Annyira szép volt az idő, hogy szavakkal ki sem lehetett fejezni. Nem fojtogatott a meleg a nyár ellenére, attól függetlenül, hogy vámpír voltam gondjaim voltak az időjárással, nagyon érzékeny voltam rá. Úgy tűnik van, ami nem változik akkor sem, ha valaki megkapja az öröklét ajándékát és bár lett volna több, mint 150 évem megszokni, mai napig vannak fenntartásaim egyes dolgokkal kapcsolatban. A rigolyák nem módosulnak, akárhogy is nézzük, mindig velünk maradnak. Két napja voltam a városban, kivettem egy hotelszobát, ahonnan előszeretettel mozdultam ki, mint egy turista. Néha odacsapódtam egy-egy városnéző csoporthoz, akiknek vagy éppen a régi épületek eredetét ecsetelték a vezetőik, a szórakozási lehetőségekről tájékoztatták őket, esetleg a helyi mágia alapjairól tartottak kiselőadást és arról, mennyire nem pletykák az itteni legendák. Ez a város talán segítségemre is lehet, az elméletileg engem megillető boszorkányerő újdonsült tulajdonosaként minden lehetőségre nyitott voltam. Az itteni boszorkányok, varázslók, mágusok világhírűek voltak, a gyógynövényeik, varázsigéik híre bejárta az összes földrészt, nem volt olyan élő, aki ne hallott volna róluk. Természetesen akadtak közöttünk szélhámosok is, de nem most jöttem le a falvédőről, megéreztem, ki volt felruházva mágiával. Már nem csak a felerősödött érzékeim segítettek ebben, hanem egyfajta fajtársaimnak is tekinthettem a boszorkányokat. Ismeretlen, furcsa, ám felettébb vonzó volt az egész helyzet, amibe belekeveredtem. Az egyik nagyobb parkon haladtam át, hogy később ismét a belváros embere lakta részében lyukadhassak ki és nem én voltam az egyetlen, aki a zöldövezetet választotta. Családok, párok, gyerekek, egyedülálló személyek foglalták el a padokat, a gyepet, hunyták le a szemeiket, hogy a nap szabadon simogassa az arcukat, könyvekkel a kezükben élvezték a hétvégét és hirtelen nekem is kedvem lett valami ilyesfajta tevékenység végzéséhez. Viszont eldöntöttem, hogy meglátogatom a város egyik, bennfentesek által leginkább ismert üzletét, ahol a tulajdonos bizonyítottan nem kontárkodott, hanem igazi mestere volt annak, amit csinált. Ám megtorpantam. Több millió személy közül megismerném azt, akit megpillantottam és egyáltalán nem túloztam. Jellegzetes arca kiskorom óta velem volt, a legjobb barátomnak mondhattam annak ellenére, hogy az utóbbi időben nem igazán találkoztunk és eltávolodtunk egymástól, de a szívemben soha nem voltam tőle messze. Egyetlen napra sem hagytam magára, ha hívott volna, akkor ugrottam volna és most… mit keres itt? Szégyelltem, hogy nem tudtam arról, merre járt, mit csinált, csakhogy nem akartam beleszólni az életébe. Volt elég problémája, amit neki át kellett élnie, nem hiszem, hogy akárki kibírná. Én sem. Sőt. - Stefan! – Kiáltottam fel. Füle, mint a denevéreknek, nem létezett olyan hatalom, ami megakadályozta volna abban, hogy meghallja a hangomat. Napszemüvegemet a fejem tetejére toltam, lépteimet sietősre fogtam, az utolsó lépteket észre sem vettem, hogy a megszokottá vált vámpírsebességre kapcsolva tettem meg. Szerencse, hogy senki sem figyelt rám, nyugodtan vethettem magam legdrágább barátom nyakába.
A sok szép gyerekkacaj volt a legszebb. Mindenhol boldog emberek ültek. Némelyikük a fűben feküdt hassal, és a könyvét olvasgatta, a gyerekek pedig fogócskáztak egymással, ami megint csak aranyos, és szívet melengető látvány ez egy ember számára. Régebben én is álmodoztam arról, hogy egyszer lesz egy feleségem, és egy saját gyerekem, aki csak közös gyerek. S ebben a régi álomban, vágyban, reményben az a legszebb, hogy ez már meg is valósítható. Elvehetem Hayleyt, és közös gyerekünk is lehet. Lehet, hogy ez túl érzengősnek hangzik, de meg kell állapodnom valaki mellett. Saját családot szeretnék, és hátrahagyni a múltat; elfeledni Elenát, és mindenki mást. Már belevágtam az új kalandomba, új életet kezdtem. Ám, továbbra is kavarognak azon a gondolataim, hogy miként fogjuk elvenni Hayleyvel Hopeot. Tudom, hogy az anyjának mennyire fontos Hope, ezért bármit megteszek annak érdekében, hogy Hayley visszakapja a gyermekét, akit elvettek tőle. Lehet, hogy Klaus védelemből tette ezt, ám mindennek van hátsószándéka. Klaus soha nem szerette Hayleyt, miért adná vissza a gyereket neki? Akár el is küldhette volna vele Hayleyt messze, de nem tette. Fel is merült bennem a gondolat, hogy, ha meg van Hope, akkor elköltözünk Hayleyvel messze, hogy ne találjanak meg. Nyilván, majd úgy is bujkálnunk kell, ha elértük a célunkat. Klausnak vannak boszorkányai, és biztos vagyok benne, hogy azok megtalálnak minket. Félek, hogy Klaus bántaná Hayleyt azok után. Ezért is van szükségem egy boszorkányra, aki megvédené a családom. Én, mint egy egyszerű vámpír, erre képtelen vagyok. Hacsak nincs tőr, vagy bármi más, ami egy ősinek káros lehet. Ezért lenne szükségem arra a nőre, akit régen már elveszítettem, de múltkor láttam. Tudom, hogy nem vagyok bolond, nem őrültem meg, mert láttam őt. Igaz, ki voltam kapcsolva, de én akkor is láttam, ott volt. De mi van, ha mégsem? Hogy csak beképzeltem magamnak az egészet? Lehet, hogy talán annyira bíztam a szándékomban, hogy már hallucináltam is. A nap is élesen sütött, ezért napszemüveget sem hagyhattam ki. Különben sem szeretik a természetfelettiek a hasonmásokat, ezért jobb szeretem magamat takargatni. De aztán hirtelen megállok a park közepén, majdnem. Próbálok figyelni, minden ember arcát megnézni, de még mindig nem találom azt az arcot, akit még láttam, és akit szinte a föld alatt is keresek. De aztán, annyira figyeltem, hogy nem láttam a szemeimtől. Valaki sebesen a nyakamba szaladt, s karjait átfonta mögöttem. Orrom minden érzékét átjárta az ismerős, finom, nőies parfüm illata, s e illat beszippantása után már tudtam is, hogy ki ő. Az a nő, akit eddig kerestem. Hát… a hegy nem megy Mohamedhez, hát Mohamed megy a hegyhez! Ő talált meg engem, mondhatni. Hátán óvatosan végigsimítok, ahogyan ölel, és arcomat a nyakába temetem, és élvezem minden egyes érintését, ölelését, és egyáltalán azt, hogy itt van, és megtaláltam. Legfőbbképpen annak örülök, hogy ő itt van. Hirtelen el is felejtettem azt, hogy valójában miért is kerestem őt. Ám röstellem, hogy eleinte nem azért, hogy láthassam őt, hanem csak azért, hogy segítsen. De most jöttem rá, hogy javarészt inkább azért, hogy láthassam őt. Boldoggá tett ez a pillanat. - Sophie? – húzódom el tőle óvatosan, ahogyan két tenyeremet két szépen kerekedő vállára pihentetem, és végignézek rajt aggódóan. – Csöppet sem változtál. – A vigyort le sem lehetne törölni az arcomról.
A barátomat ölelni jelenleg a legmegnyugtatóbb, ugyanakkor a legnagyobb boldogságra okot adó dolognak számított. Az idejét sem tudtam volna megmondani, hogy mikor láttam Stefan-t, mondhatni szinte már azt is elfelejtettem, hogyan néz ki, pedig vámpírként nincs meg az esélye annak sem, hogy egyáltalán változzon valamennyit. Persze mindannyian mások voltunk, amikor mosoly ült ki az arcunkra, szomorúak voltunk vagy éppen az aggodalomtól kellett megráncolnunk a homlokunkat, de a személy, akit kisgyermekkorom, sőt, születésem óta ismertem számomra mindig ugyanolyan maradt. Stefan birtokolta az életemben a nagybetűs barát szerepét, hiába volt egy jókora kihagyásunk a közelmúltban és sok kisebb is régebben. Átváltozva mindketten elkezdtük élni a már jóval tovább tartó életünket, mint amire halandóként számíthattunk volna, de ha problémám volt, ha fordulóponthoz érkeztem vagy ő tette ezt, akkor kivétel nélkül ott voltunk a másiknak. Olyan erővel szorítottam magamhoz, amiről valószínűleg senki sem nézte volna ki a kívülállók közül, hogy egy apró, alacsony, vékony lánykából kitelik, ám az érzelmeim több, mint százötven év alatt sem csillapodtak le, ugyanolyan hevesek voltak, mint amikor újszülöttként felfokozódtak. - Mintha te olyan sokat változtál volna. – Vigyorodtam el, ahogy eltolt magától és láttam a tekintetét végigvizslatni rajtam, mintha leröntgenezett volna egy báty óvatosságával, aki szerette volna ellenőrizni, hogy a kishúgának egyetlen csontja sem törött el, miután eléggé csúnyán felborult a biciklivel. Mosolyát látva nyugodtan lélegeztem fel, boldognak tűnt. Ez a tény pont elegendő volt nekem ahhoz, hogy a kedvem még jobbá váljon. - Mit csinálsz New Orleans-ban? Hogyhogy ott hagytad Mystic Falls-t? Vagy csak átruccantál? – Sorjáztam a kérdéseimet, amelyekből jóval több volt, mint amiket feltettem, viszont gondoltam, hogy úgysem fogom őt elengedni, mielőtt nem válaszol az összesre, szóval az idő az én oldalamon állt. Egyeseket talán idegesíthetett az élethez való hozzáállásom, a személyiségem, hogy túlzottan kíváncsi természet voltam, aki hajlamos a túlpörgésre és a pattogásra, ám én már nem foglalkoztam senki véleményével, csakis azokéval, akik igazán számítottak. Stefan ilyen volt és eddig még nem panaszkodott arra, hogy én milyen vagyok és ő tényleg őszinte volt. Maximum akkor hazudott nekem, ha egy kegyes kis füllentéssel azt hitte, segíthet. - Lehet, hogy ezt általában nőknek szokták mondani, de ragyog az arcod. – Két kezem közé fogtam a fejét és muszáj volt lábujjhegyre állnom, hogy puszit adhassak az arca egyik oldalára.
