Az emlékek akár csak a mérgek, szennyezik testünket, lelkünket és elménket. Mintha szétszakadna az elmém, rövid és zavaros képek villannak be, egy máglyáról, egy hangos és vérfagyasztó sikoly élesen hasít a fülemben és egyre csak melegem van, mintha csak én lennék ott a máglyán. Valaki hozzám ér, én összerezzenek és visszatérek az irodámba. Nem tudom kivenni a szavait, egyetlen szó sem jut az elmémig, mintha nem is ugyanazt a nyelvet beszélnénk, mintha pár pillanatra még önmagamat is elfelejteném. Próbálok rápillantani az illetőre, aki nem rég hozzám ért, de látásom homályos, mintha még nem akart volna megszakadni a látomásom. Az egész olyan, mikor egy fuldoklott éppen az utolsó előtti pillanatba rántunk ki a vízből, mely lassan a sírjává vált volna. Lehunyom a szemem és veszek egy mély lélegzetet, próbálom összeszedni magam. Mikor kinyitom a szememet már mindent élesen látok, fejem hirtelen megfájdul a váltástól és magam előtt az egyik kollégámat találom, jobban mondva az asszisztensemet. Az arcán az aggodalom és félelem absztrakt keverékét vélem felfedezni. - Minden rendben Dr. Daemonium? Eleget pihent? Ivott ma elég folyadékot? - utálom, ha próbálnak számon kérni, egyszerűen ki nem állhatom, ha valaki anyáskodni próbál felettem, anya nélkül nőttem fel.
- Egy szem Paracetamol és egy pohár hideg mentes víz. - mondom neki, majd az előttem ülő kislányra pillantok és az édesanyjára. Mindkettejüknek hasonló vörös hajuk van, mint nekem. Az ember legtöbbször a szemére hagyatkozva enged magának szimpátiát a hasonló vonásokkal és jegyekkel rendelkező emberek felé, hacsak a gőg és az irigység nem tombol az illetőben. - Miben segíthetek? - kérdezem egy mosollyal az arcomon. Látom, hogy a lány felnéz rám, talán nem véletlen, hogy éppen velem szemben ülnek, egy szinte makulátlan nővel szemben. Mindent megtettem, hogy kiépítsem a tökéletes látszatot, hogy mindenki egy erős és mindenben már-már túl tökéletes embernek lásson. Valójában szeretem nézni mások gyötrődését, szeretem látni az irigységet megcsillanni a szemükben és élvezem, amint tudatosul bennük, hogy sosem lehetnek olyanok, mint én.
Többféle szempontból is megközelíthetjük a nézeteimet, nevezhetnek beképzelt picsának, akár nagyképű szar és még ezernyi trágár szinonima van rám. De valamilyen szinten vicces, hogy annyian rólam beszélnek, pletykálnak, miközben azt hiszik sosem jut el a fülembe... Rajtam csámcsognak, megjegyzéseket tesznek, próbálnak negatív fényben feltüntetni, miközben arra vágynak, hogy olyanok legyenek, mint én.
- Tudjuk, hogy felnőttekkel foglalkozik, de ön egy specialista. A lányom születésétől kezdve küzd az életéért, de a szíve kezdi feladni a harcot... - beszélni kezd az édesanya, lassan könnycseppek jelennek meg az arcán és már le is gördül az egyik, zokogni kezd. A természetes reakció az lenne, hogy felpattanjak és megnyugtassam, de ha nem tud erős maradni, akkor hogyan várja el a beteg lányától, hogy küzdjön az életéért? Neki kéne példát mutatnia, neki kéne megmutatni a lányának, hogy hogyan maradjon erős minden egyes pillanatban. Csak sóhajtok egyet. - Kérem szedje össze magát és jöjjön vissza holnap délután fél négykor egyedül. - akkor van egy lyuk a naptáramba... Bár nem szívesen akarom fogadni ezt a rinyás nőt, mégis látom a lánya szemében a tűzet, az élni akarást, ami önmagában megérdemel annyit, hogy meghallgassam...
