- Anya... - Remegő végtagokkal állok meg az ajtóban, anyát pedig az ajtóban figyelem. Az én arcom tükrözte a bennem rejlő félelmet, míg anyám tekintete vegyült a félelemmel és a semlegességgel. Ő nem attól félt, amit tettem, hanem egyszerűen csak tőlem. Épp úgy néztem ki, mint egy szökőkút, ami nem vizet, hanem emberi vért ont ki magából. Azonban nem a saját vérem csöpögött a padlóra magam köré.
- Megöltem Jamest. Megöltem Jamest. Megöltem... – Nem tudtam mást ismételgetni. Nem tudtam megmozdulni sem, csak kitárt karokkal nézni mindazt, hogy még mindig hogyan hömpölyög le rólam a vére amióta felfröccsen rám. Egyszerűen a fiúból nem maradt semmi sem. Holott csak annyi volt a hibája, hogy más lánnyal enyelgett a parkban. A dühtől nem tudtam nem arra gondolni, hogy megöljem őt. Azt akartam, hogy vér öntse el őt és lám... Mindkettőnket az ő vére öntött el. Megöltem őt. De mégis hogyan? Én ezt nem akartam...
- Kicsim. – Közelebb jött hozzám nagyon óvatosan, mintha önmagát féltené tőlem. Én nem akarom anyát bántani, mégis miért fél tőlem ennyire? – Tudod, van valami, amit még nem mondtunk el neked apáddal. – Hangja vészjósló, rideg és egyben rettegő. Én nagyon lassan néztem fel arcára, de hirtelen nem látom rajt azt az anyai szeretetet, amit eddig mutatott felém. Mi van akkor, ha csak egy anya szerepet töltött önmagára? Egyáltalán nem úgy viszonyul hozzám. Egyáltalán nem viseli meg az sem, hogy más vérétől ázok.
-Téged nagyon kicsi korodban hoztak hozzánk. Azt mondták, hogy óvjunk meg téged addig, amíg az erődet nem fitogtatod. – Tenyerét elvonja tőlem remegve, midőn újabb mondatához újabb levegővételt vesz. – New Orleans-ben van egy bentlakásos iskola olyasvalakiknek, mint amilyen te vagy. Ott nagyon jó helyed lesz. – Hangja sorsdöntőnek hatott. Mire visszakérdeztem volna, már csak azt éreztem, hogy hátulról ketten megragadják a karomat és hátrafele kezdenek el húzni a nélkül, hogy felfedték volna előttem magukat.
- Te most elküldesz engem? -  Most már nem csak a vér, hanem a könnyek is mosni kezdik arcomat, miközben erőteljesen próbálom előrántani, hogy elengedjenek. – Mit csinálnak velem? Eresszenek el! – Elöntötte a látásomat a könnyek, erőm pedig teljesen elgyengült az öltönyt viselő két férfi mellett. Éreztem, hogy tehetetlen vagyok.
- Anya! – Kiabáltam utána, mikor már a házon kívül voltam. Minden erőmet még próbáltam előteremteni, hogy előretörjek, és áruló karjaiba rohanhassak, de nem eresztettek. Egyre jobban rángattak akárcsak egy rongyot.
-  Ne haragudj rám, Kincsem. De nem maradhatsz itt velünk. Nagyon veszélyes.  – Idegességében maga köré szorította karjait feszülten. Tekintetében láttam a semlegességet de mégis aprócska szikrában ott élt benne a bűntudat. Nem az ő lánya voltam. Rájuk sóztak engem. Miért is szeretett volna engem?
A könnyektől és James vérétől már egyáltalán nem láttam tisztán. Hagytam, hogy a két férfi elrángasson az addig otthonomnak hitt háztól.
Utoljára már csak annyit észleltem, hogy egy ismeretlen nő sétál oda anyámhoz, megérinti a vállát és mindketten végignézik azt, hogyan esek össze. Elhomályosult a kép előttem. Többé már sohasem fogom látni az otthonomat. Apa már ki sem jött hozzám.

- Ne haragudj, hogy zavarlak, de... – Félhomályból észlelem, hogy egy gyengéd hangzású hang szólongat fel nagyon mély álmomból. Én az ágyban feküdtem teljesen nyomottan, szinte éreztem, hogy felkelni se fogok tudni. Te jó ég... ki a franc mert ide bejönni hozzám éjjelek éjjelén?!
- Nem tudom, hogy ki vagy, de kapcsold már fel azt a rohadt lámpát! – Haragosan rámorrantam, s mire karjaimmal feltámasztottam magamat, máris az volt a baj, hogy akkor a lámpa az arcomba világított. Még morogtam magamban, fintorgó arccal, s akkor eszmélelek még csak rá, hogy ez csak az asztali lámpa és mégis kiégeti a szemeimet. Borzalmasan fáradtnak érzem magam, nagyon nehezen fogok tudni felkelni, érzem.
(..) Kellett tíz perc, mire úgy éreztem, hogy alkalmas vagyok egy éjjeli beszélgetéshez. Fogalmam sincs, hogy minek jött be hozzám, mindenesetre hajlandó vagyok elnézni ezt a vétkét. Most az egyszer. Legközelebb nem leszek ennyire megbocsájtó.
- Azt mondták nekem, hogy itt majd jó helyem lesz. Elválasztottak a szüleimtől már pár hónapja és...
- Állj! – Mutatóujjamat azonnal felemelem, ám azonnal vissza is dugom a karomat az ágy alá, hisz pont azon az ujjamon tört le a műkörmöm az éjjel és borzalmasan néz ki. Nem vagyok kényes, de ez most tényleg nem egy szép látvány. – Azt akarod mondani, hogy az igazgató és a Fő hazudik neked. Nos, megesik. Most pedig kotródj! – A karommal is legyintettem, hisz már tényleg nem akarom itt látni őt. Rhiannon egy nagyon félénk, báránylelkű lány, egy tudatlan kis senki. Persze, majd őt állítják oda a próbatételek elé? Az első próbánál meg fog halni.
- Most már ne beszélj így velem! – Üvöltött, úgy pattant fel az ágyamról, mintha csak egy villám csapott volna mellé. Az én arcom is mostanra már kitisztult, sőt. Nagyon is komollyá váltunk hirtelen mindketten. Az én esetemben ez nem meglepő, de az ő esetében annál inkább.
- Szóval a szürke kisegérnek túlságosan is kinyílt a csipája. Így már teljesen világos minden. – Egy darabig farkasszemet tartottam vele, s mágiámnak köszönhetően az ajtóm mellett jelentem meg,  hogy azt kinyissam neki. Így talán könnyebb lesz számára a távozás.
- Remélem nem fogod azt hinni, hogy csak úgy távozom. Hónapok óta úgy bánsz velem, mint egy ronggyal és én ezt nem fogom tűrni! – Rám mutat, miközben egyet közelebb lép.
De nem feleltem semmit sem. Lesütöttem a tekintetemet, majd háttal a falnak simultam, hátratett karokkal. Rhiannon valójában mindig is egy gyönyörű, vonzó lány volt az első pillanatoktól kezdve. Szinte fényűzővé vált az egész koven palotája, amikor belépett. Nagyon hasonlítunk egymásra, de semmi vér nem köt össze bennünket. Úgy éreztem, hogy átvette a helyemet. Attól félek, hogy ő lesz a Fő és nem pedig én. Ez a lány annyira csodálatosnak tűnt, hogy még én magam is akkor úgy éreztem, hogy beleszeretek.
- Akik ennek a háznak a falain beül élnek, mindegyikőnket megfosztottak a saját jogaiktól, Rhiannon. – Hangom most először gyengéd hozzá, szavaim pedig először most hangzanak el őszintén. Mindig lenéztem őt, mert nem bírtam elviselni az iránta érzett vegyes érzelmeket. Gyűlöltem őt, féltékeny voltam rá, és egyben bele is szerettem. –Nekünk nincs saját életünk és nem is lesz. Mind, akik itt vagyunk, azért küzdünk, hogy életben maradjunk. Ölünk, hogy ne minket öljenek meg. És harcolunk, hogy életben legyünk, amikor kiválasztják az új Főt. Csakhogy a legjobbakat választják ki, én pedig nem fogok ellened versenyezni! – Megremegtek a hangszalagjaim, tekintetem pedig félelmet ontott magából. Az ő arca most valami gyengédséget árasztott, némasága pedig a felém nyújtott tiszteletének a jele. Végighallgat. Hisz ő sincs tisztában mindennel. Nem mindenki tudja azt, amit én.
- Ennek a kovennek az a célja, hogy a természetfelettiek megszűnjenek. Mi ki lettünk választva, hogy véghezvigyük azt, amit több évszázaddal ezelőtt az őseink elkezdtek. Mindig volt egy fő, aki tanított és megóvott minket. Csak azért, hogy közülünk kiemelkedjen a legerősebb, a többi pedig mind elenyésszen. Te, vagy én, de meg fogunk halni, Rhia. Én nem akarok meghalni... – Könnyek árasztják el íriszeimet, a fal mentén pedig háttal lejjebb csusszanok és tenyereimbe temetem arcomat. Érzem, hogy nem én leszek Fő, hisz nem vagyok annyira erős. Meg kell ölnöm Rhiannont, ha nem akarok erősebb ellenfelet. Akkor viszont én lehetek a Fő. Mégsem tudom, hogy akkor mit tehetnék a kovennel. El kéne pusztítani, hogy több boszorkány már ne szenvedjen ebben a rabságban.