Néha eltűnik a Nap a felhők mögött, most ez kifejezetten jól esik. Két zűrös páciens egy nap, a bolond csakis én lehettem, hogy bevállaltam őket egy délelőttre. Délután csak egy páciens jön, addig inkább kilépek a rendelőből, hogy kiszellőztessem a fejem. Kedvencem ez a park és egy kiadós kávé mennyiséggel a kezemben, meg egy dobozba csomagolt süteménnyel csakis mennyei lehet a feltöltődés. Találtam egy üres padot, most kivételesen beleháborgatni senki terébe nem szeretnék, ugyanakkor nem is zárkózom el a lehetőségtől, ha valaki szóba akarna elegyedni velem. Az is egyfajta felfrissülés, és eltereli a figyelmem a délelőttről. Bárki, aki azt mondaná pszichiáterként, pszichoterapeutaként, hogy nem elemzem magam az embereket, akikkel találkozom, vagy látok, az önmagának is hazudik. Ami fel tud még tölteni, az a zene és a tánc, várom is, hogy lassanként az ébredező művészvilág tagjai is kijönnek és ha csak pár percre is, de részese lehetek, még ha csak hallgatóságként is. Elég meleg van, még ha nem is annyira, mint nyáron szokott lenni, és a munka ellenére apró virágmintás ruhát vettem fel, még ha csak egy két helyen is díszlik, az anyaga is elég könnyed, ma reggel ilyen nappal és kedvvel ébredtem, a hajam fonott kontyban, kék és fehér virágdísszel kiegészülve egészíti ki a ruhámat és a fehér, pántos körömcipőmet. Kinyitom a dobozt és szerencsém van, kaptam mellé műanyag kis villát, különben ehetem kézzel, amitől egyből átvedlek hatévessé, mert a krémből mindenhova jutna, csak a számba nem. Szeretem a mandula és a mascarpone ízét, a mostanit viszont kifejezetten pisztáciával kértem.
Egy kis esti futás rám fér időnként. Épp eleget olvastam már utána a betegségemnek és ha rendesen karban tartom az izmaimat, akkor a betegség előrehaladását is lassíthatom, úgyhogy épp e miatt elég sokat foglalkozom az edzéssel. Nem azt mondom, hogy szinte már hivatásosan, szó sincs róla, csak mint egy átlag ember. Nem járok konditerembe, vagy ilyesmi, de elég gyakran járok el futni, biciklizni. Ez utóbbi persze most kizárt, mivel nem otthon vagyok és ide nem hoztam magammal ilyesmit. De most feszültségvezetésnek is kiváló, miután ez az egész rettenet ügy bejött. Komolyan... képesek lennének csak azért börtönbe vágni, mert nincs más, akit lehetne helyettem? Én csak ott voltam, még csak rám se tudják bizonyítani, hogy tettem valamit, hiszen nincs gyilkos fegyver és minden létező krimi sorozatban kell a bizonyíték nem igaz? Ne mondja már nekem azt bárki is, hogy én körömmel szétmarcangoltam valakinek a torkát. Akkor minimum ott kéne lennie a bőrének a körmeim alatt nem? Megnézhették, miután még a mosdóba se mehettem el az után, hogy letartóztattak és semmi ilyesmit nem találtak, akkor meg? Persze a béna kirendelt ügyvédem szerint egyszerű a fáma, szimplán csak rám akarják verni az ügyet, mert kell valaki, aki hibás, ha már egy szenátor fiáról van szó. Nem lehet ezt csak úgy annyiban hagyni, és nem tudják eladni állattámadásnak sem, miután én azt mondtam, hogy láttam valakit. Ezek után maximum azt foghatták volna rám, hogy sokkolódtam, de ezzel se próbálkoznak. Nekik csak egy bűnös kell, aki elviszi a balhét, teljesen lényegtelen, hogy ténylegesen köze volt-e az ügyhöz. Futás közben történik meg, hogy meghallom a zajt a fák közül. Lássuk be kíváncsi típus vagyok, pedig lehetne annyi eszem, hogy pont a kíváncsiságom vitt bele a mostani bajba is, és nem biztos, hogy jót tesz az ügyemnek, ha megint valami olyanba keveredem bele, amibe nem kéne. Próbálok én ellenállni úgy... két másodpercig, de aztán mégis csak a zaj felé veszem az irányt. Az egyik fa takarásában állok meg és onnan nézem végig az egész... cseppet sem gyenge jelenetet. Nem vagyok én még szakértő... sőt alig értek az egész misztikus témakörhöz, de az még nekem is világossá válik, hogy az egyik illető vámpír, míg a másik talán valami vadászféle lehet, már ha léteznek ilyenek. Informálódnom kéne igaz? De nem érdekel, hogy mi a kockázat... akkor is jobb lenne, mint a mostani állapotom. Persze tudom, hogy nem kéne ezt tennem, de még sem tudom megállni. Halkan sikkantok fel és kapom a szám elé a kezemet, amikor meghallom a halk reccsenést, ahogy törik a nyak és látom is, ahogy a test a földre hanyatlik, azért a szépen helyben hagyott vámpír pedig próbálja épp összeszedni magát. Ennyit arról, hogy nem kéne bajba keverednem. Nem tudom megállni, hogy ne lépjek elő, és pár pillanat múlva már a földön heverő mellett állok meg, azaz jobban mondva térdelek mellette. Tudom butaság, de az első reakcióm, hogy megnézem él-e még... pedig hallottam, hogy kitörte a nyakát. - Megölte? Meghalt? Ugye... ugye nem? - tudom buta kérdés, de nem ismerem a módját sem annak, hogyan lesz valaki vámpír. Meg kell hozzá halni, azt nem tudhatom, hogy előbb a vámpír véréből is inni kell, erről nincs dunsztom sem. Akkor hőkölök hátra, amikor, amikor meglátom az eltorzult arcot. Na jó, ilyet még nem láttam, de az első seggre esés után, mert az jön most, tartom magam. Nem megyek át vinnyogóba, pedig talán kellene. Semmi más nem kell hozzá, csak egy nagy adag önuralom és ennyi. Szépen el kell magyaráznom miért vagyok itt és nem szabad foglalkoznom a furcsa fekete szemekkel. Biztosan így is ért és hall engem, hiába közelít olyan fenyegetően. Vámpír tudom én, sérült... gondolom vér kell neki, de... Nem tudok kinyögni egy szót sem, pedig magyaráznom kellene, szólni valamit... bármit, hogy tudja miért vagyok itt, hogy miért figyelem. - Én csak... én csak olyan akarok lenni, mint... - maga lenne a mondat vége, de eddig már nem jutok el, mert szinte azonnal belém folytja a szót, ahogyan rám veti magát. Már nem csak ülök a földön a hátraesés miatt, hanem a hideg az egész hátamat átjárja, amivel kombinálódik a fájdalom, ahogyan a fogai a nyakamba marnak. Fogalmam sincs, hogy a sikításra nyíló ajkaim közül jön-e ki hang, vagy csak néma segélykérés ez, mert talán tudat alatt nem is kérek segítséget. Nem tudom mi ennek az egésznek a menete, ha megöl egy vámpír úgy, hogy kiszívja a véredet és nem szétmarcangol, akkor átváltozol, vagy meghalsz? Nem vagyok szakért, pech igaz?
A sötétség leple alászállt, s minden fénnyel megtöltött, élettől hemzsegő, szinte már-már zajos közeg, nos egyetlen pillanat eltelte alatt köddé vált. Az utcák kihaltak, az emberek elvonultak, s igen immáron a természetfelettieké az esti terep. Rabul ejtően gyönyörű a New Orleans-i látványvilág, és úgy hiszem, hogy nem mondanék nagy tévedést azzal, ha a lehető legszebbnek írnám le, avagy gondolnám el eme várost. Persze, minden egyes helyszín megérdemli a saját maga dicséretét, de valahogy sokkal különlegesebbnek érzem az itteni helyzetet. A tények önmagukért beszélnek, hisz ámulatba ejtő az esti megvilágítás képe. Remek programok sorozata kínálja szinte tálcán a lehetőségek tárházát, és akárhogyan is nézem a dolgot, nos ez a város nem akármilyen. Az ősiek nevéhez köthető egyrészről, mármint jobban mondva a Mikaelson testvérek az alapítók. Azóta persze eltelt száz év, ha csak nem több, de most ismét itt vannak, és élnek a kínálattal. Szórakoznak, élvezik az életet, ám eközben, mégis háborút vívnak oly annyi ember ellen, hisz az ellenség úton, s útfélen fellelhető. Lépten-nyomon akad egy személy, kit el kell tüntetni, vagy, akivel meg kell küzdeni. Tisztában vagyok mindennel, hisz a kapcsolataim eléggé kifinomultak. Vannak saját embereim, vannak felettem állóak, és van társasági köröm is nyilván, de hogy barátságra adjam a fejem, nos az már más kérdés, hisz a bizalom nálam alapvető hiány. Nehezen törik meg a jég, s a szívem sem hajlik afelé, hogy bármilyen nemű módon elhiggyek akármit is. Lehet nagy hiba mindez részemről, és ezáltal nehezebb velem együtt dolgozni, de úgy gondolom bennem nem lehet csalódni. Ha egyszer valamit megígérek, akkor azt be is tartom, de már egy másik témakör azon tény, hogy a másik fél is megteszi-e az ígéretét, avagy jobban mondva betartja mindazt, ami rá hárult. Mindenesetre ezen este nem másokról szól, hanem egyedül csak is rólam. Magányos perceimet élem meg, és egy kis séta az éjszakai környezetben felüdítő, sőt már-már elbűvölő. Lépteim lassúak, de mégis óvatosak, mintha attól kellene tartanom, hogy bárki is csapdát állított volna nekem. Oh, igen, lenne mitől tartanom, hisz Anubis Andre is eme városban tartózkodik, de egyetlen pillanatra sem okozott számomra ez félelem érzetet. Sőt vajmi kevés a közöm ahhoz, hogy épp mivel is óhajtja elütni a drága értékes idejét. Számomra egy ellenség a sok közül, s mondhatni ezzel nem vagyok sem előrébb, de másrészről hátrébb sem. Végül mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy barna szempáromat az előttem lévő útra szegezem. Kissé élesebben figyelek immár, és a hangokat is tökéletesen kiveszem. Néma csend, és sötétség honol mindenütt, így nincs semmi sem, ami a nyugalom megzavarója lehetne. A lámpafények kellően megvilágítják az utat, ahogy én magam a park közelébe érek lassacskán, és itt is azon részére, amely kissé elhagyatottabb a kelleténél. Nem, nem félek, sőt sosem szoktam, hogy őszinte legyek. Egyedül csupán baljós előérzetem támadt, aminek kicsit sem örülök. Hirtelen állok meg, ahogy a tökéletes néma csend immár eltűnve, nos zajjá változik. Jobban fülelve, és az érzékeimnek köszönhetően megállapítom, hogy mindez nincs is olyan messze. Mindeddig, nos azért nem vehettem észre, mert a gondolatmenetem jobban lekötött, mintsem a külső környezettel foglalkozzam. Tehát egy vámpír, és egy ember lehet a dologban. Egyszerűen érzem a vér illatát, mely annyi éven át elkísért engem. Nélküle talán már nem is léteznék, de mindez mellékes jelen esetben. Egy hirtelen szerű mozdulattal suhanok a megfelelő irányba, de egyelőre csak kellő távolságból szemlélem a jelenetet, ahol egy nőből éppenséggel vért szív egy vámpír. Nos nekem sem kell több, hisz azonnal ott termek vámpírsebességgel, majd megragadva a vámpír vállát hátulról, azonnal elrántom a nő közeléből, így a táplálkozási folyamat annyiban marad. Magamhoz húzom, majd egyetlen határozott kézmozdulattal kitépem a mellkasából a szívét, s mindezt persze hátulról megtéve. A vámpír azonnal szürkés színűvé, sőt élettelené válva a lábaim elé hullik. Lenézően tekintek utána, majd a tiszta kezemmel a fekete vászonkabátom zsebébe nyúlok, és egy hófehér kendővel tisztára törlöm a véres kezem. Egyetlen pillanatba telik mindez, ahogy végül határozottan közelítem meg a nőt, és a bal kezemet nyújtom felé, hogy segítsek a számára ezáltal felállni, miközben eldobom a véres kendőt. -Remélem nem esett komolyabb baja, hölgyem.-Szólalok meg viszonylag halkan, de mégis komolyan, ahogy mindvégig őt nézem, és eközben most már sikerül is megfigyelnem, hogy kivel is hozott össze a sors. S hát nem is az élet iróniája lenne, ha nem ismerném. Most már biztosra vehettem, hogy ezt a nőt már láttam, sőt némileg ismerem is. Már csak jobban át kell gondolnom, hogy honnan..
