Rupert
Seattle, 1993. szeptember

Már órák óta kitartóan fújt a szél,és több hetes újságok megtépázott lapjait görgette maga előtt a Blue Way és a Red Street apró kis sikátorában.Errefelé az utcák arról kapták a nevüket, hogy mennyire veszélyes a környék. A Blue és a Red volt  a vízválasztó. Aki a Red-re született, annak kicsit olyan volt a jövője, mint egy kasztrendszer, amelyből nem volt átjárás. A nő sokadszor zokogott fel, követelve az anyagot, meg persze azt, hogy ha már elvették a gyerekét, csináljanak amit akarnak, de egy csecsemőért legalább egy havi adag jár. Ennyit ért az élete a számára.
- Idefigyelj, Lizzy! Leszarom, hogy mit csinálsz a cuccal, de a helyedben óvatosabban bánnék vele...és különben is...nem kell a gyereked, mit csináljak vele? Ha felnő és rusnya lesz mint a bűn, még eladni sem tudom Vegasba valami menő kurva neppernek. Nekem most kell a zsozsó, nem húsz év múlva.- a károgó hangú a társa kezébe nyomta a plédbe bugyolált pár hónapos csöppséget.
- Vidd innen ki, idegesít a bömbölése. Te meg Lizzy haladj! Más vevőim is vannak még mára.- a nadrágján a gombok egymás után pattantak ki az ágyékánál, és miközben a sikátor kopott zöld konténerében a kartondobozok és a bűzös zöldségek között puhán hullott alá az apró kis csomag, a férfi ujjai a nő tarkóját feszítették meg, és tolták egyre közelebb. Mindennapos volt az ilyen a Red-en. Ami nem volt mindennapos, az a sikátor másik oldalán éppen telefont lebonyolító, barna ballonos alak. Ma is jó üzletet csinált, és meg fogja ünnepelni valami jó kis krimóban, ahol felszedi az egyik éppen arra tévedő bongyor szőkét, vagy titokzatos barnát, felvedeli a legjobb skót whiskey-t legalább két üveggel és igyekszik elfelejteni mennyire semmitmondóan magányos az élete. Aztán meghallotta a konténer felől a kétségbeesett torokhangú sírást, meg a házból az üvöltést, a pofonok csattanását. A Glock ott pihent a kabátja alatt, és nem gondolta amikor reggel elindult, hogy használni is fogja. Így oltott ki három életet, és mentett meg egyet...egy értékeset, amely évekre meghatározta mindkettejük sorsát.

Ebony
Mystic Falls, 2009-től napjainkig

Nem akartunk Seattle-ben maradni. Rupert úgy látta jónak, ha magunk mögött hagyjuk a múltat és új életet kezdünk valahol máshol. Nekem mindegy volt. Nem számított, hogy hol ébredek reggel, ahogyan egy idő után az sem számított, hogy melyik tűzfalon nézem az utcai lámpák táncoló fényét, amint árnyékukkal borulnak a kopott téglákra. Eleinte hotelekben laktunk, és én jobban ismertem az ilyen helyek apró szappanainak illatát, vagy a törölközők durva anyagát, a kádak fertőtlenítőtől terhes illatát semmint bármi mást a világon.Számomra az otthon a megunhatatlanul egyforma lambériázott, vagy ócska, régi tapétával bevont falait jelentették, Rupert megnyugtató hangját, ahogyan álomba ringat és persze azokat az alkalmakat, amikor ott ültem mellette a bogárfekete Ford Mustang anyós ülésén, orromat az ablaküvegnek nyomva figyeltem az elsuhanó tájat. Gyerekként megszoktam, hogy semmi sem állandó körülöttem és éppen úgy változik a lakhelyem, ahogyan változnak körülöttem az emberek is. Csak Rupert volt állandó és a bizonytalanság, hogy mi lesz velem a jövőben? Otthon akart nekem teremteni, de valahogyan soha nem jött össze. Végül aztán mire a középiskolát elkezdtem lett egy város, ahol ideiglenesen megtelepedtünk. Mystic Falls éppen olyan titokzatos volt számomra, ahogyan a neve is hangzott. De nem szerettem, és csak egy volt a sok hely közül ahol Ruperttel megfordultunk. Nekem mindig is Seattle volt az otthonom, amelynek ismertem az illatát, ahol biztonságban érezhettem magam. Később az illatok, a szagok még nagyobb szerepet kaptak az életemben, ám ennek az okával nem voltam tisztában. Akkor még. Ha tehetném, akkor továbbra is bizonytalanságban tartanám magamat, mert nem vonszolná maga után az érzés ezt a kesernyés félelmet, amelyet annak okán érzek, hogy nem tudom mi történik velem pontosan. Most...de akkor...akkor még minden más volt. Az első vonat út, amikor dacosan néztem a tanárnő szemeibe és közöltem, hogy nem akarok senkivel egy légtérben lenni...aztán megláttam Ebonyt. Az a fajta gondolat, amely befészkelte magát a tudatomba, az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy van bennünk valami közös, amely senki másban nincs, amely általában egy barátság gyönyörű szimfóniájának a nyitánya szokott lenni. És amely úgy ér véget, hogy egyik hangszer a másik után csendesül el, mert már nincs szükség rá. Nekem nem volt. A hegedűk, amiket az okozott, hogy a barátságunk első időszaka után nem szavaztam neki többé bizalmat, a fúvósok, amelyek arra ingereltek, hogy rosszindulatú pletykákat terjesszek róla, csak mert nem voltam képes őt megérteni, és elfogadni. A zongora billentyűi között elhamvadó kis félhangok, a telefonok és üzenetek nélkül eltelő napok, amikor a tragédiát követően nem álltam ki mellette, pedig kellett volna. Végül a karmester is elköszönt amely egyben tartotta ezt a barátságot. A fények kihúnytak, a tökéletes csendben semmi mást nem lehetett hallani csak a közöttünk feszülő távolság elpattanó biztosító köteleinek szakadását. Sok idő után végül elváltak útjaink, és én nem kerestem többé, ahogyan ő sem. De történt valami, ami megváltoztatott mindent.
Egy baleset, egy általam okozott tragédia, melynek következtében különös és egyre megmagyarázhatatlanabb dolog történik velem. Rupert nincs többé, hogy belé kapaszkodjak, a világ egyetlen bizonytalanul imbolygó mocsárrá változott körülöttem. Aki vagyok, akinek hittem magam a semmibe veszett és rádöbbentem: nagyobb szükségem van Ebonyra, mint azt valaha hittem. Ám én még mindig az a tüskés kis virág vagyok, aki voltam, aki most mégis megpróbálja lerázni magáról a fájdalmas okozó töviseket, hogy segítséget kérjen tőle. Feltéve ha hajlandó lesz felvenni a telefont, és legalább meghallgatni. Semmi más nem kellene így elsőre, csak a csendes figyelme.