Képtelen türtőztetni magát. Egyébiránt sem túl kedves, vagy barátságos - de mindeddig a nyílt sértegetés távol állt tőle. Legalábbis azt gondolta. Erre fel jön a szőrös-bolhás-Tarzan-férfi és kihozza belőle, hogy a puszta jelenléte Noémie számára rosszallást váltson ki. Meg fintort! Főleg fintort.
- Ne! – szinte hisztérikus, ahogy kiabál. - Maga csak ne érjen hozzám! – csapja le a rábökő alkart, miközben durcásan toporzékol mellé. Kettejük között szikrázik a feszültség, kész csoda, hogy nem gyullad fel az erdő zöldje tőlük. Szemei szúrósan futkorásznak a fenyő-zöld tükrökbe. Gyűlöli a fickót! Gyű-lö-li!
- Nem vagyok férjnél, maga kretén... – morogja a nő, próbál suttogni - de a kiabálás és a suttogás egyvelege, valami furcsa visszhangzóvá árnyalódik a lombok alatt. Fejük felett megannyi madárka röppen szerteszét, ezzel jelezve követőjüknek - hol vannak.
A fedezékbe rejtőzve reszket. Jobban fél, mint amennyire megveti a vele menekülő fazont. Noha senki sem kérte rá, hogy bujkáljon vele, simán elillanhatna bundás formájában, mégis Noémie mellett rejtőzik. Talán pihegése fülsüketítő lehet, amiért Tarzan heves mozdulatával próbálja halkítani. A nő bár sosem vallaná be, még magának sem - de jól esik neki, hogy nincs egyedül. Egyedül halott lenne. Ezt tudja.
Az ereiben futkosó bizsergéssel nem tud mit kezdeni.
Tekinteteik egymásba gabalyodnak. Földön túli élmény, ahogy a másik lelkébe zuhan, olvassa annak emlékeit. Számára ismeretlen arcok válnak hirtelen fontossá a férfi által. Szíve meggyengül, ahogy tenyere Sacha mellkasán pihenve apró dobogást észlel. Ajkai elnyílnak, feje lágyan oldalra billen, mintha épp csodálná az előtte lévőt. A meleg érzete arra készteti, törődjön a férfival, s szavaival máris menekítené őt.
- Nem akarom, hogy baja essen... – puhán suttogja, szinte csak tátogva e szavakat, miközben tekintete még mindig - már zavarbaejtően hosszan időzik a férfi keskeny ajkai és szemei között. Orrának hegye érinti övét, lágyan, alig mozdulva cirógatja. Mintha valami tőlük nagyobb meleg ölelésbe fogná őket. Forrósodnak vénái, érzi, hogy bódul.
Józanodnia kell, ezért elhúzódik. Lök a fickón, mikor úgy ítéli az túl közel merészkedett hozzá.
- Cööhh! – csapja csípőre kezeit, fejét hevesen ingatva, nemlegesen rázva. Sértés, hogy boszorkány mivolta miatt ő neki kellene tudnia, hogy mi folyik közöttük. És akkor eszébe jut valami. Valami borzasztó. Valami, ami miatt émelyegni kezd. És valami, amit titokban kell tartania. Nem lehet... - pillant a férfi háta után, ahogy az megindul.
- Jó, de... de utána elválunk és maga jobbra megy, én meg balra! – dadogva, kissé reszketve baktat a fickó után. A fejébe kúszó gondolat, a mende-mondákról, amit olyan sokszor hallott már, az animágus és boszorkány kapcsolatáról hirtelen csapódik le benne.
Ő tudja. Legalábbis sejti, de eléggé biztos benne, hogy mi történt. Épp ezért nem lassít le Tarzannal együtt, belecsapódik a férfi mellkasába, s csak amikor onnan lepattan kapja fel kérdőn, kétségbeesve fejét.
- Thessék? – gyönge, megtört. Nem elég, hogy az élete veszélyben, most még az őslakost is magához vette?! Azok az arcok... Akiket imént látott, talán a férfinek voltak fontosak hajdanán?! - Tűz, igen. Jó. A tűz jó. – ballag befelé a barlangban, majd ahogy talál benn pár kisebb, vihar sújtotta ágat, lábaival összesepri azokat. - Phesmatos incendia moventur. – tartja szét feszített ujjait felé, s alig pár másodperc és lángra lobban a rakás. Lágy mosoly villan ajkain, ahogy eszébe jut kitől tanulta az igét, majd a barlang falának támaszkodva lecsusszan annak mentén. Tekintete a lángoló nyelvekbe zuhan, ahogy gondolatai is. Lehetséges, hogy a férfi és közte megtörtént?! De hogyan? És miért pont vele? És hogy mondja el?! Nem. Nem mondhatja el. Inkább nem mondja el. Soha...

