe. Volt idő, amikor mindent elmondott, amikor az életünkbe került volna egy titok, most viszont szemrebbenés nélkül próbál a képembe hazudni. Azt hiszem nem csoda, ha nem vagyok ettől kifejezetten boldog. Valamit tud... valamiért itt van és nem hajlandó elmondani az okokat. - Mystic Falls, te nem hallottál eleget az itteni vámpírokról? Ne nézz kezdőnek Duncan és főleg ne hülyének, kérlek. - ez azért nem olyan igazi kérés, inkább lesajnáló a hangom, hogy ilyen kérdésekkel próbál terelni, amikor baromira nem ér el vele semmit és szerintem ezzel ő is pontosan tisztában lehet. - Miért? Beköltöznél a motelszobámba? Mire fel ez a sok kérdés? - kissé összeszűkítem a szemem és bár már befelé indultam volna, de mégis megállok és közelebb lépek hozzá. Ha még pár centit lefaragnánk a köztünk lévő távolságból, akár az orrunk is összeérhetne. A szúrós tekintet az meg van, az övébe fúrom. - Mi az, amit nem mondasz el nekem? Ha tovább folytatod ezt, akkor kénytelen lesz odabentről végignézni az a nyeszlett kis eladó srác, hogy egy lány rommá ver idekint egy pasit, és még csak közbe se mer majd lépni... Ne akard, hogy a maradék önbizalma is végleg elszálljon. - na mintha amúgy érdekelne az a kölyök ott bent... hidegen hagy, de remélem sejti, hogy vagy beszél, vagy én szedem ki belőle, végső soron csak faképnél hagyom. Ő dönt.
Az Ördög a részletekben lakozik, mondá egykoron egy zseni. Sajnos akármennyire is nem hiszek ezekben az okosságokban, de úgy tűnik, hogy túl sok igazság van ezekben a félresikerült kis... most nevezzem őket mondásoknak? Na jó, legyen! Azért is jutott ez eszembe, mert Laurel is figyel rá. Minden apróságra.. egy normális ember átsiklik egy-két jelentéktelen szón, cselekedeten, de ha valamit megtanultam Laurel-től, az egyértelműen az, hogy ezt nem tehetem meg... nem, mert túl sok minden múlhat egy ilyen apróságon is. Túl sok minden... ezt igazolja az is, hogy nem véletlenül lettem vadász. Mikor végig kellett néznem, ahogyan életem első igaz szerelmét szétmarcangolja egy vámpír.. meghatározta az életem.. soha többé nem akarom látni ezt! Meg kell akadályoznom mindezt, nem engedhetek kárt tenni másoknak. Ez olyan mint valami kötelesség, munka... csak senki nem fizet érte. Ennek ellenére szerencsére nincs gond a megélhetésemmel. Megköszörültem a torkomat, majd felsóhajtottam, és így tartottam továbbra is foglyul a tekintetét. Nem tudom, van-e értelme tovább pazarolnom a szavakat, hiszen tudom, hogy átlát rajtam, akkor is, ha nem kérdez már affelől, hogy miért vagyok itt. - A vadászok sosem voltak azok a bőbeszédű lények. Hacsak nem akarnak annyira erőltetetten tárgyalni, hogy... beszéljenek. Inkább a fegyverükhöz nyúlnak. - rántottam meg végül a vállamat. Nem is értem, mit beszélek már. Inkább csak azért mondom még mindig a magamét, hogy eltereljem a figyelmét saját magam titokzatosságáról. Nem mintha ő nem lenne hasonlóképpen rejtélyes, de talán úgy vagyok már vele, hogy tőle ezt megszoktam. Próbálkozom megfejteni, de annyiban biztos lehetek, hogy mindketten vámpírok miatt vagyunk itt... - De, sajnos már volt szerencsém egy-kettőhöz. De távol álljon tőlem, hogy téged hülyének nézzelek, kedvesem! Ez lenne életem utolsó cselekedete a földi létben! - tartottam magam elé a kezeimet mintegy védekezésképpen, hogy mégis mit gondol rólam... sajnos igaza volt az imént, ő még midnig többször rángatott ki engem a pácból, mint én őt, szóval minden tiszteletem az övé. Kivéve abban, mikor néhány hónapja szétváltak útjaink. Két domináns dudás nem fér meg egy és ugyanazon csárdásban. Pontosan ezért nem akarom elárulni neki, hogy miért vagyok itt.. a végén nem a vámíprt, hanem egymást ölnénk meg. És azt nem fogom kockáztatni. Senki kedvéért. - Valami szállásnak nagyon örülnék. De tartok attól, hogy mi ketten már azon is összebalhéznánk, hogy ki hogyan issza a reggeli kávét, nem? - vontam fel a szemöldököm vigyorogva. Arról már nem is beszéltem, hogy összezavarna mindent, amely a kötelességünkhöz vezet mindkettőnket. Elvégre bárhogy is nézzük, ő egy nő, én pedig egy férfi. És igen, egyszer-kétszer néztem már rá úgy, mint nőre. Melyik férfi szeme ne akadna meg egy ilyen szépségen? De ezt sosem hangoztattam. A nőknek több eszük van kizárni az ilyesmit.. vagy mégsem? Nem tudok női aggyal gondolni. Nem is akarok. Az egy kész útvesztő lenne. Végül ahogy a szavait hallottam, melyeket utána mondott, ismét nyeltem, de mindennemű vigyor lehervadt az arcomról, és úgy döntöttem, hogy nem is próbálok többet vigyorogni. - Nem értem, mirőkl beszélsz. - mondtam aztán, és megköszörültem a torkomat, de a szavai túlontúl komolyan hangoztak. Elfordítottam a pillantásomat. - A fenébe is, Laurel! - bukott ki belőlem végül, és becsaptam a kocsim ajtaját. Hajamba túrva már ekkor némi indulattal fordultam vissza felé. - Itt van! Érted?! Itt van! Életben maradt! - jött ki belőlem az információ egy töredéke, miközben szemeim úgy pattogtak, mint valami parázs a fellángoló tűzben.
Ha az ördöggel táncolsz, az ördög a régi marad, téged formál a képére.
Ha vadász vagy, mint én, akkor nem teheted meg, hogy figyelmetlen vagy, egyszerűen csak nem lehet, mert egyetlen kis apróságon is az életed múlhat. Egyetlen pinduri hiba és máris vége mindennek, aztán utólag már nem gondolkodhatsz rajta, hogy hol szúrtad el, mert őszintén nem érdekel senkit sem. Nem visszakozhatsz és nem játszhatod újra. Ezért figyelek mindenre, ezért kell, hogy az olyanoknak, mint mi erről szóljon az élete. A vadászat nem egy munka, még csak nem is hivatás, mert nincs benne szünet, nincs szabadság és még csak éjszaka sem, ha úgy hozza a helyzet. A vadászat életforma, ha egyszer erre adod a fejed, ha meg van benne az, amitől igazi vadász leszel, akkor nincs visszaút, minden érzéked erre lesz kihegyezve, és nem is tudsz igazán elszakadni tőle, képtelenség lenne. - Pontosan tudom, hogy milyenek vagyunk, és téged is elég jól ismerlek már. - célzás, hát persze, csak hogy tudja tisztában vagyok azzal, hogy titkol valamit. A kérdései erre vonatkoznak, a kérdések, amiket csak óvatosan tesz fel, ő legalábbis azt hiszi, hogy nem látok át ezeken a kis próbálkozásokon, pedig nagyon is átlátok. Tudom én, hogy akar valamit, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy vaj van a füle mögött, ahogy azt egyszerűen is megfogalmazhatnánk, már csak az a kérdés, hogy az a vaj milyen mértékben tocsog a vérben. Ha jól sejtem nem kicsit. A szavaira csak felszökik a szemöldököm. Talán ha nem beszélne tovább, talán ha nem próbálná feszegetni a határokat, akkor már leléptem volna, akkor hagynám, hogy főjön a saját levében, akkor egyszerűen csak annyiban hagynám az egészet és kész, de ő tovább kérdez és tovább próbálkozik, ami nem hagy nyugodni. Lehet, hogy nem kéne belefolynom az ügyeibe, lehet hogy egyszerűen tényleg hagynom kéne a fenébe, hiszen meg van a magam baja is, de én nem ilyen vagyok, valahogy zavar az, hogy titkolózik előlem, nem ezt szoktam meg tőle, akkor sem, ha már nem együtt dolgozunk. - Nem lenne ebből balhé, én innám meg. - halványan elmosolyodom, de a motoszkáló kérdések miatt azért ez még mindig nem az igazi. Tény és való, hogy Duncan nem kifejezetten mondható rossz pasi alapanyagnak, én pedig egyébként is sikeresen tönkre vágtam már majdnem az életemet azzal, hogy összegabalyodtam egy másik vadásszal. Épp csak egyszer, de az is elég volt. Nem lenne ennek sok értelme, maximum feszültséglevezetés, de arra meg egy jó bunyó is alkalmas. - Ha nincs hol meghúzni magad talán pár napig nem öljük le egymást... ha pedig mégis, hát akkor gyorsan kidoblak. - rántom meg végül a vállam, bár még sok minden függ attól, hogy mit is van ott a háttérben, és az én türelmem is véges. A bájcsevejnek egy szint felett nincs értelme tovább. Ha nem őszinte, hát... majd kénytelen lesz az lenni. A válaszra csak egy hitetlenkedő szemöldökvonást kap. Tudja jól, hogy miről beszélek, mindketten tudjuk, hogy tudja. Az viszont mégis meglep, amikor végül csak kiböki, hogy miről van szó. Ritka esemény, amikor ilyennek láthat engem bárki is, de mégis elkerekedik a szemem és most már igazán komolyan fordulok felé. Egészen vehemensen indulok meg, ha más valaki látna kívülről két dolgot tippelhetne végkimenetelnek, vagy azt, hogy beleépítem a végén a saját kocsijába, vagy hogy letámadom, de végül csak megállok előtte talán csak néhány centire, elég szépen az arcába mászva. - Hogy érted, hogy életben maradt? Mi is kész csoda, hogy megúsztuk! És hogy képzelted azt, hogy nem mondod el nekem? Nincs... nincs hozzá jogod, hogy ilyesmit eltitkolj! - komolyan nem sokon múlik, hogy ne üssek bele a kocsijába. Talán még kárt is tennék benne, az öklömben is, de nem érdekel, különben talán őt ütném meg. Nem sokon múlt anno, hogy egyáltalán túléltük azt a vadászatot. Túl erős volt, de mégis sikerült... hát csak átverés volt? Csak... eljátszotta? Mégis hogy a fenébe élte túl és hogy tehette, hogy nem mondja el nekem?!