- Igazán köszönöm, örök hálám üldözni fogja önt... - talán még mondana valamit, de felemelem a kezem és a barátságos mosoly eltűnik az arcomról, mindössze egy teljesen kifejezéstelen tekintettel pillantok rá. - Teljesen feleslegesnek és indokolatlannak találom a hálálkodás, miközben semmilyen választ nem adtam a kérésével kapcsolatosan. - mondom neki, majd felállok a székemből és állva pillantok le rá, arcomon még mindig semmilyen érzés nem tükröződik, de hangomból hallatszik, hogy mennyire megvetem őt... - Én megértem az indítékait és a szándékait, ha anya lennék én is megtennék mindent a gyermekemért, de én nem helyezhetem mindenki elé a lányát. - már éppen készülne megszólalni, de én csak szintúgy felemelem a kezemet, így megint csak kénytelen lesz befogni a száját és lenyelni, amit éppen mondani szeretett volna. - Ameddig az én irodámban van, addig csak akkor szólalhat meg, ha én megengedem. - közlöm vele tényszerűen és végül pedig az ajtóra mutatok. - Ha jól sejtem tudja hogyan működik a kilincs, lefelé kell nyomni. - közlöm vele, miközben a kislányra pillantok és halványan elmosolyodom, de az ő szemei csak félelmet tükröznek. Átléptem volna egy határt..?
Egy szó nélkül felpattan és rángatni kezdi az ajtó felé a kislányát, miközben kilöki az asszisztensem kezéből a tálcát. - HÉ! - csattan fel, de én csak ciccentek egyet. - Már elmúlt a fejfájásom, de mára végeztem, mond le az időpontokat. - mondom neki, majd lehajtom a laptopomat, berakom az táskába, azt felveszem a vállamra és elindulok az ajtó felé. - Viszlát Dr. Deamonium. - köszön el, mire én csak intek egyet.


Sóhajtok egyet majd elindulok lefelé a lépcsőn és kinyitom az ajtót. Mágiával zártam le, hogy a kíváncsi takarítónő még véletlenül se tudjon belépni és megnézni, hogy mit csinálok itt. A gyertyák maguktól meggyulladnak és lángra kelnek a sötét hely hamar fénybe borul és az oltáron ott az a koporsó. Csak halkan sóhajtok egyet és hagyom, hogy pár pillanatra eluralkodjanak rajtam az érzések, hogy átérezhessem a nővérem hiányát. Próbáltam, ezerszer próbáltam visszahozni őt, de egyszerűen mindig rossz lelket sikerült visszarántanom a testbe. Kezembe fogom a tőrt, majd megvágom az ujjamat és a véremet a tál sóba csepegtetem, miközben próbálom az erőm töredékét belepréselni. Végül pedig belemarkolok és elengedem a só pedig egy kört formáz az oltár körül és néhol pedig jeleket.
Koncentrálok, próbálok a testvéremre összpontosítani és halkan kezdem el mormolni a varázsigét a lángok pedig egyre élénkebben kezdenek lángolni. - La cendre à l'os, de la chair à la vie. De la cendre à l'os, de la chair à la vie. From ash to bone, from bone to flesh, from flesh to life. - a sóból formált jelek izzani kezdenek, találtam egy lelket, de vajon a testvéremé lehet az? NEM! Nem szakadhat meg a koncentrációm, ha nem vigyelek eléggé oda minden lángokba borulhat és magamat is megölhetem. A gyertyák lángja már a testem magasságába csapnak és végül egyre hangosabban mondom a szavakat. - La cendre à l'os, de la chair à la vie. De la cendre à l'os, de la chair à la vie. From ash to bone, from bone to flesh, from flesh to life. - végül pedig a test körül egy fuvallat jelzi, hogy sikerült egy lelket erőszakolni a nővérem testébe. Két hónapja halt meg, két hónapja minden nap próbálom őt visszahozni...
- Van... Van itt valaki? - szorosabban fogom a tőr markolatát, egyrészt félek az újabb kudarctól, másrészt pedig izgulok. Az előbbi fuvallat az összes gyertyát eloltotta, de az erőmmel még sikerül párat meggyújtanom. - Hogy hívnak? Mikor haltál meg? - teszem fel a kérdést ridegen és az arca meg sem rezzen, felismerésnek csak szemernyi csiráját sem látom rajta... Kudarc lesz. - Tara Hempton...1879. - mondja halkan, már készülne feltenni a következő kérdést, de a tőrt a szívébe vágom erőnek erejével és a következő kilégzésével a lelkét is kileheli a testből. Az összes gyertya megint lángra kap, hol egyik csap fel erősen, hol a másik. Az indulatok és a düh eluralkodik rajtam, már a falak is remegni kezdenek.... Szedd össze magam Forsythia! Végül pedig rendbe hozom a testét, holnap újra megpróbálom. Ahogy haladok fel a lépcsőn, hallom ahogyan cipőm sarka koppan a régi kő padlón a látásom elhomályosodik és újabb zavaros képek villannak be. Egy nő... Most mintha valakinek a testében lennék és... Kezem a mellkasomhoz kapom, erős fájdalmat érzek a szívemnél, mintha... Mintha valaki át szúrta volna a... és a következő pillanatban a hideg és kopár sötét vesz körül, miközben érzem, hogy fejem koppan a padlón.