- Rendben van, Tarzan. – elégedett mosollyal rendezi alakját, enyhén jobbra-balra billenve, súlyát hol egyik, hol másik lábára téve, miközben karjait keresztbe fűzi hasfala előtt. Szemöldökei felfutnak, ellenséges a férfival. Talán máris megtört a varázs. A bizsergés, ami első pillantásra vénáiba kúszott. - Szerencsétlen, nem csodálom... – motyogja, bár inkább maga elé - persze azért annyira halkan nem, hogy Sacha ne hallja. A vörös szándékosan igyekszik kifejezni véleményét a másikra. Elvégre, ha máris oda a bizalom közöttük, akkor ő ugyan nem fog teperni.
- Ahhhh. Kettőnk közül nem én bűzlök, és nem rajtam rohangálnak a bolhák... – mutogat hevesen szabad kezével az őt vonszoló férfi után. Noémie persze próbál halkabban kiabálni (már ha létezik olyan verziója a hangjának), de Sacha könnyedén ugrál az idegein ahhoz, hogy elveszítse józan eszét és megfeledkezzen arról, miért is ragadt össze Dzsungel Georgeal. A férfi megáll hirtelen, ő meg lepattan róla, ahogy annak a rendje.
- Maga nem tehet fel nekem kérdéseket! Én mentettem meg előbb, úgyhogy a minimum az lenne, hogy lovagiasan kisegít, ehelyett csak őstulok módjára össze-vissza rángat... Ó, lemerném fogadni, hogy körbe-körbe megyünk! – nem hátrál el Sacha közelségétől, hiába tornyosul fölé széles vállaival. A nő épp olyan elvetemült hevességgel közeledik a férfihoz. Közöttük mindössze a hajszálvékony távolság szikrázik. Indulatos tartása szinte toporzékoló. Ő sem üvölt. Suttogva puffogja el idegességében ajkairól lepattanó mérgelődését.
- Ahhh lesz? Hiszen mióta megismertem másra se képes... – belevág a férfi szavába, de a közelükbe csapódó lövés pont elegendő Noémie számára, hogy rohanni kezdjen. Így is tesz. Térdeit magasra emelve a gaztengerbe, úgy elsiet a férfi mellett, hogy ha az nem kapcsol időben, a vörösnek hűlt helye sem marad. Lihegve, ágak között, megsebezve rohan. Tudja, hogy ha utoléri üldözője, akkor az életének vége. Miközben rohanvást halad a látatlanba, Tarzan utol éri. A férfi jóval erősebb, gyorsabb és persze nagyobb is. Kissé megriad, amikor a férfi ismét a keze után kap, de ezúttal nem ellenkezik. Az ujjai szorosan Sacha tenyere köré simulnak, lágyan, ám annál erősebben. Nem felel, csak pihegve követi a fickót. Annak lendülete miatt, hiába is csetlik-botlik a nő, könnyedén halad mellette-mögötte. Mintha csak a húzóerő nem hagyná leválni.
A szűk búvóhely, ahová a férfi beküldi a nőt, egyáltalán nincs a vörös ínyére, de sokkal vonzóbb, mint a halál markába nyugodni a nap végén, így hát szó nélkül beleidomul az üregbe. Meg sem lepi, hogy Tarzan ismer ilyen helyeket. Még meg is kockáztatná, hogy időnként a férfi itt lakik. A hely szűkében elég közel kerül a férfihoz. Némán, reszketve néz farkasszemet Sachával, láthatóan remegő ajkakkal. A légzése olyan, akár a kiabálás a férfi talán emiatt csúsztatja tenyerét Noémie szájára. Más körülmények között biztosan idegeskedne rajta a vörös, ám most csak bólogat. A remegése miatt túl gyorsan és aprókat bólint, de nem foglalkozik vele. Szemeit lehunyja, belesimul Sacha sziluettjébe. Csendesen, hagyja, hogy a férfi nyugodt és hangmentes, igazán elismerésre méltó mozdulatlansága uralkodjon fölötte is. A férfi lehelete csiklandozza bőrét, muszáj közelebb húzódnia hozzá. A félelem tompítja Carter érzékszerveit. Amikor Tarzan megszólal, kétségbeesetten pillant fel rá.