Láttam átsuhanni az arcán egy halovány mosolyt, mikor megemlítettem, hogy balhé lenne ha mi egy fedél alatt élnénk. Volt már rá példa úgy igazából, de nagyon rövid ideig tartott. S akkor nem is csak ketten voltunk, hanem többen. De ez már a múlt. Ahogy ezt a helyzetet nézem, most talán vicces, de már elképzelem, ahogyan egymás ágya előtt állunk egy hatalmas késsel a kezünkben, és nagyjából olyan hajunk lenne, mint Einsteinnek volt. Kicsinálnánk egymást. Ha nem a kávé miatt, hát találnánk más indokot. Nekem nem kell túl sok hajcihó, hogy találjak okot a gyilkolásra. Igaz, megijnt más, hogy őt sose bántanám. Azt hiszem. - Annak örülnék - suttogtam rekedten, de már készültem artra, hogy nagy vihart fognak kavarni a szavaim. Igen, nem a legjobb húzás előle dolgokat titkolni, hiszen ismerem a temperamentumát. Na meg ő elviekben is más, mint amilyen én vagyok. Azt mondják, a vadász egy kutya, mind egyforma. De ez nem így van... ő valami egészen más, egy igazi tanító... és pont ezért tudom, hogy mi lesz a reakciója. - Hé, higgadj már le! - emeltem fel én is a hangom kissé, ezzel egyidejűleg a kezeim is a levegőbe lendültek, mindegy védekezés gyanánt, bár sejtettem, hogy ha ütni fog, akkor nem engem szemel ki. - Nem mondhattam el, én csak... tudom, hogy van más feladatod, ez pedig már... az enyém. Majdnem ott hagytuk a fogunkat, Laurel legutóbb! Túlélte, és mi is. És... nem értem, hogy hogyan, oké? - kérdeztem rekedten, a hangom pedig tükrözte a tanácstalanságot. Ujjaim a hajamba túrtak, ezzel jelezvén idegességemet, majd nagyot nyeltem. - De azt igen, hogy te értékesebb vadász vagy annál, mint hogy ebbe beletörjön mindkettőnk picskája!
Ha az ördöggel táncolsz, az ördög a régi marad, téged formál a képére.
Néha úgy érzem, hogy túlságosan véresen gondolkodik a kapcsolatunkról. Nem hiszem, hogy leölném a kávé miatt. Tény, hogy be tudok pöccenni, gyakorta elég könnyedén, de... azért nem vagyok annyira vadállati, meg egyébként is a gyilkolási vágyunkat le tudjuk vezetni a vámpírokon és abból van elég a városban nem igaz? Ha csak nem tervezi,hogy megharaptatja magát, akkor nem hiszem, hogy komolyabb baj lenne abból, ha pár napig egy fedél alatt húzzuk meg magunkat. Majd átvészeljük. Azaz... átvészelnénk, ha nem bukna ki az az apró tény, hogy rohadtul kamuzott. Oké, nem hazugság szó szerint az, ha eltitkolnak előled valamit, de valahol mégis csak annak számít, én pedig nem igazán viselem jól az ilyesmit... nagyon nem. Ezért is dühödöm be, hiába, hogy egyszer az életben talán visszafoghatnám magam, de a fenébe is nincs rá okom! A mi ügyünk volt és nincs joga, hogy csak úgy visszatartja előlem az efféle információkat. - Persze... csak úgy higgadjak le... - a francokat! Ez nem olyan egyszerű, hiszen komoly ügyről van szó, a legkomolyabbról. Azért is kellettünk ketten hozzá, mert egyedül én is kevés lettem volna és ő is. És erre csak úgy simán a szemembe mondja, hogy él és hogy mindezt fogadjam csak lazán és higgadtan? Na persze... mert ez olyan egyszerű. - Miért lenne ez a tiéd? A mi ügyünk volt és csak úgy simán kihagynál belőle? Én is ott voltam Duncan! Tudom, hogy mi történt és én is ugyanúgy meg akartam állítani, mint te és ez nem változott. Ha él... akkor nem hagyhatjuk, hogy még tovább pusztítson! - ketten se tudtunk vele mit kezdeni és akkor most azt mondja, hogy az ő ügye? Majd akkor ő megoldja csak úgy simán? Ez esélytelen és nem őt akarom lebecsülni. Főleg, ha él, akkor minden bizonnyal erősebb is lett, jobban bevédi magát, mert nem sokon múlhatott az, hogy életben maradt. Nem is hiszem, hogy hogyan képes Duncan így hozzáállni. Egy tapasztalt vadászról van szó nem, akkor meg? - Nem vagyok senkinél sem értékesebb és nem tudod egyedül elintézni, ha egyszer ketten se tudtuk. A francba is Duncan! Nem kell védened engem, tudom, hogy mivel jár ez az életforma! - tisztában vagyok vele, hogy esetünkben bármelyik nap lehet az utolsó, az is, amikor újra megpróbáljuk elkapni őt, meg... meg fogjuk próbálni és ezek után reméltem tudja, hogy nem fogom hagyni, hogy csak úgy egyedül menjen neki. Esélytelen. Nem hagyhat ki és nincs szükségem rá, hogy védelmezni kezdjen, eddig sem volt, eddig is megvédtem magamat.
- Igen, higgadj le. A pokolba! - buktam ki én magam is, már most elkezdve a káromkodást. Féltem, hogy mi lesz ebből. Pontosan ezért nem találkoztam vele előbb. Szándékosan persze. Ő mindig is érezte, hogy merről fúj a szél, én pedig nem vagyok a hazudozás nagy mestere. A tény, hogy... nos, eltitkoltam előle, hogy az a bizonyos valaki továbbra is életben van, és nem sikerült likvidálni ,nem töltött el nagy önbizalommal, éppen ellenkezőleg. De az nem segített volna, hogy azt hallgatom, Laurel mennyire szeretné a föld alatt tudni. Emlékeztem arra az akcióra, hosszas tervezés előzte meg... muszáj volt végeznünk azzal a szörnyeteggel és úgy tűnt, hogy meg is tettük. A mai napig keresem a magyarázatot arra, hogy vajon mi történt, miért nem sikerült megölnünk. Vagy ami a fontosabb; hogy a fenébe nem vettük észre, hogy nem halott? Tapasztalt vadász vagyok, ekkora hibát nem nyelhetnék csak úgy le! - Neked más feladataid vannak, ha nem tévedek. Nyilván nem azért utazgatsz Amerikában, hogy nyaralgass. Szóval igen, ez az én ügyem. Nem fogom engedni, hogy valaki belekeveredjen ebbe! Nem vállalom magamra még egy társam halálát! - A hangom vehemens. És úgy érzem, ha nem nyilvános helyen lennénk, most összeomlanék, méghozzá látványosan. Túl sokat árultam el. Ő nem tudta, hogy nemrég elveszítettem Crystalt egy vadászat során. Remélem, nem fog visszakérdezni. Vagy rákérdezni. - Neked van kivel törődnöd. Van kiről gondoskodnod. Nekem nincs... - suttogtam kissé elgyötörten. - Szóval kérlek... akkor akarj becsatlakozni, ha minden eshetőségre felkészültél. - Megadtam magam.
Csendben néztem rá, majd halkan felsóhajtottam. Tehát nem megy el, miért? Pedig úgy vártam, a kórházi eset után nem akartam vele találkozni, mondjuk most mégis itt ülök. Elment az én eszem is, vagy sosem volt, ezt még nem tudom. - Szeretnéd megint megismételni a kórházas jelenetet? – vontam fel a szemöldökömet. - Mert akkor már megyek is innen. – fonta össze a karomat a mellkasomnál. - Tudod mit fulladj meg, utálom, ha arrogáns vagy. – jegyeztem meg durcásan. - De igazad van, akartalak látni, mert fogalmam sincs mit szeretnél tőlem, az incidens után azt hittem elég volt engem látni. Vagy az volt az előjáték? – villantottam most én egy csibészes vigyort. - Nem is tudtam, hogy az extrém dolgokat szereted. – kuncogtam halkan. Persze nem lett volna rossz, ha azt mondja rendben megbocsátom, hogy majdnem megöltél és ott hagytál, legyél újra az enyém, de ennek a valószínűsége, egyenlő a nullával.
Ha az ördöggel táncolsz, az ördög a régi marad, téged formál a képére.
