Kezdtem felszabadulni, bár tudtam jól, hogy miért menekültem el tőle. Olyan érzelmes volt és komoly, hogy óhatatlanul is eszembe juttatta az öcsémet, akiről persze semmit sem tudott. Nem meséltem még róla senkinek, se róla, se arról, hogy hogyan végeztem vele hirtelen felindulásból. Még csak Shanonról sem beszéltem soha, próbáltam mélyen elnyomni magamban az emlékét, a vállainak ívét, ajkainak puhaságát, és azokat a gyönyörű szemeket, amik minden éjjel kísértettek álmomban. - Te merre laksz? – kérdeztem érdeklődve, és a hátam mögött összefontam a mutató és a középső ujjamat abban reménykedve, hogy azt fogja mondani, egyedül él. Persze, ez nagyon önző dolog, hiszen az én hibám, hogy most nincs velem, én rúgtam fel mindent azért, hogy eljöhessek, de mégis titkon vágytam arra, hogy csak még egyszer úgy érjen hozzám, ahogyan akkor régen. - Hát, annyira nem gáz a dolog, mondjuk az íze borzalmas, mikor először ittam majdnem kihánytam – röhögtem – de meg lehet szokni. A múltkor majdnem megöltem egy boszit –ismertem be, bár kicsit féltem attól, hogy mit fogok kapni tőle – és ezért próbálok átállni. Nem akarom, hogy még több vér tapadjon a kezeimhez, ennyi éppen elég volt – lesütöttem a szemeimet. Belegondoltam az általam elkövetett gyilkosságok számába, és kissé zavarba jöttem. Persze, nem voltam az az őrjöngő, vérengzős gyilkos, aki csak úgy találomra és puszta szórakozásból szaggat szét ártatlan embereket, pusztán vámpírlétem első száz évében nem nagyon tudtam uralkodni az éhségen, és ezt sajnos sok szétszaggatott emberi test bánta. - Hát, tudod, igazad van – mosolyogtam meg játékosságát. - Te emlékszel még, hogy mikor voltunk utoljára együtt? – megfogtam a kezeit, gyengéden, kicsit féltem attól, hogyan fog reagálni, ezzel jelezve, hogy kövessen. Leültem a mellettünk levő padra, és elengedtem puha, apró kezeit.
Jó volt újra látni, mert valamiért mindig pozitív energiát sugárzott. Vagy ténylegesen ilyen pozitív volt, vagy egyszerűen csak megpróbálta elhitetni mindenkivel, hogy minden rendben van és ezért éreztem magam mellette úgy, mintha tényleg minden rendben lenne és nem kellene aggódni a holnapért. Laza volt és vicces. Ez pedig a mai napig nem változott meg, amiért hálás vagyok. Mert kevés barátot tudhatok magaménak és még, ha nekünk volt is egy kisebb múltunk, ami félbeszakadt barátomként tekintek rá. Megpróbáltuk, de nem volt az igazi. Most pedig akaratlanul is felfelé görbül a szám sarka. – Mystic Falls-ban telepedtem le. Azt hiszem végre megtaláltam az okot arra, hogy meghúzzam magam valahol. Bár még legalább ezer ok van arra, hogy eltűnjek onnan azért is jöttem ide, hogy egy kicsit elszakítsam magam az ottani légkörtől. – Lehet, hogy a boldogságom forrása is ott van abban a városban, de a fájdalom is ugyanúgy lerakodik a város felszínére és minden egyes lépéssel csak felkavarom, akár csak a port, hogy újra átérezhessem minden egyes pillanatát. Mintha olyan jó dolog lenne. De ezek általában az árnyékba húzódnak, amikor ott van velem Ryan. Csak nem érzem úgy, hogy most elég támaszt tudnék nyújtani a számára, hiszen elég nagy dolog az apaság, ami elé jelen pillanatban néz. Ilyenkor örülök, hogy nő vagyok. Ha lenne egy lányom arról már tudnék. – Na, én az ilyen problémák elkerülése végett nem iszok tasakos vért. De, ha majdnem megöltél valakit, akkor talán jobb. Bár én magam is megöltem majdnem valakit. De szerencsémre képes voltam az utolsó pillanatban leállni. A lassuló szívverése olyan volt, mint egy villámcsapás a számomra. Észhez térített. – Ha pedig az nem, akkor Ryan segített volna rajtam. Tudom, hogy megtette volna bármennyire is próbálta leplezni. Hiszen már akkor is szeretet, ahogyan én is szeretem őt. Csak még kellett egy kis idő, mire bevallhattuk a másiknak. Kicsit furán érintett, hogy megfogta a kezem, de nem rántottam el egyszerűen csak követtem őt, majd leültem mellé. – Nem tudom, hogy hova akarsz ezzel kilyukadni. – Zavaromban egy kicsit elpirultam, mert tényleg nem értem, hogy mit akar, vagyis hát természetesen sejtem, de.. Ez a hajó már elment.
Mystic Falls. Sokat hallottam már arról a városról ez előtt a beszélgetés előtt is. Sokan jöttek onnan, és rengetegen vannak, akik innen mentek oda. Elvileg ott is rengeteg természetfeletti lény lakik, bár, talán ott még mindig több az ember. Itt lassan kezdenek kihalni, a végén ez az egész egy hatalmas vámpír – vérfarkas – hibrid - boszorkány rezervátummá lesz. És ez csak azért gáz, mert akkor nem lesz mit ennem, se nekem, se másoknak. - Örülök! Tényleg, tök jó, hogy sikerült letelepedned! – mondtam, és arcomon egy őszinte mosoly terült szét. Tényleg örültem, hogy végre van egy hely, amit az otthonának nevezhet. S bár tudtam, hogy köztünk már semmi olyan nem lehet, mégis próbáltam a barátjaként viselkedni. nem akartam elveszíteni az egyetlen embert, aki valaha is szeretett. - Nem tudom, meddig fogom még kibírni, mióta nem táplálkozom, emberből sokkal ingerültebb vagyok, és ha engem feldühítenek, nem járnak jól – próbáltam elviccelni a dolgot, egy mesterkélt nevetéssel, de ismételten a fejembe furakodott a testvérem emléke. Még mindig élesen élt bennem a kép és a hang arról az éjszakáról, mikor Sasha sikoltozott, én pedig egy apró kis mozdulattal kitörtem a fivérem nyakát. - Sehová – szavai kicsit megleptek. Miből gondolta, hogy bárhová is ki akartam lyukadni? Persze, ezekben a percekben hiányzott, ő is és a kapcsolatunk is, de úgy általában véve, nem sokat gondoltam rá. - Nem akarok kilyukadni sehová, csak gondoltam lehetnénk barátok, ha már úgyis előttünk az öröklét – magyaráztam, s közben a kék eget kémleltem. - Egyébként neked most van valakid? – bukott ki belőlem a kérdés hirtelen és visszavonhatatlanul. Elpirultam zavaromban, de álltam a lány tekintetét. Ebből már tuti nem jövök ki jól.
New Orleans nem tartozott a kedvenc helyeim közé, de megerőszakoltam magam és errefelé vettem az irányt. Volt itt valami, amire szükségem volt, egy felettébb erős koven munkálkodott a városban, akik elvileg megpróbálták titokban tartani a szövetségüket, de ebben a világban mi az, ami sokáig lakat alatt marad? Semmi. Nem lehet bízni senkiben és semmiben, mert mindig ott lebeg a gondolat a fejünk között, hogy mi van, ha az értékes információk kicsúsznak a kezeink közül? Szomorú, hogy így kell leélni az életet és akárhányszor próbáltam már pozitívabb szemléletre váltani ezen a téren rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kinőni a gyanakvásomat. Ez nem egy ruha, amit levehetek, ha nem tetszik, sajnos vagy nem, egy komoly tulajdonságról van szó. Egy hatalmas parkon kellett keresztül sétálnom ahhoz, hogy a francia negyed közepébe érkezhessek, ahol már megbeszéltem egy találkát egy városi fajtámból valóval. Gyűlöltem a tömegközlekedést, legszívesebben gyalog vagy autóval közlekedtem és gyorsabbnak is láttam, ha megelőzve a dugóba kerülést és egy-egy nézelődő turista elütését a két lábamon indulok útnak. Legalább szívok egy kis friss levegőt, amit Seattle-ben annyira nem lehet kapni, hogy ha valaki palackozná, akkor nagy üzletet vezethetne, itt pedig fele annyi ember lakott, tehát gondoltam miért ne? A tüdőm rosszabbul már nem lehet Arra viszont nem számítottam, hogy olyasvalakit látok meg, aki miatt összeráncolódik a szemöldökeim közötti terület. Ösztönös cselekedet, nem tudtam visszafogni, ahogy azt sem, hogy amikor elhaladtam mellette annak ellenére szólaltam meg, hogy háttal állt nekem. Biztos voltam benne, hogy Leigh-Anne-el sodort össze a szerencsétlenség. - Valaki igazán megmagyarázhatná már, hogy miért futok állandóan beléd. - Megforgattam a szemeimet, ami normál esetben nem volt rám jellemző, de ő... őt utálom.