- Jó, jó. Jó. – mondja ajkain a férfi tenyerével. Könnyeivel küszködve néz fel a férfira, sápadtan olvadva a sötét lukba. Kezével finoman a férfiéra nyúl, hogy leválassza azt onnan, ha engedi neki a másik.
- Magát is megfogja ölni. – susogja halkan. - Tűnjön el innen... – pillant fel a férfira, fejét bocsánatkérően oldalra ejtve. Sűrűn pislog, nem akar utat engedni a könnyeinek. A tenyerei a férfi mellkasára csúsznak, s ott babrál ezzel-azzal, ami a férfi ruháján fogdosható. - Csak menjen el. – suttogja, ahogy a férfi szemeibe pillant. - Ha velem marad, meg fogja ölni. – nyel egy nagyot a nő, közben a férfi szíve fölött tartott tenyere finoman pulzálni kezd. Noémie rögtön elhúzza a kezét, de mintha csak egy örvény tekeredne kettejük körül, valami ismeretlen és meleg áramlik a búvóhelyükön, közvetlen a testeiken simítva végig, akár egy kígyó. A nőnek az az érzete támad, hogy Sachahoz tartozik. Mintha a vénáiban érezné a férfit. - Mi a francot művelt? – lökdösi a szűkös helyen a fickót arrébb, hogy aztán kimásszon onnan és leporolva magát, rendezze hevesen verő szívét és légvételének felgyorsulásán tompíthasson.

Az elismerésre elégedetten bólint, széles mosollyal. Ám a helyzet, sem a pillanat nem hagyja, hogy tovább diskuráljanak kedves lábbelijeiről, így hát nem vonakodhat eleget tenni a kimondatlan kérésnek - mégpedig, hogy fusson. És siessen, rohanjon, mentse az életét. És a férfiét is. Ha megtalálja őket, mindkettejükkel végez.
Rohanvást zuhannak bele a sűrű zöld áramlásba, mint két élénk ellenúszó. Hiába fürgék a lábaik, mintha a végtelen elnyújtózna előttük és az arcukba nevetne, hogy sosem találnak biztonságos fedezéket. Noémie egyébként így is érzi, talán ezért is parancsol megálljt magának, ezzel együtt pedig heves vezetőjének is, aki nem rest rögtön szembe kerülni vele.
 - Itt és most! – toporzékol egyet mellé, mint egy dacos kislány, de az igazság az, hogy a sarkaira tapadt sarat próbálja levetni, közben kellő magabiztosságot öltene magára, hogy a korábbi elgyengülésének nyomát teljesen elmossa a férfiban és bizonyítja, igenis ő parancsol.  
- Most mit mutogat? – néz végig magán, keresve azt a pontot, amire a férfi mutatott. Hiába, nem mindenki ért Tarzan-nyelven. - Az, hogy elárulta a nevét az nem jelenti, hogy együtt megyünk. Egyébként is, miért akarna velem jönni, miközben rám vadásznak? – értetlenül mered a férfira, csípőre csapva karjait, mint aki találatot vitt be. Nem mintha ne lenne jobb együtt menni, csak hát Carter nő. Nagyon nő. Mégis megragadja a felkarját és vonszolni kezdi, mint egy dúvad. - Eresszen már el, maga egy ősember! – csapkodja a kezét, a csuklójánál próbálja letépni magáról, csak hogy nem megy. A férfi hirtelen megfordul, Noémie pedig teljes lendületéből belecsapódik, s onnan pattan vissza.
- Elment az esze? – simít végig a ruháin, mintegy rendbe igazgatva magát az ütközésük után, majd rosszallóan fújtatni kezd. - Semmi köze hozzá, menjen és kergesse az indákon ugráló barátait... – kerüli ki a férfit. Ez nem Sacha ellen szól, sokkal inkább az ellen, ami miatt menekül, ami miatt üldözik. A családját lemészárolta. Az otthonát felégette. Noémie szívét összetörte és most ki tudja, mit tervez vele!? A halálnál van rosszabb is...
- Szívesen, hogy fedeztem, bár valószínűleg maga se érdemelte volna, de én nem kérdezősködtem, nem hiába, a maga fajtája ilyen ost... – éppen előre lép, amikor a nő arca előtt süvít el egy golyó és hallatszik is a nevetés, mély, őrült nevetés, melyet még úgy öt-hat férfi hang követ. Noémie annak irányába kapja fejét, majd eszeveszetten rohanni kezd.