Legalább sikerül végre kicsit kihoznom a sodrából, azt hiszem már ez is valami, mert igenis nem tetszik nekem az, hogy titkolózik előttem, miközben egyáltalán nincs joga rá. Ezek a mi közös ügyeink és neki nem kéne elhallgatnia előlem semmit sem. Nem is tudom, hogyan gondolta, hogy egyszerűen csak nem mond nekem semmit és én majd nem jövök rá, hogy titkolózik? Ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy mikor nem mond nekem igazat, kár azt feltételeznie, hogy nem jövök rá, ha sunyít. Szóval akadjon csak ki ő is, mert én már elég pipa vagyok rá, a miatt, amit csinál és nem fogok egy könnyen megbékélni, ebben biztos lehet. - Befejezhetnéd ezt a mártírkodást, mert baromira nem érdekel. Ez nem a te ügyed Duncan! A miénk volt és nekem is ugyanúgy közöm van hozzá, ha az a szemétláda még mindig emberek között mászkál. Arra amúgy is nem gondoltál, hogy bosszút állhat? Akkor is bajban lennék. Ne legyél ennyire naiv! - komolyan úgy viselkedik, mint egy hisztis gyerek, aki félti a kis játékát és azt hiszi, hogy kisajátíthat magának bármit, csak mert erőteljesebben szólal meg, vagy mert ő van tisztában az adott infoval. Azért ez nem így megy, nekem is közöm van ehhez és ha elszúrtuk, akkor ketten szúrtuk el, ez esetben pedig ketten fogjuk megoldani, és nem érdekel engem, hogy mégis kit veszített el, most én vagyok itt és én nem hagyom olyan könnyen ott a fogam. Arról már nem is beszélve, hogy ha meghalok, akkor az úgy is bekövetkezhet, hogy épp nem egy úton járunk, nem hiszem, hogy komolyan gondolja, hogy a mi fajtánk békés csak, mert egy nagyobb ügytől távol tartjuk magunkat. - Van kivel törődnöm? Ne nevettess Duncan... te is tudod, hogy pont azért teszek mindent, mert vele törődöm. - mert neki akarok jobb világot, ahogyan ezzel ő is tisztában van. Azon ritka személyek egyike, aki tud a lányomról, meg bíztam benne annyira, hogy eláruljam neki életem legfontosabb titkát. Végül mégis csak sóhajtok egyet. - Tisztában vagyok a veszélyekkel, ahogyan te is. Ez a munka... nem kecsegtet boldog öregkorral, teljesen mindegy, hogy épp kit akarunk elkapni. Szóval... - nyújtom felé a kezemet. - ... nem titkolózol többet igaz? És elmondod, hogy mégis hogyan lehetséges, hogy életben van. - mert úgyis mindig minden kiderül, erre már ennyiből is rájöhetett, tehát nem sok értelem volt ennek az egésznek, de most majd beszámol és... nem hagyom annyiban, meg fogjuk ölni, most már ténylegesen!
☇Remélem kezdőnek jó lesz. ☇ Zene: - ☇ Szószám: 285 ☇credit: Shanna
to Shane
Fogalmam nincs arról, hogy mit is keresek itt. Azt se értem, hogy miként kerültem ebbe a városba. Utolsó emlékem őszintén szólva nem tudom, hogy micsoda. Annyira zavaros az egész emlék kép, hogy csak na. Hiába próbálok valami értelmet találni közte, egyszerűen nem tudok. Mintha teljesen összefüggéstelen és értelmetlen lenne minden, ami eszembe jut. Látom a szüleimet, vagyis azt hiszem ők azok, aztán látok egy férfit és egy gyermeket is, majd azt ahogyan valaki meghal. Látok egy lányt, de hiába érzem azt, hogy őt is éppen annyira ismerem, mint a többi szereplőt, egyszerűen még se tudnám megmondani, hogy miként hívják őket vagy kik ők nekem. De talán nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy azt se tudnám megmondani, hogy mi az én nevem vagy azt, hogy pontosan mit is keresek itt. Hallom ahogyan egy autó újra dudálva elhúz mellettem, mire csak megrándítom a vállaimat. Lehet, hogy nem kellene itt sétálnom, de valami miatt mégis erre tévedtem. Talán a sors akarta így. Egy pillanatra megállok és körbe nézek, de senkit és semmit se látok a közelben. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd pedig leülök a földre. Elkezdem átkutatni a kabátom zsebeit, de semmit se találok benne. Se egy mobil, se egy igazolvány. Végül egy újabb sóhaj keretében felállok és újra elindulok. Nem érdekel már egy duda szó se. Majd hirtelen egy autó megáll és egy férfi szál ki belőle. Gyanakodva nézem őt, de ő egyáltalán nem ismerős. Sietve teszek egy-két lépést hátra, de még mielőtt bármit is mondhatna megszólalok. Ne jöjjön közelebb! Mert különben... - mondom sietve és eléggé zavarodottan. Nem tudom, hogy miért kellene félnem tőle, de úgy érzem, hogy jobb óvatosnak lenni. Főleg most, hogy szinte alig emlékszem valamire.
A furcsaságok manapság elkerültek. Napját sem tudom egy jó vadászatnak, minden esetre örültem, hogy a lányom jól van, és legalább miatta nem kell aggódnom. Ellenben eszembe jut a lányka, akit nem mesze innen, lassan fél éve láttam először, és a testvérét kereste. Elmosolyodom a gondolattól és az ablakon kipöckölöm a csikket, laza mozdulattal, majd tekintetem a sötét útra téved, és fürkészni kezdem azt. Persze, hogy ezt teszem, hisz az öreg furgonomnak egyik hátránya a világítása volt, ami vagy villogva mutatta az utat, mintha valami földönkívüli jelezné, hogy itt van, vagy egyáltalán nem égett. Utóbbinak nem örültem, de nem tudtam vele mit kezdeni az út közepén. Ellenben majdnem elcsaptam miatta valakit. Távolról úgy tűnt, hogy árnyék csupán az éjszakában, végül mégis a földön ücsörgő alak megmozdulva emelkedett fel, és a szőke tincsek megcsillantak a hirtelen felkapcsolódó lámpa fényében. Zavarodottan kapom el mind a két kezemmel a kormányt és taposok a fékre. Kifújva a levegőt szállok ki, megkönnyebbülve, hogy a nőnek semmi baja, ahogy a kocsim sem lett rosszabb, mint volt. Elindulok a zavart tekintetű lány felé, aki érdekes viselkedésének és reakciójának köszönhetően felkelti a gyanúm, hogy esetleg nem e egy friss vámpír, így automatikusan nyúlok a rám csatolt tokomhoz, és egészen addig ott tartom kezem, míg meg nem bizonyosodom róla, hogy ruháját nem borítja vér és nyakán vagy kezén sincs harapás nyoma. Ekkor a kabátom összehúzom, és körbenézek. Arra nincs utaló jel, hogy esetleg lerobbant volna, viszont azt határozottan látom, hogy nem néz ki valami fényesen. -Nyugi, csigavér. Nem kell különben semmit tennie, segíteni szeretnék.-nézek rá, és emelem fel magam előtt a kezem, jelezve, hogy eszem ágában sincs semmi meggondolatlan, hirtelen mozdulatot tenni.-Mi a neve?-érdeklődöm, és körbenézek, derékra tett kezekkel, újra körbe nézve és nem messze a kocsimtól a földön meglátok valamit. Hátat fordítok neki, és a kis bőr tárcát felvéve a földről, visszatérek hozzá. -Ezt maga hagyta el? Egyébként is, mint keres ilyenkor egy forgalmas út kellős közepén?-szegezek neki újabb kérdést, de valamiért a megérzés nevű gyanakvásom azt súgja, hogy a válasz épp olyan zavaros és furcsa lesz, mint a helyzet. A pénztárcát felé nyújtom, de nem tetszik, amit szemében látok, az az üresség, ami sugárzik belőle.
Mártírkodás. Ez rohadtul vicces. Nincs bennem semmi mártír. Igaz, ha tudom, hogy ő is ebben a városban van, megvártam volna, míg a préda másfelé veszi az irányt. Laurellel együtt dolgozni egyáltalán nem hátrány, sőt! Rengeteget tudsz tőle tanulni, ha megfelelő szinten állsz. De hosszú távon nem nehéz vele összekülönbözni... velünk nem ez volt a baj. Kinőttük egymást, ha lehet ezt mondani két emberre. Vagy túlnőttünk egymáson? Ez volt az utolsó közös ügyünk, és lám, kiderül, hogy még csak nem is volt miért fellélegeznünk. Nem öltük meg azt, akit kellett volna. Hátborzongató. - Ja, szóval belőle is kinézzük, hogy egy olyan bosszúálló típus... eleget foglalkoztam a szerencsétlennel ahhoz, hogy tudjam, már régen támadott volna, ha ez lenne a célja. - fintorodtam el. Szentséges krisztusom, túl sokat beszélek neki a részletekről, pedig megesküdtem, hogy tgényleg nem keverem őt bele. Nem akarom, hogy köze legyen hozzá. Talán tényleg naív vagyok és önző is. Vagy meghalok vagy enyém lesz a dicsőség. - Ha meghalsz, már nem lesz, aki úgy törődjön vele, mint te. - köszörültem meg a torkom, és úgy néztem rá, hogy értse, tényleg nem kicsi a tét. Bár kétlem, hogy ő ezt eddig nem mérlegelte. Gyermeket szült egy vad világban, nyilván nem véletlen, hogy megtartotta egykoron. Senkivel nem osztottam meg ezt a titkot, hiszen ez közös volt. Nekem árulta el, bizalmasan. - Azt hiszem, hogy én hibáztam... -kezdtem bele, szinte megadva magam, és nagyot sóhajtottam. Szemeimet lehunytam, így emlékeztem vissza. - Ez csak egy lehetőség, de azt hiszem, hogy az én eszemen tényleg túljárt. Valószínűleg a verbéna adag, amit kapott, túl erősre sikeredett... azért hittük halottnak, mert a verbéna hatott rá. Megbénította, vagy... nem tudom - ráztam meg a fejem. - De él. És ez a legnagyobb probléma. Nem az, ami a múltban történt. És ki kellene találnunk, mit kezdjünk a helyzettel - néztem bele szemeibe. Minél kevesebbet akartam beszélni arról, hogy hibáztam. Elvégre én jelentettem ki egykoron, hogy a préda halott.
Ha az ördöggel táncolsz, az ördög a régi marad, téged formál a képére.