Szinte már gépiesen mozgolódom az autó kormánya mögött. Közeleg a telihold, feszengek az ülésen, és nem tudom eldönteni, hogy egyáltalán miért jó nekem idejönni. Leinni magam? Megéri-e a készülő háború előtt vagy miatt? Ám... nekem is vannak sötét titkaim, mégpedig eléggé nagy súlyúak, amikről nem beszélhetek. De csak a saját bandám miatt teszem. Most ők a legfontosabbak, miattuk, értük van minden! Ilyenkor mindig eszembe jutottak a szüleim. Akiket én hagytam el. De felesleges gondolkodás, hiszen csak jobban felbosszant az egész. Tudtam, hogy az elvesztegetett idő soha nem lesz pótolva. Az a pár utolsó év elszárnyalt, olyan gyorsan, mint a villám. Igaz, néha azt éreztem, hogy kínoz a lassúsága, és nem ér semmit a levegő, az étel, a víz... mert nem azok adják nekem, akik világra engedtek, akiknek szüleimnek kellene lennie... de nagyon gyorsan rájöttem, hogy az érzelgősség semmire sem jó. És amúgy is, Odette ott maradt nekik. Én már felesleges voltam. Igen, az! Úgy ismertem már ezt a helyet, mint a tenyeremet. És nem is rögtön oda siettem, ahová kellett volna indulnom. Helyette a kis parkot választottam egy üveggel a kezemben. Mondhatnám azt is, hogy ebéd helyett vagy inkább ez az ebédem... de a szokásossal ellentétben nem láttam szabad padot. Gyakorta jártam ide, azok közé tartoztam, aki nem rendül meg más fajok közelségében. Vodka. A lehető legerősebbet hoztam el az üzletből. Majd itt folytatom, ha ez elfogyott. Bár a felét már útközben elfogyasztottam, ezáltal egy kissé már homályos volt a tekintetem. Egészen addig éreztem ezt a hatást, míg meg nem láttam egy ebédjét fogyasztó, ám ismerős arcot. Emiatt rögtön ravasz mosoly jelent meg arcomon, és odasétálva egy egyszerű huppanással kötöttem ki mellette. - Milyen szép ez a nap, nem? - kérdeztem elvigyorodva, a napsütés felé intve szabad kezemmel. Nem kockáztattam volna meg, hogy emlékszik rám, habár elég feltűnő jelenség voltam mindig is. Azon az éjszakán is, mikor nem is olyan messze innét háborgás tört ki az egyik klubban egy vámpír és egy farkas között. Azon az éjszakán futottam össze ezzel a nővel, habár ismertségünk pár perc volt.
Komolyan, ha lenne egy használható kézikönyv az egyik könyvesbolt polcán mondjuk "Hogyan válj vámpírrá" vagy "Minden, amit a természetfelettiről tudni kell" címmel és hiteles is lenne, nem csak valami zakkant hülyegyerek irománya légből kapott marhaságokkal isten bizony lecsapnék rá, hogy megtudjak mindent, amit most még nem, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Egyelőre úgy fest, hogy semmit sem fogok megtudni arról, hogyan működik ez az egész, ha csak nem első kézből meséli el valaki, ez viszont lássuk be nehéz menet lesz, hiszen eddig még csak vadállatiasan támadó vámpírokat láttam és őket is csak távolról. Valahogy nem tűntek igazán kommunikatívnak, hogy elég legyen kérdezni, hogy aztán kedvesen és segítőkészen elmeséljenek mindent, amire csak a kíváncsi vagyok. Szép is lenne, ha ez így működne nem igaz? Egyelőre viszont nem marad nekem más, mint hogy megpróbálok valahogy magamtól utána menni ennek az egésznek és így sikerül belekerülni egy olyan helyzetbe is, amiből elsőre úgy fest nem fogok tudni egy könnyen kikecmeregni, legalábbis valószínűleg egyedül esélytelen. A vadász meghal a szemem láttára, én pedig pillanatok alatt kérdezőből áldozattá válok a földön ülve, majd feküdve a nyakamon egy vadállattal, akinek úgy fest eltökélt célja, hogy addig szívja a véremet, amíg vége nem lesz mindennek. Igazság szerint pont azért nincs bennem félsz, mert ez se sokkal rosszabb halálnem, mint leépülni teljesen egy betegség miatt. Az elején érzem csak a fájdalmat, aztán inkább alélt bódultság lesz úrrá rajtam, alig tudom belőni, hogy hol vagyok, csak azt érzem hirtelen meg, hogy az érzés megszűnik, és mire pislogni tudok kettőt, addigra már az illető nincs felettem. Halvány árnyképekként mozog előttem a kettős, szinte alig történik valami, csak a vér fröccsen, majd a földre hullik egy... szív. Igen, tényleg ezt látom a másik simán belenyúl a támadóm mellkasába, kitépi a szívét és a földre dobj, én pedig dermedten már félig feltápászkodva a két karomon támaszkodva a hátam mögött próbálom tartani magamat és felfogni, hogy pontosan mi is történt. A kezét sem fogadom el azonnal, csak ösztönből pár pillanat után, de még mindig a földön porló maradványokat figyelem. Ennyi maradt belőle... csak ennyi, lényegében semmi, meg egy piszkos rongy a vérével. Elképedve nézek az előttem állóra, azt is késve fogom fel, hogy a másik kezemmel a nyakamat szorítom, hiszen ott maradt a két kis lyuk, sebhelyek, amikből még most is kissé szivárog a vér, de nincs nálam kendő és valahogy most nem is ez tűnik a legfontosabbnak. - Miért... miért csináltad ezt? Én nem... nem sikítottam, nem... nem kellett volna... Megölted! - jól van lássuk be, talán van valami baj a fejemmel, legalábbis ő biztosan ezt hiszi majd. Az is csak lassan kezd el derengeni, hogy aki előttem áll azt ismerem. Biztosan nem olyan ő is, talán valami más... vadász, vagy... a fene tudja mitől ilyen erős, valami démon, akármi, nem értek az egészhez, honnan tudjam? - Ismerlek. - bököm ki végül nagy nehezen, amikor leesik, hogy tényleg így van. Zenész, ha minden igaz, ott voltam a vele készült interjúnál, fotóztam és még pár szót váltottunk is. Tudom, hogy kicsoda... emlékszem rá egyértelműen, de mit keres itt és miért segített, amikor én ezt nem vártam el tőle? Még csak nem is ellenkeztem. Tudom butaság, nem tudom, hogy hogyan megy ez az egész, de mivel nem tudom talán elnézhető nekem, hogy nem reagáltam le tökéletesen a dolgot. - Lysander... igaz? - lassacskán úgy érzem mégis csak kezd tisztulni a tekintetem és az elmém is, lassan kezdem felfogni, hogy hol vagyok és kivel. Még most is a nyakamat szorongatom, miközben a zsebembe túrok és előveszek egy zsepit. Hát ez van nálam, félő, hogy átázik, de talán annyit segít, hogy elmúljon a vérzés és jobb legyen lassan. Össze kell szednem valahogy magamat, de hogy őt nem fogom hagyni csak úgy lelépni, az is biztos.
Enni csakis teljes figyelemmel lehet. Süteményt mindenképpen. Fenséges íze van, mentes minden borzalmas műíztől. Annyira belefeledkezem, hogy már akkor veszem észre, ki is ül mellém, amikor megszólít. Kanállal a számban fordulok felé, gyorsan lenyelem a falatot. - Valóban csodás. – fülig ér a szám. – Főleg, hogy összefutottunk. – a süteményre nézek. – Ha nem tartod illetlenségnek, hogy már a felét elmajszoltam... kérsz? – tartom felé a dobozban lévő süteményt. Ezzel a pasival találkoztam már, jók az emlékeim, főleg az esemény miatt. - Reggeli ébresztő? – nézek az italra. – Friss leheletet biztosít. – élcelődöm. Még nem nagyon ébredeznek a zenei ihletettségű emberek, a mai nap is ki fog maradni ezek szerint. - Azóta nem is találkoztunk. Hogy is volt? A két fogas szóváltásba keveredett. – tisztán emlékszem, mégis, kedvelem a társalgás ezen módját. – De min kapott végül is össze a két agyar? Csak nem lány volt a dologban? – arra, hogy tündér, nem is akarok gondolni. A vámpírokat messzire kerülöm, érthető okokból.