Az előtte elterülő termetes farkas elszakítja útját. Félfigyelemmel követi le, ahogy a bundás hempereg, közben ő az egyik közeli fa törzsébe húzódik, hogy ott gubbasztva próbáljon erőt nyerni, ahhoz, hogy tovább menjen - vagy éppen ahhoz, hogy pontot tegyen az ügy végére és üldözőjével találja magát szembe. Apróra kucorodik, a rettegés elönti elméjét. Elmossák a félelem hullámai a józan ítélőképességét. Olyan állapotba hergeli magát, amiből már nehezen kapaszkodhatna fel, egyedül legalábbis. Térdei reszketnek. Még az sem igazán jut el tudatáig, hogy korábban a nő hogyan méregette. De ki törődök mások véleményével a halál torkában!?
A férfi hangos káromkodása magára vonja íriszeit. Noémie ajkai szavakat formálnak, hang azonban nem pattan le róluk. Közben nézi, hogy a szőrös apróságból egy fickó lett. Sejthette volna - gondolja, - hiszen olyan erős mentális ereje volt az állatnak, ami egy normál, embertelen lényre nem jellemző.
Szemöldökei ívét lágyan felvonja, amikor a férfi köszönetét nyilvánítja ki, igencsak sajátos néven. A szunnyadó rész, mely felelős a sértésekért, csipkelődésekért ébresztgeti a nőben ezzel. - Nem tesz semmit. – von vállat lezserül kinyújtva lábait, fejét a kemény kéregnek támasztva. Továbbra is piheg, ám sokkal finomabban. Lágyulnak vonásai, bár most is fél, -ez nem múlik- valahogyan nyugtatja magát, talán a férfi jelenléte. Talán abban reménykedik, hogy egy idegen felbukkanása változtathat helyzetén...
Szemeivel a férfit vizsgálja, amikor a puska robbanás élesen csattan át a lombok között, megremegtetve a nő sziluettjét. Fel sem fogja, mikor engedelmeskedik a kezét ragadó idegen karnak, ami húzni - vonni kezdi maga után. - Micsoda?? – dühödten figyeli a férfit, aminek következtében a sodrás közben el-el bukik a gyökerekben, így teljes súlyát a férfire emeli.  - Kikérem magamnak! Igenis elegánsan futok. Látta... – lihegve kapkod levegőért. - Látta már a cipőimet!?? – csápol lábbelijei felé, hogy felhíva az erdőlakó figyelmét, hogy nem egyszerű a dolga. Közben persze már azon gondolkozik 6-7 fasor után, hogy miért menekíti őt a férfi!?
- Hova megyünk!? – suttogása erőteljes, így biztosan nem talál süket fülekre. - És... – rántja ki a karját a férfiéből, majd lelassít, hogy liheghessen egy kicsit jobbra balra dőlve, fújtat.  - Ki a fene maga?? – értetlen pillantást vet a férfira, miközben csípőre csapja kezeit. Noémi arca és hangja is számon kérő, holott mindenre lenne idejük, csak bemutatkozásra nem...

A mellkasa hevesen emelkedik-süllyed. A vörös (általában rendezett) tincsek szanaszét áramlanak a szélben, amit futása tempójával generál. Ajkai elnyíltak, szemei csillognak az át nem élt érzelmek hatására. Elveszített mindent. Elveszített mindenkit. És most Ő következik, ha nem elég gyors. Egy gally az arcát hasítja fel. Egy gyökérben megbotlik, a lábfeje lilára púposodik. Mégsem lassít. Hallja a nyikorgó, dühvel és gyűlölettel feltöltött nevetést háta mögött. Családneve mintha átok lenne, úgy zúdul nyakába. Karjait maga elé tartja, reszketeg ajkakkal zilál. Mindezt némán, csendesen. Próbál életben maradni. Jobb tenyerét szájára csapja rohanása közben, fél, hogy a gombóc, 'mi torkán akadva remegteti hangszálait, üvöltésre, vagy legalábbis olyan sírásra kényszerítené, ami egy ilyen menekülés közben nem válhat előnyére, inkább otthonában használhatná fel a Szerelmünk lapjai ~ közben. (Volt otthonában.)