Azért talán érthető, ha pipa vagyok, nem is kicsit. Mégis csak baromi fontos dolgot nem közölt velem, pedig minimum ezzel kellett volna kezdenie, ő meg... csak úgy elhallgatta volna és most meglepő, hogy nehezen kezelem a dolgot és morcos vagyok? Az én ügyem is volt, és ha az a szemétláda életben van, akkor nem fogom annyiban hagyni és csak úgy elfelejteni. Túl sok energiát ültünk bele a levadászásába és nem sokon múlt, hogy nem hagytuk ott mindketten a fogunkat, nem szándékozom csak úgy meghátrálni. - Vagy csak erőt gyűjtött. Azért rendesen elintéztük, sose becsüld le az ellenfelet, ezt már rég megtanulhattad volna Duncan. - nem felejtenek, az ilyenek nem, ne hogy azt higgye, hogy nyugtunk van. Ha igen, akkor annak oka van, főleg, hogy szerintem tisztában lehet vele az ellen, hogy ha tudjuk, hogy életben van, akkor keresni fogjuk és az ilyesmi azért idővel ki szokott derülni. Akkor pedig igenis logikus, ha előre cselekszik, hogy levadásszon minket. Amennyiben nem tette meg, akkor még nem jutott oda, vagy nem volt elég ereje hozzá, én azért nem becsülném le őt sem... senkit sem szoktam, és pont e miatt vagyok még életben. Ha túlságosan elbízod magad, ha azt hiszed mindenkinél jobb vagy, hogy már kiismerted az ellenfeledet, akkor vége, mert nem fogod tudni lekezelni a meglepetéseket, pedig azok mindig vannak. - Talán, de... ez benne van a pakliban mindketten tudjuk. Nem örök életre szerződtünk. - rántom meg a vállamat és ott vannak a szüleim, akik vigyáznak majd rá helyettem is. Ha nem tudja senki, hogy hozzám tartozik, akkor nem is lesz majd semmi baja. A világtól teljesen nem tudom őt megvédeni sajnos, hiába szeretném, de megtehetem, hogy ha tudom, hogy vége, akkor megkapja majd legalább a fontosabb infokat. Nem akarom tudatlanul kiengedni a nagyvilágba, mert akkor soha sem tudhatja, hogy mikor rohan a vesztébe. A szavaira csak halkan sóhajtok. Le kéne teremtenem talán, de látom rajta, hogy így is épp eléggé emészti magát azért, mert hibázott és mert halottnak mondott valakit, aki cseppet sem volt az. - Mind hibázunk időnként Duncan. Én is megtehettem volna, ha ellenőrzöm, hogy biztosra menjünk. - igen, ez nem csak az ő hibája, én is megtehettem volna, de nem tettem igaz? Tény, hogy nem voltam épp a legjobb állapotban a végére, de akkor is így van, én is odaküzdhettem volna magam, hogy megnézzem, hogy érdemes-e véglegesen elintézni jobban is, de nem tettem meg. És pont ezért kell ketten eltakarítanunk magunk után. - Mit tudunk most róla? Itt van a városban? Annál többet is, vagy csak ennyit? - az biztos, hogy utána kell járni mennyire erős, gyűjtött-e már maga köré embereket, segítőket, mert akkor még nehezebb dolgunk lesz. A terepfelmérés az első, de nem húzhatjuk sokáig, nem tudjuk mennyire erősödött meg és csak napról-napra erősebb lesz.
☇Remélem kezdőnek jó lesz. ☇ Zene: - ☇ Szószám: 285 ☇credit: Shanna
to Shane
Nem értettem, hogy miért kell megállnia. Miért nem tud ő is pontosan úgy dudálva tovább haladni, ahogyan a legtöbb autós? Tényleg nem értettem, hogy mit akarhat, de egy emlék foszlány újra bevillant arról, hogy mennyire veszélyesek tudnak lenni az emberek. Főleg, az ilyen idegenek, akik csak úgy megállnak. Nem csoda, ha eszembe jutott az is, hogy esetleg gyilkos vagy pedig olyan személy, aki nőkkel kereskedik. Még szép, hogy hátrálni kezdem és nem akartam azt, hogy a közelembe jöjjön. Éreztem az esti, csípős szelőt, aminek köszönhetően összefogom magam előtt a kabátomat, de a tekintetemmel nem eresztettem el az ismeretlen férfit. Miért is hinnék magának? Akik nőket rabolnak vagy erőszakolnak meg azok is ezt mondják. - mondom sietve és még inkább teszek egy-két lépést. Megcsúszom a fűben és majdnem az út menti árokban kötök ki, de szerencsére sikerül az egyik póznában megkapaszkodnom. Figyelem őt és nem mozdulok. Megrázom a fejemet, mert nem áll szándékomban válaszolni, de ha akarnék se tudnék. Nem tudom a nevemet, de ezt neki nem kell tudnia, így inkább sietve vissza kérdezek. - Mi a te neved? - kérdeztem minden kedvesség nélkül és felemelem a kezemet, hogy tényleg ne jöjjön közelebb hozzám, majd amikor látom, hogy ez talán annyira nem hatna rá, akkor eszembe jut az, hogy nem olyan régen találtam magamnál egy kést. Azt nem tudom, hogy miért van nálam vagy hogy kéne használni, de talán okkal van itt. Felemelem és magam elé tartom. - Nem félek használni. - mondom határozottan annak ellenére, hogy legbelül úgy remegek, mint egy kocsonya. Nem hiszem, hogy az enyém lenne. - határozottan megrázom a fejemet, majd újra szemügyre veszem és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Miért érdekli magát? Nem is ismer, de elméletileg segíteni akar. Miért akarna? Az emberek manapság nem segítenek csak úgy a másikon. Szóval mi lappang a háttérben? - kérdeztem tőle kíváncsian, de a kést nem engedem le. Lehet nem tudom, hogy miként kell használni, de ezt ő nem tudja és talán így nem fog bajom esni.
Lehet, hogy csapda volt, lehet, hogy nem, soha sem tudhattam. Valamiért nem hagyhattam szó nélkül, hogy az út közepén kóvályog, mint aki -a jelek szerint legalábbis- azt sem tudja, hogy hol van. A puszta segítőkészségem viszont azt hiszem nem mindig volt hasznomra, sőt. Mintha az utóbbi időben ezzel többet ártottam volna, mint amennyit használhattam valaha. A feleségem után a lányom nem veszthettem el, holott ezen az úton haladtam, hisz nem igen találtam vele a közös hangot. Vagyis megtaláltam, mégsem tudtam úgy kezelni, mintha mi sem történt volna. A hazugság az anyjáról egyet jelentett azzal, hogy becsaptam, a szemébe hazudtam, s mivel az anyja vonásait örökölte, ez elég furcsán nézett ki számomra. Ugyan az az igéző, sejtelmes és sokat mondó szempár, amit Fay magénak tudhatott. Erre itt ez a nő, aki elveszett, a jelek szerint azt sem tudja, hogy hol van, ami egyszerre gyanús és ébreszti fel bennem a segítőkészségem megmaradt részét. Kétlem, ha nem így lett volna, a nap ezen tájában az utcán, illetve egy út kellős közepén bolyongott volna. -Van egy lányom, meg egy halott feleségem. Ez elég ahhoz, hogy elhiggye, nem vagyok egy nőrabló típus?-vonom fel szemöldököm, továbbra sem megszakítva a távolságot, ami kettőnk között állt fenn. Segíteni akartam neki, nem pedig ártani, a cél tehát az volt, hogy megértessem ezt vele is. Egyszerű kérdést teszek fel, de mintha ő maga sem tudná a választ. Mégis mire mennék a nevével? Hazudhatna is valamit, az sem különösebben lenne jelen helyzetben baj. Így viszont marad a tudatlanság ebben a témában. -Shane vagyok. Shane Randolph.-válaszolok vele ellentétben készségesen, és ekkor veszem észre a földön heverő tárcát. Felveszem, nem tervezem belenézni, amikor viszont nekem szegezi a kést, megfordul a fejemben, hogy bolond e vagy sem, mindenféle indok nélkül. Elkönyvelem, hogy zaklatott és a jelek szerint fogalma sincs róla, hogy hol van, vagy kicsoda. Illetve szoros értelmében véve hol van, azt tudja, a kérdés csak azt, hogy az időt, a napot és a várost is be tudja e lőni pontosan. Okok nélkül elnevetem magam, és ahogy tartja a kést, szinte eszembe jut a feleségemnek, illetve a volt feleségemnek adott órák. Ugyan az az ügyetlen, és nem túl ijesztő kéztartás, amit ha az ember tudja, hogy hová üssön, e perc alatt feloldhat. Azzal, hogy a pengét görcsösen szorongatja, többet árt magának és az esélyeinek, mint amennyit használhatna, ha rátámadnék, ami eszemben sincs. -Ez a jelek szerint a magáé. Legalábbis a képen a maga arca van, Nyx Fairy Meaney.-csócsálom meg a különös nevét, és elgondolkodom, hogy amikor Fay nevét választottam ki, akkor mi vezérelt a számomra nyilvánvaló tartalom mögött. Felé nyújtom az ismét összecsukott tárcát, és a kezében remegő késre nézek.-Azt akkor se tudná hatásosan használni, ha akarná. A keze görcsösen markolja a penge végét, amit könnyen elejthet, ha az ember tudja, hol érintse meg a görcsös kezet.-avatom be abba, amit nyilván nem kellene hangosan is megjegyeznem. Így is gyanús a helyzet, hát még ha elkezdek neki holmi szúrófegyver használatáról és viseléséről papolni. -De legyen, igaza van. Nem szorul segítségre, és biztosra veheti, hogy hátsó szándékaim vannak, tehát én már itt se vagyok.-dobom végül a földre a tárcát, és fordítok neki hátat, kinyitva a kocsi ajtaját, majd még egy utolsó pillantást vetek rá, és a volán mögé ülök. Én lennék a naiv, amiért azt hittem, hogy ilyen könnyen megértetem vele, hogy nem tervezek belőle levest főzni, vagy manapság tényleg mindenki annyira gyanakvó, hogy az őszinte, szándékok nélküli gesztust sem hajlandóak észrevenni. Én viszont nem vagyok az a típus, aki töri magát ilyen esetekben. Ezt most láthatta, hátha le is vonja belőle a következtetést, miszerint ellenkező esetben, ha baltás gyilkos lennék, már leüthettem volna és a csomagtartómba pakolva indulhattam volna tovább.