Úgy döntöttem benézek a belvárosba, mert ha csak az újonnan vett házamban kuksolok egész nap, soha a büdös életben nem fogom megtalálni Bettyt, pedig akármilyen fura is ezt tőlem, Leigh-Anne Thundertől hallani, hiányzik. Nem sok mindenkire használom ezt, mert nem lenne igaz. Apámat például a legkevésbé sem hiányolom, sőt, örülök is annak, hogy egy jó ideig nem kell látnom, viszont Rhyidian.... Megszakad a szívem, pedig tudom, hogy nem örökre hagytam ott. És remélem ezt ő is észben tartja, és nem csinál semmi ökörséget. Ahogy beértem a belvárosba, elsétáltam pár gyógynövény bolt előtt, és kicsit el is fintorodtam a tudatra, hogy még fingom nincsen arról, hogy honnan a francból fogom megszerezni a farkasölő füvet, de valamit muszáj kitalálnom, egyetlen egy darab megoldást kellene kieszelnem, különben szabhatom az egészet. Kellemes kikapcsolódást nyújtott nekem a séta, mindig nagyobb előnyben részesítettem ezt, mint például az autót. Sose bírtam, szívesebben használtam a két lábamat, bár lehet, hogy ebben szerepet játszott az, hogy sokkal gyorsabban tudok futni, mint egy átlagember, de aztán a jó isten tudja, mi vezetett oda, hogy azt a sorsot kaptam, amit. Kioldódott a bakancsom fűzője, így lehajoltam, hogy bekössem. Egyébként nem öltöztem túlzottan elegánsan, egy szakadt farmer, és egy laza, félvállas póló volt rajtam, megjegyzem a pólón kívül minden fekete, valamint hajamat is meghosszabbítottam, így lófarokba kötve omlott a vállaimra. Amikor felegyenesedtem, egy kísértetiesen ismerős, és általam eléggé gyűlölt hangot hallottam, kinek gazdája megjegyzem csendesen, szerintem már annyira utál, hogy reflexből böki oda nekem csípős megszólalásait. - Valaki igazán megmagyarázhatná már, hogy miért futok állandóan beléd - köpte szinte felém a szavakat nem más, mint Charlice Barrish, az általam leginkább gyűlölt boszorka. - Én sem jókedvemben próbálok minden lehetetlen pillanatban találkozni veled, Ban-ban - lököm felé méreggel szavaimat, mert most volt hozzá és az idegesítő személyiségéhez, de hát sajnos a sors soha sem kedvez nekem. - Mi a szart keresel te itt? Azt hittem utálod ezt a helyet - nézek rá kérdőn, szemeim pedig villámokat szórnak, és ha tekintettel ölni lehetne, akkor Charlice már holtan feküdne előttem a földön, egy kényelmetlen pózban, de ez csak egy szép álom marad... Körülbelül amíg világ világ...
Nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozni fogunk még egyszer. Eltűnt, mint szürke szamár a ködben és, ha akkor haragudtam is rá emiatt, hiszen sikerült belopnia magát a lelkemben ma már egyáltalán nem tudok. Lehet, hogy én is pontosan miatta nem voltam soha képes arra, hogy leüljek a hátsómra és ott maradjak valaki mellett, de mégis miért kellene hibáztatnom őt bármi miatt is? Előtte sem voltam az a típus, aki túlságosan sokáig maradt egy helyen. Nem azért, mert nem akartam. Egyszerűen csak féltem, hogy kialakul egy olyan kötődés, amit könnyedén elveszíthetek. Mert az emberek ilyenek voltak. Könnyen elveszíthetőek. Bármennyire is szerettem volna ragaszkodni hozzájuk. Törékenyek voltak. – Én is örülök. Már éppen ideje volt. Mert már nem igazán lett volna, hova arrébb pattognom. – Mondhatni a világ minden táján töltöttem már egy kisebb időt, de azt hiszem ezt kétszáz év alatt bőven meg lehet csinálni. Sehol nem maradtam hosszabb ideig a keleténél. Nem akartam túlságosan nagy feltűnést kelteni az ott tartózkodásommal. – Akkor mit szólnál, ha együtt vadásznánk úgymond egyet? Senkinek nem kell meghalni. Amúgy is éhes vagyok. Az utóbbi időszakban megnőtt az étvágyam. – Halványan elmosolyodom, majd egy pillanatra eltűnik ez az arcomról rájőve, hogy mi is az oka annak, hogy ennyire éhes vagyok. Nem tudom, hogy hányszor ki voltam véreztetve és azután a halál hideg ölelése.. Ha Ryan képes volt túltenni rajta magát nekem is menni fog. Együtt mindent le tudunk küzdeni. Muszáj lesz. – Nem tudom.. Bocsánat. De persze, hogy lehetünk barátok. – Már én magam is zavarban voltam, hogy egyáltalán fel mertem tenni neki ezt a kérdést. Annyira ostoba vagyok minden mögé túlságosan sokat képzelek oda még akkor is, ha nincs ott igazából semmi. – Igen. Neked? – Ryan említésére akaratlanul is kivirul az arcom. Sokkal boldogabb vagyok már attól is, hogy tudom ő mindig ott lesz nekem. Ha elveszíteném nem biztos, hogy tovább akarnék haladni az életemmel.
Felvontam a szemöldökömet. Nem mintha nagyon oldalba vágott volna az a mondóka, amit az arcomba dobott, csak maga a jelenléte nem volt jó hatással rám. Normális esetben próbáltam szépen viszonyulni az emberekhez, a sok látott rossz ellenére is úgy éreztem, hogy az emberek eredendően jónak születnek és ezért megérdemlik a szép szavakat, de Leigh-Anne akárhányszor feltűnt a színen semmi mást nem éreztem, mint a mérhetetlen hányingert. Hogy mivel váltotta ki ezt belőlem? Fogalmam sincs. Nem emlékszem arra, hogy mi volt az a pont, ahonnan azt mondtam nincs tovább, ez a hárpia nem érdemli meg az emberi hangnemet és viselkedést, legalábbis tőlem nem, de sokkal jobban esett megtagadni tőle a megnyerő oldalamat, mint úgy tenni, aki kedveli. - Látom a modorodba még mindig nem csempésztél bele egy kis nőiességet sem. - Megforgattam a szemeimet, ránézni is csak azért nem esett nehezemre, mert tudtam, hogyha nem tenném nem az undort látná ki belőlem, hanem azt hinné, hogy méltó ellenfelem, akitől képes vagyok megszeppenni. Gyerekes viselkedés, de nem tudtam mit tenni... ha nem szimpatikus, akkor nem szimpatikus. - Egyáltalán nem tartozik rád, hogy mit keresek itt, drága. - Még jó, hogy nem fogom az orrára kötni azt is, hogy mit ebédeltem. - De ne aggódj, nem leszek itt sokáig. A városlakók helyében remélem, hogy te sem. - Néztem végig rajta. Néha megijedtem magamtól, amikor nem tudtam uralkodni a rajtam úrrá levő érzéseken, jelenleg a szánalom integetett felé nagyon hevesen.
