Az idő múlásával megtanuljuk értékelni a fennálló helyzetet, ekként nem lesznek kérdéseink, sem pedig kétségeink. Bár az emlékek elmosódhatnak, s egy-egy pillanat ugyan kitörlődhet, de ettől ugyanazok vagyunk. Vannak, akik hisznek a változás erejében, vagy pusztán abban, miként a jövő meghozhatja számukra a várva enyhülést. De őszintén? Nem, ez nincs így.. Sosem volt! Hisz' a múltunk meghatároz, közrefog, sőt felemészt. Ha csak az azonos pillanatokon kattogunk; talán jobb is lenne a sutba dobni az egészet, de... könnyebb másokat okolni, várni a hatalmas semmit, tán még egy helyben is toporogni -, mintsem tegyünk valamit. Pedig ott van az az ajtó... Ezt mondják, nem igaz? Ha akarunk változtathatunk, ha szeretnénk tovább léphetünk, s hónapok elteltével, netán évek távlatával ez oly' egyszerű lesz. Tényleg így volna? Ez lenne az a fejezet, amikor is végre sikerülne túllépni; úgymond keresztül lendülni?
A történeteknek kezdete van és minden ilyen nyitás akár magával hozhat valami újat. Ebben a pillanatban pedig ezt a pontot; nevezhetnénk a múltnak. Aztán szerepet játszik valahol a messzeségben a cselekmény vége is, de arról azt hiszem, felesleges is beszélnem. Tehát... ott van a legelső pillanat. Megszületünk, családba kerülünk, felnövünk és... megválaszthatjuk az életutunkat. Előre vagy hátra. Messze, tán közel. Mik és kik leszünk.. Ez adja az egészet; a hogyan és miként nevelkedünk. Gondolj csak bele! Kapsz egy tapasztalatot; egy jellemet, amelyet sosem vetkőzhetsz le. Ha bántanak; ott van rajtad a nyoma. Ha gyötörnek; a kis lelki világod változik meg. Legyen szó testi, avagy lelki dolgokról; ez sosem előnyös. A hátrány a családból fakad, amelyeket tovább örökítünk, magunkkal viszünk, mint egyféle hordozók. Míg a későbbiek folyamán e szerint létezünk, lélegzünk, s halunk.
Akkor és ott; egy-egy hiba folytán meghozod a döntést. Te választod meg a kimeneteleket, a mércédet, sőt igazából mindent. Megteszel valamit; ejtesz egy apró hibát és mindenki rajtad röhög. Voltaképpen gyűlölnek, mert kívülálló vagy, mert nem olyan vagy, mint ők, esetleg... mert nem értenek meg. Nem olyanok, mint te. Te meg nem az vagy, akit látni akarnak. Beléd rúgnak, eltaposnak, megkínoznak... Aztán csak ott hagynak; egyedül. 'Vergődj magadban' címszóval, nem igaz?
A múltbéli tetteink nem változhatnak; nem semmisíthetjük meg a vétkeinket, de lehetünk másabbak... viselkedhetünk jól és akarhatjuk azt az egészet, amit Mi is joggal megérdemelnénk.
Szeretetet, boldogságot, örömöt, élvezetet...

De aztán ott az arculcsapás...
Az a bizonyos; 'á-á-á', s az élet már is visszaránt.
Nincs ez, nincs az...
Elveszted ezt, meg azt..
Búcsút inthetsz ennek, sőt annak..
Meghal előtted Ő és Ő, meg Ő, miként koránt se érezd magad egy percig se jól.
Veszteségek, gyötrelmek, fájdalmak..

Tehát... a kérdés az; mit várunk el magunktól, vagy úgy egyáltalán ettől az egésztől?
Mert élhetünk tagadásban, miközben várjuk a sült galambot, lézenghetünk felvilágosultan, ekként nem téve semmit, sőt... okolhatunk másokat a mi ostobaságunk révén.
Mondd, kérlek, milyen életet akarsz?!
Mert az út, bár előtted áll, de a döntéseid egy életre szólnak.
Nincs megváltás, nincs eltörlés, nincs kiiktatás...
Csak a színtiszta igazság, melyben Te vagy a rossz, a gonosz, s a mindent megtestesítő félelem.
Hiszek abban, miszerint okkal születünk...
Hiszem, miként befejezve célunkat meghalunk..
S tudod..


Egyszer volt, hol nem volt...
Volt egyszer egy...
Akár kezdődhetne így is a történetem, nem igaz? Irkálhatnék ide minden szépet és jót, sőt... olyanokat is, aminek a fele sem volna igaz. De akkor mi lenne a móka?!
Mitől lenne egyedibb?
Oh, várjunk...

Kedves Naplóm!
Ez a nap is szintén úgy indult, mint az összes többi...
Kimásztam az ágyból és akkor....
Bla-bla-bla!

A történetek általában vérrel íródnak, s ezek közül az enyém sem kivétel. Minden szó és mondat rejtelme egy; a vér. S ismételten ott tartunk, ahol a kezdetekben..
Hisz' minden egyes sztori vérrel íródik.
Az enyém pedig főként..