Vajon, amikor a babák világra jönnek, akkor ők is ennyire zavartak? Nem tudják, hogy hirtelen mi micsoda és mi miért történik? Aztán egyszerűen meghallanak egy ismerős dallamot és megnyugszanak. Vajon számomra is van egy ilyen dallam? Egy olyan, ami képes lenne megnyugtatni? Ami képes lenne visszaadni azt, ami vagyok? Nem tudtam hirtelen, hogy ki vagyok és hol vagyok, ahogyan azzal se voltam tisztában, hogy mi történt velem. Egyszerűen olyan volt ez a világ, mintha soha nem ebben éltem volna, hanem valami másban, de hogy miben azt nem tudnám megmondani. Annyira távolinak tűnt az az emlék, hogy hiába nyújtózkodtam egyszerűen nem voltam képes elérni. Nem ment és újra csak visszazuhantam a sötétségben, a földre. Honnét tudjam, hogy nem maga ölte meg a feleségét? - kérdeztem tőle sietve, hiszen nem tudom, hogy kicsoda ő, de talán nem is ez riaszt meg a legjobban, hanem az, hogy vajon miért állhatott meg. Én nem kértem, hogy megálljon, se a segítségéért nem kiáltottam. Egyszerűen csak sétáltam itt, de pontosan hol is? Nem tudom.... De ezt nem adhatom a tudtára, hogy fogalmam nincs arról, hogy ki vagyok és honnét jöttem, illetve hogy mit keresek itt, mert akkor még inkább őrültnek vagy esetleg olyannak fog gondolni, akik megszökött a bolondok házából. Tényleg itt van olyan a közelben? Viszont válaszok után már nem tudok kutatni, hiszen sietve kapom fel a fejemet, amikor újra megszólal. Rápillantok, majd megrázom a fejemet. Nyx Fairy Meaney... - suttogva ejtem ki eme három szót, de semmi se történik. Nem rémlik, hogy valóban ez lenne a nevem. Lehet csak hasonlítok arra a lányra, aki ott van vagy nem? Látnom kell, de nem bírok közelebb menni. Félek és rettegek legbelül, ahogyan esetleg egy gyermek tenné vihar idején. Tőle félek vagy magamtól? Azt hisze mind a kettőtől, de magamtól még inkább, mert fogalmam nincs arról, hogy mit tehettem vagy mit tehetek, ha egyszerűen csak előjön a múltam. Az is lehet, hogy valami gyilkos vagyok és ezért van nálam a kés. Sietve rázom meg a fejemet, hiszen lassan egyre inkább kezd megőrjíteni az a dolog, hogy minden egyes pillanatban falba ütközöm...- Az is lehet, hogy ez csak egy csel és azt akarom, hogy gyengének higgyen. - mondom neki sietve, majd döbbenten nézem az egyre távolodó alakját. Lassan az ajkamba harapok és sietve ejtem el a kezemben lévő kést, mert a végén még magamat fogom megvágni. Majd pár másodperccel később felkapom a tárcát és sietve nyitom ki. Tényleg én vagyok rajta. Ugyanaz a vörös hajzuhatag pillant vissza rám, amit már korábban is láttam magamon. Valószínűleg az arcom is úgy nézhet ki, mint a képen szereplő nőé. Mi a franc történt velem? Miért nem emlékszem még a saját tükörképemre se? Kérdezem magamtól egyre kétségbeesetten, majd hamarosan sírva rogyok le a földre, mert teljesen elvesztem. Még azt a személyt is elijesztettem, aki talán tényleg segíteni akart volna nekem... De ő se ismer, akkor mégis hogyan tudna segíteni nekem? Sehogy....meg már mindegy, hiszen elment. Az arcomat a kezembe temetem és hamarosan a testem rázkódni kezd a sírástól. Érzem, amint a sós könnyeim a szememet és az orcámat csípik, majd hamarosan már a nadrágomat áztatják el... Egyedül maradtam, hiszen most már ő is elment... Nincs senkim és senkim... A szél egyre erősebb kezd lenni. Összehúzom magamat a földön, de nem mozdulok. Egyszerűen csak az útszélén található korlátnak dőlök és hagyom, hogy a könnyeim szabadjára szökhessenek a szememből.
- Igen. Többek között tőled kellett volna megtanulnom. - sóhajtottam fel, s mélyen el kellett volna szégyellnem magam, maiért úgy gondoltam, hogy nekem is igazam lehet, bár nagyjából csak azt akartam elérni, hogy ne kezdjen el kioktatni. Tudom, hogy egyáltalán nem ez a célja, csupán ellátni hasznos tanácsokkal, hisz kettőnk közül ő az erősebb s tapasztaltabb. De én férfi vagyok, nem bírom elviselni, ha egy nő fölöttem van. Ebben a helyzetben legalábbis nem megy. Sosem voltam apa, így nem tudom, milyen minden napon úgy elindulni, hogy talán sosem fogom látni többé a gyermeket, akit magam mögött hagyok. Ő tudja uralni a helyzetet, ahogy látszik rajta, de ez már annak idjeén is így volt. Nem is értem, hogy létezhetnek ilyen véletlenek, hogy ismét egymás útjába sodródunk. - Végül is... azért csinálod, amit csinálsz, hogy egy.. jobb világban nőjön fel. - köszörültem meg a torkom. - És ez talán az élet.. egyik legnemesebb feladata, azt hiszem. - fűztem még hozzá, majd elismerő pillantást vetettem rá. Sosem osztogastom feleslegesen a bókokat, s mi több, egyáltalán nem vagyiok hajlandó elismerni valakinek a múltját, vagy tetteit ha azok nem méltóak az elismerésre. Ahogy mondani szokták, a legnemesebb feladat az anyaság. Méltónak kell lenni rá. - Az én feladatom volt ellenőrizni. Kár azon gondolkodni, hogy mit kellett volna tenned, az én saram. Mninden kétséget kizáróan. - nyeltem, majd beletúrtam rövid fürtjeimbe, közben pedig türelmesen vártam, hogy megszólaljon. Ha ő híres volt valamiről, hát a borotva eszéről, illetve arról, hogy ha nem is kérik, de segít. S nem fog engem sem sz*rban hagyni. - Annyit tudok, hogy már jó ideje a nyomában vagyok. A nyomok ezúttal ide vezettek, tehát... nem olyan régóta van itt a városban, és talán innen is tovább fog állni. Magányos farkasnak tűnik. - tettem aztán hozzá. - De kétlem, hogy sejtené, hogy a nyomában vagyok. Vagyis.. most már vagyunk. - javítottam ki magam. - Nem tudom, te mióta vagy a városban, de ezek szerint még nem találkoztál vele. Vagy csak.. nem közös a felségterületetek.
Megrázom a fejem. Hát, a női makacsság nem változik, és bár a vörös haja megszólalásig hasonlított volt feleségemére, egy ismeretlen nő képében láthattam viszont, aki zavarodottan ácsorog az út közepén, mit sem tudva magáról. Nem is beszélve az ellenséges hangról, amit nem igen értettem, hogy mivel érdemelhettem ki, de szent meggyőződésem volt, hogy őt nem a kedvessége fogja a sírba tenni, hanem jelen helyzetben egy óvatlan autós. Ennek esélye akkor látszott csökkenni, mikor odébb tessékeltem, vagyis elértem, hogy valamennyivel odébb álljon, de egy-egy elhaladó autós még így is a dudát választotta a fék nyomása helyett. -A feleségem megölték, annak lassan már öt éve.-hangom meglehetősen goromba lesz, arcomon vonásaim megkeményednek, bár szememben érzem, ahogy megcsillan a saját magamnak köszönhet búskomorság. Másnak a rossz házassága adott rá okot, hogy hátat fordítson az életének, nekem ehhez elég volt egy kissé felelőtlen eleség, és a kettőnknek mondott hazugságok sora. Abból viszont mára elegem lett, hogy magam ostorozzam a múlt hibáiért. Bemutatkozom, és felveszem a földről a társát, hogy megtudjam az ő nevét is, hisz a jelek szerint ha rajta múlik, azt se tudom meg igazán, hogy kicsoda, és ahogy látom, ő maga sincs tisztában ezzel. A név különleges, nem jön velem szemben minden nap, nem hallom sűrűn és a képen, mivel ugyan az a vörös nőszemély van, aki velem szemben áll, nem kétség, hogy nem más vesztette el az iratait az út közepén. Egyszerűen megunom az egész helyzetet, és belátom, hogy aki menthetetlen, az menthetetlen, így figyelmeztetem, hogy a kést ha így fogja, még csak megijeszteni sem tud senkit, majd mivel úgy is elkönyvelt a világ fő gonoszának, egyszerűen hátat fordítok és arra a döntésre jutok, hogy folytatom utam. Nélküle. Hirtelen feltámad a szél, s mielőtt az ajtót becsukhatnám, az a huzattól magától szinte rám csukódik, könyökömnek csapódik és a zár automatikusan bekattan a helyére. Az égre nézek, és az eddig csillagokkal tarkított messzeség, most sötéten és vészjósló néz vissza rám. -A francba...-dünnyögöm mérgesen, mikor a visszapillantóba nézve a korlátnak támaszkodó, kezeibe temetkező nőt meglátom, és kierőszakolva a bezárt ajtót, kiszállok a volán mögül, s most én csapom be hangosan és dühtől kicsit talán idegesen az ajtót. -Itt nem maradhat. Ha továbbra is baltás gyilkosnak hisz, hát tegye, teszek rá. De jön a vihar, maga pedig egy út közepén áll, ahol a fák száma meglehetősen sok. Ha magába csap a villám, kétlem, hogy villámhárító képességei híján megmenekülne.-szólalok meg közelebb lépve hozzá, de szinte transzba esett a könnyeinek köszönhetően, így mellé lépek, és könnyedén felkapom, bár jócskán elmúlt az az idő, mikor nehéz súlyokat kellett cipelnem. Kapálózás és esetleges káromkodások figyelembe vétele nélkül ültetem az anyósülésre, csapom rá az ajtót, ami ettől az előbbihez hasonló módon életre kel, és a zár a helyére ugrik. Megúszom, hogy szökni próbáljon, a volán mögé ülök, és gúnyos mosollyal arcomon, nézek rá. -Megpróbálhat leszúrni, de akkor maga az, aki börtönbe kerül és én leszek az, aki kórházba. A helyében tehát nyugton maradnék.-tanácsolom, és kinyitom a kesztyűtartót, kezébe nyomva egy csomag zsebkendőt, majd az ülésem alól kihúzok egy zacskó chipset és kezébe nyomom azt is, majd a gázra taposok, és elindulok a hotel felé.