Azt talán fel kellett volna ismernem, hogy nem a legjobb alkalommal zavarom őt éppen. Tudjuk nagyon jól, hogy a nők számára milyen fontos az evés, és étvágyuk csillapítását nem veszik félvállról. Bár inkább néztem azt, ahogyan egy nő jóízűen evett, mintsem azokat a félnótásokat, akik fél életüket koplalva töltötték, csak hogy beleférjenek az esküvőjükön egy olyan ruhába, ami addigra kimegy a divatból. - Jó étvágyat! - biccentettem felé még mindig a megszokott jókedvemmel. Bár aznap este nem volt feltétlenül jókedvem, mikor találkoztunk, de nézzük úgy, hogy akkor senkinek nem volt hangulata a szórakozáshoz. Meggondolatlan események vették kezdetüket, és sokan csak örülhettünk, hogy épen, baj nélkül tudtuk elhagyni a helyet. Még nem láttam olyan konfliktust, ami ekkora port kavart volna, pedig én sem vagyok könnyű eset és azt sem mondanám, hogy kerülöm a feszültséget. - Na igen. Szebb időtöltésem nem is lenne, minthogy egy szépség társaságában töltsem ezt a is időt. - Ez már nevetséges közhely volt, legalábbis ami a bókokat illeti. Ilyen téren nem voltam túl kreatív, inkább hagytam az egészet a régiben, és éltem a hagyományossal és megszokottal, minthogy valami újat kreálva nők ezreit haragítsam magamra. Egy fejrázással utasítottam el az ajánlatát, majd kis sóhajjal szakítottam el a tekintetemet az övétől, és magam elé meredtem. - Hát ezt meg tudom magyarázni. - néztem az üvegre a kezemben komolyan, de a hangomban érezhetett némi cinizmust. Elvégre ez voltam én, nem túl komolyan éltem az életemet, és eddig nem is volt senki, aki ezért számon akart volna kérni. Bár mondjuk úgy, hogy valószínűleg nem is érdekelt volna. - Hát, pedig majdnem elkértem a telefonszámodat. - tűnt fel az arcomon az a szemtelen kis vigyor, majd felsóhajtva úgy döntöttem, inkább komolyan reagálok a mondataira. - Az biztos, hogy hagytak takarítanivalót maguk után. És van egy olyan érzésem, hogy már a fenti nagy hatalmak eltakarították őket magukat is. - Újabb sóhaj. - Ez már csak így működik, ha egy sakktábla kellős közepén élsz. - Sosem tagadtam, hogy utálom a hatalmon lévőket. Vámpírok. Mocskos vámpírok. - Nem a te tündér véred zavarta össze őket. Bár tény, hogy még azok is megszomjaznak melletted, akik nem is vámpírok. - szippantottam bele a levegőbe lehunyt szemekkel. - Vannak olyan farkasok, akik vállalva a következményeket, kifejezik utálatukat és nemtetszésüket az iránt, ami a városban folyik.
Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy egyetlen pillanatra lezárom a szemeimet. Élesen tárul fel elém a nem régibben lejátszódott jelenet, és olyan szinte, mintha minden megismételné magát. Kegyetlenség részemről, vagy sem, de egy sorstársamat megöltem, s ezzel együtt kiiktattam mindörökre. Számomra nem aggasztó az életek elvétele, sőt mi több néha talán túlzásokba is esem, ami azt illeti. Nincs ki kontrolláljon, s megfékezze mindazon cselekedeteimet, amiket talán olykor meg se kellene tennem. Mindig is szabadon éltem, mármint egy nézőponttól eltekintve, de az lényegtelen. Aki vámpírrá tett, nos nem tanított, és nem is volt mellettem, így egy magam nevelkedtem ezzel. Mindent magamnak fejlesztettem ki, és sajátítottam el. Kezdve az igézéstől, nos a gyorsaságig bezárólag. Újabb mély levegő következik, de immár nyitott szemekkel. Tisztában vagyok a helyzet súlyosságával, miszerint egy halandónak tudomása van a kilétünkről, de nem igazán izgat annak a gondolata, hogy kitöröljem az emlékeiből a jelenetet, vagy, hogy elfelejtse a természetfeletti világ látványképét. Mindenkinek kijár az igazság, s nem holmi bábuk az emberek sem, hogy ráolvasással befolyásoljam az elméjüket. Kedves voltam hozzá, ami azt illeti, és teljességgel segítőkész. Hoztam a megszokott formámat, hisz az udvariasság tökéletesen megmaradt. Nem voltam sem kegyetlen, sem pedig bunkó. Már épp látom, hogy szóra nyitja az ajkait, s ekkor várnám, hogy azt mondja, hogy nincs semmi baja, vagy, hogy kissé szédül, míg talán esetleg meg is köszönje a segítségem... de mindez luxus fantáziálás a részemről persze. Koránt sem azt kapom, amire számítok, sőt a tetejébe még lassan én vagyok a szemét, amiért nem engedtem a fajtársamnak, hogy megölje.. Kissé meglepődöm a szavain, nos azt meg kell hagyni, de ennek jelét sem mutatom, ahogy válaszolni sem méltatok minderre. Hidegen hagy a gondolata is annak, hogy számításba vegyem őt jelen esetben. Persze, megfogom tartani nyilvánvalóan a jellememet, és továbbra is nagyon udvarias leszek hozzá, de az ő részéről ez bunkóság volt.. Meg se köszönte, és még reklamál is, hogy életben van.. Megrázom a fejemet, ahogy egyúttal le is hajtom, s a földet kezdem el bámulni néhány percig, miközben hirtelen meghallom azt a szót, hogy: "ismerlek". Ráemelem hirtelen a pillantásomat, és fürkészően nézem a szemeit, mintha épp ki akarnék belőle olvasni bármit is. -Igazán nincs mit megköszönnie egyébként, hölgyem. Csak gondoltam nem hagyom meghalni..-Ejtem ki a szavakat könnyedén, ahogy bal kezemmel végül beletúrok a hajamba, s ezáltal hátra simítom az előre került tincseket. Végül magam mellé ejtem a kezemet, ahogy elpillantok egy adott irányba. Teljes kihaltság jellemzi a környéket, semmi mozgolódásnak nem látom a jelét, de még nem is hallok semmit sem, mintha épp egy temetőben tartózkodnánk voltaképpen. A legtöbb halandó már rég elvonult aludni, mások még élvezik a város élményét, és csak egyetlen egy valaki oly annyira elvetemült, hogy a halálát óhajtsa eme éjszakán. Halk nyöszörgést hallatok, ahogy végül kigombolom a vászonkabátomat, és mindezt követően megigazítom az ingemet. Mit ne mondjak... kissé melegem van, bár ez vámpírlétemre nem is csoda. A testem ki van hűlve, kávét már mióta nem ittam, így számomra az is meleg, ami egy ember számára egyszerűen csak hideg. Még mínusz fokokban is képes lennék egy szál pólóban mászkálni.. -Igen, Lysander Dequan vagyok.-Mutatkozom be teljesen egy enyhe meghajlás keretén belül, ahogy végül számomra is világossá válik, hogy kivel hozott össze a sors keze.-Ön pedig, Miss Harper, vagyis amikor utoljára találkoztunk, akkor még nem volt házas. Remélem most sem tévedtem, kérem.-Teszem még hozzá finoman, hisz tényleg nem szeretnék beletrafálni a helyzetbe, bár nem láttok rajta sem eljegyzési gyűrűt, sem pedig házasságit, de a mai világban, nos semmi sem kizárt. Végig nézek rajta végül óvatosan, de csak azért, hogy megállapítsam az állapotát. Minden bizonnyal kissé szédülhet, a nyaka vérzik még, nos ez egyértelmű, hisz színtisztán érzem a vér illatát, de különösebben nem indít be. Tudom magamat kontrollálni e téren. -Örültem a találkozásnak, Miss Harper, és ha kérhettem vigyázzon magára. További szép estét kívánok önnek.-Mosolyodom el halványan, majd egyetlen mozdulattal ellépek mellette, és megindulok előre, ezáltal folytatva a céltalan utamat, ha csak hirtelen meg nem állít engem.
Jókedvűen kuncogok, a kézfejemmel azért takarom ajkaim, még ha csukva is vannak. - Az mindig van! – a fogyókúra nem az én világom, jó géneket örököltem ilyen téren, mondhatni, tündérieket. Nem kér a kínálásból, jóízűen folytatom a falatozást, gondosan lenyelve a falatot, mielőtt válaszolnék. - Mmm. Közhelyekből kitűnő. – mosolygok, egy halk felnevetés után. – Hány hódolót szereztél meg ezzel? – valóban kíváncsi vagyok. – Nem mindegy, hogyan adják elő. Kár, – nyújtom meg a magánhangzót, némileg tréfálkozva. – hogy rám nincs hatással. – ezt viszont már komolyan, elgondolkodva mondom. – Először azt hittem, azért, mert nem foglalkoztatnak ezek a kifejezések. Valójában még ma sem jöttem rá, miért hat másokra ez, rám pedig nem. De szép bókok, ha szívből jönnek. – bólogatok hozzá. - Bocs. – kapok észbe. – Szakmai ártalom szétcincálni az érzéseket. Ne vegyél el agyturkász csajt. Az agyadra fog menni. – a mondat végénél felnevetek. – Ez béna volt, elismerem. Két falatba merültem, mielőtt válaszolnék. - Ha nem kéne visszamennem a süti után, azt mondanám, hogy egy korttyal belőle, és mindent megmagyaráztál. Azonban ez a Bee Gees összessel járna, és inkább megkímélem a páciensem tőle. Kihúzom magam érdeklődve a telefonszámomra. Csodálkozó képet vágok. - Igen? – fél kézzel a táskámba nyúlok és a névjegykártya tartómból előhúzok egyet és átnyújtom neki. – A cégest attól még megadhatom. – kacsintok rá fél mosollyal. A folytatásra azonban már komolyan figyelek rá. - Ami ott történt, azon nem is csodálkozom. Utánad nem szaglásztak? – nem vagyok szívbajos, ám a figyelő szemektől tudok a legjobban kiakadni. – Te legalább meg tudod magad védeni. – sóhajtok egyet. – Én legfeljebb a táskámmal tudom őket püfölni. Ha szerencsém van, találok valahol fél téglát, hogy beletegyem. Hátha hatásosabb. A megérzésem mentett meg. Már félig tartottam kifelé, amikor a balhé kitört, csak megéreztem, hogy mennem kéne, még ha későn is. Ha viszont ott vagyok, akkor a tűz kellős közepén ülök éppen. Felvonom a szemöldököm, amikor kimondja, ki is vagyok. - Ezt legyél szíves még hangosabban kimondani legközelebb. Hátha minden éjjelemet rettegve tölthetem, hogy vagy ők jönnek értem, vagy a központi elmegyógyintézet képviselője. – bekapok ismét egy falatot és alig nyelem le, máris folytatom. – Én nem állok ki sehová. Elevenen felfalnak. Mérgesen szusszanva dobom a hátam a pad támlájának. Legfeljebb a saját érzelmeivel tudok valakit elkergetni. Ami szintén nagyon veszélyes, valójában halálos is tud lenni. Éppen ezt nem akarom. - Nem hiszem, hogy befolyással lennénk bármire is. Nem is nagyon akarok. Minél inkább nem tudnak rólam, annál kevesebb bajom akad.