Életében nem rohant még így. Magas térdemelés, magas sarokemelés, ugrások, szökkenések. Ha nem tudná magáról mennyire nem illik hozzá a stílus, elhinné, hogy egy rossz akciófilm főhősnője. Kezei remegve csapódnak előre hátra, amikor a zöld lepelből éles csattanással vágódik elé egy irdatlan nagy rézszínű farkas, elvágva vele útját. Olyan erővel fékez le, hogy kissé megzuhan törzse. S még sem az lepi meg, hogy egy farkasba botlik, inkább az lepi meg, ahogy a szemeibe néz a farkas, s ahogy kapcsolat jön létre közöttük. Talán tudat alatt, talán akaratosan csimpaszkodik az állat lényébe, mégis eggyé olvadnak ők ketten. Noémie érzi, ahogy körvonalaik összekapaszkodnak és szívverésük hirtelen egyként dobban fel, méltán jelezve számukra, valami megváltozott. A tér mállni kezd körülöttük, az idő lelassul. Semmi sem olyan fényes, vagy finom árnyalatú, mint az állat előtte. Az állat, ami hirtelen értelmet, tudatot és érzéseket kap. Noémie mintha halovány patakként úszná keresztül a férfi vénáit, megismerkedve annak minden elrejtett érzékével. Szokatlan, s újszerű, hogy tudja, hogy érzi, hogy biztos abban, hogy ami előtte áll, az egy ember. S mindez kétségbe kellene, hogy ejtse, mikor meghallja fejében a hangját, mintha csak ösztönösen kezdene bólogatni. Ostobaság a részéről rögvest reflexszerűen reagálni, miközben a háta mögötti mumus mindkettejüket egyetlen suhintással szöveteikre tépheti.
Épp csak tátogva próbálna ajkaival választ formálni, hangja ugyanis a sírógörcsöktől elment már egy ideje, nincs lehetősége megpróbálni a beszédet, ugyanis a rézvörös folt tovaillan, hogy helyére egy kellemetlen nőszemély érkezzen. Noémie összerezzen, üvöltene, ha a félelem nem bénítaná. Tudja jól, hogy bármire is képes a dögvörös, az semmi ahhoz képest, ami még a lombok között keresgéli nyomait.
- Nem. Én nem láttam. Nem, de ha... ha a hallásom nem csal, akkor ... – emeli fel egyik karját közvetlenül démona irányába, hogy az onnan érkező gallyreccsenésre vonja fel a nő figyelmét, szimatát és érzékeit elcsalogathassa az avarban megbújt apróságról - ha egyáltalán még figyelemmel kíséri a két nőt. Noémie olyan határozatlanul lépdel tovább, hogy azt hihetnénk bármelyik percben elájulhat. A térdei túlságosan reszketnek, valósággal úgy néz ki, mint aki ténylegesen halálra rémült.
- Mennem kell. Nekem most... nekem mennem kell. – bólogat a nőre nézve, közben a háta mögé tartott kezén, mutató ujjával az avar felé integet, hívogatva magához a segítségkérőt. - Sok szerencsét! – bólogat lelkesen, miközben eloldalaz. Ha támadás érné, hárítja, vagy felfogja. Bárhogyan is - az apró zöldszeművel magán - rohanni kezd. Meg sem áll! Sebesen gázol bele a magasra nőtt zöld-tengerbe. Nem foglalkozik olyan világi dolgokkal, minthogy hányszor sebesíti meg magát, vagy hogy apró társa mit szól ahhoz, hogy nem fékez. Sietően távoznia kell, aszerint is távolodik a nőtől. A démonától. A világtól. S, ha már a másik emberként állítaná meg, vagy nagyobb méretben, Ő akkor sem lassít. Nem teheti. Menekülnie kell, az apró teremtménnyel, vagy nélküle. De el! Alsóajkára harap, hogy ne kezdjen gyerekként bömbölni a reszketeg váza miatt, de megbotlik. Belezuhan az avarba. Megüti magát, ez egy dolog, nagyobb probléma, hogy a félelem blokkolja a felfogó képességét, s úgy mászik a legközelebbi fa tövébe, mintha mindenhol apró ízeltlábúak mászkálnának bőrén. Füleire tapasztja kezeit, behunyja szemeit, s előre-hátra rugózva, picire gömbölyödik. - Hagyj békén. Hagyj békén. Kérlek, hagyj... békén... – könnyei potyognak, miközben csukott szemmel didereg. Túl friss. Túl mély a seb. Nehéz úgy túllendülni valamin, hogy nincs rá időd...- Ó! – nyitja fel lassan szemeit, hogy a segítségkérő után kutassanak szemei. - Most, mostmár elmehetsz... – susogja halkan, keresve az apróságot.