Napjaim órarendjét összevetve, mindig akad egy jó, bőséges étkezési pillanatom. Amit megrögzötten egy bűnbánó halál-fájdalom követ. Én magam is sajnálom a szerencsétlent, aki kitűzte magának az elfogyasztásra alkalmas céduláját. Ha nem lett volna olyan tahón viselkedő, - mikor figyelmeztettem vegyen vissza az öntelt képéből, - akkor nem kéne siránkoznom mihaszna élete után. Manapság ha az ember szeretné jól érezni magát egy szórakozóhelyen, mindig beront egy öntelt strici a képbe. Pedig, lássa az Úr tiszta lelkületemet...én figyelmeztettem, hogy nem kellenek a piszkos munkáltatós ajándékai. Tessék...ma pedig úgy ébredek fel, mint akit jó körbe ugrált az ördög villás botjával. Előre leszögezném, az istenes jelzőket csak humorként illesztettem be. Isten vagy az ördög létezése, nálam tabu-számba megy. Ne is firtassuk...birka megvezetés az egész! Szóval...ilyen fancsali képpel indult a reggelem. S ilyenkor szoktam magamat azzal hitegetni, hogy egy jó kis száguldás majd kiüti belőlem ezeket a fajsúlyos tetteimet. Nagy általánosságban, mikor nagyobb mennyiségű pénz és az abszolút dillerkedés mentes napjaim ütköznek, egy azon napon, a képletes "bánatom" mindig egy jó-furikázásba fojtom. A mai nap pedig nagyon szerencsés erre a szabad-idő tevékenységemre nézve. Meg van a kellő pénz is, hogy kibéreljem azt a jóval előbb lestoppolt fehér kicsikét. Micsoda meglepetés, ma még munkám sincsen! Ez nem pusztán véletlen-egybeesés...most hirtelen nem ugrik be mi más lehet a közreműködő, de a véletlen semmilyen esetben sem válasz erre. Enyhítő tudat, úgy bemenni abba a kocsi-boltba, ahol szinte törzsvendégként tekintenek a jelenlétemre. Most jönne ez a kérdés: "Ew miért szánsz a pénztárcádból egy saját kocsira?" A miértem egyszerű...az ízléseimnek megfelelő jármű, ezer-számban akad ebben a boltban. Ha úgy döntök egyet megveszek belőle, az nem kárpótol a többi 999 hiányával. És mivel nem milliomos családba születtem, így mind az ezer példányt nem tudom megvenni magamnak...sajna. Így már ésszerű miért bérelek havonta egyet a csinos kis luxus gyűjteményből? Hajhajhaj...ne nézz ilyen sekélyes dzsentrinek! Ne csak nézz, ámulj rajtam. Ma a sportos ugyanakkor finom szabású fehér porse-mellett döntök. A kulcsot garancia szerződés nélkül megkapom. Az alkalmazottak nagyon is tisztába voltak azzal, hogy jó vezetőre bízzák a drágaságaikat. Valóban drágaság...ez a fekete bőr ülés, a kubai szivart árasztó bukéjával szinte élvonalbeli milliárdossá tesz. A letisztul műszer fal, és a gyengéd csukló-mozdulatomnak behódoló igazi bőr-kuplung. Mind-mind csillogó gyémánt a szememben. S ahogy beindul...az a férfiasan domináns, burrogó kellemes zúgás, libabőrt futtat végig minden porcikámon. Kiérve vele a teljesen kietlen autópályára, szinte rámenősen is azt erőszakolja ki belőlem, hogy nyomassam annyi lóerővel amennyi a tájékoztatójában szerepel. Még a rendőr kósza feltűnése se riasztja el bennem, a forró vérmérsékletet. Játszi könnyedséggel vezényelem az autót, ami a járókelők szemét azonnal el is elrabolja. Teljes élvezettel váltom a megadott sebességet a maximum sebességre, uralkodóan kitekintve a sötétített ablakon. Olyannyira lefoglal azt mutatni a külvilágnak, ami minden emberi álmomat behatárolja...hogy megfeledkezzek egy apró, piciny kis problémáról. Fékezni... - #### ## # - hangosan gondolkodva adtam ennek a hatalmas észrevétlenségnek hangot. Erőteljesen ékeltem bele a lábamat a fékbe, olyan erővel, hogy szinte már eggyé vált a járásra használt végtagommal. Nagy mákomra, sikerült mozdulatlan állapotba taposnom az autómat, mielőtt még átgurultam volna valakin. A filmi vásznon is irigylésre méltó mentő akciót követően, hatalmas sóhajjal ütöttem az ülésbe a gerincemet. Utána jöhetett a kis mértékű terep-szemle, megtudva ki játszott itt előttem öngyilkos jelöltett. - Nem...nem hiszem el!!! - egy danekorós értetlenséggel veszek tudomást a majdnem elütött személyről.
Anya felhívott két napja és közölte, hogy meglátogat. Na most ezzel két problémám volt. Ha anyu meglátja milyen pici lakásban élek, szegénykémet a teljes vízkészlettel sem fogom tudni fellocsolni, közölni fogja, hogy ez egy egércsaládnak is kevés, nemhogy nekem, majd eldönti, hogy nagyobb lakást kell keresnem. Merthogy pénzem lenne rá, csak éppen én szeretem ezt a kuckós életet. Amikor felemelem az ágyból a hátsómat és gyakorlatilag beesem a wcre, onnan egy karnyújtás a zuhany, és közben még a ha eléggé gebeszkedem akkor a kávét is oda tudom tenni a konyhában. Na jó, ez erős túlzás, de a lényeg az, hogy az aprócska lakásnak is megvannak az előnyei. Azzal azonban végképp nem tudok elszámolni, hogy mivel fogom megmagyarázni az épületes kuplerájt ami ott volt. Mondjuk azzal, hogy a legtöbb esetben a haverokkal nálam bandázunk, és olyankor degeszre zabáljuk magunkat popcorn-al amiből jut a földre is dögivel. Vannak még ott ki tudja mióta keverő energia italos és sörös dobozok szépen megmunkált alakzatban, a Laukon csoport a fasorban sincs ahhoz amit mi a srácokkal képesek voltunk odaépíteni. Aztán időnként átruccant még Jamie külön is, akivel a végén annyi tequilát ittunk, hogy élőben akartuk játszani a Mátrix elhajolgatós jelenetét, aminek persze sosem lett jó vége. Főleg mert kis híjján lestukkoltam az asztalt, amikor hátraestem. Piásan sose akarj Neo-t játszani! No de a lényeg, mire anya jön ki kell takarítani amihez célszerszámok kellenek, úgy mint seprű, lapát, meg olyan bűvös dolgok amiknek a szaga borzalmas, de anya szerint ettől majd tisztaság lesz. Jah csak éppen szétmarja az orrnyálkahártyám. Akinek a mamája ápolónő és rendmániás egyszerre az ne csodálkozzon azon ha esetleg ezt várja el a lányától is. Persze azért nem lehet rám mondani, hogy igénytelen lennék, mert nem vagyok, szét lehet nézni a fürdőmben, annyi ott a parfüm, tusfürdő meg fürdőolaj, meg mindenféle illatos bigyó, hogy a drogériában már név szerint üdvözölnek, ha vásárolni megyek. Ilyen szempontból imádok mindent. De amikor belejövök a munkába, akkor napokig kólán meg pizzán élek, és a napsütést a tévében látom csak amikor esetleg bekapcsolom valamiért. Nemrég vagyok túl egy két hetes megrendelésen és úgy terveztük a srácokkal, hogy leugrunk egy kis félerdei piknikre. Azért hívom félerdeinek, mert nem állandóan az erdőben leszünk, naná, hogy nem… gyűlölöm a bogarakat, és én sátorban fix, hogy nem alszom, marad a kocsi hátsó ülése. Persze ez is csúszik majd egy hetet minimum mert ha anya eljön az egyet jelent azzal, hogy televágja a lakásom illatgyertyákkal, függönyt vesz, merthogy csak a sötétítőm van, más függöny meg minek ugyebár? Aztán valószínű kicseréli a zuhanyfüggönyt is, amit nem kéne, két álló napot kódorogtam mire angyalkásat sikerült beszereznem. A lakásom amúgy is tele van ezekkel a helyes kis figurákkal, amikre allergiás vagyok ha macerálják őket. És még az anyám se tegye! Én sem piszkálom az indiánszobrocskáit…mondjuk amilyen bűn rondák rájuk sem nézek. Szóval ott tartottam, hogy tisztítószerek. Na ebben nem voltam olyan menő, úgyhogy neten szépen utánajártam mi kell egy ilyen nagy takarításhoz, és hát volt ott minden, szóval a telefonomon egy szép kis listát firkáltam össze mindabból amit be kellett vásárolni. Szerintem még olyat is fogok venni ami nem kéne, mert a molyirtón és a réztisztítón meditáltam egy kicsit: nálam se moly nincs, réz meg max a falban a vezetékekben, azokat csak nem fogom kicibálni, és letisztogatni. És azt hiszem a patkányirtót is kihúzhatom a listáról, bár patkányok előfordulnak, ám szerencsére nem a lakásomban. Szóval ez a nagytakarítós dolog még új nekem, de bele lehet jönni mint kisgyereknek a biciklizésbe, de nem gond. Bevágtam magam Málnába, és útnak eredtünk a lassuló