Nem ismerem ezt a világos még mindig, nem tudom hogyan működik, nem tudom hogyan válhatok olyanná, mint az a lény, ami megtámadott, de azt tudom, hogy valahogy muszáj lesz, különben végem és esélyem sincs, hogy életben maradjak. Lehet, hogy elszúrom, hogy most meghaltam volna, de... úgyis meghalok akkor meg nem teljesen mindegy, hogy mikor? Ez egészen kellemes volt, nem éreztem vészesen átható fájdalmat sem, szinte már kellemes is volt egy része, jobb, mint remegve, leépülve a saját nyáladba és egyéb belőled származó nedvekbe belefulladni. Erre nem vágyom, akkor inkább egyen gyors, ha már másképp nem tudom megoldani, túl túléljem. De, ha ő segített, ha ő képes volt elbánni a vámpírral, akkor... akkor talán segíthet nekem is. Ezt viszont most nem tudom egyik pillanatról a másikra átgondolni, az első a kétségbeesés, hogy eljátszotta a lehetőségemet, hogy elszúrta, ezért nem köszönöm meg azt sem, hogy megmentett. - Így is úgyis ez a vége... úgyis meghalok, akkor nem teljesen mindegy, hogy hogyan? Nem érti nekem... erre szükségem lett volna, hogy valahogy... - magyarázkodom, pedig értem a szemrehányást, hogy miért teszi és valahol jogos is. Igaza van, segített, pedig nem lett volna köteles és én még csak hálás sem vagyok. Megértem őt, talán a helyében engem is rosszul érintene a dolog, de mint látjuk nem vagyok a helyében, én sokkal rosszabb helyzetben vagyok, legalábbis én így vélem, hiszen őt nem ismerem, eddig még csak azt sem tudtam, hogy ő is olyan és nekem pont ez kellett, hiszen ismerem. Nem jól, felületesen, de akkor is ismerem és kitől mástól kérhetnék segítséget, ha nem valaki olyantól, akit ismerek is? - Jól emlékszik igen, Miss Harper, Sasha. Tehát maga... - nincs időm befejezni. A nyakam vérzik, próbálom tartani, hogy abbamaradjon, de elég mély és éles a seb, nem megy gyorsan és könnyedén. Ő pedig láthatóan távozni készül, ami nekem nem igazán tetszik. Csak úgy elmenne? Nem mehet el! Nem hagyhat itt. Nem azért, mert félek, mert nem merek egyedül itt maradni ezek után, szó sincs róla. Azonnal mozdulok, amikor ő is megteszi. Ellép mellettem, én pedig egy másodperc alatt felfogom, hogy ezt nem hagyhatom, nem hagyom, hogy csak úgy itt hagyjon. Mellé szegődöm, kb. mint egy pincsikutya, még mindig tartva a kendőt a nyakamon, hogy csillapodjon a vérzés, de nem engedem, hogy csak úgy elmenjen. - Kérem egyszerűen csak Sasha és ne menjen el csak így. Én... segítenie kell nekem. Tudom, hogy nem ismer jól, nem tudja ki vagyok, de nekem muszáj... Értse meg kérem. Hálás vagyok, hogy segített, mert azt hitte, hogy ez rossz és talán az is, de nem értem ezt az egészet még. Hogyan lesz valaki olyan, mint ő... vagy mint maga? Ugye szintén olyan lény... vámpír? - úgy kérdezgetem, mint egy kíváncsi gyerek, akit érezhetően nem lehet, vagy nagyon nehéz lesz lelőni, vagy elhessegetni. Látszik rajtam, hogy nem hagyom csak úgy elslisszanni, hogy érdekelnek a válaszok, hogy tudnom kell, hogyan válhatok olyanná, mint ő. A szememben vad és kíváncsi csillogás játszik, ahogyan lépdelek mellette, ha csak meg nem állt közben, hogy lebeszéljen arról, hogy kövessem. Na nem mintha egyébként erre bármi esélye is lenne. Nem, biztos, hogy nem hagyom, hogy lekoptasson. Tudom, hogy kicsoda, tudom, hogy merre találom meg, bevetem a kapcsolataimat is. Végre valaki, akit ismerek és akiről tudom, hogy... olyan... szükségem van rá!
Egyetlen egy pillanat alatt is eléri nálam ez a nő, hogy a nyugodtságom tova szálljon, és a helyébe valami sokkalta másabb lépjen. Egy minimális szinten feldühítő, hogy így áll hozzám, és ehhez az egész helyzethez, sőt mi több.. Idegesen szívom végül magamba a levegőt, hisz egyszerűen ez őrület, ilyen nincs.. Kellő mértékben megadtam neki a tiszteletet, az udvariasságot, s erre még én vagyok leszidva, csak mert megmentettem, és nem hagytam meghalni? Mégis ez milyen viselkedés, amit egyáltalán felém produkál? Hol méregetően tekintek rá, hol pedig nézek el egészen másfelé, hisz már a látványa is fokozza a haragom tárgyát, és ha már itt tartunk, akkor meg kell vallanom, hogy egy kicsit megsértődtem rá. Csak annyit vártam volna el tőle, hogy megköszönje, avagy, ha már nem is mond semmit, de ne akadjon fent ezen, és állítsa be úgy az egészet, mintha az én hibám lenne. Hisz, ha nem állítom meg a vámpírt, akkor most halott lenne már rég.. De nem az, mert megmentettem az életét, holott akár itt is hagyhattam volna őt, viszont nem voltam szívtelen vele szemben, örömmel segítettem rajta, s ím ez a hála.. Felsóhajtva rázom meg a fejemet, és rá se nézek egészen addig, míg meg nem szólal újfent. Hallgatom a szavait, miközben fürkészően tekintek a szemeibe. Próbálok valami mélyebb támpontot találni, amiből ki is indulhatnék, hisz ebből nem értek igazán sokat, sőt semmit se szinte.. -Nem, nem mindegy, hogy hogyan, kérem!-Szögezem le világosan nyomatékosítva a tényt, ahogy rámutatok mindeközben.-Ha még élhet pár évet, akkor miért most halna meg? S miért pont így... egy nyamvadt szörnyeteg által?-Kérdéseket szegezek neki, hisz nem értem ezt az egészet. Nem értem, hogy miért ragaszkodik ehhez ennyire, sőt össze-vissza beszél, és már az is egy remek kiindulópont, ha a felét megértem a szavainak. Nagyot nyelek végül, és közelebb lépek felé, míg bemutatkozom, meghajlok, és elmondok néhány dolgot. Nem sokkal később ő is hozzáfűzést tesz a nevéről, meg valami másról is, de haljak meg, ha értek ebből bármit is.. Akkor tehát én? Mi én? Kérdőn pillantok rá néhány percig, majd ellépek ezt követően mellette, és igen távozóra fogom a dolgot. Egyrészt talán, azért is, mert tud magára vigyázni, míg a másik indok az, hogy még mindig haragszom rá. Tiszteletlen volt, rám fogta az egészet, pedig szimplán segítőszándék vezérelt, és ennek tetejében még azt se mondta, hogy forduljak fel.. Már épp abban a tudatban élek, hogy végre eltűnhettek erre az estére, és nem lesz semmi sem, ami megzavarhatna ismételten, de hát miért is lenne nekem ilyen jó... Követni kezd, utánam szegődik, és én magam kezdek felrobbanni. Lerázhatatlan ez a nő, és makacs. Ragaszkodó, és ..és már nem is tudom mivel illessem. Próbálok nem tudomást venni róla, miközben persze mellém kerül, és hozzám beszél. Hallom a szavait, és fel is fogom persze, csak nem tudom. Olyan kússza az egész megint. Ahogy befejezte a mondandóját egy kérdéssel zárva, nos hirtelen megállok, és gyengéden megfogom a kezét, így késztetve arra, hogy ő maga is megtegye ugyanezt. -Miss Harper.-Mondom ki nyomatékosan, ahogy közben elengedem végül őt, hiszen semmi jogom sincsen ahhoz, hogy fogjam.-Először is igen, vámpír vagyok, mint azaz úriember is volt, akit maga miatt persze megöltem. Másodszor pedig nem értem ezt az egészet. Miért érdekli ennyire ez a téma? Miért akar ennyire vámpír lenni? Miért tőlem vár megoldást minderre? Miért?-Kezdek bele a mondandómba, ahogy végül rengeteg kérdést szegezek neki, de még mielőtt megszólalhatna, nos folytatom.-Ha vámpír óhajt lenni, akkor engem felejtsen el. Eszem ágában sincs szörnyeteget kreálni önből, ahogy a megoldást sem fogom elmondani. Esetleg még valamit szeretne, vagy végre elmehettek?-Vonom fel kérdőn végül a szemöldökömet, ahogy komolyan nézek rá, és egyelőre nem mozdulok meg, csupán várom a reakcióját.
Lassan értem meg csak, hogy mit kell tennem. Nem megy azonnal, de a végén csak megértem, hogy talán ez még egy jobb lehetőség is. Ő viszont nem érti, hogy nekem nincs más választásom. Hogyan is érthetné, ha egyszer vámpír? Örökké él, nem kell olyan szenvedésben élnie, mint nekem. Nem kell várnia azt, hogy leépül, nem kell számolnia az éveket visszafelé, nem kell gyógyszereket szednie napi szinten nem keveset, hogy legalább hátráltassa a betegséget. Neki erről az egészről fogalma sincs. Nem ítélhet el azért, amit meg akartam tenni, miközben nem tud rólam semmit. Persze ez fordítva is igaz lehet, de jelenleg nem vagyok olyan idegállapotban, hogy ebbe jobban belegondoljak. Lehetséges, hogy neki is jó oka van erről így vélekedni, ellenezni az egészet, a vámpírságot és minden vele járót, de nem tudhatom, hogy mi az. Nekem csak az lebeg a szemem előtt, hogy más élet kell, jobb élet, amiben nincs fájdalom és leépülés és erre jelenleg csak egyetlen megoldást látok. - Jobb gyorsan meghalni, mint lassan leépülve. Ezt maga nem értheti. - ő nem, de én lassan megértem, hogy miért vagyok itt és hogy mit is kell tennem. Az első ötlet nem jött be, agresszív volt és nem segített volna rajtam, hanem igaza van, megölt volna. Viszont aki most itt van ismerős, ha nem ismerem jól, de akkor is és talán több esélye van, hogy rá tudom beszélni, hogy segítsen nekem. Csak meg kell értenie, hogy nincs más választásom és megérti majd igaz? Ő segíthet nekem, ha már ennyire ért ehhez az egészhez, ha része a sötét világnak, ami a miénk árnyékában húzódik meg. Sietős léptekkel követem, azzal sem foglalkozom, hogy még mindig a nyakamat szorongatom, mert a vérzés még nem állt el teljesen, de lassan majd el fog és nem lesz semmi gond. Akkor is meg kell értetnem vele, amit akarok, hiába áll meg és fogja meg a kezemet. Megteszem, megtorpanok, de a szememben csak reményt láthat, semmi mást. Változtathat az életemen és nagyon nehéz lenne meggyőzni arról, hogy rosszul gondolkodom. - Mert muszáj, mert magát ismerem, mert nem fog úgy nekem esni, mint az a másik, de nem ismerek senki mást és... valaki kell, aki segít. Keressek még egy olyat. - hátrafelé mutatok, ahol az előbb igen miattam kivégzett valakit, de biztosan vannak még hasonlóan veszélyes egyedek. Hát tényleg lenne szíve hagyni, hogy újra ugyanígy kockáztassam az életemet és reménykedjem csak abban, hogy nem lesz majd komolyabb bajom, vagy nem halok bele a kis akciómba? Érthető, hogy olyantól akarom a segítséget kicsikarni, akit legalább felületesen ismerek és most megmentett, tehát jó eséllyel nem akarna megölni, főleg hogy akkor sem vetette rám magát, amikor megérezte a vér szagot, pedig vér az bőven volt rajtam, amikor felnyalábolt a földről. A kategorikus elutasítást hallva viszont rendesen ledöbbenek. Na jó, erre nem igen számítottam... - Miért olyan nagy kérés ez? Csak segítsen és nem lát többé, de ha nem... keresek mást, vagy... nem hagyom békén, amíg nem segít. Nekem ez életbe vágó, szó szerint és bármit megteszek érte érti? Bármit! - eltökélt az arcom és a kijelentésem is azt mutatja, hogy nem viccelek. Meg akarok gyógyulni és az orvosok nem segítenek, az orvosok nem tudnak segíteni, de ő tud. Nem várok tőle semmit, csak hogy változtasson olyanná, amilyen ő maga is. Ez miért olyan nagy kérés? Még csak istápolnia sem kell utána, nem várom el, hogy segítsen kiigazodni az egészet, azt már megteszem majd valahogy én, ha más nincsen, de valahogy elérem. Vámpír... biztosan fel lehet hergelni valahogy, ha eleget járok a nyomában, vagy meglepem akkor, amikor kénytelen rám figyelni, vagy a vér... biztosan kiszúrják és biztosan van olyan helyzet, amikor nem tudna neki nemet mondani... nekem nemet mondani.
Olyan tökéletesen indult ez az este, hogy szinte már el sem hittem a magam számára sem, s erre tessék.. Tessék csak, remélem jól látom a szemeim előtt mindazon tényt, amelyet önmagamnak okoztam, s amellyel mélyen, de egészen mélyen ám büntethettem a személyem. Nem is értem, hogy hogyan képzelhettem be pusztán csak egy pillanatra is azt a helyzetet, hogy ezen este másabb lesz, mint a többi, s hogy ezen nap nem végződik valami kegyetlenül ironikus fordulattal. Persze csak álmodtam egy elképzelt, s teljesen nosztalgikus világot, mely íme nem adatik meg, s mellyel lám csak farkasszemet kell néznem. Mondandóim többségét még szép, hogy a porba ejtem, s hamuvá égettem az elmémben, hisz nem állná meg a helyét. Túlságosan is tele lennének dühvel, s némiképp önbecsmérléssel, hogy miért.. miért is nem kaphatom meg azt az egyetlen szót. Talán mindezt sajnálja tőlem, avagy ténylegesen is vétkeztem, de hát... hát nem ártottam én. Csak egy nyomorult vámpírt öltem, s megmentettem egy halandó életet. Oly nagy vétek lett volna ezen tettem? Nem akartam őt hagyni meghalni, persze magam sem tudom miért, de késztetésként cselekedtem, hisz éreztem legbelül, hogy meg kell tennem. Tudtam, jól tudtam, hogy mindebben túl sok a naivságom mértéke, hisz egy pillanatnyi időre tényleg elhittem, hogy hálás lesz ezért.. Miért is? Persze, hogy a semmiért, hisz kár volt kezet emelnem a társamra. Hagyhattam volna, hogy szárazra csapolva megölje, s elvegye a kis életét, de nem.. Nekem persze idiótának cselekednem kellett, hogy megmaradjon az élete, s hogy én magam le legyek szidva.. ismét, megint, folyton, s állandóan.. Mindig csupán ezt kapom. Ezt az ördögi kört, és semmi mást. Le vagyok szidva akármit teszek, és ebből már olyan elegem van, így nem csoda, hogy kissé felkaptam a vizet, s hogy a reakcióm, avagy a szavaim sem állják meg olyan mértékben a helyüket. Már csak az a vicces az egészben, hogy nem kezdtem el dühöngve tárgyakat törni, avagy pedig hangot emelve ordibálni.. -Értem a szavait, hisz tényleg jobb a gyors halál, mint a lassú szenvedéssel telt, de...-Mondandóm közepén elakadok, hisz hiába próbálom kirakni a képet, nos nem megy. Mégis miért haldokolna lassan? Az öregedéstől... akkor is még mennyi éve van, s honnan tudja előre a halálát? Miből érzi, hogy szenvedéssel fog meghalni, vagy, hogy lassan leépülve? Nem, nem vagyok hülye, csak.. csak képtelen vagyok mindezt jelen helyzetben feldolgozni.-...de tényleg nem érthettem, mert nem tudom ki venni a szavaiból, hogy önnek mi célja, s egyben a dolga ezzel.-Mondom egészen halkan, miközben nagyot nyelek. Érzem, hogy valami egészen különös dolog húzódik meg a háttérben, és érzem a problémát is mindeközben. -Én megértem, hogy indoka van erre, és persze, tökéletesen eltalálta azt a nézőpontot, hogy én nem esnék úgy magának, ámde még mindig nem tisztázta a helyzetet, Miss Harper, kérem. Miért muszáj? Miért akar vámpír lenni egyáltalán?-Kérdezem meg ismételten, hisz fogalmam sincsen, hogy miért ragaszkodik ennyire mindehhez. Valami okból kifolyólag biztosan, de nekem annyira nehéz a felfogásom, hogy képtelen vagyok kirakni a probléma jellegét. Valami gond lehet, ez teljesen biztos, de hogy mégis mi az a baj, nos passzolom, ahogy azt is, hogy miért ragaszkodik kétségbeesetten a vámpíri léthez, hisz nem leányálom koránt sem. Talán haldokolna? Valami betegség támadta volna meg, amivel mostan küzdenie kell? S azért várja ettől a segítséget, mert akkor tovább élhet? -Ez az életmód szörnyet csinál magából.-Szögezem le a szavait követően eme tény felállást.-Vérszomjjal jár, megéghet a napon, ha nincs megfelelő védekezési lehetősége, és persze, hogy nincs, hisz... hisz csak ártatlan ember.-Kiakadok teljes mértékben, ahogy elkezdem magyarázni számára a helyzetet.-Emberek életét ontja majdan ki, és vér tapad a kezeihez, sőt egyaránt a lelkéhez is, hölgyem. Egyszerűen nem akarom átváltoztatni egy... egy olyan bestiává, ami én is vagyok.-Hunyom le a szemeimet, ahogy hátrébb lépek egyet, majdan lehajtom a fejem.-De ha... ha tud megfelelő indokkal szolgálni a számomra, és nem mellé beszéléssel, akkor talán... de csak talán megtehettem önnek, de nem a mai estén, és nem is itten.-Mondom elkomolyodva, ahogy óvatosan ránézek, miközben a tekintetét fürkészem.
Egy vigyor kíséretében megvontam a vállamat. - Közhelyekből mindig jó voltam. Általában beválik, de ahogy a mellékelt ábra mutatja... - vettem szemügyre jobban reakcióit, és láttam, hogy rá aztán semmit nem jelentett, bár sok mindenben különbözött, nemcsak abban, hogy egészen más összetételű volt a vére, mint másoké. Édeskés, de fogadni mertem volna arra, hogy amennyire édes, pont annyira keserű is. Már annak, aki megkóstolja, tekintve, hogy amennyit eddig láttam ebből a lánytól, bizonyára nem hagyná csak úgy megát. Annál talpraesettebbnek tűnt, bár lehet, hogy ezt így nem akkor kellene kijelentenem, mikor éppen fánkokkal tömi a szép száját. A cukormáz rettentően vonzó volt, a gyomrom majdnem megkordult, de tartottam magam ahhoz, hogy nem kértem belőle. Nem diétáztam én soha, habár az edzés komoly része volt az életemnek, de ennek ellenére nem láttam értelmét az efféle élvezetek megvonásának. Sőt, semmilyen élvezetek megvonásának nem láttam értelmét, de ez egészen más lapra tartozott. Én is tudtam hűséges lenni, ha volt kihez. Halk nevetés tört elő belőlem, miután meghallgattam a gondolkodását. Csak alátámasztotta azt, amit gondoltam: nem vagyok rá hatással a közhelyes dumámmal. - Folytasd csak, folytasd. Én hallgatok, mint a sír, érdekesnek találom ezt az agyturkász dumát. - kacsintottam rá. Azzal nem értettem egyet, hogy sokat beszélt, és a viccén is tudtam nevetni, így minden a helyén volt. Az más kérdés, hogy rá nem úgy volt szükségem, mint nőre. Habár annak szép darab, és egész este elnézegetném, ha lehetőségem adódna rá, de egyrészt egy ilyen nőnek nem létezik, hogy nincs olyanja, aki otthon várja, másrészt nincs időm foglalkozni egy nővel. - Amúgy sem találkoztam még pszichológussal. Pedig anyámék szerint rám fért volna. - húztam el a számat. Arról már nem ejtek szót, hogy ezek után rövidesen meg is szöktem otthonról. Elég sokan ránézésre meg tudták állapítani, hogy problémás gyerek voltam, és most sem a tökéletes, priusz nélküli életet éltem. Ismét az üvegre néztem. - Nem lenne ezzel együtt könnyebb elviselni a betegeidet? - Szemtelen voltam és pimasz. De én építészként diplomáztam, és ebből tudtam, hogy ha iszol, nem tudsz egyenes vonalat húzni. Ő viszont nem rajzolgat, hanem beszél. - Kösz! Ezt elrejtem a legbinztonságosabb helyre. Nem magánszámról foglak hívni. - kacsintottam rá, mikor átnyújtott nekem a kis kártyát, és a mellzsebembe csúsztattam. Itt tényleg mindig minden megvan. Ő pedig még tényleg segíthet nekem a jövőben. Sőt. Több mint valószínű, hogy most is fog. Felsóhajtottam. Nehéz volt beszélni valamiről, ami már megtörtént, és nem lehetett rajta változtatni. De okos nő volt, kiképezte magát annyira, hogy tudja, mikor és hogyan kellett cselekednie. - Ezek bárhol előfordulhatnak a városban. Nem az első eset volt. De nem is az utolsó. Most mondanám, hgogy akkor vagy a legnagyobb biztonságban, ha otthon maradsz, de egy hozzád hasonló lánytól ne várjuk el, hogy otthon üldögéljen. - vigyorodtam el aztán. - Amúgy gyakorta akarnak rád... tapadni? - kérdeztem halkan, kíváncsian. Nem tudtam, hogy mennyire gázos az élete ilyen szempontból. Mármint, ő ennek született, nem dönthetett róla, mégis egy életre viseli a súlyát annak, amit nem ő választott magának.
Nem ezek után már biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy csak úgy elmenjen és faképnél hagyjon. Kell nekem a segítsége, még ha ez olyan hihetetlennek tűnik is számára. Kell nekem az a hosszú élet, amit biztosítani tud az, ami... még ha neki nem is tetszik az ötlet, vagy a hozzáállásom, de ez nem számít. Amúgy is neki nem teljesen mindegy? Én vállalom, és én vállaltam, szóval az én dolgom, nem pedig az övé és ha valami gond adódik, vagy ne adj isten nem sikerül jól, akkor én vállalom a felelősséget és majd nekem lesz rossz... ennyi. - Mert meg fogok halni és mert nincs más választásom. Nem akarom ezt, nem akarok... így véget érni. Leépülni és mindaz, ami vár rám. Rettegek tőle, én élni akarok! - és láthatja nagyon is az letökéltséget a szememben, hogy nem fogok meghátrálni csak azért, mert ő nem érti meg azt, amit akarok, mert nem ért egyet velem. Nekem kell ez, kell a jobb élet, kell valami... kilátás, mert az jelenleg nincs. Nincs sok időm, talán tíz év még normálisan, de már az sem biztos és persze nem jön azonnal a vég, csak szépen fokozatosan, hogy legyen időm felkészülni rá, hogy legyen időm átgondolni milyen is lesz majd, mennyire lesz egyre rosszabb, ahogyan halad velem előre az idő. És én ezt akarjam kivárni? Ne akarjak küzdeni ellene, harcolni, hogy túléljem és hogy elkerüljem a rémségeket, amik rám várnak? - Engem nem érdekelnek a hátulütők. Ennél, ami most van, ami vár rám szinte bármi csak jobb lehet. Ön sem viselkedik úgy, mint valami szörny, nem esett nekem, pedig megtehette volna, akkor lehet... lehet ezt kontrollálni igaz? - segít... igen! Van egy kis reménysugár, ahogyan megadja magát lassan. Ez nekem elég, hogy esély van rá, hogy nem küld el, na nem mintha amúgy tudna, mert nem engedném, úgyis utána mennék, de már ez is valami. Nekem már ez is hatalmas előrelépés. Legalább végre valami jó közelít, talán tényleg kijöhet ebből az egészből valami jó is, talán tényleg... - Beteg vagyok, ez nem elég indok? Parkinson-kór első stádium, de tudom, hogy mi jön majd utána, hogyan fogok leépülni és veszítem el teljesen önmagamat. Én ezt nem akarom! Ha nem segít, akkor majd segít más, vagy öljön meg egy olyan lény, de... nem várom meg, amíg ez a betegség végez velem. - kihúzom magamat, a szavaim és a szemem is épp elég határozott, hogy megértse. Nem fogom békén hagyni, amíg nem segít és ha végképp nem érek el nála semmit, hát akkor majd keresek mást, de egyelőre ő a legnagyobb esélyem, ő a legbiztosabb pont ebben a káoszban, ami jelenleg az életem. Ő az, aki tényleg megmenthet a rettenetes jövőtől, ami rám vár, más biztosan nem.
Ahh, és ahogy várható volt, könnyedék túllendül ezen a kérdéskörön. Látszólag talán. De így jó, és élek a felkínált lehetőséggel, hogy átsiklunk ezen a témán. A süteményen nem, azt szeretném minél tovább élvezni. - Látom én, hogy mégis csak kérsz. – tolom az orra elé a sütemény érintetlen végét. – Vegyél belőle, nehogy kéresd magad. Máris ellent mondok önmagamnak, megszoktam, hogy a jót megosztom másokkal. Na meg a rosszat is, ha már tündérvér, akkor mindent bele, mindenből. Csodálkozva nézek rá, ártatlan arccal. - Most is beszélsz. Kinyitod a szád és jönnek ki belőle a szavak. – majd fojtottan felkuncogok. – Te se hagyd abba. Kifejezetten élvezem, ha valaki vevő a kifacsart humoromra. – sokan kifekszenek tőle és „Isten ments, hogy a humorát hallgassam!” felkiáltással, új trécsi partner felé néznek. - Óriási tévedés. – tartom fel a ragacsos kezemet egy pillanatra, elfeledkezve róla. – Eggyel már biztos találkoztál. Ez már a második összefutásunk. – majd felnevetek. – Mindenkire ráfér. Kész állatkert és mentális retardáltak gyülekezete a világ. Azzal fognék kezet, aki valóban normális lenne. Olyan még a mesében sincs. Vagyis, pont ott nincsenek. – ha már tündék és mese. Egyik karakter se százas, egyik mesében sem. - Most, hogy mondod. – nézek az üvegre elgondolkodva. – Jó hasznát venném. – hagyok egy kis szünetet. – Ha túllő a célon, elég egy húzás. – még egy kis csend. – A tarkójára a baromi vastag üveggel és fix, hogy egy ideig csendben fog egyfelé forogni. – nevetek fel megint. – Nem mindenki rajong a nyálas dalok részeg festésű énekléséért. Visszakacsintok rá, érti a dörgést, az ilyet csípem, nagyon. Viszont, nem húz el, a pia sem arra utal, hogy a délutáni teácskájába szánja itókának, vagyis valami ziccer van. - Ejj, de figyelmesen fogalmazol. – nevetek fel. – Ugyanolyan valóban nincs, csupán hasonló. Otthon is megtalálnak. – vonok vállat. – Akkor meg minek ücsörögjek otthon reszketve, ha éppen a napot is élvezhetem egy parkban, egy ismerős társaságában. Félni ráérek akkor is, ha valóban van miért. Akkor meg már úgyis olyan mindegy. – főleg, ha kap az érzelmekből is. – Rám legfeljebb csak a virágpor tud tapadni. – kuncogok. Van még valami, amit el akarna mondani, de hogy csavarjam, hogy agyturkász ne tolakodjon előre? - Csak ha kiszagolják, hogy ki vagyok. Vagy éppen valaki jó hangosan elszólja magát egy parkban. – nézek rá sokértelműen, majd ismét kacsintok egyet. Süti kezd fogyni, ezért kicsit pihentetem. - Talán azért vagy kíváncsi, milyen is annak az üvegnek a feneke, mert mostanában veled is történtek hasonlók? – és nagyszerű, bele egyenesen a lekvárba, hadd szóljon. – Nem a tapadást értem. Sőt! Egy helyes kis szőke tud a legjobb búfelejtő lenni. – még jobban bele, ez aztán szépen sikerült.
Kíváncsi voltam, vajon megtalált-e, amit keresett. Akit keresett. Pontosan tudtam milyen egy árnyat kergetni a sötétben vagy éppen világosban, hiszen nekem is voltak időszakok az életemben, amelyek során nem álltak ki másból a napjaim, mint a követésből, nyomozásból, információszerzésből, hogy ha csak egyetlen percre is, de találkozzak azzal, akit látni akartam. És bárcsak azt mondhatnám, hogy ez csupán a múlt volt, manapság már nem jutott eszembe egyetlen percre sem a gondolat, miszerint nem ebben a városban kellene tengetnem a jelenleg nyugodt mederben folydogáló éltemet, hanem jobb lenne útnak kerekedni és ismételten annak a nyomába eredni, aki keresztül húzta a számításaimat jó pár évtizeddel ezelőtt. Vagy fel kellene nőnöm és rájönnöm, hogy nem éri meg. A probléma csak az volt, hogy a reggeli hangulatom határozta meg a gondolataim milyenségét. Az, hogy felbukkant a családom egyik tagja meglepett. Nem azért, mert nem ismertem volna a családom életben maradt tagjait és ne tudtam volna, éppen hol vannak és mit csinálnak, mindössze nem igazán jártunk össze… generációs különbségek, életstílusbeli ütközések, bármivel magyarázható volt a dolog, de szerintem leginkább az játszott közre a szünetben, hogy félig vámpírrá változtam. Amit nem akartam, erről szó se essék, még egy jó ok, ami miatt kikészíthetném az átváltoztatómat, elvégre a boszorkányvérem bemocskolódott, beszennyeződött a halhatatlanságnak a ragadozó válfajú kórságával és semmi sem volt, ami kitakaríthatta volna az ereimből ezt a vírust, amitől én szenvedtem a leginkább. - Hogy van Mairéad? – Kérdeztem leülve Ciarán mellé a padra, amin helyet foglalt. A járókelők arra biztosan nem gondoltak, hogy rokonok vagyunk, én viszont örültem, hogy hosszú idő után másodjára is találkozunk attól függetlenül, hogy a kérésére éppen az ellen a nő ellen mentem, aki szintén a felmenőm volt és nem nézett rám ferde szemmel akkor sem, amikor vérgőzös tekintettel ébredtem. – Mert ott volt, ahol gondoltam, ugye? – Fordultam felé felvont szemöldökkel. A kérdőre vonás és a túlzott vájkálódás a magánéletükben távol állt a szándékaimtól, de arra azért kíváncsi voltam, vajon az erőm annyira berozsdásodott-e, hogy egy kereső varázslatot se tudjak megcsinálni… az elég nagy érvágás lett volna számomra, ezért reméltem, hogy legalább ha egy futó pillanatra is, de látta a feleségét.
Mondhattam volna, hogy éppen vigyázom a vonalaimra, ezért sem volt hangulatom falási rohamoknak engedni, de inkább csak egy fejrázással tudatosítottam azt, hogy tényleg nem élek a lehetőséggel. Amúgy is elgondolkodtató volt az, hogy egy hozzá hasonló nő ilyesmit habzsol, mégsem látszódott testén egyetlen egy aprócska párna sem. Na kérem, ezek a jó gének. Vagy a tündérek mindig szépek? Ki tudja, rajta kívül még nem találkoztam másikkal, csak hallottam hírüket. Ha egy vámpírt összeengednek egy tündérrel, ott valaki meghal. Egy férfi egyáltalán lehet tündér? Sok volt itt a kérdés. - Én szívesen hallgatlak. Aki számára kifacsart a humorod, az nem érti az életet. - vontam egyet a vállamon vigyorogva. Szerettem a tréfálkozást, minden fajtáját értékeltem, mert már így is többet jelentett, mint az egész búval b*szott lét. Azt már kicsit sem tudtam jó szemmel nézni, talán mert mindig elutasítottam a depresszió legapróbb jelét is. Nem szerettem a szomorúságot és mi több, megemészteni sem tudtam. - Eleve komoly elhivatottság az, hogy valaki emberek elméjének tisztítására fogadjon esküt. - szemtelenkedtem. Ez a nő olyan törékenynek tűnt és annyira fiatalnak... ki sem néztem volna belőle, hogy mivel foglalkozik. - Én inkább házakat és lépcsőket építek. Ott nem sérül senki, jobb esetben! Tényleg, nem veszélyes ez a szakma? Mármint, mi van, ha még jobban elindítunk valakit a lejtőn? Vagy ez nem fordulhat elő, doktornő? - kérdeztem tovább pimaszkodva. Nem akartam komolykodni, csak érdekelt. Annyi érdekes dologról hallani nap mint nap, igaz, olyasmiről még nem olvastam, hogy valaki a pszichológusa miatt ugrott volna ki az ablakon. - Szerintem aki pszichológushoz jár, az sosem százas, szóval talán tényleg nem ártana beruháznod egy üveggel. Még ha üres is. - vontam meg a vállamat. A mondatom első fele igencsak értelmesre sikeredett, de hát... tükrözött engem. Én se voltam mindig egészen normális. Főleg ha ittam. Nevetést váltott ki belőlem. Ragyogó személyiség volt, tele jókedvvel, humorral. Nem is értettem, hogy miért bántaná bárki, bár ennek az lehetett az oka, hogy soha nem voltam még vámpírgondolkodfással megártva, főleg nem szaglással. Nem tudtam, mit éreznek egy tündér közelében, tényleg legyőzne mindent egy ilyesfajta kísértés? - Lehet, kérek tőled heti két időpontot. Lehetőleg egy-egy órát. Már azzal bearanyozod a pocsék napomat, hogy csak beszélsz. - kacsintottam rá. Rám is fért, hogy valaki csevegjen velem, Aliena lelépése után... hát, semmi nagyfény nem maradt az életemben. Megint egyedül voltam, mint a kisujjam. Nincs szerencsém a nőkkel. - Upsz. - csendesítettem a hangomon, majd ismét az üvegre néztem. - Hát, a jó dolgok régóta elkerülnek. Inni is jó igazából, de ha valaki fejbeverne vele, legalább pár órát önfeledten aludhatnék. - vontam egyet a vállamon. Nem volt ez jó tréfa, akkor sem, ha mellé vigyororgok, mint a tejbetök. - Nem ismerek szőkéket. Nem szeretem a szőkéket. Inkább egy sokat beszélő, kifacsart humorú nőre van most szükségem. - kacsintottam rá újra. Hát ez van. Valakinek a beszélgetés joga jut, másnak a boldogság. De legalább nem unatkoztam egy percig sem.
- Kifacsart? – nyalom le az ujjamról a süti habját, mert mindig hozzáérek. Juszt sem adok a mókusoknak. Vagy azok makkot esznek? Jaj, nem azok a disznók. Sosem volt erősségem a biológia, anatómián is úgy tolt át a prof. Persze, hozzá kell tennem, azért, mert valóbank két szép tündéri szememért engedett át. – Voltaképpen honnan nézzük, hogy kifacsart? – ártatlanul tekintek rá, holott én magam hoztam fel ezt a szót. Szólabda-adogatás. - Tisztításhoz használjon folttisztítót. – kuncogok újra fel, válaszolván arra, miként is fogadom valójában a burkolt bókot. A Nap süt, a sütemény nagy része már bennem, két páciensemen már túl vagyok, és este vacsorára vagyok hivatalos. Szép az élet, csak élni kell. - A lejtő az lejtő. – bólogatok mosolyogva. – És lehet emelkedő is. Attól függ, honnan nézzük. - nem fogok nagy értekezésekbe ezekkel kapcsolatban. Talán éppen ezért nem kedvelem a szimpóziumokat sem. Egy bajszos, szemüveges, őrült hajú férfi képe lebeg előttem, elhessegetem képzeletben. - Bölcs meglátás. – mondata első felére egyből fülig ér a szám, ellenállhatatlan vágyat érzek, hoy felkacagjak. - Azt nem mondtam, hogy nincs. – jegyzem meg sejtelmes képpel, az üveggel kapcsolatban. Komolyan teszem le a süteményt tartó tálcát az ölembe és ránézek. - Nagy privilégium, hozzám bejutni. Nem lehet csak úgy, az utcáról betérni. – a komoly tekintet továbbra is marad, csupán a szám sarkán látni, hogy az már mosoly lesz. – Erre kiváló megoldást tudok javasolni. A videómegosztón található pár előadásom. Bármikor pótolható ezen kívánságod, a lejátszás gombra kattintva. – kacsintok rá, most már kuncogva kapom be a sütifalatot. Elvégre, csak arról volt szó, hogy hallani akarja a hangom. Az upszra csupán felvonom a szemöldököm, tudja a dörgést, tovább nem firtatom. - Van egy jobb ötletem. Feldobod és aláállsz. Lehetőleg puha talaj felett. A számlát hova küldhetem? – ugratom, az a véremben van, ez a fajta csipkelődést a lételemem. - Tényleg nem? – csodálkozom el, ártatlan arccal. – És ha nem ismersz szőkéket, akkor honnan tudod, hogy nem szereted? – továbbra is ártatlan arccal nézek rá. - Szívesen bemutatlak az asszisztensemnek. – aki valóban szőke. Pasi. - Nocsak. – dobom az üres tálcát és az evőeszközt a pad közelében lévő szemetesbe. – Eddig csak egyvalaki értékelte a kifacsart humoromat. – aki egyből levett a világos porcelánkék íriszeivel, gyönyörű mosolyával, amely mindig félszegen féloldalasnál többet sosem mutatott. Összetörtem a gyönyörű íriszek ragyogását. Porrá zúztam. Hogy gazdája életben maradhasson. Nem móka és kacagás tündérek játékszerévé válni. - Ha egyszer kedved támadna az üveg alja bámulgatása helyett a plafonom nézegetni, azon a számon megtalálsz. – állok fel, vége az ebédidőnek és a precizitással megvert, leendő páciensem pokolbéli szörnyeteggé válik egy másodperc késés miatt. Mivel éppen nem ezzel kezelem, ideje visszaindulnom. Nem mondok se viszlátot, se sziát, pusztán kacsintok egyet mosolyogva, majd a karomra kanyarítom a kézitáskát és ellibbenek az irodám felé. Talán tényleg vissza kéne vonulnom az emberek világból, békén hagyva őket a maguk kis hazugságaikkal, önámításaikkal. De ha egyszer jó móka!
Nem voltunk édestestvérek, de együtt nőttünk fel. Sose került ez szóba és nem is bántam, hiszen nem akartam még inkább megtörni őt. Külsőre kicsit hasonlítottunk, így senki se kérdőjelezte meg a köteléket, ahogyan Lyla se tette sose. Ő abban a hittben nőtt fel, hogy a nővére vagyok, pedig ha tudná, hogy nem. Én már oly sok mindent megéltem. Voltam farkas, farkasboszorkány és boszorkány is, hiszen ha meghalok, akkor újra és újra meglátom a napvilágot egy régi varázslatnak köszönhetően, amit még senkinek se sikerült megtörnie. Így kerültem bele az ő családjába is, de míg a szülei sejtették azt, hogy valami nincs rendben, addig ő nem. Most pedig már csak ketten maradtunk, hiszen a szülei, „szüleink” meghaltak és ennek köszönhetően ő neki is meg kellett ismerkednie az árnyvilággal. Az elmúlt pár hétben nem igazán voltam elérhető, hiszen újra találkoztam anyámmal is, így időre volt szükségem. Nem is kevés időre, hogy elkezdjek minden a helyére pakolni, hiszen régi sérelmeket az ember nem tud csak úgy eltűntetni az elméjéből, de legfőképpen a szívéből nem. Mélyen legbelül örültem anya boldogságának, hogy újra rátalált a szeretet, szerelem és befogadó családra lelt, de a másik felem még mindig sebzett volt és úgy érezte, hogy eltaszított és mondhatni lecserélt rájuk. Tudom, gyermeteg gondolat volt, de hiába állt az én oldalamon az idővasfoga, mert hirtelen úgy éreztem, hogy ilyen téren nem vagyok bölcs, hanem csak egy aprócska gyermek, aki vágyik az édesanyja öleli karjai után. Lassú léptekkel sétáltam a megfelelő pad irányába, amikor megpillantottam őt. Lassan delet fog ütni az óra, de még se érdekelt. Inkább csak élveztem a tavasz napsugarainak játékosságait és örültem annak, hogy a szabadban találkozhatunk. Ő keresett, én pedig jöttem, ahogyan egy nővér tenné. Egyébként is mit számít a vér, ha a szívemben úgy érzem, hogy egy kistestvérre leltem, akit szeretnék megóvni és védeni? Szerintem semmit se, hiszen nem a vér számít, hanem a szívünk dallama ilyen téren. - Szia! – pillantottam le rá mosolyogva, majd két pohárral egyensúlyozva, ha felállt, akkor megöleltem őt. Szorosan és úgy, mint aki el se akarná őt engedni. Hosszú volt ez a pár hét. Főleg úgy, hogy nem is láthattam őt. Végül helyet foglaltam mellette és felé nyújtottam az ő italát. Reménykedtem benne, hogy még mindig ugyanazt szereti és nem nyúltam mellé. - Örülök, hogy látlak húgi. Minden rendben van veled? – pillantottam rá kérdőn, hiszen én tudtam, hogy mi ő, ahogyan ő is tudta rólam, hogy részben boszorkány vagyok. A vadászokról sose beszéltem neki, ahogyan arról se, hogy megpróbáltam beállni közéjük, de nem túlzottan találom ott a helyemet. Egyszer elveszítettem már mindent. A vőlegényemet és a gyermekemet is. Nehéz volt talpra állni, de sikerült, hiszen a családom segített benne. Lassan kortyoltam a forró nedűbe, miközben kíváncsian fürkésztem őt.
Kezdőlap
|| 
redit
|| 
ღ 
■ ■