Csak álltam szemben régi ellenségemmel, és hallgattam, ahogy tesz egy igazán kedves megjegyzést arra, hogy a modorom - amiről egyébként mindenki megtarthatja magának a véleményét, de akár a szemembe is mondhatja - az évek múltán sem változott, de könyörgöm, senki véleménye sem érdekel a sajátomén kívül, pláne nem ezé a perszónáé, akit Charlice Barrishnek hívnak. Magamban egyébként csendesen igazat is adtam neki, mikor mondta, hogy semmi közöm hozzá, mi dolga itt, de imádom húzni az agyát, mert ha kicsit felhúzom, és már olyan sértések és kifejezések hurrikánja repked a szájából, hogy olyat még senki sem ért, akkor konkrétan a képébe röhögök, és ettől máris nyugszanak a saját, belül csapongó, kívül talán csak egy árnyalatnyit észlelhető indulataim. Persze, mint mindig, most se tudta meg állni ez a kiállhatatlan nőszemély, hogy elejtsen egy burkolt megjegyzést a fajtámra, de ha őszinte akarok lenni, a legkevésbé sem érdekelt. Kicsit olyan volt a hangja, mint amit egy szánalmas szerencsétlennel szemben szokás alkalmazni, de ezt figyelmen kívül hagyva válaszoltam neki, bár az nem hanyagolható, hogy fűtött az indulat. A hátamon konkrétan vibráltak az izmok, és olyannyira ökölbe szorult a kezem, hogy azt hittem ott helyben felképelem az előttem álló nőnemű boszorka példányt, végül is, a világ nem sokat, sőt semmit nem veszítene még azzal sem, ha itt helyben kinyírnám. - Tudod Lice-Lice, mindig is volt és van is nőies modorom - mondtam neki szinte már nyávogva, elég nyájas arckifejezéssel, amitől orbitális hányingerem lett, pedig előtte se voltam a legjobban. De hát Charlice-tól kinek ne fodulna fel a gyomra?! Szóval inkább visszaváltottam a gunyoros mosolyomra, és vele szokásosnak ítélhető hangnemre: - De azt csak azokkal osztom meg, akiket nem akarok hosszas kínzások után egy bár mögötti kukába izomból belevágni, édesem - dobtam felé a második mondatot, mintha csak egy nehéz kő volna, amivel szépen eltörhetném a gerincét, ezzel örökre alukálni küldve őt. Kíváncsian vártam a reakcióját, egy halovány mosollyal, és felhúzott jobb szemöldökkel.
Elmosolyodtam, szívből örültem annak, hogy végre talált valakit, és egy helyet, amihez, és akihez kötődhet. Egyfelől öröm költözött a szívembe, másfelől viszont, irigység járta át a testem minden porcikáját, Én is szívesen lettem volna már valakivel komolyabb viszonyban, nem feltétlenül egy élethosszig tartó szerelemre gondoltam, hanem egy olyan időszakra ebből az önző, és nyomorúságos örökkévalóságból, amiben valaki mellettem áll, hogyha problémám van. Akit átölelhetek, aki mosolyra fakaszt, ha meglátom. Csendben megráztam a fejem, és fáradtan elmosolyodtam. - Nagyon örülök, neked, nektek! Én nem vagyok most senkivel, egy jó ideje nincs már hosszabb kapcsolatom, senki nem olyan nekem, mint te voltál – mondtam csöndben, persze ezzel nem akartam semmi olyanra célozni, nem volt szavaim mögött hátsó szándék, de tényleg, Scar óta nem volt hosszabb távra visszavezethető kapcsolatom. - Egyébként, persze vadászhatunk együtt, de ígérd meg, hogy időben leállítasz, hogyha kell! – viccelődtem, de hangomból kiérődhetett a komolyság, ugyanis egyrészt komolyan gondoltam, másrészt pedig féltem attól, hogy ténylegesen megölök valakit. Nem akartam, hogy rám aggassák a „daraboló” vagy a „gyilkos” nevet, hiszen én nem voltam egyik sem. Én békés voltam, és türelmes, sosem kapcsoltam ki az érzelmeimet, igaz párszor elgondolkodtam rajta, de sosem tettem meg, és ez talán arra adott indokot következtetni, hogy én más vagyok. - És, örülök, hogy barátok vagyunk, mióta itt lakom, nem nagyon találtam magamnak senkit, akivel beszélgethetnék, úgy igazán mindenről – mondtam, szinte suttogtam az utolsó szavakat. Kicsit furcsa volt egy olyan lánynak ilyeneket mondani, akit elvileg szerettem, és természetesen szeretek most is, akkor is, ha nem, úgy ahogyan anno.
Jó érzés volt látni, ahogy az arcára kiül a boldogság, miszerint őszintén örül nekem. Ez pedig engem is igazán boldoggá tett. Innen is tudtam, hogy a mi barátságunk még értékes lehet, habár a múltban nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerettük volna mégsem nyomott ez olyan erős bélyeget a jelenünkre ennek pedig én kifejezetten örülök. Úgy is nagy szükségem lesz a barátokra és jelen pillanatban nem mondhatom, hogy úszkálok bennük. – Őszintén jól esik, hogy örülsz nekem és hidd el te is találni fogsz magadnak valakit, aki majd boldoggá tesz pusztán azzal, hogy van. Ami késik nem múlik és van egy örökkévalóságod arra, hogy megtaláld ezt a bizonyos személyt. Ne add fel még a reményt, barátom. – Halovány mosoly pihen meg az arcomon és végigsimítok a karján, hogy tudja bárhogyan is lesz én támogatom, bárkivel lesz én örülni fogok neki. Erre vannak a barátok, hogy támogassanak, amikor őszintén szükségünk van valakire. Olyan könnyedén terelt el a gondjaimtól, hogy szinte meg is feledkeztem a múltamról.. Mintha meg sem történtek volna a dolgok. Egyszerűen csak ő van meg én és ez pontosan így jó. Két barát, akik élvezik egymás társaságát anélkül, hogy sötét viharfelhőket engednének maguk fölé. – Tudod jól, hogy le foglak állítani. De azt hiszem én ugyanezt kérem tőled. Az utóbbi időben az étvágyam kifejezetten megnövekedett. – Ezzel jár, ha az ember tesz egy kisebb kirándulást a halottak között. Vagyis igazából vámpír, de a lényegen nem változtat. A halálom előtti folyamatos kivéreztetést sem segít egy cseppet sem. – Én most itt vagyok és bármikor lesz szükséged egy barátra engem nyugodtan felhívhatsz, amikor csak szeretnéd. – Szívesen meghallgatom őt legyen szó bármiről. Kár lenne elvesztegetni egy ilyen jó barátságot a múlt miatt, amin már, ha akarnánk sem tudnák megváltoztatni. Az egyetlen dolog, amit tehetünk az, hogy elfogadjuk.
Ahogy teltek a percek egyre nyitottabb lettem arra, hogy úgy beszéljek vele, ahogyan régen, és nehéz is volt megállni, hogy ne viccelődjek olyan dolgokkal, amik esetleg zavarba hozhatják, hiszen megszokott volt vele, hogy nem pusztán barátként beszélgetünk. Szavai megmelengették a szívemet, olyan kedves volt tőle, amiket mondott, és olyan volt, mintha megint tartoznék valakihez, akkor is ha nem úgy mint egy kapcsolathoz, hanem mint valakihez akire számíthatok. - Köszönöm, de ki tudja, négyszáz éve keresem az igazit, s akire eddig azt hittem az lesz, elhagyott az öcsémért. Milyen furák ezek a testvérviszályok nem? Elég egy nő ahhoz, hogy kitörd a saját véred nyakát – nevettem. Tudtam, hogy ez most meg fogja lepni, vagy éppen elborzasztja, hiszen se neki se senkinek nem meséltem még Zach-ről, és nem is nagyon akartam. Olyan pont volt ő az életemben, ami után erős késztetést éreztem az iránt, hogy kikapcsoljam az érzéseimet, életem eddigi legmélyebb pontja volt, hogy meg kellett őt ölnöm. Persze az sem nagyon segített, hogy utána életem nagy szerelme levetette magát az óratorony tetejéről. - Remélem is! Vigyázz – nevettem – ez terhességi tünetnek számít – mondtam mosolyogva, de persze tudtam jól, hogy egy vámpír nem lehet terhes, az ellenkezne az evolúció törvényeivel, s a természetfeletti törvényeivel is. Még egy terhes vámpírról sem hallottam és ez szerintem nem véletlen, azt nem tudom, hogy valaki eshet-e teherbe vámpírtól, de hogy női vámpír nem szülhet az tutifix. - Köszönöm, és nagyon hálás vagyok neked ezért! – mosolyogtam, s megfogtam a kézfejét, de gyorsan el is kaptam a kezem. Tudtam, hogy milyen kis szende, és féltem, hogy esetleg nyomulásnak, vagy akaratlan közeledésnek fogja venni. Felálltam a padról, és felnéztem a magas égre, a fehér bárányfelhőkre, amik lemosolyogtak ránk miközben lassan tovacammogtak. Ez ma az én napom, a mi napunk, a barátságunk legelső napja, ki kell, hogy élvezzük.
Igazából semmi kedvem nem volt semmiféle kommunikációhoz, amiben ő játszotta a második fél szerepét. Sem normálishoz, sem veszekedéshez, semmihez, mert nem akartam felhúzni az agyamat. Képes voltam magamat megtartani a nyugodt hangulatomban, a jégkirálynői viselkedés sem állt távol tőlem, hogyha arról volt szó és most tényleg erről volt szó. Ez a nő kiakasztó. Ha ránézek már attól is elkap a hányinger akár normális ez a reakció akár nem. Nem sokan tudnak belőlem ilyesmit kiváltani, főleg nem úgy, hogy a konkrét okra már nem is emlékszem, de annyira belém égett az iránta érzett utálat, hogy nem is volt fontos az indok. Hallgattam a szavait, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy megragadt bennem valami, amit komolyan kellene vennem. A lány az üres fenyegetések nagymestere volt, egy egyszerű vérfarkas, aki a hold fényénél állat alakot ölt és emiatt úgy gondolja, hogy övé a világ. Sajnos ez vajmi kevés ahhoz, hogy őt idézve hosszas kínzás után izomból a kukába vágjon. Erre a menetre nagyon szívesen befizetnék, mert hogy izmot nem látok rajta, az száz százalék. - Nem gondolsz egy kicsit sokat magadról? - Kérdeztem ügyet sem vetve az önelégült arcára, amire kiült, hogy lelki szemei előtt már le is játszotta a jelenetet, amit megálmodott magának. Öreg hiba ennyire magabiztosnak lenni akkor, ha nem vagyunk biztosak a képességünkben, amellyel megtarthatjuk az ígéreteinket. Verekedni pedig még annyira sem volt kedvem, mint itt ácsorogni. - Hidd el, nem terveztem, hogy amint kilépek az utcára veled fogok összefutni. Úgy látszik ez már csak egy ilyen szerencsétlen nap. - Vontam meg a vállam nemtörődöm módon. Nem fogok lesüllyedni az ő szintjére. Előbb tépem ki szálanként a saját hajam.
Jó érzés volt, hogy újra együtt vagyunk még, ha nem is úgy, ahogy régen. Az egyszerűen nem jött össze felesleges lett volna erőltetni. Plusz más mellett hajtom álomra a fejemet.. Ez pedig egy kicsit azért rányom a kapcsolatunkra, ha nem is annyit. Bár már megint zavaros vizekre eveztem, ha csak gondolatban is. Úgy érzem, hogy egy régi ismerős soha nem árthat. Másrészt pedig ő mindig is jó kedvre derített. Ha valamiből meg kellene gazdagodnia, akkor én csak ezt javasolnám a számára. Semmi mást. – Figyelj. Nem mindig működhet elsőre és, ha úgy vesszük egy ilyen eset után nem mondhatja el magáról senki sem, hogy olyan nyitott lenne egy új kapcsolatra, vagy bármire. Nem álltál rá készen, mert a múlt folyamatosan ott lihegett a nyakadban, de itt az ideje, hogy elenged és közel merj engedni magadhoz valakit. Másképpen ez az egész nem fog menni. Csak, ha te magad elhatározod, hogy igen is szükséged van valakire és képes lennék valakiben megbízni és őszintén szeretni. Addig teljesen mindegy, hogy hány lány jön veled szembe, amíg le nem rendezed magadban ezeket. – Nehéz úgy továbblépni, ha a múlt nem engedi. Ha folyamatosan ott liheg a nyakadban és azt mondja neked, hogy nem. Nem állsz még készen rá. A sebek, amiket a múlt ejt rajtunk.. Nem feledjük őket csak megtanulunk együtt élni velük. Ahogyan azt nekem is meg kell tennem. Bár a helyzet a számomra sokkal bonyolultabb. – Hééé.. Szép is lenne, ha kerekedő pocakkal mászkálnék, nem? – Mindig is szerettem volna egy kisbabát, de azt hiszem már pusztán csak a múlté semmi több. Nincs ilyesmire lehetőségem. De ott van velem egy rettenetesen édes kislány, aki vér szerint nem is az enyém, de pontosan úgy szeretem, mintha az enyém lenne. – Nem kell hálásnak lenned azért, ami természetes. – Mondom, majd felállok és lábujjhegyre pipiskedve magam a fülébe suttogok. – Nem kell attól félned, hogy félreértem, ha hozzámérsz. Barátok vagyunk. – Majd pedig el is indulok egy kicsit forgalmasabb részre, ahol kiszemelhetjük ki is lesz az áldozatunk.
I hate you... Don't forget that I'm your worst enemy
Hú ez a nőszemély... Sok nekem a mai nap! Ennyi, kész, ki se kellett volna kelnem ma az ágyból, de már felesleges azon szarozni, hogy "Mi lett volna, ha...", mert csak az a biztos, ami már megtörtént, szóval azon lehetetlen változtatni, minek gondoljunk a másik lehetőségre?! Lealacsonyítónak találom, ahogy néz rám, mikor mondja, hogy nagyra vagyok magammal. Nos, ez lehet, hogy pár esetben igaz. Igen, és ha igaz?!
Megint szó szerint érzem azt, ahogy viszket a mancsom, hogy megtépjem, és akkor már nem kell majd a barna loboncát fésülgetnie, mert nekem hála nem lesz neki mit. Rávicsorítok, aztán a bátyámra gondolva ellazulok, és úgy adom a mondandómat ellenségem szájába.
- Hát, Barrish, igazad van. néha nagyra vagyok magammal. És?! Ki tiltja meg? Mert, hogy te nem, az fix. Csak éppenséggel én beismerem, te meg másban keresed a hibát ahelyett, hogy magadban megtalálnád - rántom meg a vállamat. Szeretem ezt csinálni, megmosolyogtat. - Én pedig csak kimondom amit gondolok. Tudod, ami a szívemen az a számon, hasonló marhaságok, amivel ez megmagyarázható, blablabla - legyintek nemtörődöm jelleggel. Erre a bátyám, Rhydian tanított. Ő is így szokta lenyugtatni saját magát, és csodát lásson az ember - jó, vérfarkas - lánya, tényleg beválik. - Nem fenyegetés, nem burkolt ígéret, semmi hátsó szándék, csupán egy ténymegállapítás volt - bököm felé, ezzel egy időben csökkentem a kettőnk közt lévő távolságot, hátha az a nagyon nagyon idegesítő viszketés hajlandó lesz lecsökkenni a tenyeremben, de mivel ez nem akar beválni, ezért összeszorítom a kezeimet ökölbe, amitől hiheti azt, hogy nekirontanék, de én már remélni sem merem, hogy ez az eszement rájön arra, hogy akármennyire utálok valakit, a nyílt utcán nem rontok neki senkinek. Unottan kezdem fújni a bal kezemen a reggel frissen lakkozott fekete körmeimet, mert már kezdem úgy érezni, hogy ez a beszélgetés felesleges, én nem lépek le, mert ha megtenném, akkor ez a szuka vagy lebecsülne, vagy azt hinné, hogy egyenlő ellenfélnek tekintem, bár ahogy azt a marha nagy egóját ismerem, az előbbi a valószínű.
Normális esetben feltett szándékom lett volna felidegesíteni és megvárni, míg a fejem vörösleni kezd, a vérnyomása láthatóan az egekig szökik és még a karja is libabőrözni kezd, de ehhez most sem időm sem türelmem nem volt. Főleg, hogy mindig tudtam előre, hogy találkozni fogok vele, ilyenkor mentális tréningeken kellett részt vennem, hogy szokásomtól eltérően nem akarjak nekiugrani. Az ökölbe szorított kezeiből ítélve ő is hasonlóképpen érzett, mégis nőből voltunk, a nyilvános hajtépés nem csak megalázó, hanem övön aluli is lett volna mindkettőnk számára. Ha ennyire hasonlóan gondolkozunk akár barátnők is lehetnénk... egy alternatív univerzumban vagy bárhol, ami nem ez a világ. A vérfarkasokat egyébként sem kultiváltam, túlságosan impulzívak voltak, meggondolatlanok és megbízhatatlanok. Persze ne ítéljünk a közösség miatt, de Leigh-Anne sem volt egy mintapéldány, emberként sem lenne az és a természetfeletti lénye kiváltásával kapott egy alapot, ami miatt azt hiheti, hogy bárkitől különb. Miért? Mert a telihold segít neki felvenni egy állat alakját? Nagy ügy? Ha keresek egy varázsigét akkor három másodperc alatt magamra vehetek bármilyen tulajdonságot. Főleg, hogy ők még függenek is az alfáiktól akkor is, ha elvileg a magányos kategóriát erősítik... kell nekik valaki, akit szolgálhatnak. - Nem hiszem, hogy neked kellene felhívnod a figyelmemet az önismeretre. - Fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. - Szeretnél mondani valami értelmeset is vagy elég annyit tudnom, hogy szíved szerint megölnél? Mer ezt már eddig is tudtam, viszont semmi kedvem az ostobaságaidhoz és a gyerekes... ténymegállapításaidhoz. Így hívtad, ugye? Ettől még nem látszol okosabbnak. - A szarkazmus nem állt távol tőlem, de nem szerettem előhúzni a kelléktáramból, mert akkor már tényleg nem jó irányt vettek a dolgaim, ha ehhez kellett folyamodnom. De egy találkozást ezzel a nőszeméllyel nem lehet máshogy túlélni.
Hölgyeim, és Uraim, az egyetlen és utánozhatatlan... Charlice Barrish! Én? gyerekes? Nos, meglehet, de nekem megvan rá az okom, bár ettől a nőtől egy darab sértést ne tudtam magamra venni, megszoktam, hogy piszkálnak, főleg a vérfarkas mivoltom miatt, már ha valaki tud róla. Úgy beszélt hozzám, olyan lenéző hangnemben, mintha én különbnek érezném magam. jó vicc! Annyi, hogy van egy saját stílusom, ami persze, nem feltétlenül olyan, mint amilyet hozzám elképzelne az ember, de csak azért, mert nem egy tucatlány vagyok, nem érzem magam különbnek, csak önmagamnak. Az pedig már mindenkinek a maga dolga, hogy ez tetszik vagy nem tetszik neki, esetleg megtűri a jelenlétemet. Látom rajta, hogy ha két hölgynek - mint mi vagyunk - a nyilvános, utcai balhé nem lenne mélységesen megalázó - bár isten ments, hogy én az ő nevében beszéljek -, akkor könnyedén nekem ugrana, esetleg az erejét is használná ellenem. Pont nem tudott érdekelni. Attól pedig az ég óvjon, hogy én tőle segítséget kérjek. - Nem érzem magam különbnek, vagy okosabbnak, Lice-Lice, csak nekem van saját stílusom. Egyébként meg ha ennyire nincs kedved és időd hozzám, akkor minek kellett hozzám szólnod? Ezt most magadnak köszönd ne nekem, a szarkazmushoz pedig gratulálok, tökélyre fejlesztetted. Csak éppen lesz@rom - tártam szét a kezeimet, és mélyen a szemébe nézve beszéltem, hogy tudja, csakis őszintén, a színtiszta igazat mondom. - Tudod, én komolyan megpróbálkoztam még az elején azzal, hogy normális ember módjára beszélgessek veled. Ha legalább tudnám, hogy mi a fenéért utálsz ennyire, akkor még kezdeni is lehetne valamit ezzel a helyzettel. De nem, te csak valahányszor meglátsz már reflexszerűen köpsz majdnem a szemembe. Ha a vérfarkasokkal van bajod alapból, megértem. Nekem is van velük, nem akartam én ezt a létet. De legalább ne általánosítanál - nevettem fel keserűen, és vártam végre a reakcióját arra, amit most mondtam neki, közben mögötte az utcán lévő embereket néztem, és egy pillanatra lefagytam. Bettyt láttam... Legalábbis azt hiszem, de az a szőke hajkorona akárkihez tartozhatott.
Ahogy mondja, végre egy elhagyta egy értelmes szó a száját: reflexszerű. Akárhányszor meglátom nem tudok az ellen tenni, hogy a gyomorsavam a kétszeresére növekedik, legszívesebben szálanként tépném ki a haját és mosolyogva lépnék át a földön heverő teste felett. Mint egy pszichopata. Legalább azt tudnám, hogy miért vált ki belőlem ilyen mértékű ellenérzéseket, én lennék a legboldogabb, ha rájönnék, mi idegesít benne ennyire. Persze ahogy mondani szokták másokban az frusztrál minket, amit magunkban el akarunk rejteni, de a gondolat, hogy egyáltalán valami apró dolog is hasonlít bennünk előre bebiztosította a három évi rosszullétadagomat. Lehet, mert vérfarkas... de közöttük is vannak normálisak, egyszerűen csak nem szeretem a hozzá hasonló stílussal és vérmérséklettel megáldott lényeket, akik nagyra vannak magukkal és nem érdekli őket semmi más, mint a saját sorsuk és jóllétük. Én sem voltam tipikus Teréz anya, mégis jobbnak tartottam magam nála annak ellenére, hogy nem voltam külön, mint ő... annak tekintetében nem, hogy az én kezemen is jó pár liter vér szárad már. - Ne tegyél úgy, mintha te normálisan viselkedtél volna velem. tudod jól, hogy már amikor először találkoztunk is majdnem a nyakamba mélyesztetted a karmaidat annak ellenére, hogy nem volt telihold. - Azon az estén azt mondták, hogy ő információt tud nekem szolgáltatni egy másik farkasról. Ez még Seattle-ben történt és nemhogy semmit nem tudtam meg, hanem hogyha nem figyelek jobban holtan végzem, mert a kislány éppen rossz kedvében volt és előtört belőle a bajtársiasság szelleme. - Bár a fajtád amúgy sem kedvel engem, neked nem kellett volna fenyegetéssel indítanod. - Keresztülfontam a karjaimat a mellkasom előtt, de nem kérdőre vonás céljából. Nélküle és a segítsége nélkül is megvoltam utána, furcsa belegondolni, hogy szövetségesek is lehettünk volna ahelyett, hogy minden adandó alkalommal csúnya gondolatok fogalmazódnak meg bennünk a másikra pillantva. - Vagy erre nem emlékszel? - Vontam fel a szemöldökeimet. Többen akartak már megölni, mégis vannak olyanok, akikkel egész emberi kapcsolatot sikerült kialakítanom, ha összesodort bennünket az élet, de vele... isten ments.
Hogy én? Meg akartam ölni az elején? Rohadt jó vicc, csak tudnám, hogy ki a fene találta ki. Egyáltalán nem akartam megölni az elején. És már megint általánosít... Nem hiszem el - emeltem fel a tekintetem az ég felé. Csak nekem lehet akkora szerencsém, hogy egy véletlen miatt megutál valaki? - Te...? Te nem emlékszel...? - értetlenkedtem, miközben sikerült ellazítanom izmaimat, és végre egy normális testtartást felvennem. Aztán leesett, hogy miért nem. - Basszus! A rohadt életbe - kezdtem káromkodni és elkezdtem fel-alá járkálni. Na, ja, egyszer járok Seattle-ben, erre ez történik. Aztán New Orleansban megint ezzel kell szembe néznem. Hát kész besz@rás. És hogy mégis miért nem tudja? Mert utána annyira bedurcizott rám kicsi Barrish - még évmilliókkal ezelőtt -, hogy nem engedte elmondani a teljes sztorit. - Akkor hadd közöljem, hogy ennyi éven át a semmiért akartál kinyírni. Tényleg tudtam valamit arról, aki megkeserítette az életed. El akartam mondani. Amikor feléd ugrottam, te csak rossz helyen álltál, idióta! Az a barom alkotód valamivel bedrogozott, és mivel ott állt a hátad mögött arra készen, hogy kitépje a szíved, meg akartam mérgezni - tártam szét a kezeimet, miközben hátráltam két lépést. - Én csak meg akartam menteni az életedet, Lice-Lice - túrtam bele a hajamba. - Csak mondjuk amikor felébredtél a lakásomon, közölted velem, hogy takarodjak, én meg gondoltam nem emlékszel semmire, max arra, hogy fellöktelek. Aztán amikor ki akartál nyírni, olyan apróságokért, mint például az egykori pasid eltűnése, amihez rohadtul semmi közöm nem volt, onnantól voltunk ellenségek - rántottam meg a vállamat. Annyi érzelem kavargott bennem... Meggyűlölt, mert meg akartam menteni az életét. Ez így az egyik legsz@rabb érzés, de ez van. Megbirkóztam vele, aztán ellenségek lettünk, erre most elmondtam neki az igazat. kíváncsian vártam a reakcióját, ami őt ismerve nem mindennapi...
Végre újra itt! Meglógtam... jó tudom, hogy nem kellett volna, de állítólag elkaptak valami gyanusított félét, szóval talán már nem él ez az egész nem hagyhatom el a várost izé. A fene se tudja, hogy mennyire szokták ezt feloldani, engem pedig mégis csak vár a munka, a végén még kivágnak, mert túl sokáig maradok. Egy hét szabit kaptam és nem akarom kockáztatni, hogy megváljanak tőlem. Jó fotós vagyok, de attól még annyira nem megy könnyen a munkakeresés, bármennyire is igyekszem. Telített a piac, sokan helyezkednének el ebben a szakában, mert azt hiszik, hogy olyan baromi könnyű és kicsit sem strapás és persze ebben állati nagy tévednek, mert amúgy baromi fárasztó mindig megfelelni az elvárásoknak, de persze... úgy sem hiszik el addig, amíg a saját bőrükön meg nem tapasztalják. No, de a lényeg, hogy itt vagyok és már azt is kitaláltam időközben, hogy mi lesz a következő lépésem. Tudom én, hogy nem mondhatom el bárkinek a kis agymenésemenet, mert tuti, hogy a legtöbben totál flúgosnak néznének, de mégis csak... úgy gondolom van olyan, akinek e téren megnyílhatok és elmondhatom, aki talán nem fog a képembe nevetni és azt mondani, hogy meg vagyok zakkanva, hagyjam békén. Olyan, aki ugyanúgy laza és szabad szellem, mint én is, aki könnyeden kezeli az életet és aki szintén nagy adag művészi vénával rendelkezik és akivel ugyan csak egyszer beszéltem és találkoztam, de mégis valahogy olyan nyíltan lehetett neki szinte mindenről kitárulkozni, hogy a betegségemen kívül kb. mindent elmondtam magamról. Luca... azt hiszem ő tényleg segíteni fog, vagy ha még sem, hát tovább próbálkozom. Annyit legalább sikerült elérnem, hogy mint kiderült, nem csak ez a lepukkant kis Mystic Falls az, ami annyira híres vámpír téren, hanem New Orleans is. Hát a fene gondolta igazából, de már ezt is tudom, vagy legalábbis sejtem, ha nem téves az információ. Tehát megejtettem szépen egy telefont, a régi szám szerencsére még él, úgyhogy nem lőttem mellé, nehezebb lett volna, ha még kutatnom is kell utána külön, de azt is megpróbáltam volna, nem is kérdés. És most itt vagyok, a megbeszélt helyen, a parkban, mert hát ez még sem olyan téma, amit egy kávézóban meg lehet beszélni, ahol bárki hallhatja és netán furcsán néz majd rád miatta. Amikor a távolban meglátom az ismerős arcot közeledni, máris felpattanok a padról, hogy az utolsó pár lépést már megtegyem felé igyekezve. Tudom, nem vagyok olyan nagy barátok, nem az az életre szóló régi ismertség ez, de... mégis van amikor rövid idő alatt is kialakulhat az, ami másoknál évekbe telik, úgyhogy azért a két puszit mindenképpen megejtem indításképp. - Szia! Köszönöm, hogy eljöttél, rég találkoztunk, szóval... hogy vagy? - jó-jó, tudom sablon kérdés, de nem tehetek róla, néha ez is kell, még sem nyithatok azzal, hogy beteg vagyok, keresnem kell egy vámpír, hogy én is azzá váljak és ne épüljek le 10-20 éven belül... azt hiszem ez a nyitás azért kissé hirtelen és meglepő lenne.
Szerettem csak úgy bóklászni az utcákon nap közben. Az egész valószínűleg annak volt köszönhető, hogy nincs állandó lakhelyem még mindig. Mikor akad annyi pénz a zsebemben, egy-egy éjszakára kiveszek egy motelszobát a város szélében, de nem igénylek nagy kényelmet. Miután árva lettem, hozzászoktam ahhoz, hogy nincs semmim, csak a tehetségem, a furfangos agyam és az, ahogyan rafináltan képes vagyok felhasználni mindezt azért, hogy ne legyek két nap múlva a címlapon, mely szerint kivéreztettek egy klub melletti sikátorban. Napról napra élni sokak számára elképzelhetetlen ebben a nagy mennyei paradicsomban, bár beismerni azt, hogy léteznek szegények is, és minden városban akad egy olyan rész, amelyről süt a szegénység, már luxus. Ez a valódi luxus. Közömbösek lettünk egymás irányában, mindannyian csak azt akarjuk, ami önnön érdekeinket szolgálja. Ha viszont valaki megszán, vagy pénzzel vagy étellel, még ha utóbbi nem is esik nehezemre hogy beszerezzem, hát nem magamnak tartom meg az egészet. A szegények, az otthontalanok jobban összetartanak mint a nagyvárosi újgazdagok, és emiatt nem akarok innét kitörni soha. A művész lelkem visz előre, és teljes tudatában vagyok annak, hogy a festők nagyjából akkor lesznek elismertek, ha már meghaltak. Van Gogh például holtáig festett, ahogyan jó pár kortársa is. És ha ez kell ahhoz, hogy boldogan élhessek a halálom után, hát legyen. A mobilon figyeltem az időt. Bizonyára ki tudtak volna nevetni azok, akik nagy téglamobilokkal szaladgáltak el mellettem, de ez se érdekelt. Sasha mára jelentkezett be, bár eléggé régóta nem hallottam róla, annak ellenére, hogy egy időben eléggé közel kerültünk egymáshoz. A művészlelkek könnyedén egymásra hangolódnak, és vannak ugyanolyan célkitűzéseink, amelyek megkönnyíthetik a közös beszélgetéseket. Ráadásul ő ugyan kicsit más területen művész, de ha egyszer úgy adódna, és megunom az egész hajléktalan létet, hát talán tőle segítséget várhatok. Megláttam őt, és elmosolyodtam, csak viszonoztam a gesztusát, amellyel üdvözöl, majd végignéztem rajta, mennyit és hogyan változott az utóbbi időben. - Sasha. - ejtettem ki a nevét vigyorogva, majd zsebre vágtam a kezeimet, úgy konstatáltam a körülöttünk sétáló embereket. Egyik se fugyelt fel ránk, és ez nem is zavart. - Öhm.. szóval vegyem elő az udvarias, protokollt követő énemet. - túrtam bele a hajamba, de semmi rosszallás nem volt a hangomban. - Ugyanúgy, mint múltkor. Énekelek, festek ,rajzolok... tömény unalom, csak a szokásos. Néhány verekedés, néhány nap ingyen lakhatás a kórházban.. - ecseteltem csibészes vigyorral, majd figyeltem, miféle reakciót váltok ki belőle. - Semmi szokatlan. - legyintettem aztán. - Téged mi hozott ide? Ebbe a városba?
Azt hiszem ez jellemzően az a típusú beszélgetés lesz, amihez kellett volna írnom valami kisbeszédet, vagy... mondjuk gyakorolni a tükör előtt, előre átgondolni, de nem hiszem, hogy ha valamit kitalálok, akkor azt vissza is tudom adni úgy, ahogyan sikerült egyedül, azért az még sem megy úgy. Valahogy viszont elő kell adnom az én kis sztorimat és Luca... elvarázsolt lélek. Mégis csak művész, művészebb, mint én, még ha ez határozottan furán is hangzik így ebben a formában, de akkor is így van. Az én életem azért sokkal rendezettebb, mint az övé, nem élek az utcán, van rendes és állandó munkám, és fotós vagyok, amihez tényleg kell azért egy adag művészi véna, de neki mindenképpen több kell, hiszen mégis csak saját kútfőből alkot, fest, ami épp bevillan neki, én pedig abból szerzek ihletet, amit meglátok, olyan dolgokban tudom meglátni a különlegeset és a szépet, amiben más nem. Ez is egy mondhatni képesség, de mégis kicsit más, mint amivel őt áldotta meg a sors. Ettől még mindig úgy érzem, hogy ő lesz talán az, akinek ezt el tudom mondani, mert valakinek el kell és a legtöbb kollégám... tuti nem tudná kezelni a helyzetet, olyan valaki kell, aki nem akad ki egy ilyen hír hallatán és maximum viccnek véli, mint hogy egyből sült bolondnak nézzem, mert vámpírokról hablatyolok neki. Amikor meglátom az alap két puszival köszönök, hogy aztán az üdvözlés után már le se lehessen törölni a mosolyt az arcomról. Hát no tudom, hogy kissé hivatalosra sikeredett a kezdés, pedig nem pont ehhez vagyunk szokva, de az a helyzet, hogy talán látszik is rajtam, hogy ott bujkál bennem valami egész más, valami... több is, csak hát nem olyan egyszerű azt most is egyből rázúdítani. Egy sima hogy vagy kérdés miatt nem hívtam volna fel, bár persze van hogy az ember csak egy laza kötetlen csevegés miatt akar találkozni egy régi baráttal... de most érezni a levegőben is talán, hogy korántsem erről van szó. - Azt hiszem ezzel most nem leptél meg, de remélem jól vagy és nem történt semmi... komolyabb veled. Azért nem árt óvatosnak lenni. - azt már tudom, hogy milyen, hajlamos kissé túlzásba vinni, bár ő ezt inkább úgy éli meg azt hiszem, hogy úgy igazán teljesen éli az életét, de azért nem lenne jó, ha nem csak pár napos kórház, hanem hosszabb kezelés... vagy még rosszabb lenne a dolog vége, szóval jobb, ha azért óvatosan emberkedik. - Hogy én? Ez... elég bonyolult és ne nézz bolondnak alapból oké? - jó-jó tudom, ha az ember eleve így nyit egy beszélgetést, akkor nem meglepő, ha már eleve bolondnak nézik, de ismer talán annyira, hogy azért én eléggé racionális és komoly ember vagyok, vagy legalábbis valami hasonló... tehát nem mondanék olyat, ami tényleg őrültség. - Azért vagyok a városban, mert vámpírt keresek. Egy akármilyen vámpírt, aki segítene nekem, hogy én is az legyek. - és akkor most van az, hogy azért óvatosan és talán kissé félve pillanatok rá, hogy mi lesz a reakció. Meglepett pislogással nyitunk, vagy heves döbbenettel? Netán majd jön a nevetés és hogy biztosan csak ugratom és mondjam el, hogy komolyan miért is vagyok itt... a jó ég tudja, de inkább számítok minden lehetséges verzióra és akkor talán nem lesz annyira kellemetlen majd az, ami aztán végül tényleg következik.
Olyan értetlen tekintettel nézett rám, mint amivel még nem találkoztam életemben. Kikerekedett szemek, mintha egy ufótörténetet adtam volna elő, amivel a leglekötelezettebb hívők sem voltak képesek mit kezdeni, én pedig nem értettem, mire ez a nagy meglepődés. Természetesen én voltam a hibás, ki más? A szavai rögtön megnyugtattak, hogy nem, nem önmagát nézi bolondnak, hanem engem, mert hát ő miért is tévedhetne egyszer? Biztosan belehalna, a szervei felmondanák a szolgálatot, ha csak biccentene és annyit mondana, hogy igen, igazad van, bocsánat, amiért egyszerűen ok nélkül ki akartam tépni a torkodat a helyéről, mert nem tetszik, ahogy a fejedhez kapcsolódik. Soha nem lesz ilyen szerencsém, ehelyett a mellkason előtt keresztbe font karjaimmal azt kellett átélnem, hogy a története egyáltalán nem várt fordulatokat vesz és valamilyen oknál fogva a megmentő szerepében kezdett el tündökölni. Ez a nő? Aki ha meglát legszívesebben köpne egyet, de lehet megnevelték annyira, hogy a nyílt utcán ne tegye? Esélytelen, hogy akármit is tett volna értem, nemhogy direkt, de még véletlenül sem. Nem nyelem be, nem vagyok ostoba. Azt nem értem, ő miért gondolja azt, hogy beadhatja nekem ezt a mesét és hülyének nézhet? - Most higgyem el, hogy irgalmas szamaritánus kedvedben voltál és megmentettél? – Felvontam a szemöldökeimet és apró kacaj hagyta el a számat, ami tökéletesen lefedte a véleményemet és a hitetlenkedésemet. – Belőled azt sem nézném ki, hogy a számodra legfontosabb személynek segíts egy kicsit, nemhogy nekem, aki idegen volt neked. – A véleményem megmásíthatatlan volt róla, a mendemondája pedig ismételten dobott rajta egyet, bebizonyította, hogy az eddiginél is lehet ostobább. Mit akar azzal elérni, hogy jónak próbálja beállítani magát előttem? Tudhatná, hogy úgysem hiszek fűnek-fának, neki meg még úgy sem. De honnan tud Owen-ről? Soha nem beszéltem neki róla, nemhogy panaszkodtam volna… igaz, hogy akkor az estén éppen egy nyomot követtem, ami elvezethetett volna ahhoz, hogy ki bízta meg a megölésemmel és mi történhetett egyáltalán vele, de Leigh-Anne-nek semmi köze nem kellett volna, hogy legyen az egészhez. – És ha még egyszer fel mered emlegetni az exemet, akkor komolyan eléred, hogy beguruljak. – Szinte éreztem, hogy a tekintetem megtelt dühvel, nyelnem kellett egyet. Owen kényes téma. Az egész kapcsolatunk,minden, ami hozzá kapcsolódik és nem fogom tűrni, hogy egy számomra utálatos személy dobálózzon a dologgal. Mindennek van egy határa és a kislány nagyon elkezdte súrolni az enyéimet.
Miss Charlice Barrish tökéletes alakításával és az általam megjósolt tökéletesen kiszámíthatatlan reakciójával bearanyozta a napomat... ISMÉT. Az az arc, amit vágott ott előttem, az egyszerűen leírhatatlan volt. Megnyugtatott és megerősített engem abban a hitben, hogy én vagyok bolond, és egyszer nem lennem képes elismerni az igazamat. Én mindig elmondtam az embereknek a véleményemet, és megadtam az igazat másoknak, ha arról volt szó, néha kompromisszum céljából. Nos, Barrish szerint még mindig diliházba kellene mennem, és olyan lazán bökte ki, hogy "nem veszi be a mesémet", mintha arról csevegtünk volna a napsütésben New Orleans egyik parkjában, hogy ki nyeri a következő BL döntőt. Azért pont ezt hoztam fel, mert - legjobb emlékeim szerint - őt pontosan ugyanolyan hidegen hagyja a foci, mint engem.
Viszont azt is sikerült elérnie, hogy megint dühös legyek, és minden önuralmamra szükségem volt - komolyan, még a rejtett tartalékaimat is előrángattam valahonnan mélyről -, hogy ne ugorjak neki, és tépjem meg úgy, hogy olyat még nem látott a világ. - Idefigyelj, Charlice - mondtam teljesen komoly hangnemben, és próbálkoztam egy nyugodt tartást megőrizni. - Annyira már ismerhetnél, hogy tudd, nem szokásom hazudni, hanem őszinte vagyok MINDENKIHEZ, még akkor is, ha te egy köcsög ribancnak tartasz. És jelen pillanatban, ha marha őszinte akarok lenni, és az is leszek, akkor rohadtul nem tudsz semmit az életemről, Aranyom. Kössünk egy megállapodást. Én nem emlegetem többé Owent, te pedig kussolsz a szeretteimről. Pont, hogy az egyikük miatt vagyok itt - mondtam. Keresztbe fontam a mellkasom előtt a karjaimat. Igazából semmi különösebb célom nem volt azzal, hogy közöltem vele az igazat. Nem terveztem megkérni arra, hogy segítsen megtalálni Beth-t, ha kicsivel emberibb lett volna a kapcsolatunk, lehet, hogy alkut ajánlottam volna neki. - És tudod mit? Itt és most bocsánatot kérek azért, hogy az a barom alkotód neked adta be a drogot és nem nekem, pedig nekem szánta, azt elhiheted. Van vele egy rendezetlen ügyem, és amikor Seattle-be keveredtem, az volt a célom, hogy megöljem. Rohadtul nem jött össze, mint arra rájöhettél. Nem a megmentődet akartam játszani, mert én is tudom, hogy nem vagyok egy kiköpött jó kislány. De nem vagyok hazug. Csupán segíteni kívántam rajtad, hátha az ellensúlyozza azt, hogy akaratom ellenére lettem farkas - rántottam vállat. Mondandóm végére érve már ismételten lenyugodtam, és csak vártam. Nem mintha végtelen lett volna az időm, de kíváncsi voltam, hogy erre mit mond majd a híres-neves Charlice Barrish.
OTipikus. Szavak, szavak és szavak, amelyek hallatán nagyon erősen kellett visszafognom magam, hogy egy óvodás kislány mintájára ne tapasszam a két tenyerem a füleimre és szaladjak fejvesztve az első tiszta útvonal felé, ahol nekem mehetek neki senkinek. Bűzlött az egész sztori, Leigh-Anne arckifejezése, használt hangsúlyai mégis arról árulkodtak, hogy az egész nem csupán egy burkolt hazugság, amit hirtelenjében, esetleg hosszan tervezgetve gondolt ki, mert tudta, hogy nem tiszta az utálatának története. És miért is tett volna ilyet? Ő az egyik olyan ember ezen a bolygón, aki tényleg magasról tesz arra, hogy a többiek mit gondolnak és nem csak megjátssza ezt a nemtörődömséget, hanem minden egyes másodpercben egyedül saját magára hallgat, senki másra. Emiatt talán csodálni is lehetne, de a saját határaimat én sem fogom átlépni, akit utálok, azzal nem haverkodok, ennyi az egész. De a lány mindenféleképpen gondolkodóba ejtett, akármi célja is volt ezzel az előadással. Hatásos volt, az már biztos. - Maradjunk annyiban, hogy nem fogom benyelni az ostobaságaidat minden kanyar nélkül. – Felvontam a szemöldökeimet. Ugye nem hitte, hogy pár perc alatt pálforduláson fogok átesni és a nyakába ugrok, amiért állítólag megmentette az életemet? Inkább szúrjanak nyakon valamivel vagy jöjjön vissza az a szemétláda, aki elméletileg őt kergette és engem drogozott be végül, lőjön be, hogy ne kelljen a fejemben forgatnom a meséjét. – Nem voltam már akkor sem kezdő, amikor veled találkoztam. Nem hiszem, hogy aki téged keresett olyan profi volt, hogy egyetlen mozdulattal ki tudott teríteni úgy, hogy azóta sem emlékszem arra az estére. – Közelebb léptem hozzá egy lépéssel, megcsóváltam a fejem és halványan elmosolyodtam. – Az, hogy te az akaratodon kívül lettél farkasa, nem az én dolgom. Engem nem fogsz belerángatni a kis lelkiismereted játékába, biztosan nem fogom tisztábbá varázsolni is. Nem engedem meg a tudatot sem magamnak, hogy esetleg segítettem neked abban, hogy jobban érezd magad. – A szavaimnak komoly éle volt, de komolyan is gondoltam őket. Nem a segítőkészségéről volt híres, mégis miért velem tett volna kivételt? Soha nem láttam őt senki irányába jó szándékot mutatni, pedig nem először találkoztunk, jó néhányszor összefutottunk már életünk során és a vélemény egyszer sem változott meg, az ő szavaival élve az én szótáramban a képe szorosan a ribanc szó mellett szerepelt. - Szerencse, hogy csak átutazóban vagyok a városban. – Állapítottam meg rá pillantva. – De Seattle-be remélem nem tervezed egyhamar betenni a lábad. Ha igen, akkor ne számíts szívélyes fogadtatásra a részemről. Nem szeretem, ha hozzád hasonlóak járkálnak az utcákon. - Az élettől is elment a kedvem a vele folytatott, társalgásnak aligha nevezhető bájcsevej miatt, jobbnak láttam a haladás tevékenységét felvenni, ám muszáj volt visszafordulnom egy végszóra. - Légy óvatos, kislány. Nem szeretem a hazudozókat. - Talán elvakultság, de nem hittem neki. Nem most, nem ebben a pillanatban. Lehet, hogy majd egyszer egy másik korban és univerzumban.
† music: one woman army † note: köszönöm a játékot, nagyon élveztem! † words: -
Gondolkoztál már el azon, hogy milyen is egyedül maradni? Elveszíteni valakit a magunk hibáiból? Kutattam a múltban, hogy mit csináltam rosszul, amiért így kellett történnie. Végtére is nem bánom, hogy így végeztem, hiszen ebben az egy hónapban sokkalta boldogabb voltam, mint valaha is az életben. Szép a város, beleszerettem. Az emberek oly’ vidámak, még akkor is, ha javarészük szenved a természetfelettiek miatt. Az itteni emberek erősek, nem úgy, mint Fall’sban. Ott egy apró pániktól is kiürültek az utcák, az emberek pedig gyáva módra húzódtak be sötét otthonokba, fekete szobák mélyére. De itt más. Itt még a nap is ragyog. Lehet, hogy talán csak Hayley miatt látok mindent szépnek. Mystic Fallsban túlságosan is egyedül voltam. A testvérem Elenával, Elena a testvéremmel… Caroline meg Bonnie pedig nem az én világom. Ők Elenához tartoznak, nem pedig hozzám. Számomra az élet most értette meg magát önmagammal. Azt mondják, hogy minden rosszban van valami jó, és minden jóban van valami rossz is. Vagy ha egy ember oly’ elkeseredett, csak gondoljon egy szép rétre, a barátokra, rokonokra, vagy bármi szép dologra, akkor megnyugszik. Szokták ezt mondani. Főleg nekem. De régebben, amikor ránéztem, vagy gondoltam e dolgokra, számomra ez mind eltorzult, mint egy korcs ember. Nem láttam meg semmiben sem a szépet. S, ha még lett volna is benne szép, számomra az is gonosszá vált volna. Van úgy, hogy egyszer meg kell állapodnunk valaki mellett. Számomra egy egész élet megadatott, hogy ezt eldöntsem, ki mellett szeretnék élni, és mit szeretnék kezdeni az életemmel. Azt hiszem, amikor e városba betettem a lábamat, számomra itt kezdődött el minden. Itt éreztem igazán azt, hogy van miért élni. Van kiért élni. Megtaláltam azt a nőt, aki soha nem verne át. Hayley az, aki olyan, akárcsak én. Egész életében bolyongott a boldogság után, mint egy szellem, ki egy elromosodott házban kereste a régi emlékeit, amelyek egykor alkották a romos falakat. De aztán… hiába is vázoltam fel mindent fényesnek, még is adódott egy probléma. Hayley elárulta, hogy Hope életben van, de meg akarja fosztani az apját gyermekétől. Ebben támogatom leendő menyasszonyom, noha én, mint árokparti vámpír, nem tudom Klaustól elvenni a gyermeket. Szükségem van az én jobb kezemre, Sophiera. Itt láttam bolyongani nemrég New Orleans utcáin, de nem sikerült utolérnem. Most azért indultam útnak, hogy újra megtaláljam. Lehet, hogy a látványomtól el is hagyta a várost, de nem lehetek benne oly biztos. lehet, hogy még itt van, s ha kell, addig keresem, ameddig meglelem.
Kezdőlap
† words: -