forgalomban. Nem rohantam, szeretek kényelmesen vezetni, akinek nem tetszik előzzön meg! Meg is tették némi kézrázogatás, és anyázás kíséretébe, amire csak vigyorogva válaszoltam. Amúgy is csak a tátogó fejüket láttam, mert a magnóból Gloria Gaynor rekedtre ordította magát ma már ezredszer, és én is énekeltem vele. A külvárosba tartottam, mert ott voltak a net kisokosa szerint a legjobb diszkontok, ahol mindent nagy kiszerelésben lehetett kapni. Nekem meg az kellett, mert lövésem sem volt miből mennyi kell, úgyhogy legyen sok, legyen mit elpancsolni, eltépkedni meg effélék. Parkolni egy apró autóval mindig könnyebb és ilyen szempontból Málna áldás volt. Mondjuk a mögöttem elhaladók nem értékelték, hogy mire beparkoltam kiokádta magából fél Detroit füstjét, de hát öreg és beteges szegénykém. Nagypapit sem dobjuk ki amikor már csak homokot pisil, Málnát sem fogom csak azért kidobni, mert parkolásánál köhécsel és a kipufogóján fekete füstöt ereget. A szerelő nem tud vele mit kezdeni, és én sem. Lazán a hátamra kanyarítottam a hátizsákom és azon meditáltam merre kéne indulnom, mikor valami különös késztetés folytán el is indultam az általam jónak vélt irányba, de közben a telefonomat néztem és akartam megnyitni róla a bevásárló lista mappáját. Ki a franc figyelte, hogy már az úton vagyok? Illetve nekem sem ártott volna, mert amikor felpillantottam akkor meghűlt az ereimben a vér. A fékcsikorgástól majdnem megsüketültem, de a legdöbbenetesebb az volt, amikor az autó hajszálnyira a kislábujjamtól állt, és visszapattanni látszott az ülésről. Az első sokkhatást követte a második, majdnem leejtettem a telefonomat, amikor megpillantottam ki vezeti az autót. Hogyamegveszekedettkutyaúristenit! Hát ilyen nincs! Kinyitottam a számat, majd becsuktam, majd megint kinyitottam, és nagyjából ezt az aranyhalra emlékeztető mozdulatsort ismételtem a franc tudja meddig. A karótnyelt díler, akinek a lakásában a rohadt kemény földön aludtam egy éjszakát, mikor kis híjján agyonvert egy Örl nevű városi jeti. Amikor reggel elhagytam a lakását megfogadtam, hogy az életben nem akarom látni, és hozzá engem ugyan senki ne küldjön mert élve koncolom fel az illetőt. Még azt is el akartam felejteni, hogy egyáltalán meg ismertem. És mit ad isten…illetve nem ehhez istennek az égvilágon semmi köze…remélem….szóval hogy hogy nem majdnem elüt. Engem! A tátogásom alatt sikerült annyira összeszedni magam, hogy megint felmenjen bennem a pumpa bár most ezt inkább az ijedtség okozta, meg az, hogy még mindig nem hittem el, hogy kit látok….már megint. – Teeeeee szemét disznó! Ki akarsz nyírni? Mit száguldozol mint egy félnótás?- jó mondjuk én meg mit kórincálok az úttesten a telefonomat nyomkodva? – A franc essen beléd!- még mindig dühösen vágtam rá a motorháztetőre. Hiba volt. Kettőnk közül az autó volt erősebb, a csuklóm meg belesajdult. Komolyan minden egyes találkozással leamortizálok magamból valamit. Kicsit megráztam a csuklómat, és azt hiszem a szokásosnál is idegesebben fújtam ki a levegőt, de még mindig nem mozdultam az autó elől, úgy kezdtem hadonászni a kezemmel, jelezve, hogy gyerünk indítson és menjen ahova tartott, ne is lássam itt! Csak úgy elég nehéz tovább haladni, hogy én ott állok a kocsi előtt rohadt dühösen és nagyon ingerülten a telefonomat a fekete nadrágom farzsebébe süllyesztettem és meredten bámultam Ewanra a kormánynál. Hitetlenül ráztam meg a fejem és kínomban elkezdtem röhögni is. Ha nekem valaki azt mondja, hogy ezt az életmentő szemétládát még egyszer az életben látni fogom, annak azt hiszem lekapom a skalpját a buci fejéről. Még mindig dühösen fordultam meg és most már két kézzel, de azért nagyjából észnél levő állapotban csapkodtam kétszer-háromszor a motorháztetőre. Minden csapásnál egy mondatfoszlány hagyta el az ajkaimat. – Miért….miért….miért Te?- nem voltam túl bőbeszédű, most még. De ami késik az nem múlik.
Ahogy a mondás tartja: "Óvakodj az ökör elejétől, a szamár hátuljától, és az asszony minden porcikájától." Őszintén, nem igényeltem még egy kellemetlen találkozásba kerülni...izé...még a nevét se mondta meg! Kész átok ez az Isten-te verte hely. Seattleben még örültem ha mindenki számba se vette a másikat. Nem alakultak ki ismeretségek, közönyös kapcsolatok. De ha mégis, az futólagos és látszólagos volt. Mystic Falls ennek a szöges ellentéteként, minden viszony bordély-háza. Itt sértődöttséget okoz, ha a 66-os úton álló prostit nem névszerint szólítom meg, vagy ha a diszkontban nem kérem számon a tulajdonos lelki-állapotát. Szinte már rémálom, ebben az egysíkú civilizációban élni. Senkit sem érdekel, más panasza vagy segély-kiáltó nyafogása. Akkor kérdem én...miért adjuk meg azt a hazug-képet, hogy törődünk a másikkal? Egy idegen prédikációját, egyik fülünkből a másikon át kivezetőjük. Hiába is tiltakoznak ez ellen a konzervatív anyakomplexusban szenvedő aktivisták! Olyan bosszantó ez az ismeretségi gömb búrok, ami Mystic Falls fölé magasodott. Az pedig egyenesen dühítő, hogy olyan kontaktusokat hoz össze, amik a múltban egy valódi sorscsapás találkaként lettek elkönyvelve. Ez a lány...ha nőnek is vallja magát, stílusbeli, kinézetbeli és személyiségbeli különbségével mégmindig közelebb áll az idegesítő, tinédzser fruskák korosztályához! Az átkozott mindenit...hogy meri, ráhelyezni a gondosan polarizált fehér lakkrétegre a kezét?! Vágom én ezt, a "cseszett" érzését, ami bennem is hasonlóan túl teng...de ne az autón vezesse le hisztérikus, menstruációs kirohanásait! Az őrjöngő, vérbe fordult szemeim ellenére, még legalább háromszor helyreteszi a motorháztetőmet. Nincs más választásom...mint kiszállni, noha minden adekvát ingerem arra kért, az ülésen marasztaljam az ülepem, mégmielőtt teljesen eldurranna az agyam. Késő bánat! Trágár megrovás, vagy bármiféle szidolozó dialúgos nélkül, fájdalmasan megszorítottam alkarját, onnantól egy önkényes irányba húzva. Feltüzelt habitussal csaptam ki előtte a kocsi ajtót, miután egy határozott rántásból beleerőszakoltam az anyós-ülésbe. Szabadságát megfosztva kapcsoltban be a biztonsági övét, miután hangosan becsaptam utána a kocsi-ajtót. Stresszes, vörös színbe borult arccal kerültem meg az autó elülső részét. A kirívó szint hamar levakartam a képemről, mihelyst a kormányra helyeztem a kezem. Az ellentmondást nem tűrő cselekvésemnek örvendve, győztesen húztam fel az öltönyöm ujjait, rükvercbe téve a kocsit. Megszállott, szinte már pszichés gyilkos hajlammal vezettem a kocsi fenekét, egyre nagyobb sebességgel, miután nagylelkűen megadtam a tettem leállítására szolgáló kódot. - Addig nem állok meg, míg el nem mondod hanyas ház-szám alatt laksz! - vázoltam fel, egy pszichopata megnyilvánulást imitálva előtte. Természetesen...nem eredt meg a nyelve, a maga sajátos makacsságát és ostobaságát követve. Így kénytelennek éreztem újabb sebesség fokozatra kapcsolni, most már a szembejövő forgalommal kamikazét játszva. A duda harsona ebben ez esetben csak mégjobban fokozta az életveszélyes halál-félelmet benne. Hogy miért vált számomra elsődleges fontosságúnak az otthonát felkeresni? Nos...úgy voltam vele, ha ő nagylelkűen tönkretette egy napomat, akkor én is ezzel az okkal követem a példáját. Nevezhetjük bosszúnak is, ahogy jobban esik a külvilágnak. Én azonban mindenképp azon voltam, hogy lelki-keserűségemet kigyógyítsam. Hogy az áldozat szerepét most kivételesen ő vállalja, én pedig nem szívesen látott vendégként a maximumot nyújtsam. - Nah...és.. - kezdtem bele, mintha egy könnyelmű beszélgetést folytattam volna le vele az előzőkben. Párosulva egy laza testtartással, a tekintetemet a visszapillantóból, szabályt-sértően ráhelyezve. - Anyukád otthon van? - teszem fel szívélyes, sármos mosolyt ránt előtte.
Komolyan mondom olyan voltam mint akinek sokkot kapott az agya. Egy szót sem tudtam magamból kipréselni, és szerintem még ütöttem volna szegény járgányt egy párszor, de egy időre levezettem a dühömet. Ó hogyne tudta volna a nevemet ez a pofátlan mandulaszemű hiszen azon szólított, amikor gebeszkedtem az ajtaja előtt a csengőért. Azt soha nem bocsátom meg, ahogyan azt sem, hogy a földön kellett aludnom, igazából azt az egész tetves éjszakát nem bocsátom meg neki, és amikor másnap Jamie értem jött, és kérdezni akarta milyen éjszakám volt, én meg csak a hátamat fájlaltam, meg azt magyaráztam, hogy szétmegy a hátsóm, közölte, hogy nem deszkán kellett volna dugni. Na menj a francba! Ha elmeséltem volna neki mit éltem át, valószínű nem hitte volna el, így is egész úton el kellett viselnem az élcelődését a sérüléseimen, mely szerint eddig tudomása szerint kifejezetten nem díjaztam a kemény pornót. Na még egy ilyen épületes beszólás, és a használt alsóneműmmel fogom megfojtani, ahogyan éppen átvedlettem a hátsó ülésén. Szóval még jó pár napig a srácok poénjait kellett hallgatnom arról hol is töltöttem az éjszakát, mert természetesen nem voltam hajlandó elárulni, hogy kvázi a díler lakásán a földön aludtam egy szál pólóban összetört tagokkal. Meghagytam őket abban a hitükben, hogy pasi volt a dologban és a tequila miatt nem emlékszem semmire. Ezt elfogadták magyarázatnak úgy, tűnt, de nem szálltak azóta sem le rólam, kivált a sérüléseimet látva, amiről meg voltak győződve, hogy az aznap esti aktuális pasim okozta. Most mit túráztassam magam elmagyarázni nekik, hogy ki is az az Örl és tulajdonképpen mit is kaptam tőle? Még a végén eljátszanák nekem Batman és Superman törvénytelen gyerekét és ráküldenének valakit, hiányzott a francnak az újabb balhé, örültem, hogy megszabadultam attól a környéktől. És a mai napot tényleg arra akartam szánni, hogy az anyukám kedvébe járjak, és olyan tisztaságot rittyentsek a lakásomba, hogy a tükörsima padlón még a bugyim színe is visszatükröződne ha szoknyába lennék. Természetesen ez a ruhadarab volt amit kizárólag olyan alkalmakkor viseltem, amikor szórakozóhelyre mentem, de olyankor apám olyan szűk szabásút, hogy lépni alig lehetett benne. Merthogy az a menő nem? Én legalábbis hallgattam az ilyenekben a srácokra, hogy na mégis nézzek már ki úgy mint valami rendes csaj és nem úgy mint a szomszéd kishúga a matek szakkörről. És akkor most, éppen ezen a csodaszép napsütéses délelőttön kell nekem belebotlanom abba, akit a hátam közepére nem kívántam, aki miatt szekáltak a többiek, aki miatt össze is vesztem velük, aki miatt, valahányszor meghallottam Al Greent a telefonomon óhatatlanul az az éjszaka jutott eszembe. Cseszettül el volt már ez így is szúrva, az volt az egyik kedvencem. Mindig valami idióta pasi miatt kell néhány muzsikát szanálni a telefonról. Szóval egyelőre álltam az autó előtt, és bogarásztam a szavakat a fejembe, a válogatott sértéseket szépen pakoltam egymás mögé, amiket majd rázúdítok, mintha dézsából önteném, akár az esővizet és abba sem fogom hagyni, még levegőt sem fogok venni, most mindent de mindent kiadok magamból. Most nem a lakásában vagyunk, hanem nyílt terepen, itt most nem választ el a fekete éjszaka, sem Örl, sem az a veszélyes környék, sem pedig semmi attól, hogy jól megmondjam a magamét, majd ott hagyjam a hülye autójával együtt. Nagy levegőt vettem, és nekikészültem életem nagymonológjának, amikor kis híjján belém fagyott minden gondolatom a levegővel együtt. Kiszállt! Teszentségesatyagatya! Na most jutott el a tudatomig, hogy amíg én treníroztam magam itt nagy vehemenciával, addig nála is felment a pumpa és most kiszáll és azt hiszem úgy istenesen bepancsol nekem. De meg ne próbálja, mert cicaharcban jó vagyok, és lehet, hogy nem vagyok egy épületes bunyós, de karmolni mint minden csaj azt nagyon jól tudok. Igaz, hogy alig a mellkasáig érik de harapni is tudok. Jóvanna, aki nem jár küzdősportra az abból gazdálkodik amilyen van: én a nagy beszélőképből, a körmömből meg a fogaimból. Sajna ennyi a fegyverarzenálom, de legalább elmondható, hogy nem adom olyan könnyen a bőröm. Mikor kiszállt megemeltem a kezem, ujjam a magasba lendült, szemöldököm felvontam és rém komoly képet vágtam. - Figyelmeztetlek, hogy ha egy ujjal is hozzám érsz, én….- na azt hiszem eddig jutottam a marha nagy fenyegetésben, mert nem tudtam befejezni. Elkapta az alkaromat, én meg a lábammal próbáltam ellenszegülni a nagy ráncigálásnak, egyelőre sikertelenül. – Hagyjál már békén, hogy az összes istenek állva dugjanak meg, akadj már le rólam! Nem érted?! Eressz már el! Íjjjjjj- hasztalan volt a küzdelem és a válogatott szitkok mert erősebb volt nálam. Még arra sem maradt érkezésem, hogy segítségért sikoltozzak. Valószínű azt hitték volna, hogy civakodó szerelmesek vagyunk. Ó az emberek, meg a tetves előítéleteik! Na azért ilyen könnyen nem kapsz meg, szóval maradt a kézzel-lábbal hadakozás, és a további káromkodások, megállások nélkül, a szuszogás, ahogyan éreztem, hogy fáradok és kezd belőlem kifogyni a szusz, ám amíg bekötözött az anyós ülésre, mint egy túlkoros csecsemőt, azért emberesen küzdöttem ellene. – Mi a francot akarsz tőlem? Nem volt elég, hogy majdnem elütöttél, és nem volt elég, hogy egy éjszakán át a lakásodban voltam bezárva? A földön aludtam b*zd meg! Miafrancot akarsz még tőlem? Nem kértem ingyen fuvart, és főleg nem egy ilyen stricimobilban! Hagyjál már békén!- de most komolyan fehér kocsi! Kinek jut eszébe fehér kocsiba ülni, hacsak nem hord hosszú szőrme kabátot meg manó orrú lakkcsizmát. Ez a faszi hangyás, esküszöm, már akkor tudnom kellett volna amikor gyakorlatilag az ölében visszacipelt a lakásához! Nem, és nem egyszerűen nem értem, hogy keveredtem én megint ezzel kapcsolatba, és hogy ültethetett be az autójába amivel….úúúúristen…!!! Tapostam a padlót belepréselődve az ülésbe amikor hátrafelé indult, majd előre. Ne nenenene…csak ezt ne. Kezemmel a levegőt csapkodtam mint valami idétlen macsek a mancsaival, amikor megütötte a fülem a kérdése. Mi van? Hogy hozzám akar menni? Ennek tényleg hiányzik egy kereke! Komolyan azt gondolja, hogy meg fogom mondani a címemet? Hallva azonban a szembe forgalom dudálást, és azt ahogyan ez a félnótás itt szlalomozik a szembe forgalomban, az én gyomrom meg liftezik mint a páternoszter azt hiszem tényleg komolyan beszélt. De első nekifutásra bevágtam a durcit, nem fogom megmondani a címet akkor sem ha Kínáig fogunk ilyen gyilkos tempóba menni, de persze mindennek ellentételezéseként majd összecsináltam magam félelmemben, amikor láttam, hogy egyik vagy másik autó éppen csak súrolva megy el mellettük. Még két ilyen manőver és a mamám nem a pici kis lakásomba fog látogatóba jönni napokon belül, hanem a városi hullaházba, azonosításra. – Hagyd már abba, a rohadt életbe!- fakadtam ki végül, mert éreztem, hogy komolyan gondolja, és addig fog itt száguldozni amíg valakinek valami baja nem esik, és ebbe a kategóriába ő is és én is beletartoztunk. Védekezőn emeltem fel a kezem, mintegy jelezve, hogy időt kérek, hajlandó vagyok én mindenre, csak életben akarok maradni és lehetőség szerint, azt akarom, hogy másnak se legyen baja, aki szembe jön velünk, vesztére. - Egyedül lakom, hogy a csótányok költözzenek a füledbe! És nincs nagy lakásom!- nem hiszem el, tényleg arra készülök, hogy a kis kulipintyóhoz navigáljam ezt a félnótást? Nem is fél…ez teljesen hülye, hibbant, zakkant, zuttyos, félcédulás…én meg egy nagy barom, hogy nem sétáltam tovább, amikor megláttam. De legközelebb az lesz, az fix, mert úgy tűnik, hogy az élet valahogyan viccesnek találja, hogy bennünket egy helyre navigáljon. Nem hiszem, hogy létezett ebben a pillanatban még ember a földön akit nála jobban gyűlöltem volna, és akivel a legkevésbé akartam megosztani a lakásom egyébként nagyon is zajos nyugalmát. - És örülnék neki, ha találnál egy normál sebességet, úgy emberi határok között! A következő sarkon fordulj be, és igyekezz sávot tartani, gondolom nem lesz nehéz. Bár eddig úgy tűnt a jogosítványt libáért kaptad, vagy nem tudom, de ha így vezetnék, akkor azt hiszem zacskót húznék a fejemre és a Himalája tetején mormolnék naphosszat mantrákat arról miért vagyok veszélyes a világra nézve. Mondom fordulj be balra, mi a francot nem értettél?- jeleztem neki, hogy az előbb erre kértem, ha valóban hozzám akarunk eljutni. Most jelen pillanatban amíg navigáltam két dolog aggasztott. Ezt a vadidegent fogom beengedni a lakásomba, és persze az, hogy Málnát magára hagytam. Vissza fog vinni érte, addig nem hagyok neki békét, és persze segíteni fog tisztítószereket is vásárolni, ezért az őrült száguldásért ez lesz a minimum amit megtehet. Remélve, hogy némiképp ideálisabb tempót vettünk fel, némiképp én is megnyugodtam….némiképp. Mert azt még mindig nem sikerült kiderítenem pontosan miért is akarunk hozzám menni?
Kezdőlap
|| Muzzak:
